A jogügyletek érvényességének és hatályosságának pontos megkülönböztetése és egymáshoz való viszonyának szabatos megállapítása olyan fogas kérdésnek bizonyult, amelyet mind ez idáig nem sikerült kielégítő módon megoldania a civilisztika előkelő és nagy múltra visszatekintő tudományának. Pedig első ránézésre - prima facie - úgy tűnik, világos és egyértelmű fogalmakról van szó. Ha egyszerű logikai-szemantikai elemzésnek vetjük alá a két szóbanforgó kifejezést, két olyan fogalommal találjuk magunkat szemben, amelyek jelentéstartalma (konnotációja) árnyalatnyilag eltér egymástól, terjedelme (denotációs köre) azonban pontosan és szükségszerűen megegyezik egymással[1].
Valamely jogügyletet - elsősorban tehát szerződést vagy végrendeletet - elfogulatlanul akkor nevezhetünk érvényesnek, ha minden szempontból szabályszerű, hibátlan, hiánytalan, azaz megfelel mindazoknak a követelményeknek, amelyeket a jogrendszer előír, betölti az érvényességi feltételeket. Valamely jogügylet hatályossága - megint egyszerűen a kifejezés szemantikai tartalmából kiindulva - pedig azt jelenti, hogy a jogügylet valóban kifejti azokat a joghatásokat, maga után vonja azokat a jogkövetkezményeket, amelyek elérése a jogügyletet létrehozó fél, illetve felek célja volt.
A két vizsgált fogalom tehát kölcsönösen egymásra utal, feltételezi egymást, a korrelativitás viszonyában áll egymással. Ez jut kifejeződésre a következő, evidensnek tűnő tételekben.
1. Ha egy jogügylet megfelel a jogrendszer által támasztott érvényességi feltételeknek, tehát a jogrendszer érvényesnek ismeri el, akkor szükségképpen biztosítania is kell a jogrendszernek a célzott joghatások beállását. Hiszen ellenkező esetben nyilván önmagával kerülne ellentétbe a jogrendszer: önellentmondás lenne ugyanis, ha egyrészt elismerné a jogügylet érvényességét, vagyis elismerné, hogy a jogügylet megfelel a kívánt joghatás eléréséhez megszabott feltételeknek, másrészt viszont mégis megtagadná a joghatás folyósítását. Causa posita ponitur effectus.
2. Nyilvánvaló továbbá az is, hogy ha egy jogügylet érvénytelen, akkor szükségképpen hatálytalan is, ha a hatályosság szükséges előfeltétele (condicio sine qua non) az érvényesség, akkor érvényesség nélkül hatályosságról sem beszélhetünk. Sublata causa tollitur effectus.
3. Nyilvánvalónak tűnnek továbbá a fenti tételek megfordításai is. Ha egy jogügylet hatályos, akkor szükségképpen érvényesnek is kell lennie. Hiszen az érvényesség nemcsak szükséges, de elégséges feltétele is kell legyen a hatályosságnak: ha a jogügylet megfelel valamennyi feltételnek, amelyet a jogrendszer a hatály biztosítása szempontjából megszab, azaz érvényes, akkor a kívánt joghatás bekövetkezése sem maradhat el. Ebből következik, hogy a hatály bekövetkezése esetén annak feltételeinek is teljesülniük kell, vagyis a jogügyletnek érvényesnek is kell lennie. Nihil sine ratione sufficienti.
4. Nyilvánvaló végül, hogy ha egy jogügylet hatálytalan, akkor szükségképpen érvénytelen is. Következik ez megint abból, hogy az érvényességet a hatályosságnak nemcsak szükségszerű, de elégséges feltételének, jogalapjának is tekintettük.
A fenti tételek logikailag evidens módon levezethetők a jogügylet általánosan elismert fogalmából - a jogügylet joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat -, a pandektisztika alapján felépülő modern civilisztika egyik legalapvetőbb fogalmából kiindulva. Mindazonáltal a képlet ebben a formában túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Bárki, aki a pusztán laikus logikai érzéken kívül némi jogi szakismerettel rendelkezik, különösebb nehézség nélkül lenne képes felhozni olyan eseteket, amelyekre a fenti képlet látszólag nem, vagy csak igen mesterkélten, erőltetetten lenne alkalmazható.
Ha egy érvényesen megkötött adásvételi szerződést a felek, még mielőtt az teljesedésbe ment volna, közös megegyezéssel felbontanak, vagy egyik fél - a szerződésben kikötött vagy közvetlenül jogszabályon alapuló - elállási jogával élve eláll a szerződéstől, vagy csak egyszerűen mindkét fél annak rendje és módja szerint teljesíti a szerződésből reá háruló kötelezettséget, s így a szerződés szabályszerűen teljesedésbe megy, nyilvánvaló, hogy a szerződés alapján teljesítendő kötelezettségek, illetve érvényesíthető jogok tovább nem állnak fenn, ebben az értelemben a szerződés hatá-
- 5/6 -
lyát veszti. Ugyanakkor kézenfekvőnek tűnik az is, hogy az egyszer érvényesen megkötött és hatályba is lépett adásvételi szerződés nem válik érvénytelenné, hiszen semmi olyan ok nem merült fel, amely ezt az érvényességet megszüntetné. Ugyanez a helyzet nyilvánvalóan valamely huzamosabb időre megkötött szerződés, pl. egy bérleti, társasági, megbízási vagy eltartási szerződés szabályszerű felmondása esetén is.
Úgyszintén ha a felek bontó feltételhez vagy befejező időponthoz kötik valamely huzamosabb időre szóló jogviszony megszüntetését, e feltétel bekövetkezésével, illetve időpont elérésével a kérdéses jogviszony - mint az alapját képező jogügylet jogkövetkezménye, joghatása - megszűnik, magát az egyszer érvényesen létrejött jogügyletet azonban ennek folytán érvénytelennek nevezni bajosan lehetne. Ha pedig valamely felfüggesztő feltételhez vagy kezdő időponthoz kötik egy jogviszony életbelépését, ennek bekövetkezéséig a jogügylet nyilván nem fogja kifejteni a célzott joghatásokat, a feltétel végleges meghiúsulása esetén pedig a jogügylet hatályosulása végleg elmarad. Ugyanakkor kézenfekvőnek látszik, hogy az egyszer létrejött jogügylet érvényességét ilyen utólagos és magához a jogügylethez képest külsőnek tűnő tényezőktől - ex post facto - függővé tenni nem lehet.
Hasonló a helyzet az érvényesen magalkotott végrendeletnél. A végrendeletben kinevezett örökös nyilvánvalóan csak a végrendelkező halálával örökölhet, csak a végrendelkező halála után követelheti magának - az érvényes végrendeletre hivatkozva - a hagyatékot. A végrendelet érvényessége és hatályossága tehát időben szükségképpen elválik egymástól: a végrendelet olyan ügylet, amely érvényes megalkotásakor még szükségképpen nem léphet hatályba, nem válhat jogok és kötelezettségek közvetlen forrásává, hanem kizárólag csak a végrendelkező halálával. Feltéve persze, hogy a végrendeletben örökösként kinevezett személy a végrendelkezőt túléli, illetve hogy maga a végrendelkező a végrendeletet haláláig vissza nem vonja.
Épp ezen a ponton akad meg Földi András, Brósz Róbert kiemelkedő tehetségű tanítványa, aki a közelmúltban valóságos irodalmi crusade-nek beillő kampányba kezdett az érvényesség és hatályosság fogalmának szabatos megkülönböztetése és a jogászi műnyelvben való helyes használatának elterjesztése érdekében[2]. Földi dogmatikai szempontból tarthatatlannak véli azt a következetlenséget, hogy míg a Ptk. 228. §-a (1), illetve 229. §-a (3) bekezdése szerint a felfüggesztő feltételhez, illetve kezdő időponthoz kötött szerződés hatálya a feltétel bekövetkezésével, illetve az időpont elérésével áll be, addig a Ptk. 650. §-a (1) bekezdése szerint a végrendelet a visszavonással hatálytalanná válik. Ezek szerint a végrendelet már a végrendelkező halála előtt hatályos? - szegezi neki a kérdést szemrehányó hangon Földi a Ptk.-nak.
Hogy valójában egy tökéletesen mondvacsinált álproblémáról van szó, az nyomban világossá válik a következő meggondolás alapján anélkül, hogy egyáltalán állást kellene foglalnunk abban a kérdésben, vajon már a végrendelkező halála előtt hatályossá válhat-e az érvényesen megalkotott végrendelet. A Ptk. szóban forgó rendelkezése ugyanis, mely szerint a végrendelet a visszavonással hatálytalanná válik, korántsem tételezi fel logikai szükségszerűséggel - amint Földi és első éves hallgatói vélik -, hogy a végrendeletnek már a visszavonás előtt hatályba kellett lépnie. Ez a hallgatólagos feltételezés ugyanis egyáltalán nem valami kikerülhetetlen logikai szükségszerűségen alapszik, hanem egyszerűen a jog sajátosan deontikus, azaz normaszerű jelenségvilágával szemben szemléletileg inadekvát naturalizmus megnyilvánulása - egyfajta " naturalistic fallacy" mondhatnánk a nagy angol erkölcsbölcselő, G. E. Moore kifejezésével élve[3], ha nem is pontosan az általa használt értelemben. Az ontikus adottságok világában persze valóban más a helyzet. Pénzét, állását, jó hírnevét, szüzességét stb. kétségtelenül csak az veszítheti el, aki korábban rendelkezett effajta értékekkel. Egy norma - adott esetben a végrendelkező rendelkezése vagyona sorsáról halála utánra - azonban minden további nélkül hatálytalanná válhat, még mielőtt hatályba lépett volna! A végrendeletnek visszavonással hatálytalanná válását kimondó norma érvényesüléséhez ugyanis nem szükséges feltétlenül, hogy a visszavont végrendelet már a visszavonás előtt hatályos legyen: ugyanúgy vissza lehet vonni egy már hatályos végrendeletet, mint egy még nem hatályos végrendeletet, az utóbbi esetben a visszavonás következménye egyszerűen az lesz, hogy a végrendelet nem léphet hatályba a jövőben. Az a norma tehát, mely szerint a végrendelet a visszavonással hatályát veszti, egyáltalán nem prejudikál a visszavont végrendelet hatályát illetően[4].
Ismeretes számunkra egy római jogi forráshely is, amely világosan mutatja, hogy már a korai klasszikus Iavolenusnak is sikerült elegánsan kikerülnie a naturalista szemléletmód csapdáját. Ha egy római polgár hadifogságba kerül, korábban készített, szabályos végrendelete a végrendelkező személyében bekövetkező capitis deminutio folytán megdől, azaz érvényét illetve hatályosságát veszti (vö. Gai. 2,145-146 = I. 2,17,4-5). Újból helyreáll azonban a végrendelet érvényessége illetve hatályossága, ha a végrendelkező kiszabadulva a fogságból hazatér -ez a ius postliminii hatása -, továbbá ha még a hadifogságban meghal - ekkor ugyanis a híres fictio legis Corneliae alapján úgy kell tekinteni, mintha fogság-
- 6/7 -
ba esése előtt halt volna meg (vö. Ulp. D. 28,3,6,12). Ha viszont a hadifogságba került végrendelkezőnek mellőzhetetlen saját örököse születik, Iavolenus szerint a végrendelet nyomban megdől, jóllehet az a születéskor éppen nem tekinthető érvényes, illetve hatályos végrendeletnek, hiszen a végrendelkező elvesztette végrendelkezési képességét (non puto dubium esse, quin per legem Corneliam ... nato filio continuo eius testamentum, qui in hostiumpotestate sit, rumpatur ...). Világos az is, hogy az amúgy is érvénytelen illetve hatálytalan végrendelet megdőlése pontosan azt jelenti a jogtudós számára, hogy a végrendelet soha többé nem válhat hatályossá, annak alapján öröklésre soha sem kerülhet sor (sequitur ergo, ut ex eo testamento hereditas ad neminem perveniat) (Iav. D. 28,3,15).
Ezekután persze tovább fúrja oldalunkat a megválaszolatlanul hagyott kérdés: mikor lép végül is hatályba a végrendelet, már elkészülésének időpontjában vagy csak a végrendelkező halálakor? Egyáltalán mi a Ptk. felfogása ebben a kérdésben, s van-e egyértelműen helyesnek vagy helytelennek minősíthető álláspont? Hamarosan látni fogjuk, hogy mindkét álláspont egyaránt elfogadható és korrektnek tekinthető, s a Ptk. felfogása sem fixálható le egyértelműen egyik álláspont mellett sem. Sőt, mivel mindkét álláspont egyenértékű, szabatos és korrekt, nem kifogásolható különösebben, ha valamely törvénymű vagy más jogászi szakszöveg felváltva hol az egyik, hol a másik felfogásnak megfelelő nyelvi fordulatokat alkalmazza.
Ha egyaránt tarthatónak, elfogadhatónak tekintjük mindazt a felfogást, mely szerint érvényesség és hatályosság szinonim kifejezések, a kettő tehát szükségképpen együttjár, mind azt a felfogást, mely szerint egy érvényes jogügyletnek nem kell feltétlenül hatályosnak is lennie, akkor nyilván nem tekinthetjük magunkat feljogosítva arra sem, hogy az egyik felfogást fejlettebbnek, haladóbbnak minősítsük mint a másikat. Földi némileg naivnak ható doktriner beállítottságára utal, hogy mivel jómaga határozottan és teljes meggyőződéssel érvényesség és hatályosság szétválasztása mellett voksol, a civilisztikai gondolkodás fejlődésének egyik releváns kritériumát véli fölfedezni abban, milyen világosan képes elkülöníteni egymástól valamely szerző vagy törvényszöveg a szóban forgó két kategóriát. E meglehetősen szubjektív értékmérő alapján aztán eléggé alacsony pontszámot kap Földitől maga a BGB és a nyomában járó német dogmatika, nevezetesen Karl Larenz, korszakalkotó jelentőségűvé magasodik viszont egy Figge nevű rostocki disszerens és egy Ernst Till nevű lembergi jogtanár.
A normativista felfogás a civilisztikában abból a szemléleti alapfeltevésből indul ki, hogy valamely jogügyletnek csak a jogkövetkezménye, joghatása tartozik a jog világába, esik abba a deontikus szférába, amelyben - szembenállítva a tapasztalatilag és a jogtudománytól különböző egyéb tudományok által megragadható, feltárható, tanulmányozható ontikus adottságokkal szemben - a jog sajátosan normatív természete érvényesül. A jogügylet mint társadalmi-gazdasági-pszichikai-nyelvi valóság még hipojurisztikus, a jogi normativitás szférája alatti jelenség, ontikus adottság. A jogügylet kizárólag mint joghatás éri el a jog világát, nyúlik bele a jogi normativitás sajátos szférájába, azaz létezik, fennáll a jog szempontjából. Következésképpen ha egy jogügyletnek nincs joghatása, akkor az nem létezik a jog számára, jogilag semmi, a semmis jogügylet egyszerűen nem létező jogügylet. Ha tehát egy jogügylet a jog szempontjából létezik, fennáll, azaz érvényes, akkor szükségképpen hatályos is, hiszen létezése, fennállása egyszerűen azonos a joghatással, amelyet kivált, maga után von. Ennélfogva érvényesség és hatályosság szinonim kifejezések, szükségképpen együtt járnak egymással.
A normativista szemléletből fakadó axiómát klasszikus világossággal fogalmazza meg Szászy-Schwarz Gusztáv: "...jogügylet egy joghatásra irányuló cselekményt tartalmazó és ugyanezt a joghatást létre is hozó tényállás. ... tehát az úgynevezett 'semmis' jogügylet nem jogügylet. Mert mi értelme legyen annak, hogy jogügyletnek nevezzünk oly tényállást, amelyre a jogügyleti szabályok nem alkalmazhatók?"[5] Ugyanilyen világosan szögezi le a normativizmus alaptételét Zlinszky Imre[6], Lőw Lóránt[7] és Menyhárth Gáspár[8]. Sőt maga Grosschmid Béni is magától értetődő kiindulópontnak tartja, hogy érvénytelenség és hatálytalanság egybevágó kategóriák: "Van-e különbség 'érvénytelenség' és 'hatálytalanság' között? Ha azt veszem, hogy az 'érvénytelenség' épen azt jelenti, hogy az illető actus a célzott jogi hatályt nem szüli: nincsen. Mindegy is, akár azt mondom az ... említett ügyletek felől, hogy 'érvénytelenek', akár hogy 'hatálytalanok', 'joghatállyal nem bírnak' stb."[9]. Nem meglepő ezek után, hogy a Grosschmid utáni magánjogász nemzedék két kiemelkedő képviselője, Tóth Lajos és Szladits Károly is hasonlóképpen nyilatkozik. Tóth is nyilvánvalónak tartja, hogy a semmis ügylet jogilag nem létezik: "... semmis tényálladék, mely jogilag nincsen. Úgy tekintetik, mintha nem is léteznék (nullum)"[10], ugyanígy Szladits is: "A semmis jogügylet egyszerűen nem jogügylet, hanem annak csupán látszata"[11].
A német pandektista irodalomban Savigny roppant tekintélyével megpecsételt nézet, hogy az érvénytelenség (Ungültigkeit) egyszerűen nem más, mint hatálytalanság (Unwirksamkeit)[12]. A hatálytalan-
- 7/8 -
ságra vezeti vissza az érvénytelenséget pl. Dernburg is[13]. A BGB végleges szövegében - eltérően az első változattól - már nem is szerepel az Ungültigkeit kifejezés, csak Unwirksamkeit, ezzel szemben gültig, Gültigkeit számos helyen előfordul[14]. A BGB utáni német civilisztikai irodalomban a szóhasználat nem egészen egységes: míg von Tuhr[15] és Enneccerus-Kipp-Wolff[16] rendszerező kategóriaként használja az Ungültigkeit kifejezést, Lehmann-Hübner[17] és Larenz[18] - nyilván a BGB szóhasználatához igazodva - kizárólag az Unwirksamkeit kifejezést alkalmazza. A BGB terminológiájához való fokozott alkalmazkodás nyilvánul meg bizonyára abban is, hogy a római jog tudományában meghatározó jelentőségű, nagy, német, XX. századi kézikönyvek következetesen és kizárólag az Unwirksamkeit kifejezést alkalmazzák mint terminus technicust, így Mitteis[19], Kunkel[20], Weiss[21], Kaser[22], Mayer-Maly[23].
Az érvényességet és hatályosságot szigorúan és következetesen szinonimaként kezelő normativista felfogás adott esetben mégis szemantikailag nehezen elfogadható szóhasználatot kénytelen képviselni. Így ha az adós azért szabadul teljesítési kötelezettsége alól, mert annak rendje-módja szerint kifogástalanul teljesített a hitelezőnek, a szerződés abban az értelemben hatálytalanná válik, hogy a hitelező nem követelhet semmit az adóstól, az adós nem tartozik semmivel a hitelezőnek. De lehet-e ebben az esetben utólagosan érvénytelennek minősíteni a korábban érvényesen létrejött szerződést? Savigny láthatólag minden aggály nélkül elfogadja ezt a beszéd-módot[24], Windscheid azonban már világosan elutasítja[25]. Nézete szerint nem lehet érvénytelenségről beszélni olyan esetekben, amikor az ügylet joghatása a fél (felek) akaratának megfelelően, akaratából kifolyólag szűnik meg vagy marad el végleg, mint a felfüggesztő feltételhez fűzött ügyletnél a feltétel végleges meghiúsulása esetében. Ehhez képest Windscheid leszögezi, hogy az érvénytelenség fogalma szűkebb a hatálytalanságénál: a hatálytalanság okát ugyanis nem kell feltétlenül a jogügylet érvénytelenségében keresni[26]. Ugyanakkor mégis úgy tűnik, mintha kritikája félúton megtorpanna a Savigny óta uralkodó tan tekintélye előtt: elismeri, hogy azért érvénytelenségnek is lehet nevezni azokat az eseteket, amikor a joghatás épp az ügyleti akarat folytán marad ki[27], s bár célszerűnek mutatkozik a hatálytalanság fogalmának megkülönböztetése az érvénytelenségtől, a hatálytalanság tágabb értelemben mégis egybeesik az érvénytelenséggel, ti. azon számos esetben, amikor az ügylet érvénytelensége folytán nem von maga után jogi hatásokat[28].
Windscheid megállapításainak hatása az utókorra mégis számottevő. Nemcsak a pandektisták legkésőbbi nemzedéke teszi magáévá felfogását, mint Regelsberger[29], hanem a BGB szóhasználata is, ahol - mint említettük - az Unwirksamkeit teljesen kiszorítja az Ungültigkeit kifejezés használatát, feltehetően arra vezethető vissza, hogy Unwirksamkeit mint tágabb kategória magában foglalja az Ungültigkeit eseteit is. A magyar civilisztikában Windscheidot követi ebből a szempontból Grosschmid Béni[30], Tóth Lajos[31] és Szladits Károly[32]. De még az adásvételről 1962-ben megjelent monográfiájában is alkalmazza a tágabb és szűkebb értelemben vett hatálytalanság Windscheidtól eredő megkülönböztetését Zoltán Ödön[33], amit nem tart szerencsésnek Asztalos László, de - szembeszökően következetlen módon - a következő oldalon már maga is alkalmaz[34].
Windscheid felfogásának bizonyos radikalizálását jelentette, hogy - amint Földi kimutatja[35] - egy Figge nevű rostocki disszerens 1902-ben, majd egy Ernst Till nevű lembergi jogászprofesszor 1914-ben, a magyar irodalomban pedig Menyhárth Gáspár[36] már 1905-ben megkísérli vegytiszta módon elkülöníteni a hatálytalanságot az érvénytelenségtől. Eszerint hatálytalannak csak az olyan érvényes ügyleteket lehet nevezni, amelyek hatálya érvényességük ellenére, valamilyen más okból kifolyólag marad el vagy szűnik meg. Az érvénytelen ügyletek érvénytelenek, nem hatálytalanok. Persze nyilvánvaló, hogy az érvénytelen ügyletek sem fejtik ki a szándékolt jogi hatásokat, hiszen éppen érvénytelenségük miatt erre jogilag nem képesek. Ezért nem látható be igazán, miért ne lehetne teljes joggal hatálytalanoknak nevezni az érvénytelen ügyleteket is, így az egész kísérletnek - Földi elismerő nyilatkozata ellenére - nem lehet különösebb jelentőséget tulajdonítani.
Szemben a fent jellemzett normativista felfogással ez a szemléletmód nem azonosítja a jogügylet jogi létét annak joghatásával, normatív következményével. A jogügylet nem joghatás, hanem jogi tény, a joghatás előzménye, alapja, kiváltó oka - persze nem természettudományos, hanem sajátosan jogászi értelemben. A jogügylet mint jogi tény is szervesen beletartozik a jog világába, nem tekinthető egyszerűen jogon kívüli, "jogon aluli" valóságnak, mint a normativizmus teszi. Hiszen ennek a jogi ténynek a mivoltát, lényeges tartalmi elemeit is a jog fogalmai, elvei, normái határozzák meg. A jogügylet fogalma jogi fogalom, a jog fogalma. Úgyszintén azokat a ténykörülményeket, amelyek fennforgását a jog elvárja, a jog elvei, normái tartalmazzák meg. A jogügylet a jog szempontjából is létrejön tehát, ha fogalma - joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat - megvalósul. Ha tehát beszámítási képességgel rendelkező személyek komolyan és eltökélten
- 8/9 -
olyan tartalmú nyilatkozatot tesznek, amellyel saját maguk vagy - amennyiben mások nevében nyilatkoznak - mások jogi helyzetében valamilyen változást kívánnak elérni, jogügylet keletkezik. Ha ezek az egészen általános kellékek sincsenek meg, a kérdéses cselekmény nem tekinthető jogügyletnek sem, nem létező jogügylet (negotium non existens).
Valamely jogügylet puszta létéből persze még korántsem következik, hogy az érvényes és hatályos is. A jogügylet létezésének, fennállásának kérdése (an sit?) azonban elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az érvényesség vagy érvénytelenség kérdése (quale sit?) egyáltalán felvethető legyen. Egy nem létező jogügyletről nem lenne értelme kimondani, hogy érvénytelen, joghatások kiváltására alkalmatlan. Akár érvényes, akár érvénytelen csak létező jogügylet lehet. Csak a létezés tényének a megállapítása után dönthet a jogrendszer arról, vajon érvényesnek ismeri-e el a jogügyletet vagy nem. Ahhoz ugyanis, hogy a fennálló jogügyletet érvényesnek ismerje el a jogrendszer, a jogügyletnek a fogalmát alkotó lényegi összetevőkön túlmenően egyéb normatív követelményeknek is meg kell felelnie. Így az akaratnak nemcsak ténylegesen és komolyan fennállónak kell lennie és érthető módon kifejezésre kell jutnia, hanem mentesnek kell lennie bizonyos hibáktól, így nem állhat kényszer, fenyegetés, megtévesztés hatása alatt, nem alapulhat súlyos és meghatározó jelentőségű tévedésen. Úgyszintén a kívánt joghatás sem lehet olyan, amely lehetetlen vagy tiltott az adott jogrendszerben. Ilyen és ehhez hasonló hibák esetén a jogrendszer megtagadja az egyébként ténylegesen létrejött jogügylettől az érvényesség elismerését, érvénytelenségi szankciót alkalmaz.
Ha mármost egy jogügylet létezése nem vonja szükségképpen maga után a jogügylet érvényességének elismerését, hiszen adott esetben a jogrendszer érvénytelenséggel szankcionál valamely hibát, jogellenes körülményt a jogügylet keletkezésével kapcsolatban, akkor közelfekvő, hogy a jogügylet érvényessége sem jár együtt feltétlenül a jogügylet jogi hatásai megvalósulásával. Az érvényesség elismerése után a jogrendszer még egy további döntést tart fenn magának a jogügylet hatályosságára nézve. Előfordulhatnak ugyanis olyan esetek, amikor az érvénytelenségi szankció alkalmazása nem lenne indokolt, ugyanakkor azonban a joghatások folyósítása sem lenne helyénvaló. A jogügyletek létezését az érvényességüktől elválasztó institucionalista szemléletbe tehát jóval szervesebben illeszkedik be az érvényesség megkülönböztetése a hatályosságtól, mint a jogügyletek létét azok érvényességével és hatályosságával tout court azonosító normativista szemléletmód keretébe.
Grosschmid zsenialitására utal, hogy normativista kiindulása ellenére sikerül integrálnia tanításában az institucionalista szemlélet elemeit is. Miután megállapítja, hogy az érvénytelenség tulajdonképpen annak látszata, mintha jogilag történt volna valami, létrejött volna valamilyen hatályos jogváltozás az érintett személyek joghelyzetében, pontosít. Nem hagyja annyiban a "látszatot", mint eb a lerágott csontot, hanem tovább rágódik rajta. Ennek során kideríti, hogy a látszatot nem lehet azonosítani egy fekete folttal, nem lehet egyszerűen tartalmatlan semminek tekinteni, mint a normativizmus teszi. A látszatnak is megvan a maga struktúrája, a látszat mindig valaminek a látszata. Márpedig ha a látszat elér egy bizonyos fokot, bizonyos határon belül kerül a valósághoz, mert annak kellően sok elemét tartalmazza, akkor a jog is bizonyos jelentőséget tulajdonít a látszatnak, több-kevesebb mértékben honorálja. Így jön létre a 'nem-ügylet', 'nem létező ügylet', 'semmis ügylet' és 'megtámadható ügylet' fokozatosan a teljes értékű ügylethez közelítő sora, amelyet a megtámadható ügylet után még kiegészíthetnénk az érvényes, de nem hatályos ügylettel[37].
Tóth is felismeri - Grosschmid nyomán -, hogy a látszatot nem lehet egyszerűen nivellálni, mert "a látszat különböző fokú lehet". A látszat kisebb vagy nagyobb mértékben hasonlíthat a valósághoz, ehhez képest a jognak a látszaton belül is differenciálni kell. Tóth azonban nem hajlandó a semmisség alá lemerülni, úgy véli, a semmisségen túl a jog már nem találhat semmit, ami ott van, az a jogon végleg kívülrekedt factum brutum[38].
A magyar magánjogtudományban kétségtelenül kisebbségben levő institucionalista szemléletnek megfelelően határozottan különbséget tesz nem létező ("nem teljes") és érvénytelen ("fogyatékos") ügylet között Nizsalovszky Endre[39] és Szászy István[40]. Figyelemreméltó erőfeszítést tesz disszertációjában a semmis és a nem létező ügylet elhatárolására Bárány Tibor. Szerinte semmis jogügylettel van dolgunk, ha a jogügylet megvalósulásához elengedhetetlen külső, fizikai tények mind megvannak, ami a teljesen ép jogügyletből hiányzik, az csupán pszichológiai, intencionális vagy formai jellegű - pl. az akarat, kényszer vagy megfélemlítés hatása alatt állott, a kinyilvánított akarat tartalmát képező, célzott joghatás nem illeszkedik bele a jogrendszerbe, a jogrendszer által előírt formát nem tartották be. Ha viszont a külső fizikai tények is hiányosak, a jogügylet külső, fizikai tényének is csak a látszata van meg, nem létező jogügyletről beszélhetünk csak[41]. Erőteljesen institucionalista beállítottságánál fogva nyilvánvaló Bárány számára, hogy különbözik az az eset, amikor a jogügylet nem tud hatni, attól, hogy maga képes lenne joghatás előidézésére, de ez rajta kívül álló körülmények folytán mégsem
- 9/10 -
következik be[42].
Egyes szerzőknél persze reflektálatlanul keverednek a normativista és az institucionalista szemléletmód elemei. Így Zlinszky, aki - mint fent már láttuk - elfogadja a normativista alaptételt, mely szerint a semmis jogügyletek nem létező jogügyletek, kizárja annak lehetőségét, hogy egy érvényesen létrejött ügylet utólagosan érvénytelenné válhassék[43]. Ez a tétel azonban már csak az institucionalista szemlélet alapján képviselhető: ha a jogügyletet jogi ténynek tekintem, akkor annak nyilván egyszer s mindenkorra érvényesnek kell maradnia. Hasonló jelenséget a francia irodalomban, Aubry-Rau monumentális traktátusában is találhatunk. Míg az első kötetben a szerzők kristálytisztán képviselik az institucionalista felfogást - így leszögezik, hogy a semmis aktusban megvannak a létrejöveteléhez szükséges összes fogalmi jegyek, csak a jogrendszer valamely parancsával vagy tilalmával való szembekerülése miatt fosztja meg jogi hatásaitól a jogrendszer -, az ötödik kötetben már a normativizmus vizein eveznek, amikor megállapítják, hogy a semmis aktus egyszerűen a jogilag nem létező aktus ("L'acte nul est un simple fait qui n'a point d'existence légale")[44].
Nem helytálló Szászy megállapítása, mely szerint a német irodalmat az institucionalista, a "latin" (értsd: francia és olasz) irodalmat a normativista szemléletmód uralná[45]. A kétféle felfogás eloszlásában semmilyen nemzeti sajátosságot nem lehet felfedezni, hiszen azok - mint láttuk - ugyanazon szerzőnél is keveredhetnek. Egyrészt igaz, hogy tekintélyes német szerzők hangsúlyozzák a semmis és a nem létező ügyletek közötti különbséget - így von Tuhr[46], Lehmann[47], a romanisták között Gradenwitz[48] és Mitteis[49] -, másrészt viszont a francia irodalomban egyértelműen az institucionalista felfogás talaján állnak Baudry-Lacantinerie[50], Planiol-Ripert[51], az újabb szerzők között pl. Legeais[52] és Carbonnier[53]. Egyes francia szerzők egyébként némi nemzeti büszkességgel említik fel, hogy a Code civil előkészítő tanácskozásai során az első konzul világosan megértette és magáévá tette a nem létező házasság megkülönböztetését az érvénytelen házasságtól: ha a felek beleegyező nyilatkozata az anyakönyvvezető előtt el sem hangzik, a házasság nem jön létre, ha viszont az anyakönyvvezető előtt elhangzik ugyan, de kényszer vagy fenyegetés hatására a házasság létrejön, bár nyilván érvénytelen[54].
Dogmatikailag nem pontos Szászynak az a megállapítása sem, hogy a felfüggesztő feltételtől vagy kezdő időponttól, úgyszintén a harmadik személy jóváhagyásától függő ügylet, továbbá a végrendelet a végrendelkező halála előtt nem befejezett ügylet[55]. Ezekben az esetekben igenis befejezett ügyletekkel állunk szemben: a joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat befejeződött, perfekt módon megvalósult. Ami még hiányzik, az már ügyleten kívüli ténykörülmény: sem a feltétel vagy időpont bekövetkezése, sem a végrendelkező halála nem tekinthető "ügyleti cselekménynek" vagy egy jogügylet integráns, kiegészítő elemének. A harmadik személy jóváhagyása ügyleti cselekmény ugyan, de nyilvánvalóan már egy másik, az előzőtől különböző ügylet. Ezekben az esetekben tehát nem az ügylet hiányos, befejezetlen, hanem a joghatás alapját képező jogi tény, amelynek az ügyleti cselekmény csak egy részét képezi. Helyesen ismeri fel ezt az összefüggést a nagy olasz romanista, Emilio Betti[56].
A normativizmus sűrítő, kondenzáló szemléletével szemben, amely a jogügylet létezését, érvényességét és hatályosságát egy és ugyanazon adottságnak tekinti, az institucionalizmus tehát a kérdéses jelenségek szétválasztására, elkülönítésére hajlik. Egyik szemléletmódról sem mondhatjuk el, hogy egyértelműen fölényben lenne a másikkal szemben, magasabb rendű lenne a másiknál vagy uralkodó helyzetet vívott volna ki magának a civilisztikai gondolkodásban. A normativizmus - mint láttuk - ex professo a jogügyletek érvényessége és hatályossága szükségszerű egybeesését hirdeti - szemantikai kényszerhelyzetbe jut azonban az olyan esetekben, amelyekben a két kategória nem tűnik egybevágónak. Az institucionalizmus ezzel szemben ex professo tagadja érvényesség és hatályosság szükségszerű egybeesését, így kényelmes helyzetet élvez azokban az esetekben, amelyekben a két kategória nem tűnik egybevágónak. Felmerül azonban vele szemben is a logikusnak tűnő kétely, van-e értelme annak, hogy a jogrendszer egy érvényesnek elismert jogügyletnek nem biztosítja a hatályát, illetve hogy érvényesnek ismer el egy hatálytalan jogügyletet. S ha erre a kérdésre nemleges választ adunk, akkor visszajutunk a normativizmusba, a circulus vitiosus bezárul.
Ki lehet-e mármost jutni e két szemléletmód egymásba záródó körbenforgásából? Jogfenomenológiailag ez úgy lenne lehetséges, ha sikerülne feltárni egy olyan átfogó szemléleti alapot, amelyre alapozva - mint egy-egy alternatíve lehetséges perspektíva - egyaránt érvényesülhetne mind a normativizmus, mind az institucionalizmus igazsága, de immáron reflektáltan azokra a szemléleti előfeltevésekre, amelyeken belül mindkét szemléletmód exakt módon igazolható, legitimálható.
Vizsgáljuk meg tehát közelebbről, miként megy végbe egy érvényesen létrejött jogügylet hatálybalépése, azaz hatályosulása![57]
Általánosan elterjedt az a beszédmód, mely sze-
- 10/11 -
rint egy érvényesen létrejött jogügylet - általánosabban jogi tény - hatálya abban áll, hogy változást idéz elő az érintettek - rendszerint az ügyletkötő felek - joghelyzetében, azaz alanyi jogokat és kötelezettségeket hoz létre, módosít vagy szüntet meg a jogügylet. Ebben a rudimentális meghatározásban kétségtelenül igaz, hogy a valamiféle jogváltozásnak tekintett joghatás, joghatály kiindulópontja a jogügylet mint jogi tény, végeredménye pedig valamely, szükség esetén kényszerrel is érvényesíthető alanyi jog, illetve ezzel szemben álló kötelezettség. Két kérdéssel kapcsolatban azonban teljes hallgatásba burkolózik a vizsgált meghatározás:
1. Mit jelent pontosan maga a 'jogügylet' kifejezés, milyen jogi jelenségeket takarhat ez az elnevezés?
2. Miképpen jön létre valójában a jogügylet joghatása, milyen jogi jelenségeket takarhat maga a 'joghatás' elnevezés?
Maga a jogügylet - amint már Jhering[58] utalt rá és egészen világosan megfogalmazta Kelsen[59] - nem teljesen egyértelmű kifejezés. Jelentheti ugyanis egyrészt azt a joghatást, normatív következményt, amelyet a jogügylet szabályszerű esetben kivált, maga után von. Ez a jogügylet normativista értelmezése. Jelentheti viszont másrészt magát az ügyleti cselekményt mint jogi tényt, a külvilágban érzékelhető módon végbemenő eseményt, amely - mivel normatív szabályozás tárgya és normatív következmények kiváltója - a jog szempontjából is létező, releváns valóság. Ez a jogügylet institucionalista értelmezése.
A valódi ugrópont - punctum saliens - azonban annak felismerésében rejlik, hogy maga a 'joghatás', 'joghatály' kifejezés sem egyértelmű, hanem két, szorosan összefüggő, de egymástól mégis megkülönböztetendő jogi jelenség megjelölésére szolgál.
A jogügylet mint jogi tény megvalósulása ugyanis nem közvetlenül vonja maga után az alanyi jogok és kötelezettségek keletkezésében, módosulásában, megszűnésében álló joghatást mint következményt. A két határpont között - amint azt Karlowa már a XIX. században megsejtette[60], általánosan azonban csak a XX. században ismerték fel[61] - egy közvetítő láncszemnek kell elhelyezkednie. Alanyi jogok és kötelezettségek ugyanis nem származhatnak közvetlenül jogi tényekből, hanem csak jogi normákból. Bármely jogi tény közvetlen hatása abban áll, hogy aktualizálja azt a normát, illetve normákat, amelyek alapján adott jogi tény megvalósulása esetén a hozzáfűződő joghatások bekövetkezése megállapítható.
Minden jogi ténynek ennélfogva van egy közvetlen és egy közvetett joghatása.
A közvetlen (elsődleges) joghatás, amelyet tárgyi joghatásnak is nevezhetünk, a tárgyi jog releváns normáinak az adott konkrét esetben való aktualizálásában áll. A jogi tény mintegy mozgósítja, működésbe hozza a jogrendszer releváns normáit, hogy az adott konkrét esetben fejtsék ki egyrészt deklaratív - az adott jogi tény bekövetkezését, fennállását megállapító (konstatáló) - funkciójukat, másrészt konstitutív - az érintett személyek joghelyzetében változást előidéző (statuáló) - funkciójukat. Kelsen úgy fogalmaz, hogy a jogügyletek - a jogrendszer magasabb rendű, általános és absztrakt normáin alapuló - egyedi normákat hoznak létre[62]. Ez a megfogalmazás kétségtelenül igen szemléletes és elegáns.
A közvetett (másodlagos) joghatás, amelyet alanyi joghatásnak is nevezhetünk, jelenti aztán az érintett személyek joghelyzetének megváltozását, azaz alanyi jogok és kötelezettségek keletkezését, módosulását és megszűnését. Ez a másodlagos joghatás szükségképpen csak az elsődleges joghatáson keresztül, annak közvetítése révén valósulhat meg.
Ami mármost kiinduló kérdésünket, az érvényesség és a hatályosság viszonyát illeti, a következő megállapításokat tehetjük.
Az érvényesség vonatkoztatható egyrészt magára az ügyleti cselekményre mint jogi tényre - az institucionalista értelemben felfogott jogügyletre -, másrészt az elsődleges joghatásra, a jogügylet mint jogi tény által generált egyedi normára - a normativista értelemben felfogott jogügyletre. Az első esetben az érvényesség nyilván azt jelenti, hogy a jogügylet mint jogi tény hibátlan, szabályszerű, tökéletesen megfelel a jogrendszer követelményeinek. A második esetben pedig azt jelenti, hogy a jogügylet mint egyedi norma szabályszerűen beleilleszkedik a jogi normák hierarchikusan felépített rendjébe, részévé vált a jogrendszernek.
A hatályosság megint vonatkoztatható egyrészt magára az ügyleti cselekményre mint jogi tényre, másrészt az elsődleges joghatásra, a jogügylet mint jogi tény által generált egyedi normára. Az előző esetben nyilvánvaló, hogy minden érvényesen létrejött jogügyletet hatályosnak és minden hatályos jogügyletet érvényesnek kell tekintenünk. Ha ugyanis egy jogügylet mint jogi tény érvényesen létrejön, akkor szükségképpen jogi hatása is van, egyedi normát generál.
Más a helyzet azonban az utóbbi esetben. Itt már előfordulhat, hogy az elsődleges joghatás, az egyedi norma érvényes ugyan, de nem hatályos. Ugyanez a helyzet ugyanis az általános normákkal is. Egy általános norma érvényes, ha szabályszerűen keletkezett, tartalmát tekintve is beleilleszkedik a normák hierarchikus rendjébe és megfelelően ki lett hirdetve. Az érvényes norma azonban nem szükségképpen hatályos is. Előfordulhat, hogy a jogalkotó csak egy későbbi időponttól kezdődően kívánja előírni a norma alkalmazását, tényleges érvényesülését az alája
- 11/12 -
vonható (szubszumálható) konkrét esetekben. Ilyenkor a norma érvényessé és hatályossá válása között egy hosszabb-rövidebb időszak telik el (vacatio legis).
Az általános normákhoz hasonlóan mármost előfordulhat, hogy egy jogügyleti egyedi norma - a jogügylet elsődleges, tárgyi joghatása - érvényesen létrejött és fennáll ugyan, de nem kell alkalmazni a felek joghelyzetére, nem hoz létre változást abban. Ilyenkor az egyedi norma érvényes, de nem hatályos, a jogügyletnek megvan az elsődleges, tárgyi joghatása, de nincs meg a másodlagos, alanyi joghatása. Ilyenkor tehát mondhatjuk, hogy a jogügylet érvényes, de nem hatályos. Grosschmid, aki éles szemmel ismeri fel a releváns jogi jelenségeket, virtuális és materiális hatályról beszél a jogügylet tárgyi és alanyi joghatásának megjelölésére, de - világosan szem előtt tartva az egyedi és általános normák analógiáját - alkalmazza ezeket a kifejezéseket az általános normák érvényességének és hatályosságának megjelölésére is[63].
A fenti előkészítés után különösebb nehézség nélkül beláthatók lesznek a jogügyletek érvényességével és hatályosságával kapcsolatos alábbi tételek, amelyeket két vonatkoztatási rendszerbe illesztünk be.
I. típusú szemlélet- és beszédmód: itt az érvényességet az ügyleti cselekményre mint jogi tényre vonatkoztatjuk, a hatályosságot pedig az ügylet elsődleges, tárgyi joghatására, a jogi tény által generált egyedi normára. Ha mármost egy jogügylet mint jogi tény hibátlanul, szabályszerűen megvalósul, mindenben megfelel a tárgyi jog elvárásainak, tehát érvényesen létrejön, akkor szükségképpen érvényes egyedi normát generál, tehát az elsődleges tárgyi hatály szempontjából szükségképpen hatályos. Ezt mondja ki a következő tétel:
Egy érvényesen létrejövő jogügylet szükségképpen hatályos.
Nyilvánvaló továbbá, hogy ha a jogügylet nem is jön létre érvényesen, nem generálhat érvényes egyedi normát sem, tehát szükségképpen hatálytalan. Ezt mondja ki a következő tétel:
I/2. Egy érvénytelen jogügylet szükségképpen hatálytalan.
Nyilvánvaló továbbá az I/1 alatti tétel megfordítása: ha egy jogügylet érvényes egyedi normát generál, tehát elsődleges, tárgyi joghatása van, akkor szükségképpen érvényes jogügyletnek kell lennie, érvénytelenül létrejött jogügylet nem generálhat érvényes egyedi normát. Ehhez képest:
I/3. Egy hatályos jogügylet szükségképpen érvényes.
Nem lehet azonban ugyanígy megfordítani az I/2 alatti tételünket. Előfordulhat ugyanis, hogy egy korábban érvényesen létrejött egyedi norma valamilyen okból kifolyólag elveszti érvényét, következésképpen a jogügylet elsődleges, tárgyi hatálya megszűnik. Ebből azonban nem következik, hogy ettől kezdve az ügyleti cselekményként felfogott jogügyletet mint jogi tényt is érvénytelennek lehetne tekinteni. Egy érvényesen létrejött jogügylet mint jogi tény egyszer s mindenkorra érvényes marad, utóbb nem veszítheti el érvényességét az ismert factum infectum reddi nequit maxima értelmében. Ezért az utólagos érvénytelenség bármely jogügyletre mint jogi tényre vonatkoztatva kizárt. Ezeken a meggondolásokon alapszik következő tételünk:
I/4. Egy már hatálytalan jogügylet nem szükségképpen érvénytelen.
II. típusú szemlélet és beszédmód: itt az érvényességet az egyedi normára, tehát az elsődleges, tárgyi hatályra vonatkoztatjuk, a hatályosságot pedig a másodlagos, alanyi hatályra. Ebben a vonatkoztatási rendszerben leszögezhetjük, hogy egy érvényes egyedi normát még nem kell feltétlenül alkalmazni a felekre. Amiként a jogalkotásnál szokásos, hogy a normaalkotó hatalommal felruházott szerv a kihirdetett norma hatálybalépését egy általa meghatározott, későbbi időponthoz köti, az ügyleti felek is meghatározhatják azt a kezdeti időpontot (dies a quo), amelytől kezdődően az egyedi normát joghelyzetükre nézve alkalmazni kívánják. Sőt jogügyleteknél előfordulhat felfüggesztő feltétel is, amely általános normák hatálybalépésének szabályozásánál nem szoktak alkalmazni. Ezen meggondolások alapján leszögezhetjük:
II/1. Egy érvényesen létrejövő jogügylet nem szükségképpen hatályos.
Nyilvánvaló továbbá ebben a vonatkoztatási rendszerben is, hogy a másodlagos, alanyi joghatás elengedhetetlen előfeltétele az egyedi norma érvényessége. Ehhez képest
II/2. Egy hatályos jogügylet szükségképpen érvényes.
Nyilvánvaló továbbá, hogy érvénytelen egyedi norma semmiképpen sem hatályosulhat a felek joghelyzetére nézve, másodlagos, alanyi joghatásról elsődleges, tárgyi joghatás hiányában nem beszélhetünk. Ennélfogva
II/3. Egy érvénytelen jogügylet szükségképpen hatálytalan.
Előfordulhat végül, hogy a korábban létrejött másodlagos joghatás megszűnik, a hatályba lépett jogügylet hatályát veszti. Ennek alapja lehet pl. a felek által kitűzött felbontó feltétel bekövetkezése vagy befejező időpont elérkezése. Egyedi normák esetében ugyanis felbontó feltétel vagy befejező időpont kitűzésével is korlátozható a norma időbeli hatálya,
- 12/13 -
eltérően az általános normáktól, ahol ez megint nem szokásos. Úgyszintén megszűnhet egy szerződés másodlagos joghatása felbontás, elállás, teljesítés, lehetetlenné válás folytán. Ilyenkor azonban nemcsak a másodlagos hatály szűnik meg, hanem az egyedi norma érvényessége is: az említett tényezők ugyanis elsősorben éppen az egyedi normát teszik érvénytelenné, kihúzzák alóla a legitimitást, kiiktatják a jogrendszer egészéből. Ugyanez a helyzet az általános normáknál is: ha egy későbbi jogalkotói aktus egy korábban kibocsátott normát hatályától megfoszt, akkor ez nyilván a norma érvényességének megszűnését is jelenti, hiszen a jogalkotó intézkedése folytán a korábbi norma elveszíti azt a jogalapot, amely keletkezésekor lehetővé tette, hogy beilleszkedjék a jogrendszerbe, annak részévé váljék (lex posterior derogat priori). Egy érvényesen létrejött norma tehát utóbb érvénytelenné válhat - akár általános, akár egyedi normáról legyen szó. Ebben az összefüggésben ezért lehet beszélni utólagos érvénytelenségről. Fenti megfontolásunk eredményét foglalja össze a következő tétel:
II/4. Egy már hatálytalan jogügylet szükségképpen érvénytelen.
Míg tehát az I/1 és a alatti, úgyszintén az I/4 és a II/4 alatti tételeink egymás kontradiktórius ellentétei, egyik pontosan azt állítja, amit a másik tagad, az I/2 és a II/2. úgyszintén az I/3 és a II/3 alatti tételek pontosan megegyeznek egymással. Ezek a tételek tehát olyan összefüggéseket fejeznek ki, amelyek mindkét vonatkoztatási rendszerben érvényesek, értelmük persze nem azonos az I. és II. típusú szemlélet- és beszédmódban. Nyilván nem jelent érdemi ellenvetést tételeink érvényességével szemben a Ptk. 237. §-a (2) bekezdésének beszédmódja, mely szerint a bíróság az érvénytelen szerződést indokolt esetben - átmenetileg, a végső határozat meghozataláig terjedő időre - hatályossá nyilváníthatja. Ebben az esetben a hatályossá nyilvánított szerződés nyilván érvényesnek is tekintendő, érvényességének alapját éppen a bíróságnak a törvény rendelkezésén alapuló döntése jelenti. Ez a bírósági határozat ugyanis kiküszöböli, kitölti a szerződés önmagában vett érvénytelenségét.
Visszatérve mármost kiinduló kérdésünkhöz - mikor lép hatályba az érvényes végrendelet, nyomban az elkészítésekor vagy csak az örökhagyó halálakor? -, könnyen beláthatjuk, hogy erre a kérdésre két, egyformán elfogadható, korrektnek tekinthető válasz adható.
Az I. típusú szemlélet- és beszédmód alapján azt kell mondanunk, hogy egy érvényes végrendelet elkészülte után nyomban hatályba is lép. Az érvényesen végbevitt végrendelkezés mint ügyleti cselekmény, jogi tény ugyanis az I/1 alatti tételünk alapján szükségképpen tárgyi hatályt hoz létre, érvényes egyedi normát generál, amely az adott esetben nem más, mint a végrendelet tartalma, a végrendelkező akaratának megfelelő rendezése hagyatéka jogi sorsáról.
A II. típusú szemlélet- és beszédmód alapján azonban azt kell mondanunk, hogy az érvényes végrendelet csak a végrendelkező halálával lép hatályba. Az érvényes végrendelet mint egyedi norma ugyanis a alatti tételünk szerint létrejövetelekor nem szükségképpen hatályos: az érintettek joghelyzetére nyilván csak a végrendelkező halálával lehet alkalmazni, az öröklés kétségtelenül csak az örökhagyó halálával következhet be. Így a végrendelet mint egyedi norma a végrendelet készítésének befejeződésekor érvényesen létrejön ugyan, hatályba azonban csak a végrendelkező halálakor lép, az alanyi hatály csak ebben az időpontban állhat be.
Végül adjunk választ arra a kérdésre is, mi történik az érvényes végrendelet visszavonásával. Itt megint különbséget kell tennünk I. és II. típusú válasz között. Ha a végrendeletet mint ügyleti cselekményt, jogi tényt tekintjük érvényesnek, akkor a végrendelet visszavonásával az I/4 alatti tételünknek megfelelően nem következhet be a végrendelet érvénytelenné válása, csak hatályának megszűnése, tárgyi hatályának elenyészése. Az I. típusú szemlélet- és beszédmód alapján tehát teljesen korrektnek tekinthető az a kijelentés, hogy a végrendelet visszavonással hatálytalanná válik. Ehhez képest a Ptk. szövegét kifogástalannak, Földi bírálatát tárgytalannak minősíthetjük.
Ha viszont a végrendeletet mint érvényes egyedi normát tekintjük, akkor azt kell mondanunk, hogy a visszavonással ez az egyedi norma - még mielőtt hatályba léphetett volna, alanyi hatályt fejthetett volna ki - érvénytelenné válik. A II. típusú szemlélet- és beszédmódban ugyanis a II/4 alatti tételünknek megfelelően értelmezhető a jogügylet utólagos érvénytelensége is. Ebben a vonatkoztatási rendszerben tehát a Földi által javasolt megfogalmazás is korrektnek tekinthető.
Abban is igazat kell adnunk Földinek, hogy az érvénytelenség oka itt a végrendelkező akaratának megváltozásában keresendő. Ez a megváltozott akarat azonban kizárólag az egyedi normaként felfogott végrendelet érvényességét képes megszüntetni, semmiképpen sem az ügyleti cselekményként, a múltban egyszer lezajlott és befejeződött jogi tényként felfogott végrendelet érvényességét. Ennek világos felismerése hiányzik Földi okfejtéséből. Szembeállítva a
- 13/14 -
szerződést a végrendelettel, Földi megállapítja, hogy a szerződéskötő akaratának utólagos megváltozása legfeljebb a szerződés hatályosságát képes megszüntetni, a végrendelkezőé viszont a végrendelet érvényességét is: "A végrendelet visszavonása esetében ... az érvényesség egyik, sőt bizonyos értelemben legfontosabb fundamentuma, az akarat szűnik meg, amelynek hiányában érvényességről beszélni aligha lehetséges". De hiszen a végrendelkező a végrendelet készítésekor ugyanúgy akarja a végrendeletet, amelyet később esetleg visszavon, mint ahogyan a szerződő fél a szerződéskötéskor akarja a szerződést, amelyet utóbb esetleg felbont! Szerződéskötés és végrendelkezés között ilyen értelemben különbséget tenni nem lehet, hiszen a végrendelkezés ugyanúgy ügyleti aktus mint a szerződéskötés, nem valamiféle állapot, amely a végrendelkező haláláig tart. A végrendelkező nem feltételesen - az esetleges visszavonás mint bontó feltétel kitűzésével - készíti el végrendeletét, hanem a végrendelet készítésekor feltétel nélkül akarja azt a halála esetére szóló vagyoni rendezést, amelyet végrendelete tartalmaz. Ha utóbb mégis visszavonja végrendeletét, ez már egy másik, a végrendelkezéstől különálló ügylet, amely tükrözi az ő később megváltozott akaratát. A visszavont végrendelet ennek a másik akaratnak, illetve az ezt kifejező ügyletnek a következtében válik utólagosan érvénytelenné vagy csak hatálytalanná, nem a végrendelkezőnek már a végrendelet készítésekor meglevő feltételes akaratának erejéből, amit a bontó feltétel érvényesülése jelentene[64].
Végeredményben tehát leszögezhetjük a következőket. Míg a Ptk.-nak a végrendelet visszavonásáról szóló szakasza az I. típusú szemlélet- és beszédmódba illeszkedik bele, a feltételes és időtűzéshez kötött szerződések hatályosulásáról szóló rendelkezései viszont a II. típusú szemlélet- és beszédmódba. Ezzel magyarázható az a látszólagos következetlenség, hogy míg az érvényes végrendeletet nyomban elkészítésétől kezdve hatályosnak is tekinthetjük a Ptk. szövege alapján, a felfüggesztő feltételhez vagy kezdő időponthoz kötött érvényes szerződés hatálya csak a feltétel bekövetkezésével, illetve az időpont elérésével áll be. Mivel mindkét szemlélet- és kifejezésmód - mint kimutattuk - korrekt és elfogadható, így azok alternatív alkalmazása sem kifogásolható. A Ptk. szóhasználatával szemben ebből a szempontból tehát bírálatnak helye nincs.
Földi beható kommentálás nélkül említi Asztalosnak a végrendelet érvényességével és hatályosságával kapcsolatban tett megállapításait,[65] amelyek éppen az általa felvetett problémával foglalkoznak
Asztalos határozottan leszögezi, hogy az érvényes végrendelet nem feltétlenül hatályos: "... a végrendelet érvényességét feltételező hatályosság nem jelenti egyúttal azt is, hogy az érvényes végrendelet hatályos is". A világosság kedvéért az utolsó két szó elé célszerű lett volna beilleszteni a 'feltétlenül' vagy 'szükségképpen' szót, de kétségtelen, hogy itt arra gondol a szerző, hogy az érvényesen létrejött és elkészítésekor hatályba is lépett végrendelet utóbb - még a végrendelkező halála előtt - elveszítheti hatályát pl. visszavonás vagy a kinevezett örökös elhalálozása folytán. Az érvényesen megalkotott és hatályba lépett végrendeletnek mindvégig hatályosnak kell maradnia, amíg a végrendelkező halála be nem következik. Ezt a hatályosságot azonban Asztalos végzetesen összekeveri azzal a másik hatályossággal, amely csak a végrendelkező halálakor következhet be, ti. a végrendeletnek az előírásainak megfelelő módon végbemenő öröklésben megnyilvánuló hatályosságával. Innen adódik az a súlyos fogalmi zűrzavar, amely akár kétségbeesésbe is taszíthatja az Asztalos szövegével birkózó, nem eléggé állóképes értelmezőt.
Először azzal lepi meg Asztalos olvasóját, hogy megállapítja: "Az érvényes végrendeletnek ugyanis ahhoz, hogy a célzott jogi hatásokat ki tudja fejteni, az öröklés megnyíltakor hatályosnak is kell lennie". Dehát ha a végrendelet a hagyaték megnyílásakor hatályos, akkor már annak előtte hatályba kell lépnie s ehhez képest a jogi hatásokat is ki kell fejtenie. Hogyan lehetséges mármost, hogy a hatályos végrendelet csak a végrendelkező halálakor fejti ki jogi hatásait, azaz lép hatályba? Magyarázat helyett Asztalos újból megismétli állítását, sőt immáron semmi kétséget nem hagyva aziránt, hogy a végrendelet csak az örökhagyó halálakor fejtheti ki jogi hatályát: "A végrendeletben célzott jogi hatások azonban ... a halál időpontjában állnak be, ezért az érvényes végrendeletnek a halál időpontjában hatályosnak is kell lennie". Csak ekkor szánja rá magát Asztalos, hogy megvilágítsa az olvasónak, mit ért ebben az összefüggésben hatályosságon. A szerző meghatározása azonban végleg fejbe vágja az olvasót, medicina peior morbo: "Ez a hatályosság pedig jelenti, hogy alkalmasnak kell lennie a célzott jogi hatások kiváltására, tehát az érvényességen túlmenően fennállónak is kell lennie"[66]. Ezek szerint a hatályosság nem más, mint a végrendeletnek jogi hatások kiváltására való alkalmassága, tehát voltaképpen érvényesség, de ez nem a végrendelet létrejövetelének érvényessége, hanem egy olyan másik érvényesség, amelynek folyamatosan fenn kell állnia a végrendelet készítésétől egészen a végrendelkező haláláig. Asztalos fogalomtárában tehát kétféle hatályosság van, de az egyikről kiderül, hogy voltaképpen érvényesség, de ez az érvényesség megint nem azonos egy másik érvényességgel.
Azok a tantaluszi kínok, amelyeket Asztalos szö-
- 14/15 -
vege a fanatikus elszántsággal - "ha belehalok is, megértem!" - közeledő egzegétának okozhat, egy szempillantás alatt elcsitulnak azonban, mihelyt világossá válnak a jogfenomenológiai alapösszefüggések. Asztalosnak végeredményben igaza van abban, hogy kétféle hatályosságról és kétféle érvényességről lehet itt beszélni. Csakhogy ezek szemléleti alapjának, hátterének megvilágításával adósunk marad és ennek folytán az adekvát fogalmi apparátus kidolgozására sem kerít sort. Az egyik hatály az ügyleti cselekményként, jogi tényként felfogott, érvényesen létrejött végrendelet tárgyi hatálya, amely nem más, mint az egyedi normaként felfogott végrendelet érvényessége, amelynek fenn kell állania egészen a végrendelkező halálig, hogy bekövetkezhessék a másik hatály, a végrendelet alanyi hatálya, az öröklés folyamata. ■
JEGYZETEK
[1] Az angolszász irodalomban - John Stuart Mill nyomán - elterjedt connotation kifejezés megfelel a német irodalomban - Gottlob Frege nyomán - elterjedt Sinn kifejezésnek, a denotation pedig a Bedeutung kifejezésnek. A magunk részéről ezeket a jelentéstartalom, illetve terjedelem szavakkal adtuk vissza, elvetve a frege-i Bedeutung jelöletként való, nem sikeresnek tűnő magyarítását. Vö. Gottlob Frege, Jelentés és jelölet (Über Sinn und Bedeutung), in: Gottlob Frege, Logika, szemantika, matematika. Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest 1980. 156-190. o., továbbá még uo. 104-105. o.
[2] Utalunk itt elsősorban Földi András: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél című, mélyenszántó dolgozatára, amely a Közjegyzők Közlönye, 45/ 7-8 (1998) 2-12. oldalán jelent meg, másodsorban ennek rövidített, német nyelvű változatára: Zur Frage der Gültigkeit und Wirksamkeit im modernen Zivilrecht, in: Iura antiqua - Iura moderna, Festschrift für Ferenc Benedek zum 75. Geburtstag. Studia Iuridica auctoritate Universitatis Pécs publicata 127. Dialóg Campus, Pécs 2001. 73-86. o.
[3] A "naturalistic fallacy" eredeti meghatározására nézve l. G. E. Moore, Principia Ethica. Cambridge 1922. 10. o.
[4] Ugyancsak a naturalizmus - normativizmus szemléleti különbségén alapult a Th. Kipp nyomán sokat vitatott, "Doppelwirkungen" elnevezés alatt ismeretessé vált aporia a civilisztikában. Th. Kipp, Über Doppelwirkungen im Recht, insbesondere über Konkurrenz von Nichtigkeit und Anfechtbarkeit, in: Festschrift für Ferdinand von Martitz. Berlin 1911. 211-233. o., állította fel azt a merész tételt, hogy a jogban minden tényállásnak külön-külön meg kell lennie a tárgyi jognak megfelelő jogkövetkezményének, nem lehetséges az, hogy egyik jogkövetkezmény beállása bármiben is akadályozza vagy kizárja a másik jogkövetkezmény megvalósulását. Így ha egy jogügylet valamely semmisségi ok fennforgása miatt semmis, az ugyanakkor valamely megtámadhatósági ok fennforgása következtében megtámadhatónak is minősíthető, a semmisség nem zárja ki a megtámadhatóságot. Így ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnően nagy értékkülönbség miatt a szerződést a sérelmet szenvedő fél a Ptk. 201. §-a (2) bekezdése alapján sikeresen megtámadja, s a bíróság elrendeli az eredeti állapot helyreállítását, ugyanennek mint uzsorás szerződésnek a semmissége megállapítására a Ptk. 202. §-a alapján utóbb újból pert indíthat, mégpedig éppen abból a célból, hogy sor kerülhessen a Ptk. 237. §-a (4) bekezdése alapján a sérelmet okozó félnek visszajáró szolgáltatásnak ügyészi indítványra az állam javára történő megítélésére. Abban is igazat adhatunk Kippnek, hogy több kötelmi jogcímen is fennállhat valamely szolgáltatás teljesítésére irányuló kötelezettség ugyanazon személy terhére és ugyanazon személy javára (concursus causarum). Elfogadhatatlan viszont az a nézete, mely szerint miután megszerezte valaki egy dolog tulajdonát annak tulajdonosától érvényes tulajdonátruházás alapján, utóbb elbirtoklással újból tulajdont szerezhet a dolgon, amennyiben az elbirtoklás feltételei önmagukban véve fennállnak. Ugyanannak a dolognak a tulajdonát ugyanazon személy többször egymást követően nem szerezheti meg, így tulajdonátruházás és elbirtoklás feltétlenül kizárják egymást, amint arra a római jogászok is rámutattak, így Gaius (4, 4: nec res, quae nostra iam est, nostra amplius fieri potest) és Paulus (D. 44,2,14,2: neque enim amplius quam semel res mea esse potest). Vö. H. A. Fischer, Fiktionen und Bilder in der Rechtswissenschaft, Archiv für die zivilistische Praxis 117 (1919), 187-188. o., P. J. Zepos, Die Unmöglichkeit von Doppelwirkungen im Recht, Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie 27 (1933/34), 488-489. o., továbbá a magyar irodalomban Weiss Emília, A szerződés érvénytelensége a polgári jogban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1969. 52. o.
[5] Szászy-Schwarz Gusztáv, Új irányok a magánjogban. Athenaeum, Budapest 1911. 225. o.
[6] Zlinszky Imre, A magyar magánjog mai érvényében különös tekintettel a gyakorlat igényeire. (7. kiadás, átdolgozta Reiner János) Franklin-Társulat, Budapest 1899. 232. o.: "A semmisség abban áll, hogy valamely czélba vett jogügyleti cselekmény gyanánt eszközölt ténykedésnek, eljárásnak a typicus -, illetve a felek által megvalósítani kivánt jogi hatása, a fenforgó hiányosság miatt, egyáltalában nincs meg, itt azon jogügylet egyáltalában nincs meg, nem létezik - negotia nulla, negotia nullius momenti".
[7] Löw Lóránt, Viszonylagos semmisség. Budapest 1905. 24. o.: "Tényleg semmis ügylet és semmi, azaz egyáltalán létre sem jött ügylet között különbséget tenni nem kell és nem is lehet. Jogügyletnek helyesen csak azt a tényállást nevezhetem, a mely ügyleti hatály létrehozására képes, a mely tényállásnak ilyen hatálya nincs, az lehet ügyletkötésnek kisérlete, lehet ügyletkötésnek látszata, de nem jogügylet a szó technicus értelmében", továbbá 25. o.: "A semmis ügylet tehát nem ügylet. ...valamely (jogi vagy nem jogi) tényállásnak vagy van ügyleti hatása, akkor ügylet, vagy nincs, akkor nem ügylet, azaz - semmis ügylet", úgyszintén 29. o.: "Semmis ügylet és nem létező ügylet: egy és ugyanaz".
[8] Menyhárth Gáspár, Jogcselekmények (különösen az ajándékozás) hatálytalanításáról csődön kívül. Kolozsvár 1905. 7. o.: "A magában véve jogilag nem létező, semmis jogcselekményt ilyennek deklarálja a bíró szája...", továbbá 8. o.: ". sem a semmis jogügylet, sem a megtámadott és érvénytelennek kimondott jogügylet nem létezik a jog szempontjából" és 9. o.: "...a semmis és sikerrel megtámadott jogcselekmények pedig jogilag nem léteznek, létre sem jöttek a jog szemében".
[9] Grosschmid Béni, Fejezetek kötelmi jogunk köréből I. Jubileumi Kiadás, Budapest 1932. 318. o.
[10] Tóth Lajos, Magyar magánjog. Általános tanok II. Debrecen 1923. 273. o. Vö. még 250. o.: "Azért mondom reá, hogy 'semmis', mert nincs nékie semmi jogi hatása. ...A tárgyi jog az egészet mindenestől úgy tekinti, mintha nem is léteznék".
[11] Szladits Károly: A magyar magánjog. Általános rész. Személyi jog. (Grill Károly) Budapest 1941. 363. o. Arra a delikát kérdésre nézve, vajon jogügylet-e a semmis jogügylet ld. még Weiss Emília, i.m. 50-52. o.
[12] F. C. von Savigny, System des heutigen römischen Rechts IV. Berlin 1841. 536. o.: "Vollständig nenne ich diejenige Ungültigkeit, welche in einer reinen Verneinug der Wirksamkeit besteht".
[13] H. Dernburg, Pandekten I (2. kiadás) Berlin 1888. 279. o. 1. j.: "Ungültig heisst aber nichts Anderes, als ohne Geltung, d. h. wirkungslos". Ugyanígy Dernburg-Sokolowski, System des Römischen Rechts I. Berlin 1911. 212. o. 1. j.
- 15/16 -
[14] Vö. A. von Tuhr, Der allgemeine Teil des Deutschen Bürgerlichen Rechts Duncker & Humblot, München-Leipzig, 1914. 273. o. 5. j.
[15] I.m. 273. o.: "II. Ungültigkeit der Rechtsgeschäfte. § 55. Arten der Ungültigkeit".
[16] Enneccerus-Kipp-Wolff, Lehrbuch des bürgerlichen Rechts I/2 (14. kiadás) J. C. B. Mohr, Paul Siebeck Tübingen 1955. 861. o.: "VI. Ungültigkeit der Rechtsgeschäfte".
[17] Lehmann-Hübner, Allgemeiner Teil des Bürgerlichen Gesetzbuches (15. kiadás) Walter de Gruyter & Co. Berlin 1966. 167. o.: "§ 27. Unwirksamkeit der Rechtsgeschäfte".
[18] K. Larenz, Allgemeiner Teil des deutschen Bürgerlichen Rechts (7. kiadás), C. H.Beck, München 1989. 454. o.: "Das Gesetz kennt also Zwischenstufen zwischen der vollen Wirksamkeit (Gültigkeit) eines Rechtsgeschäfts auf der einen Seite und der vollen Unwirksamkeit (Nichtigkeit) auf der anderen Seite". Larenz tehát sans gìne szinonimákként kezeli a kérdéses kifejezéseket - Földi nem csekély megbotránkozására.
[19] L. Mitteis, Römisches Privatrecht bis auf die Zeit Diokletians I, Duncker & Humblot, Leipzig 1908. 236. o.: "§ 14. Unwirksamkeit der Rechtsgeschäfte". A fejezet szövege alapján teljesen nyilvánvaló, hogy Ungiltigkeit és Unwirksamkeit Mitteis szemében is szinonim kifejezések. Szimptomatikusnak tekinthető ugyanakkor, hogy 1889-ben, tehát a BGB előtt még a 'Zur Lehre von der Ungiltigkeit der Rechtsgeschäfte' címet adja Mitteis a jogügyletek érvénytelenségéről szóló, terjedelmes, de később több vonatkozásban meghaladott tanulmányának, megjelent Jherings Jahrbücher 28 (1889), 85-165. o.
[20] Jörs-Kunkel-Wenger, Römisches Privatrecht. BerlinGöttingen-Heidelberg 1949. 103. o.: "Unwirksamkeit der Rechtsgeschäfte".
[21] E. Weiss, Institutionen des römischen Privatrechts. (2. kiadás) Basel 1949. 49. o.: "Die Dogmatik des modernen Privatrechts unterscheidet zwischen der Unwirksamkeit oder Ungültigkeit als Oberbegriff... Ein anderer Ausdruck für Unwirksamkeit ist, wie schon bemerkt, Ungültigkeit".
[22] M. Kaser, Römisches Privatrecht I (2. kiadás) C. H. Beck, München 1971. 246. o.: "...dass auch unsere Ausdrücke 'Unwirksamkeit, Ungültigkeit, Nichtigkeit' keine festen Grenzen haben, wir verwenden sie im folgenden ...alle im gleichen Sinn, nämlich wenn dem Geschäft die wesensmässigen Wirkungen versagt sind".
[23] Kunkel/Mayer-Maly, Römisches Recht. Springer, Berlin 1987. 115. o.: "§ 51. Arten der Unwirksamkeit", 116. o.: "§ 52. Unwirksamkeitsgründe".
[24] Savigny, i.m. 542. o.: "Ungleichzeitige Nichtigkeit tritt ein ... bei jeder Obligation durch deren vollständige Erfüllung".
[25] B. Windscheid, Lehrbuch des Pandektenrechts I. (7. kiadás) Frankfurt am Main 1891. 218. o. 1. j.: "Savigny (IV 542) geht so weit, sogar den Fall der Erfüllung einer Obligation unter den Begriff der Ungültigkeit zu ziehen".
[26] I.m. 218. o.: "Der Begriff der Ungültigkeit ist daher enger, als der der Unwirksamkeit, ein Rechtsgeschäft kann unwirksam sein auch ohne dass durch seine Mangelhaftigkeit sein Können gelähmt ist".
[27] I.m. 218. o. 1. j.: "Es soll zwar nicht geleugnet werden, dass nach dem Wortsinn an und für sich ungültig auch diejenige Willenserklärung genannt werden kann, welche nicht wirkt, weil sie nicht wirken will, man kann auch von ihr sagen, dass sie für das Recht nicht gilt".
[28] h.: "Übrigens kann der Begriff der Unwirksamkeit im weiteren Sinn in den der Ungültigkeit übergehen... "
[29] F. Regelsberger, Pandekten I. Duncker & Humblot, Leipzig 1893. 631. o.: "Nicht jede Unwirksamkeit eines Rechtsgeschäfts hat ihren Grund in der Mangelhaftigkeit".
[30] Grosschmid, i.m. 318. o.: "Az érvénytelenség egyik lehető oka a hatálytalanságnak. T.i. az ügylet lehet materiális hatály nélkül való azért is, mert érvénytelen, meg más okból is".
[31] Tóth, i.m. 281. o.: "A hatálytalanság oka lehet - mint láttuk - a tényálladék hibás volta (semmisség, megtámadhatóság) vagy valami más. Szokásos ez a szóhasználat: ha a tényálladék azért hatálytalan, mert hibás: ez érvénytelenség, ha ellenben más oka van annak, hogy a jogi hatás elmarad: ez a technikus értelemben vett hatálytalanság".
[32] Szladits, i.m. 366. o.: "A jogügylet érvénytelenségétől megkülönböztetjük annak a hatálytalanságát", továbbá uo. 8. j.: "Tágabb értelemben a jogügylet hatálytalanságának fogalma mindazokat az eseteket felöleli, amelyekben a jogügylet hatásai nem állnak be, tehát az érvénytelenség eseteit is". Nem tekinthető lényegesnek az az eltérés, hogy Windscheidnél a tágabb értelemben vett hatálytalanság épp az érvénytelenség eseteit foglalja magába, míg a szűkebb (tulajdonképpeni) hatálytalanság az egyéb eseteket, l. fenn 27. j.
[33] Zoltán Ödön, Adásvétel és csere. Budapest 1962. 130. o.
[34] Asztalos László, A polgári jogi szankció. Akadémiai Kiadó, Budapest 1966. 197. o. 62. j.: "Zoltán ...fenntartja a szűkebb és a tágabb értelemben vett hatálytalanság idejétmúlt fogalmát, a tágabb alatt értve azt, ha a szándékolt joghatás kiváltására a szerződés bármi okból alkalmatlan, szűkebb alatt pedig az érvénytelenségen túlmenő hatálytalanságot. Ez a megkülönböztetés nem szerencsés". Mindjárt a következő oldalon azonban Asztalos leszögezi: "Az érvénytelenség tehát mindig bizonyos vonatkozásban (?) hatálytalanságot jelent. Az érvényesség viszont nem jelenti feltétlenül azt, hogy a jogviszony hatálya, tehát a célzott jogi hatások beállása is megtörténhet". Ezek szerint tehát Asztalos is elismeri, hogy a hatálytalanság alapulhat a jogügylet érvénytelenségén, de előfordulhat, hogy valamely jogügylet érvényessége ellenére sem hatályos.
[35] Vö. Földi, i.m. 5. o. 30. j. és 6. o. 35. j.
[36] Vö. Menyhárth, i.m. 7-14. o., különösen 9. o. 1. j.: "A semmis és megtámadható jogügyleteket nem nevezném hatálytalanoknak", továbbá 9. o.: "Érvénytelenség és hatálytalanság két különböző jelentésű, egymást nem fedő fogalom. Hatálytalan csak olyasvalami lehet, ami létezik, a semmis és sikerrel megtámadott jogcselekmények pedig jogilag nem léteznek... " Reménytelen rabulisztikához folyamodik aztán Menyhárth, amikor szembesülnie kell a legális szóhasználattal: a csődtörvény 6. §-a szerint a zárlat alá helyezett adósnak a hitelezők kielégítési alapjának elvonására irányuló jogcseleményei a csődhitelezőkkel szemben semmisek. Menyhárth szerint, i.m. 12. o. 1. j., itt a törvény a semmisség "fikcióját" alkalmazza a közadós valójában érvényes cselekményeire s azokhoz az érvénytelenség hatásait fűzi, itt tehát hatásukban semmis, érvényes jogcselekményekkel állunk szemben. Ugyanilyen erővel persze azt is mondhatnók, hogy a törvény a bűncselekmény "fikcióját" fűzi ahhoz a nemes és elismerésre méltó cselekedethez, hogy - férji becsületem védelmére - hűtlen feleségemet gaz csábítójával együtt meggyilkolom.
[37] Vö. Grosschmid, i.m. 322-323. o.
[38] Vö. Tóth, i.m. 273. o. 2. j.
[39] Vö. Nizsalovszky Endre, Fogyatékos jogügyletek, Magyar Jogászegyleti Értekezések és Egyéb Tanulmányok, 1/2 (1933), 158-160. o. A szerző világosan leszögezi, hogy érvénytelenségről csak létező ügyletek tekintetében lehet beszélni: "Ahhoz tehát, hogy fogyatékos jogügyletről szólhassunk, nézetem szerint szükséges legalább annyi, hogy a jogügylet egész külső tényállása megvalósuljon" (i.m. 158. o.). Majd pedig a Szászy-Schwarz képviselte következetes normativizmussal szemben amellett dönt, hogy "...az ügyletek fogalmát állítom fel olyan széles körben, hogy abba a semmis ügyletek is beleférjenek" (i.m. 160. o.).
- 16/17 -
[40] Vö. Szászy István, A magyar magánjog általános része II. Budapest 1948. 215. o.
[41] Vö. Bárány Tibor, Köztörvényi és házassági jogi érvénytelenség. Budapest 1942. 17-18. o.
[42] Vö. i.m. 20. o.
[43] Zlinszky, i.m. 231-232. o.: "Éppen ezért nem megfelelő eredetileg és utólagosan hiányos - semmis, megtámadható - jogügyletről beszélni, mert az eredetileg, illetve egyáltalában érvényesen létrejött jogügylet nem válhatik utólagosan hiányossá, vagyis későbbi tények, események, körülmények nem tehetik visszahatólag hiányossá az érvényes jogügyletet".
[44] Idézi M. Planiol - G. Ripert, Traité élémentaire de Droit Civil I (12. kiadás) Paris 1937. 133-134. o.
[45] Vö. Szászy, i.m. 215. o.
[46] Von Tuhr, i.m. 275-276. o.: "Von einem nichtigen Geschäft spricht man nur dann, wenn wenigstens der äussere Tatbestand eines Geschäftes vorliegt... "
[47] Lehmann-Hübner, i.m. 169. o.: "Wenn nicht einmal der äussere Tatbestand eines Rechtsgeschäftes, nicht einmal der Schein eines solchen vorliegt, dann ist die Vorstellung eines nichtigen Rechtsgeschäftes (also doch immerhin eines Rechtsgeschäftes) unzulässig, wir sprechen von einem nicht vorhandenen, einem Nichtrechtsgeschäft".
[48] Vö. O. Gradenwitz, Die Ungültigkeit obligatorischer Rechtsgeschäfte. Berlin 1887. 300-301. o.
[49] Mitteis, Römisches Privatrecht, i.m. 249. o.: "Der nicht existierende Akt vermag gar keine, auch keine negativen Wirkungen zu erzeugen, der existierende kann negative Wirkungen zurücklassen".
[50] Vö. G. Baudry-Lacantinerie, Précis de droit civil I (14. kiadás) Sirey, Paris 1926. 66-71. o., különösen 70. o.: "La jurisprudence, longtemps incertaine, consacre la distinction des actes inexistants et des actes nuls".
[51] Vö. Planiol-Ripert, i.m. 131-143. o. A szerzők ugyanakkor elismerik, hogy a francia tudományban két ellentétes nézet áll szemben egymással: "Pour les uns, l'acte est inexistant quand la nullité l'atteint de plein droit, sans l'intervention de la justice, pour les autres, au contraire, la nullité ne peut jamais ìtre un cas d'inexistence".
[52] R. Legeais, Droit civil I. Cujas, Paris 1971. 127. o.: "L'acte juridique est inexistant, lorsque manque une condition parmi les plus essentielles". Ugyanakkor a szerző elismeri. hogy gyakorlatilag adott esetben nehézségekbe ütközhet a semmis és a nem létező ügyletek megkülönböztetése egymástól: "Pourtant, pratiquement, il est difficile de distinguer l'inexistence de la nullité absolue".
[53] J. Carbonnier, Droit civil. Introduction (20. kiadás) Paris 1991. Presses Universitaires de France), 307. o.: "Lorsque l'acte manque un des éléments essentiels (volonté, objet, dans les actes solennels, forme), hors desquels son existence est en quelque sorte inconcevable, il faudrait rationnellement le tenir pour inexistant". A szerző, aki meglehetősen széles körben szabja meg a jogügylet létrejöttének feltételeit - a formahiányt vagy a tárgy hiányát inkább semmisségi oknak lehetne tekinteni -, maga is elismeri, hogy álláspontját nem osztják általánosan: "Toutefois cette notion de l'inexistence n'est pas unanimement acceptée... "
[54] Így Baudry-Lacantinerie, i.m. 71. o., valamint Planiol-Ripert, i.m. 142. o.
[55] Így Szászy, i.m. 217. o.
[56] E. Betti, Diritto romano I Parte generale. Cedam, Padova 1935. 348. o.: "...non bisogna confondere tra fattispecie intera e negozio (che di essa è parte). Il negozio in sè e per sè è completo già con la sua conclusione: perchè ciò che entra a far parte integrante di esso è soltanto la previsione dell'evento, non già questo evento stesso, oggettivamente considerato".
[57] Földi, i.m. 4. o., megkülönbözteti a jogügyletek hatálybalépését azok hatályosulásától. Ez utóbbin a jogügylet teljesedésbe menetelét, az életviszonyoknak a jogügyletnek megfelelő tényleges alakulását érti, szerződés esetén tehát a szolgáltatás teljesítését, végrendelet esetén az öröklést. A jogügylet hatálybalépésén ezzel szemben a jogügyleten alapuló, szükség esetén perrel is érvényesíthető jogigényeknek a hatályosulást megelőző keletkezését érti. Ez a megkülönböztetés, amely eltér a bevett nyelvhasználattól, nézetünk szerint csak fölösleges komplikációt okoz, ezért a továbbiakban egyszerűen szinonimaként használjuk a hatálybalépés és a hatályosulás kifejezést. Nem követhető Földi nyelvhasználata abban sem, hogy a szerződés perfektuálódásának ugyanitt annak teljesítését nevezi. A jogügylet perfektuálódása nem más, mint annak hatálybalépése, illetve hatályosulása, amint a római jogból ismert regula emptione perfecta periculum rei emptae ad emptorem respicit is érezteti.
[58] R. v. Jhering, Geist des römischen Rechts III/1 (3. kiadás) Leipzig 1877. 149. o., tulajdonképpen három összetevőjét különíti el a jogügyletnek: magát az ügyleti cselekményt ("der Akt der Handlung"), annak előfeltételeit, mint jogi tényt ("seine Voraussetzungen (der Thatbestand)") és joghatásait ("seine Wirkungen"). Az ügyleti cselekménybe mint jogi ténybe természetesen minden pontatlanság nélkül beleérthetjük annak érvényességi feltételeit is.
[59] H. Kelsen, Reine Rechtslehre (2. kiadás), Franz Deuticke, Wien 1960. 261. o.: "In der traditionellen Rechtssprache wird das Wort 'Rechtsgeschäft' zur Bezeichnung sowohl des normerzeugenden Aktes als auch der durch den Akt erzeugten Norm gebraucht".
[60] A maga korában uralkodó nézettel szemben O. Karlowa, Das Rechtsgeschäft und seine Wirkung. Berlin 1877. című pandektista monográfiájában abból indul ki, hogy a jogügyletben az ügyleti akarat és a joghatás között egy közbeeső tényezőnek is kell lennie, amelyet egyrészt a jogügylet fennállásának, jogi létezésének ("der Bestand, die rechtliche Existenz des Rechtsgeschäfts"), másrészt a jogügyletet létesítő fél vagy felek jogi kötöttségének ("die Gebundenheit der Geschäftssubjecte") nevez. Ezek a meghatározások persze még meglehetősen homályosak, a jogügylet sajátos működési mechanizmusát azonban fenomenológiailag kétségtelenül adekvát módon érzékeli Karlowa: "Hier knüpft der Wille des Rechts nicht selbst unmittelbar die Wirkung an die Handlung, sondern er sanctionirt den Willen des oder der Privaten und verhilft diesen dadurch zu einem rechtlichen Bestande und einer Wirkungskraft, welche die rechtliche Wirkung hervorbringen und die unmittelbare Ursache der letzteren sind" (i.m. 4. o.).
[61] Jellemző, amint Larenz kiigazítja von Tuhr rudimentális felfogását a jogügylet hatásmechanizmusával kapcsolatban: "Das Verhältnis zwischen Tatbestand und Rechtsfolge ist allerdings nicht, wie von Tuhr meint, ein kausales, die Rechtsfolge tritt auf Grund der in der Rechtsnorm entfalteten Geltungsanordnung ein" (i.m. 483. o. 86. j.).
[62] Kelsen, i.m. 261. o.: "...dieser Akt ist ein rechtsnormerzeugender Tatbestand, wenn und insoferne die Rechtsordnung dem Tatbestand diese Qualität verleiht ..."
[63]. Vö. Grosschmid, i.m. 318-319. o. Nem egészen világos bírálattal illeti Grosschmid terminológiáját Löw: "A virtuális érvény és a materiális foganat a hatálytalanságban nem foglalható össze: nem tekinthetők a hatálytalanság fajainak" ( i.m. 56. o.). A szerző feltehetőleg tévedésből 'hatálytalanságot' írt 'hatályosság' helyett.
[64] Vö. Földi, i.m. 10. o.
[65] Vö. Földi, i.m. 9. o. 71. j.
[66] Vö. Asztalos, i.m. 198. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
