A magyar büntetőjogi szabályozás - európai összehasonlításban nem gyakori - sajátossága, hogy a való tények közlésével elkövetett rágalmazást is tényállásszerűnek, és így - főszabály szerint - bűncselekménynek tekinti.[1] A kriminalizálás ilyen módon a véleményszabadság alapjogának szigorú korlátját jelenti. A büntetőjogi szabályozásnak ez a megoldása - tulajdonképpen a kriminalizáció terjedelme - egészen a Csemegi-kódexig vezethető vissza. A kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy a régi hagyományra visszatekintő dogmatikai megoldás hogyan viszonyul az 1990 után jelentősen felértékelődött véleményszabadság alapjogához. E reláció központi kérdésként merült fel a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban is, amely a közhatalmat gyakorló személyek sérelmére elkövetett rágalmazás és becsületsértés alkotmányos büntethetőségének a körét határozta meg, kötelezően előírva a Btk.-ban meghatározott valóság bizonyításának alkalmazását. E sértetti kör sérelmére tehát nem lehet való tények közlésével elkövetni a rágalmazást. E tételt a 13/2014. (IV. 18.) AB határozat is megerősítette.[2]
Jelen tanulmányban e problémakört elsősorban büntetőjogi nézőpontból igyekszem vizsgálni. Először a becsület mint büntetőjogi jogi tárgy meghatározását végzem el. A való tényközlések kriminalizálása nemcsak a véleményszabadság alapjoga szempontjából érdekes kérdés, ha-
- 51/52 -
nem önmagában a büntetőjogi jogi tárggyal, a becsületfogalommal is összefüggéseket mutat: sérthető-e a becsület való tények közlésével. Ezt követően a valóság bizonyítására vonatkozó hatályos szabályozást, majd a valóság bizonyítására vonatkozó különböző dogmatikai modelleket vizsgálom. Így határozható meg a valóság bizonyításának dogmatikai karaktere, amelyet aztán a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban lefektetett mércék fényében is elemezni szükséges. Tanulmányom az alapjogi követelmények és a büntetőjog-dogmatikai modellek érintkezésének elemzésével, és ez alapján konklúziók levonásával zárul.
A becsület büntetőjogi jogtárgyi szerepét legkorábban a kodifikált magyar büntetőjog időszakától, tehát a Csemegi-kódextől érdemes vizsgálni. A büntetőszokásjog Csemegi-kódex előtti időszakában a becsületvédelem polgári és büntetőjogi eszközei keveredtek, még pontosabban a magánjogi elemek domináltak.[3] Angyal Pál utal a Pauler Tivadar által közölt tényre, miszerint a Curia még 1861-ben is polgári eljárásra utasította a becsületsértést.[4] A Csemegi-kódex hatálybalépése tehát kriminalizációs mérföldkőnek is tekinthető, a becsület büntetőjogi védelmében a korszak irodalma a becsület szükséges és várva várt felértékelődését látta.[5]
A Csemegi-kódex időszaka óta a büntetőjogi becsületvédelem szabályozási keretei nem változtak, alapjai a mai napig ugyanazok. Bár a Csemegi-kódex és a becsületvédelmi novella (1914. évi XLI. törvénycikk) szabályozása az 1961 utáni időszakhoz képest jóval cizelláltabb (gyakorlatilag bonyolultabb) volt, abban mi sem változott, hogy a két alaptényállásnak a rágalmazást és a becsületsértést tekinthetjük mind a mai napig. A rágalmazás a becsületcsorbításra alkalmas tények közlésével elsősorban a társadalmi megbecsülést (a jóhírnevet) támadja, a becsületsértés pedig jellemzően az emberi méltóságot.[6] Ennek ellenére jogi tárgyuk egy és ugyanaz: a (büntető-
- 52/53 -
jogi értelemben vett) becsület.[7] A két törvényi tényállás átfedéseiből, a becsületsértés bűncselekményének szubszidiárius jellegéből következik, hogy nem lehet nekik különböző jogi tárgyat meghatározni.[8] A normatív keretekből fakad tehát, hogy a becsület büntetőjogi fogalmában két, egymástól részben független kategóriát kell összekapcsolni: a társadalmi megbecsülést és az emberi méltóságot.[9] A törvényi tényállások - komplex jogtárgyat eredményező - átfedése sem véletlen. Ahogy Lengyel Aurél fogalmaz, "az életben ez a szétválasztás nem jelentkezik ily élesen és határozottan. A hírnévrontás ugyanis - azon felül, hogy csorbítja a személyiség jogának kifelé való nyilatkozásait - a legtöbb esetben a lelki fájdalom érzését is felidézi a sértettben, viszont a szó vagy a tett, amely megbántja a becsületérzést, a harmadik személy gondolatvilágában az esetek legtöbbjében a hírnevet is veszélyezteti."[10]
A másik szabályozási szempont, ami - különösen a jogtárgykérdés miatt - kiemelést érdemel, hogy a magyar büntetőkódexek szerint a kezdetektől fogva tényállásszerű volt a rágalmazás akkor is, ha a becsületcsorbításra alkalmas tényközlés való tényeken alapult. Szintén a kezdetektől fogva élt ezzel párhuzamosan a valóság bizonyításának a jogintézménye, amely a valóság sikeres bizonyítása esetén a tényállásszerű cselekmény büntetendőségét bizonyos feltételektől függően kizárta. A szabályozás csak annyiban változott időről időre, hogy milyen esetkörei, feltételei voltak a valóság bizonyításának, vagy éppen mikor volt az kizárt. A becsületfogalommal való szoros összefüggés miatt külön pontban foglalkozom e kérdéssel.
A német irodalomhoz hasonlóan[11] a magyar felfogás is kezdettől fogva elutasítja az ún. szubjektív-faktuális felfogást, azaz a tényleges becsületérzés és a tényleges becsület büntetőjogi védelmét. "Az atheticai becsület az embernek az a tudata, hogy magatartásában, cselekményeiben és viseletében mindig és szigorúan az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb irányzatát követi;
- 53/54 -
s hogy a becsület e felfogás szerint az ember lelkületének egy magasabb princzipiummal való összhangzatában, s a külviszonyoktól független önmeggyőződésében állván: külső elismerésre nem szorul: következőleg a rágalom és sértés által meg sem is érinthető."[12] Az a recens szakirodalmi megfogalmazás, amely a becsület összetevőjeként az önbecsülést mint az emberi méltóság érzését is megjelöli, vitatható.[13]
A becsületfogalomra vonatkozó ún. faktuális és a normatív irányzatok között a tényközlés valóságtartalmának relevanciája a legfontosabb különbség.[14] A Csemegi-kódex óta a törvényi tényállás szintjén érvényesül az az elv, hogy a rágalmazást (és a becsületsértést is) való tények közlésével is el lehet követni. A valóság bizonyítása nem automatikus, a megengedhetősége - szintén kezdettől fogva - ahhoz a feltételhez volt kötve, hogy a becsületcsorbításra alkalmas tény közlését közérdek vagy jogos magánérdek indokolja. A valóság bizonyításának egyéb nevesített esetkörei és tilalmai változtak ugyan 1878 és 1961 között, de a megengedhetőség fő esetköre, azaz a közérdeket vagy a jogos magánérdeket megkövetelő, bírói mérlegelést kívánó generálklauzula a mai napig változatlan.
Ehhez képest érdekes megfigyelni, hogy a szakirodalom eltérő hangsúlyokat vél felfedezni az egykorú szabályozásokban, és eltérő indokolásokat fűz a valóság/valótlanság problematika törvényi megoldásához. A Csemegi-kódex indokolásában egyenesen olyan kijelentéseket találunk, amelyek akár azt a téves benyomást is kelthetik, hogy a való tényközléssel egyáltalán el sem lehetne követni rágalmazást; a megfogalmazás normatív becsületkoncepcióra utal.[15] Figyelemmel azonban a kódex 258. és 263-265. §-aira, ez nem így volt. A 264. § alapján pedig bizonyos esetekben egyenesen kizárt volt a valóság bizonyítása (pl. a családi élet viszonyait vagy a női becsületet támadó közlések esetén), ami a valótlanság megdönthetetlen vélelmét jelentette.
- 54/55 -
A szakirodalom már ekkor is kiemeli, hogy - mivel objektív tényállási szinten irreleváns - a rágalmazó tudattartalmának sem kell a tényállítás valóságára/valótlanságára kiterjednie (azaz a törvény nem követeli meg az ún. animus iniuriandit).[16] Angyal szerint az 1914. évi novella "azzal szolgálja a leghatályosabban a becsület védelmét, midőn szabály erejére emeli a valóság bizonyításának a tilalmát és illetőleg csak kivételes esetekben s szorosan meghatározott feltételek mellett engedi meg a bizonyítást".[17] Azt is be kell azonban látni, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a becsület védelmét a szabályozás így szolgálja jobban, hanem hogy ezáltal a becsület koncepcióját is determinálja. Ez a szabályozás ugyanis a jóhírnevet, azaz az ún. szociológiai-faktuális értelemben vett becsületet (l. még 1.4.) védi főszabály szerint.[18]
Az 1961. évi Btk. indokolása a korábbiakhoz képest a bírálat jelentőségét és a véleményszabadságot említi a valóság bizonyítása mögött húzódó dilemmaként. A jogalkotó álláspontja szerint a "fecsegés, kotnyeleskedés, pletykálkodás" előtt nem célszerű korlátlan utat nyitni.[19] Ahogy a Csemegi-kódex időszakának szakirodalma, úgy a '61-es indokolás sem helyezi el a kérdést a becsületfogalom kontextusában. Az 1961. évi kódex kommentárja sem a becsületfogalom szemszögéből, hanem a szólásszabadság szemszögéből vizsgálja a kérdést: a szólásszabadság nem lehet öncélú, csak a társadalmi érdekek védelmét szolgálhatja; olvasható a való tények tényállásszerűségének indokaként.[20] Külön figyelmet érdemel, hogy ahhoz képest, hogy a véleményszabadság célhoz kötöttsége a rendszerváltozás után alkotmányi szinten megszűnt, a valóság bizonyítására vonatkozó szabályozás 1961 óta a mai napig nem változott. Ebből is látszik, hogy a kérdés dogmatikai súlypontja valójában nem a véleményszabadság hangsúlyozásában, hanem a szabályozás alapjául fekvő és mindmáig változatlan becsületkoncepcióban keresendő.[21]
Törvényi szinten tehát a Csemegi-kódex óta változatlan becsületkoncepció érvényesül: a becsület alkotóelemei az emberi méltóság és a tényleges érdemektől (a valóságtól) független társadalmi megbecsülés, jóhírnév. Kálmán György emeli ki, hogy a becsület etikai értelemben a kötelességteljesítéssel kivívott társadalmi megbecsülést jelenti, a büntetőjog azonban ennél szélesebben vonja meg a védelem körét.[22] Míg a Csemegi-kódex indokolása félreérthetően, nem a normaszö-
- 55/56 -
veg szellemében fogalmaz (l. 1.3.), addig az 1961. évi Btk. indokolása már félreérthetetlenül a faktuális értelemben vett jóhírnevet deklarálja: "A becsület az emberről, tulajdonságairól, magatartásáról a társadalmi környezetében kialakult kedvező ítélet. A becsület megtámadása: az emberek tudatában kialakult kedvező ítéletnek a megtámadása."[23] Gyakorlatilag ugyanezt a szövegezést, a kedvező társadalmi ítéletre való hivatkozást olvashatjuk az 1978. évi és a 2012. évi Btk. indokolásában is.[24] A kedvező ítélet pedig a valóság tényeivel is támadható, csorbítható. "A büntetőjogi becsületfogalom független az ember szociális értékétől, attól, hogy az egyén milyen társadalmi megbecsülést vívott ki."[25] Van olyan megfogalmazás is, amely pusztán az egyénről kialakított társadalmi értékítéletről ír, annak kedvező voltára nem utal.[26] A valóság/valótlanság kérdésének törvényi rendezése alapján azonban kijelenthető, hogy az egyén értékétől független, kedvező ítéletre utaló jogtárgyfelfogások a helyesek.[27]
Érdekes megfigyelni, hogy annak ellenére, hogy a Csemegi-kódex is a szociológiai-faktuális becsületfogalom talaján állt, az egykorú irodalomban mégis olvashatók komplex-normatív álláspontok is. Finkey Ferenc szerint a becsület az ember általános emberi méltóságából (az erkölcsi méltóság jogából) és a korával, nemével, foglalkozásával, állásával járó erkölcsi és jogi kötelességek pontos teljesítése révén megszerzett társadalmi megbecsülésből (a jóhírnév jogából) áll.[28] Ha azonban a társadalmi megbecsülés a kötelességek pontos teljesítésétől függ, akkor ez a becsület normatív felfogását jelenti, azaz a jóhírnévhez való jog nem "automatikusan" illeti meg az egyént. Hasonlóan komplex-normatív Angyal megközelítése is: szerinte a becsület fogalmában az értékelés játssza a főszerepet: a becsület kifejezésre juttatja, hogy az ember a többi emberhez való viszonyában milyen értékkel bír. "A becsület lényegileg nem más, mint ennek az értéknek a kifejezése, mint az emberről tulajdonságai és egész viselkedése alapján kialakult társadalmi ítélet."[29] Az érték kifejezése semmi esetre sem a faktuális értelemben vett jóhírnév.
A későbbi időszakban a szakirodalomban sem látjuk már a komplex-normatív megközelítésnek a nyomát, az uralkodó állásponttá az előbbi pontban írt szociológiai-faktuális felfogás válik.
- 56/57 -
A valóság bizonyítását szabályozó törvényi előírás jelen formáját az 1961. évi Btk.-ban nyerte el, azóta érdemi változás a szövegében nem történt, a jogintézményt a 2012. évi Btk. változatlan tartalommal tartja fenn. Mielőtt e büntethetőségi akadály dogmatikai karakterét közelebbről megvizsgáljuk, érdemes röviden áttekinteni a hatályos szabályozást,[30] és annak a bírói gyakorlatban rögzült alkalmazási feltételeit.
A valóságbizonyítás tárgya csak tényközlés lehet, annak a rágalmazás tényállásában írt mindhárom magatartási formája (BH 1994.356.). A becsületsértés és a kegyeletsértés körében értékelhető tényközlésnek nem minősülő értékítéletek esetén fogalmilag kizárt a valóság bizonyítása. Amennyiben a tény valónak bizonyul, akkor kizárt a tettes büntethetősége.
A valóság bizonyításának megengedhetőségét feltételhez köti a Btk. E szerint a becsület csorbítására alkalmas valós tényközlést közérdek vagy bárkinek a jogos magánérdeke kell hogy indokolja. A közérdekre példaként l. BH 2008.81. (az önkormányzat szemétszállítási pályázati eljárásának és döntésének átláthatósága), EBH 1999.87. (politikusok és más közéleti szereplők tevékenységének, múltjának, személyiségének megismerése). Magánérdek alatt pedig mind a személyi, mind a vagyoni jellegű érdek is értendő, továbbá ez az érdek nem csak a tényközlő érdeke lehet (pl. a tulajdonost tájékoztatja a szomszéd, hogy a bérlője prostitúciós tevékenységet folytat a tulajdonostól bérelt lakásában). Mind a jogos magánérdek, mind a közérdek esetén szükséges a logikai-oksági összefüggés, hogy ez az érdek ténylegesen indokolttá tegye a tényközlést.
A valóság bizonyítása elrendeléséről a bíróság dönt, akár kérelemre, akár hivatalból, alakszerű határozat nélkül (BH 1992.226.). Döntése során a tényközlés közérdek vagy jogos magánérdek általi indokoltságát a bíróság mérlegeli, ugyanakkor a bizonyítás lehetséges sikeressége nem mérlegelhető az elrendelés kapcsán (EBH 1999.87.). Közszereplő sérelmére elkövetés esetén a bíróságnak nincs mérlegelési lehetősége, hanem a valóság bizonyítását kötelező elrendelni (BH 2000.285.).
A valóság bizonyítása során nem érvényesül a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 4. §-a szerinti vádat terhelő bizonyítás elve (BH 1999.540., BH 1998.412.). A bizonyítás sikertelenségét így a terhelt viseli. Logikus és jellemző módon a vádlottnak kell bizonyítania azt, hogy az általa állított becsületcsorbításra alkalmas tény a valóságnak megfelel. Ugyanakkor - ahogy az elrendelés kérdésében is - a bizonyítás kérdésben is széles körű mozgástere van a bí-
- 57/58 -
róságnak, az ezzel kapcsolatos indítványok nem kötik.[31] Fontos tehát az a distinkció, hogy a vádlottnak a tényközlés valóságára nézve nincs bizonyítási kötelezettsége, ellenben a bizonyítatlanság terhét ő viseli.[32]
Ha ez a bizonyítás sikeres, a vádlottat fel kell menteni. Többféle tényállítás esetén a büntethetőséget kizáró ok csak akkor érvényesül, ha valamennyi állított tény valónak bizonyult. A valóság bizonyítása akkor sikeres, ha a bizonyított tény a becsületcsorbítás súlyának megfelelően fő vonásaiban valónak bizonyult. A valóságbizonyítás eredményes lehet az állított és bizonyított tény teljesen pontos egybeesése nélkül is (pl. a tettes azt állította, hogy a sértett lopott, de a sértett cselekményének helyes minősítése valójában sikkasztás volt).
Kálmán 1961-ben megjelent monográfiájában kimerítő, a magyar szakirodalomban egyedülálló elemzését adja a valóságbizonyítás lehetséges szabályozási modelljeinek.[33] Elemzésének lényegét és vázát feltétlenül érdemes áttekinteni. A lehetséges modellek meghatározásához szükséges kiinduló két alapkérdés a következő:[34] 1) Mi a jelentősége az állított tény valóságának vagy valótlanságának a bűncselekmény megvalósulása szempontjából, tényállási elem-e az állított tény valótlansága? 2) Milyen feltételek mellett van helye a valóság vizsgálatának? Az e kérdésekre adott válaszok kombinációjából állíthatók fel a különböző dogmatikai modellek, amelyek következményeit, továbbá előnyeit és hátrányait is elemzi Kálmán. Az első kérdésre adható lehetséges válaszok és azok következményei:[35]
1. a) A tényközlés valótlansága tényállási elem (tényállási modell). Ennek következménye, hogy a valóságtartalomra kiterjedő szándékosság - sőt jogalkotói döntéstől függően akár a gondatlanság is - vizsgálandó.[36] Ebből fakad hátránya is, azaz a valótlanság és a tudattartalom kötelező, vádló általi bizonyítása és annak nehézsége. A tudattartalom bizonyítatlansága ténybeli tévedésként értékelendő, és kizárja a felelősséget.
- 58/59 -
1. b) A tényközlés valósága jogellenességet kizáró ok (jogellenességi modell). Ez esetben a törvényi tényállás való tényközlés esetén is megvalósul, viszont a tények valósága esetén a cselekmény nem jogellenes. A bizonyítási teher azonban megfordul, az elkövetőnek a felelősség alóli kimentés körében kell bizonyítania, hogy a közölt tények valósak.[37]
Fontos azonban, hogy valótlan tényközlés esetén is sor kerülhet a büntethetőség kizárására, ha az elkövető bizonyítja jóhiszeműségét, azaz hogy a tényeket alapos okkal valósnak vélte. Kálmán e tévedést ténybeli tévedésként specifikálja,[38] ez a megállapítása azonban már 1961-ben is vitatható volt, még ha csak konkrét de lege lata vonatkozás nélküli elméleti modellről beszélünk is. A normatív hátérről elmondható, hogy a jogellenességet kizáró okban való tévedést az 1950. évi II. törvény ("A Büntető Törvénykönyv Általános Részéről", Btá.) időszaka óta társadalomra veszélyességben való tévedésként kell megítélni,[39] korábban is legfeljebb a ténybeli tévedés analóg, semmi esetre sem közvetlen alkalmazása jöhetett szóba.[40] A ténybeli tévedés ugyanis egy büntethetőséget megalapozó (tényállásban rögzített) körülmény nem ismeretét jelenti, s mivel a tényközlés valósága közömbös a törvényi tényállás szintjén, ténybeli tévedésről ilyen esetben nem beszélhetünk. A szándékosság megállapításához szükséges tényekkel az elkövető tehát tisztában van, a tényközlés valósnak feltételezésével viszont téved a jogellenességet kizáró ok alkalmazhatóságával, azaz cselekménye jogellenességével (társadalomra veszélyességével) kapcsolatban.
A valóságtartalomra kiterjedő tudat tehát ennél a megoldásnál is jelentőséghez jut, viszont a bizonyítási teher megfordul. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a társadalomra veszélyesség tudata a szándékosság eleme (Vorsatztheorie), az ezzel kapcsolatos bizonyítás másképp működik, mint a tények tudata esetén. Míg a ténybeli tévedés megállapításához elegendő a tények tudatával kapcsolatos bizonyítási kétség (mert a szándékosság, pontosabban annak tudati oldala pozitíve bizonyítandó, l. még az 1. a pontot), addig a tények tudatának megléte esetén a társadalomra veszélyességben való tévedéshez a törvény rendelkezése folytán alapos ok bizonyítása
- 59/60 -
szükséges, így a bizonyítási terhet az elkövető viseli. Alapos ok sikeres bizonyítása hiányában a tények tudatára alapítva vélelmezzük a társadalomra veszélyesség tudatát.
1. c) A tényközlés valósága objektív büntethetőséget kizáró ok (objektív modell). Ebben az esetben a bizonyítási teher - a jogellenességet kizáró ok koncepciójához hasonlóan - megfordul, és a valóság sikeres bizonyítása esetén az elkövető mentesül a büntetőjogi felelősség alól. Abban viszont lényegesen különbözik ez a koncepció a jogellenességi modelltől, hogy mivel objektív - és a bűncselekményi fogalmi elemeit nem érintő - büntethetőségi akadályról van szó, ezért az elkövető tudattartalma közömbös, a büntethetőség a tényközlés objektív valótlanságához fűződik. Ez a modell teljesen kiküszöböli a tudattartalommal kapcsolatos bizonyítási nehézséget, ugyanakkor - ennek következményeként - a jóhiszeműen tett valótlan tényközlést parinkálja a rosszhiszeműen tett tényközléssel.
A második kérdésre adható válaszok:[41]
2. a) Az első megoldás, amikor a valóság vizsgálatának lehetőségét semmilyen korlátozáshoz nem kötjük. A tényállási modell esetén a valótlanság bizonyítása egyenesen kötelező, míg a jogellenességi és az objektív modell estén a valóság bizonyítása - fordított bizonyítási teher mellett - további feltételekhez nem kötött lehetőség.
2. b) A valóság bizonyítása nem korlátlan, hanem feltételekhez, tipikusan valamilyen érdek kimutatásához kötött. Ez a megoldás értelemszerűen nem fér össze a tényállási modellel, kizárólag a jogellenességi és az objektív modell estén képzelhető el. A - 36/1994. (VI. 24.) AB határozat által is figyelembe vett - hatályos büntetőjogi szabályozás ezt a variánst követi, mivel a valóság bizonyításának megengedhetőségét a tényközlés közérdek vagy jogos magánérdek általi indokoltságához köti.
Elképzelhető olyan - ettől eltérő megoldás is - amely érdek kimutatása nélkül engedi a valóság bizonyítását, viszont megtiltja azt akkor, ha a tényközlés negatív értékítélet alá eső motívumból történt.[42]
A régebbi szakirodalomban egyértelmű állásfoglalások találhatók arról, hogy a valóság bizonyítása objektív jellegű büntethetőségi akadály. Angyal kifejezetten elveti a jogellenességi modellt, amikor kimondja, hogy a valóság bizonyítása nem a jogellenességet zárja ki, hanem büntethetőségi feltétel hiánya címén a büntethetőséget akadályozza.[43] Elveti a tényállási modellt is: "a tény valótlansága nem tényállási elemi, hanem a büntethetőségi előfeltétel."[44] Mindkét megállapításában az látható, hogy a tény valótlansága büntethetőségi feltétel lenne, véleményem szerint azonban pontosításra szorul ez a megfogalmazás. Ha a tényközlés valótlansága büntethetőségi
- 60/61 -
feltételt mint a felelősség pozitív feltételét képezné, akkor a valótlanságot a vádlónak kellene bizonyítania. Ez azonban már a Csemegi-kódexszel sem fért össze, mert annak 263. §-a, továbbá az 1914. évi XLI. törvénycikk (becsületvédelmi novella) 13. és 16. §-ai - a maihoz hasonlóan - megfordították a bizonyítási terhet. Ez alapján ki kell mondani, hogy való tényállítás esetén és a valóság bizonyításának megengedhetősége esetén is fennáll a büntetőjogi felelősség, ha a valóság bizonyítása sikertelen.[45] A tényközlés valótlansága tehát nem büntethetőségi feltétel, hanem büntethetőségi akadály.[46]
Egyértelműen objektív büntethetőségi akadálynak tekinti a valóság bizonyítását Kálmán és Horváth Tibor.[47] Előbbi szerző felidézi az 1961. évi Btk. tervezetének miniszteri indokolását, s ezzel a legpontosabb magyarázatot adja a valóság bizonyításának dogmatikai besorolására. "A »valónak bizonyul« kifejezés nem azonos értelmű a való kifejezéssel. Az ily módon való szövegezés a büntethetőség kizártságát attól az objektív körülménytől teszi függővé, hogy a tárgyalás során bizonyossággal bebizonyították-e az inkriminált állítás valóságát. Ez a megoldás eleve tárgytalanná teszi a ténybeli tévedésre irányuló védekezést, s így gyakorlati értékű védelmet nyújt a felelőtlen rágalmazókkal szemben anélkül, hogy a komoly, megalapozott bírálatot megakadályozná."[48] Érdemes megjegyezni, hogy ez a megoldás nemcsak a ténybeli, hanem a társadalomra veszélyességben való tévedésre hivatkozást is tárgytalanná teszi.
A recens szakirodalomban Hollán Miklós foglal egyértelműen állást, amikor a valóság bizonyítását másodlagos büntethetőséget kizáró oknak minősíti,[49] ezzel utalva arra, hogy a büntethetőségi akadály egyrészt nem érinti a bűncselekmény fogalmi elemeit, másrészt az elkövető tudattartalma az alkalmazás szempontjából közömbös. Más szerzők a törvényi besorolásra utalva büntethetőséget kizáró oknak tekintik a valóság bizonyítását, de ettől pontosabb dogmatikai minősítést nem tesznek.[50] A jogintézmény elemzéséből azonban e szerzők esetében is kiolvasható, hogy nem jogellenességet kizáró oknak, hanem objektív büntethetőségi akadálynak tekintik
- 61/62 -
a valóság bizonyítását. Így fontos annak kimondása, hogy nem kell, hogy a valóságról az elkövető a tényközlés időpontjában tudjon, elegendő, ha azt utóbb sikerül bizonyítania.[51] Azaz a valóság bizonyítása olyannyira objektív karakterű, hogy rosszhiszemű rágalmazó esetén is büntetlenséget biztosít, ha az elkövető tévesen valótlannak vélte az állított tényt, de utóbb annak való voltát sikeresen bizonyította.
Ugyanígy a szigorúan objektív jelleget támasztja alá az, hogy a jogos magánérdek (mint a bizonyítást megengedő feltétel) fennállása esetén közömbös, hogy az elkövető szubjektív indítéka egyébként elítélendő jellegű (pl. nyereségvágy, karriervágy stb.).[52] Mindezek alapján, összegzésként megállapítható, hogy a valóság bizonyítása a magyar büntetőjogban az első kodifikáció, a Csemegi-kódex óta objektív büntethetőségi akadálynak tekinthető.[53]
Az előző összegző megállapítás, azaz hogy a valóság bizonyítása objektív büntethetőségi akadály, a Btk.-ból kiindulva, a törvényi szabályozás dogmatikai karakterét kibontva tehető. Az alkotmányjogi összefüggésekre való áttérés előtt érdemes még ugyanakkor megemlíteni, hogy az a szakirodalomi kisebbségi vélemény, amely ettől eltérően jogellenességet kizáró oknak tekinti a valóság bizonyítását,[54] nem nélkülözi a (szakjogi) esetjogi alapot.
A BJD 6437. szám alatt közétett eseti döntésben a bíróság elvi éllel mondta ki, hogy amennyiben valamely sajtóközlemény a hatóság által közölt adatokon alapszik, akkor az újságírónak kötelessége a tudósítását a hatóságoktól kapott adatoknak, tájékoztatásnak megfelelően, ahhoz hűen megírni. Ha azután utóbb valamely állítás mégis tévesnek bizonyul, a cikk szerzője javára a tévedés szabályai alkalmazhatók, mert cselekménye társadalomra veszélyességét illetően - alapos okból - tévedésben volt.[55] Azzal, hogy a bíróság valóság-valótlanság kérdését a társadalomra veszélyességben való tévedéssel kapcsolta össze, obiter dictum az is következik, hogy a valóság bizonyítása e felfogás szerint jogellenességet kizáró ok (l. 2.2. 1. b).
- 62/63 -
Szintén a jogellenességi modellt követi a BH 1999.540. számon közétett döntés. Az adott ügy vádlottja mint megyei tiszti főgyógyszerész úgy nyilatkozott egy újságban, hogy a Vöröskereszt a térítésmentes adományként kapott készítményt térítés ellenében árulja. Idézetek az ítélet elvi jellegű megállapításai közül:
"A rágalmazás törvényi tényállásának nem eleme a tényállítás valótlanságának a tudata, ezért a tényállítás valósága tekintetében történt tévedés (még ha az jóhiszemű is) büntetőjogilag közömbös. A rágalmazás esetén ugyanis csak a társadalomra veszélyességben való tévedés vagy az állított ténynek a becsület csorbítására alkalmasságában való tévedés vezethet ennek a büntethetőséget kizáró oknak a megállapítására. (...) A valóság bizonyításának a sikertelensége esetén tehát attól függetlenül fennáll a bűnösség, hogy az állított tény egyébként létező volt (csak nem sikerült bizonyítani) vagy nem volt való (létező), de az elkövető azt szubjektíve valónak tudta. (...) Miután értesült a Vöröskereszthez érkezett ingyenes adományról, nem vonhatta volna le ebből azt a következtetést, hogy az ingyenes szétosztásra szánt készítményeket is pénzért árusítja. Ez a következtetése alaptalannak bizonyult. Ugyanakkor a terheltnek - a hivatali tisztségében - módja volt arra, hogy a sajtónyilatkozatok megtétele előtt meggyőződjék arról: az ingyenes szétosztásra szolgáló készítményeket is »pénzért« forgalmazza-e a Vöröskereszt. Ennek az ellenőrzése érdekében azonban még a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb lépéseket sem tette meg. Az állapítható meg tehát, hogy a terhelt, ha cselekményének a társadalomra veszélyességét illetően tévedett is, erre a tévedésre nem volt alapos oka."
Obiter dictum tehát e határozat is azt az álláspontot képviseli, hogy a valóság bizonyítása jogellenességet kizáró ok. Így lehet az elkövető valósággal kapcsolatos tudattartalmának mégiscsak relevanciája, a társadalomra veszélyesség tudata körében.
Mint korábban látható volt, az e bírói döntésekben megjelenő elvi állásfoglalások nem tekinthetők uralkodó nézetnek sem a szakirodalomban, sem egyébként a bírói gyakorlat alapján. A jogellenességi modell kérdését ugyanakkor mégsem lehet itt lezárni, mert az Alkotmánybíróságnak a közhatalmat gyakorlók sérelmére elkövetett rágalmazás vonatkozásában irányadó és - a rágalmazó tényközlésekre nézve - a 13/2014. (IV. 18.) AB határozata által megerősített alaphatározata, a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (továbbiakban: AB határozat) a véleményszabadságból fakadó alapjogi követelményeket - legalábbis prima vista - a jogellenesség bűncselekmény-fogalmi elemén keresztül igyekszik becsatornázni a büntetőjogba.[56]
- 63/64 -
A jogellenességi modell alapulvétele jól kirajzolódik a határozat alábbi megállapításaiban: "Önmagában sem a tény valósága, sem a tényközlés közérdekű célja vagy méltányolható motívuma nem zárja ki a magatartás jogellenességét."[57] "A jogalkalmazói gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása mely közszereplők esetében zárja ki a cselekmény jogellenességét, továbbá, hogy a közvélemény formálásában hivatásszerűen részt vevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a kritériumai."[58]
Ezek a megállapítások az alapjogok lehetséges büntethetőségi akadályi szerepköréből kiindulva, általános dogmatikai megközelítésben helyénvalóak is volnának. Nagy Ferenc a következő meghatározást adja a jogellenességet kizáró okok elvi kérdéseit boncolgató alapművében:
"A jogellenességet kizáró okok alatt olyan írott vagy íratlan megengedő jogi tételek értendők, amelyek a tényállásszerű cselekmény jogellenességének ellentmondanak, és ezzel a kifejtett vagy elmulasztott cselekmény jogszerűségét, azaz a jogrendnek való megfelelést megalapozzák és indokolják. (...) A jogrend tehát olyan megengedő normákat is ismer, amelyek a törvényi tényállásokban foglalt tilalmakat meghatározott feltételek mellett megszüntetik. Ezek a megengedő tételek tehát a tényállással szemben érvényesülnek."[59]
Az alkotmányos alapjogok pontosan ilyen jellegű normák, azaz elsőbbségük feltételeinek fennállása esetén felhatalmazást adhatnak egyébként büntető tényállásokba ütköző magatartások kifejtésére. A német szakirodalom elismeri és átfogó jelleggel is foglalkozik az alapjogok büntetőjog-ellenességet kizáró karakterével.[60]
Az alapjogra épített általános jogellenességi megközelítés tehát helyes lehetne, kérdéses ugyanakkor, hogy in concreto a jogellenességi modell alkalmas-e arra, hogy a véleményszabadságot az Alkotmánybíróság által elvárt mértékben érvényesülni hagyja. Probléma adódik ugyanis abból, hogy bár az AB határozat pontosan érzékeli a valóság bizonyításának alkotmányos elégtelenségét,[61] mégsem mondja ki, hogy e jogintézményt a bíróságok a releváns ügyekben nem alkalmazhatják. Sőt, végső megállapítása éppen arra utal, hogy a valóság bizonyítását kötelező elrendelni:
- 64/65 -
"Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tényállás alkotmányellenességét nem küszöböli ki a valóság bizonyításának lehetősége. A büntetőjogi szabályozás a valótlanság vélelmén alapul. (.) Az eljáró hatóság mérlegelésétől függ, hogy az eljárás alá vont személy a büntetőeljárás folyamán lehetőséget kap-e a valóság bizonyítására, és bizonytalan, hogy sikerül-e a hatóságokat meggyőzni a tények valóságáról. (.) A közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplők tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden esetben közérdekűnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem lehet a büntető ügyekben eljáró hatóságra bízni."[62]
Az AB határozat e kitételét a büntetőbíróságok úgy értelmezik, hogy a valóság bizonyítása e sértetti kör esetében kötelező, s e büntethetőségi akadály alkalmazásán keresztül próbálják érvényre juttatni az alkotmányos követelményt,[63] amelyről azonban láttuk, hogy nem jogellenességet kizáró ok, hanem objektív büntethetőségi akadály. Ezzel az AB határozat a saját rendelkező részében lefektetett alkotmányos követelményekkel hoz létre ellentmondást, azok érvényesülését saját maga gyengíti. Az alkotmányos követelmény úgy szól, hogy csak a tudva valótlan tényközlés vagy az adott személytől elvárt gondosság nem tanúsítása miatt tévesen valósnak vélt, ám valótlan tényközlés esetén van helye alkotmányos büntethetőségnek. E követelményhez az Alkotmánybíróság semmilyen megszorítást nem fűz, azaz annak elvileg feltétel nélkül érvényesülnie kellene. Ehhez képest a valóság bizonyítása alkalmazásának lehetséges eredménye nem fog feltétlenül korrelálni az AB határozat által előírt követelménnyel:
- Amennyiben a vádlott való tényeket állított, tehát nem állított tudva valótlan tényeket a közhatalmat gyakorló személlyel szemben, és e tények valóságát sikeresen bizonyítja, mentesül a büntetőjogi felelősség alól. Büntetlenségének alkotmányos követelménye érvényesül.
- Amennyiben a vádlott való tényeket állított, tehát nem állított tudva valótlan tényeket a közhatalmat gyakorló személlyel szemben, ám e tények valóságát nem sikerül bizonyítania, akkor megállapítják a büntetőjogi felelősségét. A felelősség megállapítása ez esetben - az AB határozat értelmében - alkotmányellenes. Az alkotmányellenességet azáltal lehetne csak elkerülni, ha a büntetőbíróság nem a valóság bizonyításán keresztül vizsgálná a vádlott büntetőjogi felelősségét, hanem a tényállási modell alapulvételével [a tényállási modellhez l. 2.2. 1. a)]. A tényállási modell esetén a logikus bizonyítási sorrend, hogy először a tényállítás valótlanságát kell bizonyítani, majd az erre kiterjedő szándékot (tudva valótlan). A "tudva valótlanságra" vezetett fordított bizonyítás (tehát a jogellenességi modell) objektíve való tények esetén értelmezhetetlen: ha a tény objek-
- 65/66 -
tíve való, ám a valóság bizonyítása sikertelen, az elkövető második lépcsőben sem mentesülhet a felelősség alól a valósággal kapcsolatos tévedésre hivatkozva. Hogyan igazolja a tévedését és annak alapos okát akkor, amikor nincs tévedésben, hiszen a tény valós, csak éppen a valóságát nem sikerült bizonyítani? Ez az összefüggés jól mutatja, hogy az AB határozat által előírt alkotmányos követelmény nem kezelhető a jogellenességi modellel.
- Amennyiben a vádlott valótlan tényeket állított, és a valóság bizonyítása sikertelen volt, ezzel még - mivel a valóság bizonyítása objektív büntethetőségi akadály - nem kapunk választ arra, hogy a valótlanság állítására szándékosan vagy a kellő gondosság elmulasztása miatt került sor. Márpedig az AB határozat a büntetőjogi felelősség alkotmányos körének meghatározása szempontjából e kérdésnek is jelentősége volna, csakhogy a valóság bizonyítása körében ez a kérdés nem vizsgálható (így a büntetőbírói gyakorlat jellemzően nem is vizsgálja).
A bizonyítási teher megfordítása tehát önmagában ellentmond az alkotmányos követelményeknek. Az AB határozat által lefektetett körben a véleményszabadság kizárólag akkor tud maradéktalanul érvényesülni, ha a tényközlés tudva valótlan voltának bizonyítása a vádlót terheli. Tudva valótlan tényközlés sikertelen bizonyítása esetén a vádlott felmentése nem alkotmányellenes. Ellenben való tényközlés esetén a valóság bizonyításának sikertelensége miatt a büntetőjogi felelősség megállapítása sérti az AB határozat mércéjét[64]
A fentieket végiggondolva az a meglepő kép rajzolódik ki, hogy az AB határozatban valójában mindhárom dogmatikai modell keveredik:
- a rendelkező részben írt követelmény a tényállási modell alkalmazását várja el;
- az indokolás egyes szövegrészei a véleményszabadságot mint jogellenességet kizáró okot említik, a jogellenességi modellre utalva ezzel;
- az indokolásban ellentmondásosan elhelyezett és értékelt valóság bizonyítása pedig az objektív modellt testesíti meg.
Jelen tanulmányban nem kívánok belebocsátkozni az ún. alkotmányos büntetőjog kategóriájának létezésével, értelmezhetőségével kapcsolatos vitába. Azt a meghatározást mindenesetre figyelemre méltónak tartom, hogy az "alkotmányos büntetőjog" egy értékelési formula, és mint
- 66/67 -
ilyen, alkotmányjog-dogmatikai kategória. Alkalmazásával az Alkotmánybíróság a büntetőnorma alkotmányosságáról foglal állást, az adott jogterület dogmatikájának tiszteletben tartásával.[65] A szakjogi dogmatika tiszteletben tartása - úgy gondolom - evidencia, hiszen enélkül maga az alapjogok érvényre juttatására hivatott szakjog válik alkalmazhatatlanná.
A fenti okfejtésemből kiindulva, a határozat rendelkező részének primátusát tiszteletben tartva, a tényállási modell érvényre juttatása lenne alapjogi szempontból kívánatos a büntetőbírói gyakorlatban. Annak elvárása ugyanakkor irreális, hogy a bíróság egyszerre tolja félre a rágalmazás tényállását, és most már a valóság bizonyítására vonatkozó törvényi rendelkezést is. Azzal, hogy az AB nem a jogellenességi modellt, hanem valójában a tényállási modell alkalmazását követeli meg a rendelkező részben, implicite új törvényi tényállást alkotott, amelyet nem lehet "a jogértelmezés köntösébe bujtatva eltakarni", vagy - a büntetőjogban egyébként elfogadott - szokásjogi jogellenességet kizáró okként aposztrofálni.[66] Az AB határozat koherenciazavara abból fakad, hogy úgy alkotott a Sullivan-szabályhoz nagyon hasonló mércét (l. 64. lj.), hogy nem ismerte fel, hogy ez a mérce csak a Sullivan-döntésben előírt, a vádlót terhelő bizonyítás mellett képes maradéktalanul működni. Az AB határozat által kötelezően alkalmazni előírt valóság bizonyítása - ahogy e tanulmányban kimutattam - valójában objektív büntethetőségi akadály, s így a rágalmazó tudattartalmára érzéketlen. ■
JEGYZETEK
[1] Újabb tanulmányában Tóth J. Zoltán közli számos európai büntetőkódex becsületvédelmi tényállásainak szövegét, azok részleteit. E szövegekből - önmagukban, a nemzeti szakirodalom és az esetjog ismerete nélkül - csak nagyon óvatos következtetéseket szabad levonni. Fenntartással tehát, a szövegek alapján az látható, hogy való tényközlés esetén is felmerülhet a büntetőjogi felelősség a következő országokban: Ausztria, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Portugália, Görögország és Svájc. Ellenben a következő országokban kizárólag valótlan tényközléssel követhető el a rágalmazás: Németország, Spanyolország, Finnország, Svédország, Dánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Lettország, Litvánia, Szlovénia, Horvátország, Bulgária. A normaszövegekhez l. Tóth J. Zoltán: A rágalmazás és a becsületsértés Európában és Magyarországon. In: Koltay András - Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. Budapest, Wolters Kluwer, 2015. 383-413.
[2] A közhatalmat gyakorlók és a közszereplők becsületvédelmének és a szólásszabadságnak a kérdései élénken foglalkoztatják a magyar - főleg alkotmányjogi és magánjogi - szakirodalmat. A jogfejlődés, a szakirodalom és a magánjogi, büntetőjogi, alkotmánybírósági és strasbourgi esetjog legújabb, átfogó ismertetéséhez l. Koltay András: Közéleti szereplők hírnév- és becsületvédelmének kérdései Európában, különös tekintettel a magyar jogrendszerre. In: Koltay András - Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején. Budapest, Wolters Kluwer, 2014. 37-95.
[3] Edvi Illés Károly: A Büntetőtörvénykönyv magyarázata, II. Budapest, Révai, 1894. 292; Homoki-Nagy Mária: Szerződésen kívüli károkozásért való felelősség a 18-19. században. Nagy Károly Emlékkönyv. Acta Jur. et Pol. Szeged. Tom LXI., Fasc. 13. Szeged, SZTE ÁJK, 2002. 212-217; Bató Szilvia: Boszorkányok és/vagy magzatelhajtók, csalók, tolvajok? Megjegyzések a magyarországi boszorkányperek jogtörténeti kutatásához. Jogtörténeti Szemle, 2004/1., 36.
[4] Angyal Pál: A becsület védelméről szóló 1914:XLI. T.-cikk. Budapest, Athenaeum, 1927. 5.
[5] Sőt olyan extrém álláspont is megjelent, amely a becsületet a testi épségnél is magasabb rendű jogi tárgynak tekintette, és a becsületsértés által okozott erkölcsi halált a fizikai halálhoz hasonlította, l. Varga Károly: Glosszák a becsület védelméről szóló 1914: XLI. tc.-hez. Jogtudományi Közlöny, 1915/29., 324.
[6] L. pl. Horváth Tibor: A személy elleni bűntettek. In: Halász Sándor (szerk.): A büntető törvénykönyv kommentárja, II. Budapest, KJK 1968. 1303; Kónya István: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Budapest, HVG-ORAC, 2013. 868.
[7] Ebből a szempontból kifejezetten helyes Vida Mihály és a Kis-Hollán-szerzőpáros megközelítése, amely ezt a szakirodalomban egyébként régóta bevett, a becsület két elemének a rágalmazásnál és a becsületsértésnél eltérő hangsúlyokat tulajdonító jogtárgykörülírást nem követi, hanem a jogi tárgyat a rágalmazás és a becsületsértés esetében is ugyanúgy, a tipikusnak tartott hangsúlyok nélkül nevesíti. Vida Mihály: Az emberi méltóság és egyes alapjogok elleni bűncselekmények. In: Karsai Krisztina - Szomora Zsolt - Vida Mihály: Anyagi büntetőjog. Különös rész I. Szeged, Iurisperitus, 2013. 200., 210.; Kis Norbert - Hollán Miklós: Büntetőjog II. Az anyagi büntetőjog különös része. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2011. 107., 111.
[8] Elegendő itt csak arra gondolni, hogy harmadik személy jelenléte hiányában a becsületsértést a sértettel szembeni tényközléssel is meg lehet valósítani.
[9] Angyal is vitatkozott a 1914. évi novella miniszteri indokolásával, hangsúlyozva, hogy a két bűncselekménynek - egymáshoz való viszonyukra tekintettel - nem különböző, hanem közös jogi tárgya van. Angyal i. m. (4. lj.) 6.
[10] Lengyel Aurél: A becsület védelme. In: Büntetőjogi dolgozatok Balogh Jenő születése ötvenedik évfordulójának ünnepére. Pécs, Wessely és Horváth, 1914. 248. Az idézett megállapítás mai szemmel is helytálló, ha az azóta meghaladott szubjektív-faktuális megfogalmazást (a becsületérzés sérelmét) az emberi méltósággal helyettesítjük.
[11] Mares Askaryar: Die strafrechtsdogmatische Umsetzung der verfassungsrechtlichen Vorgaben zu Art. 5 Abs. 1 GG. Hamburg, Kovac, 2010. 3.; Reinhart Maurach - Friedrich-Christian Schroeder - Manfred Maiwald: Strafrecht Besonderer Teil. Teilband L. Straftaten gegen Persönlichketis- und Vermögenswerte. Heidelberg, C. F. Müller, 2009. 259.
[12] Lőw Tóbiás (szerk.): A magyar Büntetőtörvénykönyv és teljes anyaggyüjteménye, II. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1880. 431-432. Hasonló véleményen van Angyal (4. lj.) 3.; Kálmán György: A becsület védelme az anyagi büntetőjogban. Budapest, KJK, 1961. 24.
[13] Kis Norbert - Hollán Miklós: A magyar büntetőjog tankönyve II. Budapest, Közlönykiadó, 2008. 107.
[14] Kálmán fogalmaz úgy, hogy "a valóságbizonyítás kérdése a becsületvédelem szabályozásának csomópontja. Az ezzel összefüggő kérdések eldöntésén múlik, milyen széles körben biztosít a jog védelmet a becsületet sértő támadásokkal szemben, s az is, hogy mennyire érvényesül az igazság hangoztatásának joga olyan esetekben is, ha az másokra nézve sértő." Kálmán i. m. (12. lj.) 162. A német szakirodalomban kidolgozott különböző (faktuális, normatív, normatív-faktuális, funkcionális) becsületfogalmi koncepciók áttekintéséhez l. Szomora Zsolt: Alkotmány és anyagi büntetőjog. A büntetőjog-alkalmazás alkotmányosságának egyes kérdései. Szeged, Iurisperitus, 2015. 47-50.
[15] "Szabad államban nem lehet megkövetelni, hogy az emberek a becstelenekről, a gazokról is mindig csak jót mondjanak, vagy hallgassanak. Ez türhetetlen állapot lenne, ilyet csak az absolutismus tervezhet saját eszközeinek oltalmára. A mi javaslatunk távol az ily természetellenes, egy egészséges állami és társadalmi rendszerrel össze nem egyeztethető, de azon felül még esztelen követeléstől. A törvényjavaslat megnyitja a törvénykezés sorompóit annak, a ki bűnnel vagy becstelenséggel vádol valakit [...], s még becsületsértés miatt sem bünteti a megtámadót az esetre, ha a tény, mellyel a sértett személyét vádolta, való" Lőw i. m. (12. lj.) 453.
[16] Edvi i. m. (3. lj.) 304-305., 438. Az itt írt példa szerint a bíró nem ismerte el valóságnak, hogy a sértett hölgy a kocsisával folytat szerelmi viszonyt, pedig az való volt.
[17] Angyal i. m. (4. lj.) 85. Máshol pedig azt írja, hogy ezáltal a törvény a becsületet favorizálja, és ezért állítja fel a valótlanság vélelmét (uo., 16.).
[18] Angyal szerint a rágalmazó minőségű tény formailag valótlan, és közömbös, hogy a valósága milyen okból nem bizonyíttatott be (nem akart a vádlott bizonyítani, a bizonyítás nem volt sikeres, vagy a törvény azt kizárja). Angyal i. m. (4. lj.) 16.
[19] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve. Budapest, KJK, 1962. 455.
[20] Horváth i. m. (6. lj.) 1309.
[21] A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat - nem túl konzekvens módon - nem semmisítette meg a valóság bizonyítására vonatkozó Btk.-szabályt (ehhez részletesen l. e tanulmány 3. pontját).
[22] Kálmán i. m. (12. lj.) 17. Hasonlóan Horváth i. m. (6. lj.) 1295.
[23] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, i. m. (19. lj.) 451. (kiemelések tőlem).
[24] L. az 1978. évi IV. törvény 179. §-ához és a 2012. évi C. törvény 226. §-ához írt indokolást.
[25] Bodgál Zoltán - Pintér Jenő: A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények. In: Fonyó Antal (szerk.): Magyar büntetőjog. Különös rész. Budapest, BM, 1981. 144.
[26] Így Kónya i. m. (6. lj.) 868.
[27] Ahogy Koltay fogalmaz: "nem [...] a társadalomnak az egyénre vonatkozó helyes (a valóságnak megfelelő) felfogását védi a jog." Koltay András: 61. § A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága, a közérdekű adatok védelme. In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja, II. Budapest, Századvég, 2009. 2293.
[28] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, Politzer, 1905. 657.
[29] Angyal i. m. (4. lj.) 2. (kiemelés tőlem).
[30] Btk. 229. §: "(1) A 226-228. §-ban meghatározott bűncselekmény miatt nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul. (2) A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta."
[31] Az officialitás elve a valóság bizonyítására is érvényesül. Kálmán i. m. (12. lj.) 188-189.
[32] A bizonyítási kötelezettség és a bizonyítási teher elhatárolásához l. Erdei Árpád: A bizonyítás. In: Hack Péter (szerk.): Büntetőeljárási jog I. Budapest, ELTE Eötvös, 2014. 141.
[33] Kálmán i. m. (12. lj.), témám szempontjából különösen 167-173.
[34] Uo., 162-163. A modellek hátterének magyarázataként utalni érdemes arra, hogy azok a bűncselekmény négy elemből felépülő fogalma keretében értelmezhetők. E szerint a bűncselekmény fogalmi elemei: a cselekmény, a tényállásszerűség, a jogellenesség és a bűnösség. A tényállási (1. a) és a jogellenességi modell (1. b) a bűncselekmény fogalmán belül kezeli a valóság/valótlanság kérdését, az objektív modell (1. c) pedig a bűncselekmény fogalmi körén kívül szűkíti a büntetőjogi felelősség körét.
[35] Vö. uo., 167-173. Az itt kifejtett három válaszlehetőségen túl Kálmán további másik kettőt is említ, ezek azonban vagy elméletileg problémásak, vagy gyakorlatilag kivitelezhetetlenek, ezért ismertetésüktől eltekintek.
[36] Figyelemmel a bűnösségen alapuló felelősség elvére és a bűncselekmény törvényi fogalmára.
[37] Míg a törvényi tényállás objektív és szubjektív elemeinek megvalósulását a vádlónak kell bizonyítania, addig - mivel a tényállásszerűség a jogellenesség indiciuma - a tényállás megvalósulásának bizonyítása ellenében a jogellenesség hiányát már a vádlottnak kell bizonyítania. A valós tények vonatkozásában ezért fordul meg a bizonyítási teher a tényállási modellhez képest.
[38] Kálmán i. m. (12. lj.) 168.
[39] Btá. 14. §, 1961. évi Btk. 24. § (2) bek. Mindezen nem változtat az, hogy a Btá. egyébként még a Schuldtheorie alapján kezelte a társadalomra veszélyesség tudatát és az abban való tévedést, míg az 1961. évi Btk. váltott a ma is irányadó Vorsatztheorie-ra, azaz a társadalomra veszélyességben való tévedés már nem pusztán a bűnösséget, hanem egyenesen a szándékosságot zárja ki; Tokaji Géza: A büncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest, KJK, 1984. 224. A jogellenességet kizáró okok ténybeli alapjában való tévedéshez mint társadalomra veszélyességben való tévedéshez általában l. Nagy Ferenc - Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, Korona, 1998. 177. Más, konkrét példaként a vélt jogos védelemhez és a vélt végszükséghez mint társadalomra veszélyességben való tévedéshez l. Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban, 265., 270-271. Nem szerencsés egyébként, hogy a vélt jogos védelem kapcsán korábban a 15. irányelv és újabban a 4/2013. BJE is megkerüli a pontosabb dogmatikai állásfoglalást, és csak általában a tévedés szabályainak alkalmazását írja elő. Ennek ellenére a publikált eseti döntések között találhatók olyanok, amelyek kifejezetten a társadalomra veszélyességben való tévedésnél helyezik el a vélt jogos védelmet (így BH 2001.409., BH 1997.427., BH 1997.271.).
[40] Tokaji i. m. (39. lj.) 293.
[41] Vö. Kálmán i. m. (12. lj.) 167-173.
[42] Uo., 174.
[43] Angyal i. m. (4. lj.) 24.
[44] Uo., 85-86. Előfordult ugyanakkor ezzel ellentétes gyakorlat is, maga Angyal is említ olyan régi kúriai döntést, amely való tény közlése esetén tényállási elem hiányában zárta ki a büntethetőséget, és ilyen címen hozott felmentő ítéletet.
[45] "[C]sak a becsület csorbítására alkalmas tényállítás bebizonyítottan valós volta eredményezheti a büntetendőséget kizáró ok megállapítását." Belovics Ervin: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: Belovics Ervin - Molnár Gábor Miklós - Sinku Pál: Büntetőjog II. Különös rész. Budapest, HVG-ORAC, 2012. 266.
[46] Erre rímel a recens szakirodalomból az a megállapítás, amely szerint nem szünteti meg a bűncselekményi minőséget, ha a bíróság a valóság bizonyítása elrendelhetőségének hiányában szerez tudomást a tény valóságáról. Békés Ádám: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: Polt Péter (szerk.): Új Btk. Kommentár, IV. Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, 2013. 138.
[47] Kálmán i. m. (12. lj.) 173.; Horváth i. m. (6. lj.) 1309. Bár Horváth egy helyen a tényállítás valótlanságát objektív büntethetőségi feltételnek is nevezi.
[48] Kálmán i. m. (12. lj.) 173.; A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, i. m. (19. lj.) 457. (kiemelések tőlem).
[49] Kis-Hollán i. m. (7. lj.) 110.
[50] Belovics i. m. (45. lj.) 266. (a cselekmény büntetendőségét kizáró ok); Hornyák Szabolcs: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: Tóth Mihály - Nagy Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog - Különös Rész. Budapest, Osiris, 2014. 196-197. (büntethetőséget kizáró ok); Kónya i. m. (6. lj.) (büntethetőséget kizáró ok).
[51] Kónya i. m. (6. lj.) 898., korábban Horváth i. m. (6. lj.) 1311.
[52] Kónya i. m. (6. lj.) 896., korábban Horváth i. m. (6. lj.) 1310.
[53] Ezzel revideálom azt a korábbi álláspontomat, amikor a valóság bizonyítását jogellenességet kizáró oknak minősítettem. L. Szomora Zsolt: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: Karsai Krisztina (szerk.): Kommentár a Büntető Törvénykönyvhöz. Budapest, CompLex, 2013. 480. A legújabb szakirodalomban szintén jogellenességet kizáró oknak tekinti még Vida i. m. (7. lj.) 205. A szegedi büntetőjogi iskola véleménye e tekintetben tehát kisebbségi és korrekcióra szoruló vélemény.
[54] L. 53. lj.
[55] A bíróság itt a BJD 3049. sz. döntésre hivatkozik, adott számon azonban releváns döntés nem található, a hivatkozás nem tárható fel. Fontos észrevenni továbbá, hogy ebben az 1969-ben született döntésben a bíróság egészen hasonló gondolatmenetet fogalmaz meg a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban írt alkotmányos követelményhez, azaz hogy az elkövető mentesülhet a felelősség alól, ha a foglalkozási szabályaiból fakadó megfelelő gondossággal járt el.
[56] A sok helyen és sokszor idézett, az AB határozat rendelkező részében lefektetett, a rágalmazásra vonatkozó alkotmányos követelmény szerint: a hatóság vagy hivatalos személy, valamint közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas "tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint - az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel - elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta". (A határozat rendelkező részét tudatosan idéztem csonkán, a téma szempontjából most nem releváns, a tényközléstől különböző értékítéletekre, azaz a becsületsértésre vonatkozó követelmény elhagyásával.)
[57] ABH 1994, 219, 227.
[58] ABH 1994, 219, 231. Érdemes megemlíteni, hogy szintén a jogellenességi modellen alapul Tersztyánszky Ödön különvéleménye: "A rendes bíróságok a valóságbizonyítás mostani feltételrendszere segítségével alkotmányosan dönthetnek arról, hogy az adott esetben szabad véleménynyilvánításról van-e szó vagy a magánszférát sértő, társadalomra veszélyes cselekményről." Nála a jogellenességi modell teljes képében fellelhető, hiszen annak szubjektív oldaláról, a jogellenességben való tévedésről is szó esik: "A tény valótlanságának tudata, az állított tény valóságában való tévedés a Btk. 27. § (1) bekezdése alapján büntetőjogilag valóban közömbös. A Btk. 27. § (2) bekezdése szerint azonban a hatályos jog szerint sem büntethető, aki a cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre alapos oka van. A bírói gyakorlat alapján nem kizárt, hogy pl. sajtó útján elkövetett rágalmazás esetén a cikkíró az utóbb tévesnek bizonyult állítással összefüggésben az alapos okból történt tévedésre sikerrel hivatkozzék (BH 3049, BJD 1970-73. 6437.)." (ABH 1994, 219, 236.)
[59] Nagy Ferenc: A jogellenességet kizáró okok elvi kérdéseiről. Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. LIX., Fasc. 12. 6.
[60] Heiner Christian Schmidt: Grundrechte als selbständige Strafbefreiungsgründe. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 121 (2009/3.), 645-669.
[61] Azaz hogy a bizonyítási teher megfordulásából eredő kockázat önmagában visszatartó erejű lehet akár a valós tények közlésére is.
[62] ABH 1994, 219, 232.
[63] L. pl. BH 2000.285. A legfrissebb gyakorlatból említhető az EBH 2014.B16. számú elvi határozat, amelynél az alapul fekvő ügyben azért történt első körben hatályon kívül helyezés, mert az elsőfokú bíróság nem folytatta le a valóság bizonyítását, amit az AB határozat alapján kötelező lett volna lefolytatni (Siklósi Városi Bíróság 4.B.113/2012/14.). Korábban kimutattam, hogy a büntetőbírói gyakorlat - a becsületsértéssel ellentétben - a rágalmazás vonatkozásában igyekszik követni az AB határozat mércéit, l. Szomora Zsolt: Az alkotmányos követelmények hivatkozási tipológiája becsületsértési és rágalmazási ügyekben hozott büntetőítéletekben. Jogtudományi Közlöny, 2014/10., 476.
[64] Az AB határozat rendelkező részében a New York Times v. Sullivan döntéshez hasonló mércék jelennek meg; az AB határozat és a Sullivan-döntés összehasonlításához l. Koltay i. m. (2. lj.) 41-42. Fontos kiemelni, hogy a Sullivan-döntésben - az AB határozattal ellentétben - egyértelműen a tényállási modell érvényesül, mert a valótlanság bizonyítása a vádlót (adott polgári ügyben a felperest) terheli.
[65] Palánkai Tiborné: Alkotmányos büntetőjog. Néhány gondolat az Alkotmánybíróság büntető igazságszolgáltatást érintő határozatairól. In: Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára (szerk.): Tanulmányok Szabó András 70. születésnapjára. Budapest, Scholastica, 1998. 22. L. még Lévay Miklós: Büntetőhatalom és alkotmány, különös tekintettel a bűncselekménnyé nyilvánításra és a büntetésekre. In: Drinóczi Tímea - Jakab András (szerk.): Alkotmányozás Magyarországon 2010-2011, I. Budapest-Pécs, Pázmány Press, 2013. 203.
[66] Ennek fényében nyer különös jelentőséget Sólyom Lászlónak az a szintén sokszor idézett mondása, miszerint az Alkotmánybíróság e határozatával "beleírt a Büntető Törvénykönyvbe". Vö. A "nehéz eseteknél" a bíró erkölcsi felfogása jut szerephez. Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság elnökével Tóth Gábor Attila beszélgetett. Fundamentum, 1997/1. 40.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék. E-mail: szomora.zs@juris.u-szeged.hu.
Visszaugrás
