A tanulmány egy szűk foglalkoztatotti személyi kör társadalombiztosításhoz való jogosultságát mutatja be. Az egyházi szolgálati jogviszonyban álló személyek sajátosan vesznek részt a társadalombiztosításban. Jelen írás igyekszik bemutatni az ezen jogviszonyban állók társadalombiztosítási helyzetének alakulását a rendszerváltástól, részletesen kitérve a hatályos jogszabályi környezetre.
1. Az egyházi szolgálati jogviszonyban állók társadalombiztosítási helyzete
1.1. A járulékfizetés és az egészségügyi szolgáltatásokra való jogosultság
1.2. Az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásai
1.2.1. Táppénz, baleseti táppénz
1.2.2. Az egészségbiztosítás gyermeknevelési ellátásai (csecsemőgondozási díj, gyermekgondozási díj, örökbe fogadói díj)
1.2.3. Megváltozott munkaképesség a szolgálati jogviszonyban
1.3. Álláskeresési támogatások
1.4. Nyugdíj
2. Összefoglalás, kitekintés
Az egyházi szolgálati jogviszony jellegzetességeiről szóló korábbi cikkem[1] rávilágított, hogy e jogviszony nagymértékben különbözik a többi foglalkoztatási jogviszonytól. A különbség nem csak a foglalkoztatásra vonatkozik. A szolgálati jogviszonyban álló személyek a szociális ellátórendszerben, azon belül is különösen a társadalombiztosításban másként vesznek részt, mint a más biztosítotti jogviszonyban állók. A társadalombiztosítás pénzbeli ellátásainak egyik fő jellemzője, hogy összegük - törvény egyéb eltérő rendelkezése esetén - arányban áll a befizetett járulékok mértékével.[2] A szolgálati jogviszonyban a jogalkotó rendkívül speciális közteherfizetést állapít meg. Bár alapvetően elmondható, hogy jóval kedvezőbb közteherfizetési kötelezettség vonatkozik a szolgálati jogviszonyban álló egyházi személyekre és az egyházi jogi személyekre, ugyanakkor ez a kedvezőbb teherviselés egy jóval mérsékeltebb ellátásra való jogosultságot eredményez.
E speciális jogviszonyban igen minimális az állami beavatkozás, ami a társadalombiztosítás területére is jellemző. Bár a társadalombiztosítási jogforrások mindenkire kötelező érvényűek, előfordul, hogy a szóban forgó jogviszony kapcsán "szürke zónák" jönnek létre, különösen nagy feladatot róva ezzel a jogalkalmazókra, akiknek olykor többértelmű szabályok között kell határozatokat hozniuk. Az egyházi szolgálati jogviszony tekintetében az állami szervek (kormányhivatalok, Magyar Államkincstár) sincsenek könnyű helyzetben. Mivel nem kiemelkedően magas az e jogviszonyban lévők száma, az esetleges társadalombiztosítási ügyek száma sem számottevő. Amennyiben azonban mégis elbírálandó ügy kerül a szakemberek elé, speciális tudásra és alapos utánajárásra lehet szükség.
Az ellátáshoz való hozzáférés korlátozottsága már maga is feltételezi egy belső, az állami rendszeren túli kockázatközösség működését. Az ugyanis, hogy esetükben bizonyos kockázatok nem vagy elégtelen mértékben vannak kezelve, nem jelenti azt, hogy azok ne jelentenének valós veszélyt a foglalkoztatottak számára. A szolgálatban állók esetében ezért - ahogyan majd látjuk - igen fontosak ezek a belső kockázatkezelő eszközök.
A következőkben bemutatom, mely szolgáltatásokból miképpen részesülnek a szolgálatban állók, és mely szolgáltatásokból vannak teljesen kizárva. Ahol lehetőség van rá, ott igyekszem áttekinteni az előzményeket is.
Az egyházak és az állam kapcsolata a rendszerváltásig nem volt rendezett. 1990 előtt nem állt rendelkezésre kellő forrás a helyzetük tisztázására. Mivel azonban a jogrendszerben
- 75/76 -
nem volt hasonló jogviszony a foglalkoztatásukra, így vagy külön jogviszony nélkül vagy munkaviszonyban foglalkoztathatták az egyházi személyeket.
Az egyházi szolgálati jogviszonyra való utalás először 1995-ben jelent meg jogszabályokban.[3] Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy magát a jogviszonyt először csak a jelenleg is hatályos a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) említi. A korábbi egyházi törvény[4] nem terjedt ki ilyen részletekre. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: 1997. évi Tbj.) hatálybalépése előtt nem volt egészségbiztosítási ellátásra való jogosultságuk, kizárólag egészségügyi járulékfizetés esetén.[5] Érdekes ugyanakkor, hogy azon egyházi személyek számára, akik az egyháztól saját kockázatközösség alapján nyugdíjban részesültek, a törvény egészségügyi szolgáltatások igénybevételét lehetővé tette.[6]
Az 1997. évi Tbj. hatálybalépésével azonban még nem rendeződött megnyugtatóan a helyzet. A törvény a szolgálatban álló egyházi személyeket ugyanis kezdetben még nem sorolta a biztosítottak közé. Ezenkívül feltételezhető, hogy még a törvény hatálybalépésekor is léteztek a jogi személyiséggel rendelkező egyházak és az állam között megállapodások.[7] Az 1997. évi Tbj. hatálybalépésekor az egyházi személyek után a minimálbér alapulvételével nyugdíjjárulék került megfizetésre az egyházak részéről. Járulékfizetés hiányában is jogosult volt az egyházi személy egészségügyi ellátásra, ha a korábbi foglalkoztatójától, a nyilvántartásba vett egyháztól saját kockázatközösség és belső szabályok alapján nyugdíjban részesült.[8] Érdemes megjegyezni, hogy az 1990-es években a nagymértékű infláció és a tömegesen jelentkező munkanélküliség, valamint az ország gazdasági állapota miatt a járulékokat és azok mértékét a jogalkotó folyamatosan mozgásban tartotta.
Az igazán nagy változás 2001-től következett be. Az 1997. évi Tbj. módosításával a jogalkotó kvázi létrehozta az egyházi szolgálati jogviszonyt. Korábban is beszéltek szolgálati jogviszonyról, a valóságban ugyanakkor az nem az állam által deklarált jogviszonyt jelentett, csupán az egyházak belső szabályai szerinti foglalkoztatást. A biztosítottak felsorolását a törvény "az egyházi személy, a szerzetesrend tagja" szövegrésszel egészítette ki.[9] Vagyis ahogyan azt korábbi cikkemben kifejtettem,[10] a jogviszonyt az állam elismerte, és ez szoros összefüggést mutat a társadalombiztosítás szabályozásával is. A kezdeti szabályozás[11] még valamennyi járulékforma megfizetésére kötelezte az egyházakat. A különbség a többi biztosítottal (munkavállalóval) szemben az volt, hogy a járulékok összegét nem az összevont adóalap szerint határozta meg. Ahogyan a korábbi megállapodás, úgy a törvény is a mindenkor érvényes minimálbért vette alapul a járulékok összegének meghatározásakor. Vagyis az egyházi személy, bár nem a jövedelmével azonos arányban, de jogosulttá vált egyes társadalombiztosítási ellátásokra, így egészségbiztosítási ellátásra is. Mivel a járulékot nem az illetményből vonták le, így érdekes adójogi helyzet állt elő. A járulékok alanya és az adófizetésre kötelezett az egyház, nem pedig a magánszemély lett. Emellett fontos tisztázni, hogy egészségbiztosítási járulékfizetést a törvény hosszú ideig nem írt elő. Az egyéni egészségbiztosítási járulékfizetési kötelezettség 2002-ben megszűnt. 2007. január 1-től az egészségbiztosítási járulék szétbontását (természetbeni és pénzbeni) követően a törvény kizárólag természetbeni egészségbiztosítási járulékfizetési kötelezettséget írt elő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
