Szlepák Attila: Az egyházi szolgálati jogviszonyban álló személyek foglalkoztatása (MJO, 2025/3., 32-43. o.)

A tanulmány egy széles körben nem ismert foglalkoztatási jogviszony, az egyházi szolgálati jogviszony sajátosságait mutatja be. Az egyházi szolgálati jogviszonyok nem rendelkeznek szakirodalommal, így azokat megismerni csak kiterjedt kutatás alapján lehetséges. Az írás erre figyelemmel igyekszik feltárni e jogviszonyok jellemzőit, az azokkal kapcsolatos problémákat, valamint bemutatja az e jogviszonyokban álló személyek különleges státuszának főbb vonásait.

1. Foglalkoztatás egyházi szolgálati jogviszonyban

1.1. Az egyházi személy meghatározása

1.2. Az egyházi szolgálati jogviszony

1.3. A szolgálati jogviszony létrejötte

1.4. A szolgálati jogviszony megszűnése és megszüntetése

1.5. Az egyházi szolgálat sajátosságai

1.6. A jogviszony tartama és szabályozása

2. Díjazás és feladatellátás egyházi szolgálati jogviszonyban

2.1. Adó- és járulékkedvezmények alakulása

2.2. Egyházközségi, gyülekezeti díjazás

2.2.1. Tartási kötelezettség

2.2.2. Illetményen kívüli juttatások

2.2.3. Nem egyházi személynek nyújtott juttatások adózása

2.3. Oktatási tevékenység és díjazása a közoktatásban

2.3.1. Hitoktatás

2.3.2. Díjazás

2.3.3. Iskolalelkészi szolgálat

2.4. Felsőoktatás

2.5. Szociális intézmények

2.6. Kórházlelkészi szolgálat

3. A jogviszony szabályozatlanságának értékelése

3.1. Az illetmény

3.2. Kapcsolódó jogeset elemzése

3.3. Levonható következtetések

4. Összefoglalás

1. Foglalkoztatás egyházi szolgálati jogviszonyban

1.1. Az egyházi személy meghatározása

A szolgálati jogviszony jellemzését mindenekelőtt a fogalmak tisztázásával érdemes kezdeni. Fontos kiemelni, hogy az "egyházi személy" fogalma, ha nem is élesen, és nem minden esetben, de elválik az "egyházi szolgálati jogviszony" fogalmától. A jelenlegi törvényi szabályozás[1] is elválasztja egymástól a két fogalmat.

Az egyházi személy fogalma[2] a jelenlegi jogrendben nincs konkretizálva. Ennek egyik oka, hogy az Alaptörvény[3] kimondja, hogy a vallási közösségek önállóak, azok az államtól elkülönítetten működnek. Ennek alapján az egyházi működésbe az állam nem szól bele, így jogszabályt sem alkot, ami a közösségek belső működését normatívan szabályozná. Működés alatt a vallási, hitéleti tevékenység értendő, hiszen alapvetően a vallási közösségek ezek gyakorlására jönnek létre. A "külső" dolgokban, az egyházaknak az állammal és más jogalanyokkal való kapcsolata tekintetében már találunk jogszabályokat.[4] A másik ok az egyházak céljaiban és az eltérő felekezetek sokféleségben keresendő.

Az államnak, bármilyen szabályt is alkot, figyelembe kell venni a felekezetek között meghúzódó különbségeket, eltérő hitelveket, önmeghatározás-szokásokat. A hazánkban működő számos vallási közösség és egyház miatt kizárólag olyan szabályozás jöhet szóba, amely nem tesz különbséget közöttük, és tekintettel van hagyományaikra, kialakult szokásaikra. Ezeket figyelembe véve olyan normatív szabály alkotható, mely nagyfokú szabadságot és önállóságot biztosít minden közösség számára.[5] A felekezeteknek az állami joghoz való viszonya is eltérő. A katolikus álláspont szerint az egyházi jog nincs alárendelve a világi (állami normatív) jognak, csak ha azt saját belső jogrendjébe ülteti át. A református nézet ezzel szemben az, hogy az állami jog az egyházi jog részét képezi.

- 32/33 -

A belső jog egy gazdasági társaság belső szabályzatához hasonló. Az evangélikus és baptista felekezet hazánkban nagymértékben a református rendszert követi le.[6] Utóbbi azonban - amiképp a kisebb egyházak általában - nem belső jogrenddel, hanem kiterjedt szervezeti és működési szabályzattal rendelkezik. A kisebb felekezeteknél talán jobban kitűnik a nagyfokú gyülekezeti autonómia, az egyházi hierarchia hiánya, ami miatt merev belső jogrend nehezen képzelhető el.