A rovat mindhárom írása az új Büntető törvénykönyvvel foglalkozik. Átol Dorottya, Dombos Tamás, Jovánovics Eszter, M. Tóth Balázs, Pap András László és Udvari Márton kommentárja mindenekelőtt jogvédői szemmel közelít az új kódexnek a közösség tagja elleni erőszakról szóló tényállásához. Dinók Henriett Éva szintén a közösség tagja elleni erőszak, illetve általában a gyűlölet-bűncselekmények kapcsán felmerülő jogalkalmazási nehézségekkel foglalkozik. Kadlót Erzsébet pedig az új Btk. szakciórendszerének az ítélkezési gyakorlatra való lehetséges kihatásairól értekezik.
Az új Büntető törvénykönyv[1] szankciórendszere első pillantásra alig különbözik elődjétől. A kontinuitás ellenére a régi és új típusú jogkövetkezmények - összhatásukra is figyelemmel - nem feltétlenül hagyják majd érintetlenül az ítélkezési gyakorlatot, így hiba lenne a várható következmények ignorálása. Eo ipso a végkifejlet egybeeshet a jogalkotó szándékával, de valójában a törvényhozónak sincs arra garanciája, hogy a bírói gyakorlat mindenben megfelel majd eredeti elgondolásainak. Úgy vélem, hogy az újdonságokhoz inkább fenntartásokkal kell közelíteni - elsősorban alapjogi szemmel. Érdemes tehát egy rögtönzött "sétát" tenni az új Btk. szankciórendszere körül, s áttekinteni a várható nehézségeket.
A büntetőjogot illetően az alkotmányok általában közvetetett, autorizáló és imperatív szabályokat tartalmaznak, a mindenkori kriminálpolitikát alakító konkrét rendelkezések megalkotását pedig ráhagyják a bűnügyi tudományok által vezérelt büntetőjogi jogalkotásra.[2] Kódolatlan szabályok a magyar Alaptörvényben sem találhatók, s nem volt ez része a korábbi Alkotmánynak sem. Az Alkotmánybíróság ezért nem is vizsgálhatta a büntetőjogi szankció "értelmének" és alkalmazásának két lehetséges fő irányát, s nem is dönthetett a jogépségi, tettarányos megtorló büntetés vagy a bűnmegelőzésre koncentráló, a személyi oldalt karakteresen megjelenítő büntetési célok között.[3] Ez végső soron az alkotmányjogon kívül eső, transzcendens vita, amely a különböző büntetőpolitikai koncepciókban jelenik meg. A parlamenti többség aktuális hitvallásától függően a büntető anyagi jogszabályban hol az egyik, hol a másik álláspont kerekedik felül - annak függvényében, hogy a törvényhozásban hatalmon lévők kriminálpolitikai koncepcióját megálmodó kormány melyik megoldás mellett elkötelezett.[4]
Az a tétel, hogy az alkotmányossági vizsgálatnak nem tárgya a kriminálpolitikai célokba vetett törvényhozó hit, a parlament számára még nem jelenti a kriminálpolitika alakításának abszolút szabadságát. Annak materializálódott eredménye, a büntetőpolitikát megtestesítő jogszabály ugyanis alkotmányossági vizsgálat tárgya:[5] "Kriminálpolitikai célszerűségi megfontolások [ugyanis] nem sérthetik a büntetőjog alkotmányos elveit és garanciáit." A büntetéssel történő jogkorlátozásnak meg kell felelni az arányosság, szükségesség és az ultima ratio elveinek - büntetőpolitikától függetlenül.[6]
A törvény különös részéből kitűnőleg a jogalkotó a szabadságelvonással járó büntetéseket részesíti előnyben; az alternatív szankciók alkalmazása kivételesnek számít. Az avatott szemnek azonban már az általános részből is egyértelmű ez a preferencia; sőt, a szabadságelvonás végrehajtandó változatának dominanciája. Az említett következtetés nem csupán abból vontható le, hogy a szabadságelvonást jelentő szankciók és alkalmazhatóságuk köre bővült. Ugyanezen irányba hat az ennek elkerülését lehetővé tévő rendelkezések tartalmának átalakítása, a részben felfüggesztett szabadságvesztés eltűnése a felelősségi rendszerből. (Ez utóbbi annál inkább is sajnálatos, mert a büntetés végrehatásának átvételére vonatkozó döntések esetén ismételten szembe találja magát a gyakorlat az inkompatibilitás problémájával, ami eredetileg is indikálta e szankcionálási módnak a bevezetését.)
Különös fejlemény az új törvényben, hogy a szabadságvesztés mellé újabb, tartalmát tekintve és alapjogi szempontból azonos eredménnyel járó szankció is becsatlakozott: az elzárás.
Elméleti szempontból ezzel végleg át is strukturálódott a szabadságelvonás büntetőjogi fogalma, s ennek a jelentősége nem alábecsülendő. 2013. július 2-től kezdve a büntetés kiszabása során a bírónak legalább négy kategória között kell arányosítania: a rövid tartamú szabadságelvonás, a határozott ideig tartó
- 104/105 -
szabadságvesztés, az életfogytig tartó szabadságvesztés és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés.
A dolgot bonyolítja, hogy az elzárás mindeddig kizárólag szabálysértési jogkövetkezményként illeszkedett a kriminális gyakorlatba. Túl azon, hogy a korábbi alkotmánybírósági értelmezés eleve a jogbiztonság követelményébe ütközőnek tekintette a kötött jogi fogalmak "újrahasznosítását",[7] még tartalmi ellentmondások is maradtak a rendszerben, gyakorlatilag "elveszett" a szabálysértés és a bűncselekmény közötti különbségtétel jelentősége.
Az eleve elzárással büntethető szabálysértések között több olyan cselekmény is van, amelynek létezik büntetőjogi megfelelője: magánlaksértés, rendzavarás, garázdaság, tulajdon elleni szabálysértések. A bűncselekmények között szintúgy léteznek olyanok, amelyek - legalább alapesetben - jogkövetkezményként elzárás kiszabását vonják maguk után: pl. magántitok megsértése, levéltitok megsértése, minősített adattal való visszaélés, méreggel való visszaélés, hatóság félrevezetése, tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, mentőkörülmény elhallgatása, önkényuralmi jelkép használata, közokirat-hamisítás (gondatlan változata), járványügyi szabályszegés, készpénz-helyettesítő fizetőeszköz hamisítása (előkészület), kötelességszegés szolgálatban, parancs iránti engedetlenség.
Szembeötlő inkoherencia, hogy ha a felsorolt bűncselekmények társadalomra való veszélyességét a jogalkotó - egyébként nem is kifogásolható módon - egyenrangúnak tekintette azon cselekményekkel, amelyek a szabálysértési törvény[8] szerint ugyanilyen szankcióval sújtandók, akkor mi szükség volt ezeket a büntetőtörvényben is elhelyezni. Innentől fogva jótékony homály fedi - minden jó szándékú jogértelmezési kísérlet ellenére -, hogy a jogalkotó valójában hol és mi alapján húzza meg a demarkációs vonalat adott magatartás szabálysértéssé vagy bűncselekménnyé nyilvánításakor, ha már a szankciókat is ilyen mértékig "összemossa".
A különbségtétel nem indokolható az elzárás tartamában meglévő distanciákkal sem. A Btk. szerint az elzárás legrövidebb tartama öt nap, leghosszabb tartama 90 nap. A Szabs. tv. 1 naptól 60, halmazati büntetés kiszabásakor vagy visszaesővel szemben 90 napig terjedő tartamban állapítja meg a szankció mértékét. Ehhez még hozzáveendő, hogy azon szabálysértések esetén, amelyek eleve elzárással sújtandók, büntetőjogi alakzatuk megvalósulásakor a Btk. 33. § (4) bekezdése alapján szintúgy lehetőség van elzárás alkalmazására, amely ilyen esetben sem több a maximális 90 napnál. Tekintve, hogy az elzárás tartama mind a Szabs. tv., mind a Btk. szerint napokban állapítandó meg, gyakorlatilag a jogkövetkezmény "módszertani" alkalmazásakor sem maradnak olyan orientációs pontok, amelyek alapján - valami magasabb szintű, egyszerű halandók számára "be sem látható" integritást tükrözve - elválasztható lenne egymástól például a garázdaság mint szabálysértés és mint vétség. Következésképpen, az ítélkezési gyakorlatban igen nehéz lesz értelmes, a társadalom tagjai számára is érthető, az állampolgárok magatartását érdemben befolyásoló üzenetet közvetíteni egy-egy magatartás tényleges súlyára és megítélésére vonatkozóan.
Az arányos "büntetéskiszabási" gyakorlat alakítását nem támogatja az sem, miszerint a bíróság elé tartozó szabálysértési eljárásban sem feltétlenül azon bírák ítélkeznek, akik a bűncselekmények elbírálását végzik - következésképp a szisztematikus elme által vezérelt gyakorlati rutin kohéziós erejében sem bízhatunk. Az ítélkezési gyakorlatot eddig stabilizálta a jogrendszeren belüli kifinomult egyensúlyérzék, amely az eltérő jogágba sorolt és eltérő társadalmi veszélyességű cselekmények szankciórendszeréhez kapcsolódott. A szankcióazonossággal létrehozott "görbült tér" azonban könnyen konfúzus eredményekre vezethet, s a változás iránya ma még a jogalkotó számára is kiszámíthatatlan - azaz szándékaival homlokegyenest ellenkező is lehet. A rövid tartamú szabadságelvonást eddig mellőzték a gyakorlatból, különösen azért, mert prevenciós értékét sem a bűnügyi tudományok, sem az empirikus kutatások nem igazolták, az ártalmasságára viszont mind a kriminológia, mind a szociológia vagy a pszichológia tudománya számos bizonyítékkal szolgált. Önmagában tehát az elzárásnak a Btk. rendszerébe történő integrálásra olyan paradigmaváltást kíván meg az ítélkezési gyakorlattól, amelynek kimenetelét jelenleg nem ismerjük, és nem is tervezhetjük.
Súlyos ellentmondásokat eredményezhet a büntetéskiszabás gyakorlatában az, hogy a Btk.-n belül elmaradt a szabadságvesztés és az elzárás egymáshoz való viszonyának tisztázása. Miközben mindkét büntetési nem végrehajtási helye büntetés-végrehajtási intézet, a terhelt adott esetben sokkal rosszabbul jár-
- 105/106 -
hat az első pillantásra enyhébbnek tűnő elzárás alkalmazásával; különösen olyan esetekben, amikor adott cselekmény kizárólag elzárással büntetendő. Ez alapjogi szempontból egészen bizonyosan aránytalan jogkorlátozást jelent. Ennek illusztrálására csupán két körülményt emelek ki.
Miközben a szabadságvesztés végrehajtása - akár annak legkisebb mértéke, azaz az elzárás leghosszabb tartamával lényegében azonos három hónap esetén is - próbaidőre felfüggeszthető, elzárás esetén a törvény ezt a lehetőséget nem ismeri. Finoman szólva is vitatható, hogy a jelentősebb tárgyi súlyú és eleve szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmények esetén módjában áll elkerülni a terhelteknek a büntetés-végrehajtási körülményeket, a kevésbé súlyos magatartások elkövetésekor viszont szükségképpen büntetés-végrehajtási intézetbe kerülnek. Utóbbi esetben ugyanis a bírónak nincs meg az a mozgástere, amelyet - (elsődlegesen) a speciálprevenció támogatása érdekében - a büntetés végrehajtási módjának meghatározása vagy felfüggesztésének lehetősége biztosít számára. Ez már nem egyszerűen arányossági kérdés: az emberi méltósághoz való jogból kiindulva erősen felveti a diszkrimináció gyanúját is.[9]
Az elzárás "pária" voltát maga a törvény igazolja, amikor sem a halmazati büntetés alkalmazásakor, sem az enyhítő rendelkezések körében, sem pedig az összbüntetésbe foglaláskor nem számol ennek lehetőségével. Az első két esetben még felhozható, hogy a kihagyás tudatos büntetőpolitikai döntés eredménye - bár alapjogi szempontból a fentiek szerint vitatható -, a harmadik esetben viszont semmilyen szinten nem igazolható. Az elzárás nem más, mint "rövid tartamúnál lehetségesen rövidebb tartamú" szabadságvesztés, amelyet ugyanolyan végrehajtási közegben kell letölteni. Semmilyen ésszerű ok nincs arra, hogy adott esetben kétszer három hónapi szabadságvesztést összbüntetésbe lehessen foglalni, de egyszer három hónapi szabadságvesztést és kilencven napi elzárást viszont nem.
Kétségtelen, hogy az Alaptörvényben nincs olyan alkotmányos tartalom, érték, cél, amelyből levezethető lenne magának az összbüntetés jogintézményének a létezése. Az arányos büntetési rendszer megvalósítása számtalan más módon és eszközzel is megvalósítható, ám ha működik egy jogintézmény, akkor alkalmazásának diszkriminációmentességét biztosítani kell. Ebből a szempontból pedig nem azonosítható az elzárás kivétele az összbüntetésbe foglalás hatálya alól - a pénzbüntetés és a közérdekű munka esetére alkalmazott kizáró szabály indokoltságával sem. Utóbbi két esetben ugyanis a bíróság által kiszabott eredeti jogkövetkezmény nem szabadságelvonással járó szankció. A pénzbüntetés és a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatása annak a következménye, hogy a terhelt kivonja magát a nem szabadságelvonással járó szankció végrehajtása alól. Ezzel szemben az elzárás nevesítve is, eredetileg is a szabadságvesztéssel azonos értékű jogkorlátozás, annak mintegy "előfutára", amely csak mértékében különbözik attól.
A szabadságvesztés alkalmazásával összefüggő anomáliák persze ezen a ponton messze nem érnek véget. Nem fogja megkönnyíteni sem az arányos büntetési rendszer gyakorlati kialakítását, sem a konkrét ügyekben az ítélet belső arányosságára vonatkozó követelmény teljesítését, hogy a feltételes szabadságra bocsátás jogintézménye ténylegesen elkezd önálló szankcióként viselkedni.
Önmagában erre mutat már az a körülmény is, hogy a törvény - szemben az eddigi, erőteljesen az alanyi oldalhoz köthető körülmények, azaz döntően a terhelt terhére róható tényezők helyett - merőben tárgyi alapon különböztet a bűncselekmények között az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásakor. Szerencsés körülmény, hogy a 44. § (1) bekezdésében felsorolt bűncselekményi kör tekintetében is enged a bíróság számára mérlegelési jogot a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásakor, ám az már kevésbé, hogy a tárgyi súly szempontjából a felsorolás meglehetősen esetlegesnek tekinthető.
A feltételes szabadság "önállósulása" szempontjából azonban az igazi nóvumokat a 38. § (3) és 39. § (1) bekezdése szabályainak a jelenlegi jogi környezetbe ágyazása jelenti. A feltételes szabadságra bocsátás meghosszabbításáról szóló rendelkezésnek eleve az ítéletbe foglalása olyan önálló intézmény, amely tekinthető külön szankciónak, vagy legalábbis a szabadságvesztés önálló végrehajtási módjának. Ugyanakkor ennek pozitív hatása erősen kétséges. Az ugyan kedvezményt jelent, hogy öt évet meg nem haladó szabadságvesztés esetén a terhelt a szabadságvesztés fele részének kitöltése után feltételes szabadságra bocsátható, ám az már aligha jelent pozitívumot szá-
- 106/107 -
mára, hogy a feltételes szabadság tartama elteltét követően még további egy-három évvel meghosszabbodik.
Ez quasi mellékbüntetés, ami - a realitásokat ismerve - az esetek jelentős részében sokkal inkább arra ösztönzi majd az elítéltet, hogy "kerülje el" a szabadon bocsátás lehetőségét, s minél kevesebb van hátra a szabadságvesztés kitöltéséből a feltételes szabadon bocsátás esedékességekor, annál inkább törekedjék azt "kiülni". Ekként ugyanis legalább azt nem kockáztatja, hogy akkor is megszüntetésre kerüljön a jócskán meghosszabbított feltételes szabadság, ha a meghosszabbítás tartama alatt bármilyen cselekmény miatt bármilyen más büntetésre ítélik. Ráadásul az erre vonatkozó 40. § (2) bekezdése az újabb elítéltetés alapjául szolgáló bűncselekmény elkövetési időpontjára sem tesz utalást. Ez tehát értelmezhető úgy, hogy az új szankció alapjául szolgáló cselekmény történhetett akár a feltételes szabadságra bocsátás, mi több, a feltételes szabadsággal érintett cselekményre vonatkozó jogerős ítélet előtt is. Ilyen alapon teljessé válik az elkövető kiszolgáltatottsága, mert akár az eljárás rajta kívül álló okból történő elhúzódása is pontosan azt a helyzetet hozza létre, mintha a feltételes szabadság tartama alatt követett volna el újabb bűncselekményt. A fenyegetettségi helyzetnek ez már olyan mérvű fenntartása, amely felveti az embertelen, megalázó büntetés tilalmának vizsgálatát is. A negatív helyzetek elkerülése gondos bírói mérlegelés mellett sem feltétlenül lehetséges, mert magával a szankció lényegével, a kiszámíthatatlan környezetben alkalmazott, túldimenzionált fenyegetettségi helyzettel szemben vethető fel az emberi méltóság sérelme.
A szabadságvesztés mellett számos olyan szankció van, amelynek tartalma lényegesen módosult, alapjogi szempontból némelyik kimondottan kedvező irányban.
Ilyen például a pénzbüntetés, amelynek szabályai kimondottan ésszerű, a gyakorlati alkalmazást támogató irányba fordultak azzal, hogy a már-már krudélis eredményre vezető minimum napi tételszámokat és az egynapi tétel összegét a realitások felé közelítették. Nem orvosolta viszont a jogalkotó a pénzbüntetés kapcsán a prejudikáció tilalmába ütközést. Továbbra is egyértelmű, s a gyakorlati alkalmazás is visszaigazolta, hogy az ítéletben a részletfizetésről nem lehet korrekt döntést hozni. Tekintettel a büntetőeljárásról szóló törvény[10] vonatkozó szabályaira is, melyek szerint a terhelt eleve nem is köteles a jövedelmi viszonyainak egzakt feltárására, nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben a bíró - vagy az ösztönei, vagy a közvetlenül az ítélet meghozatala előtt a vagyoni viszonyok iránti "feltűnő érdeklődése" alapján - prejudikáció alapján jár el. A szankciórendszert nem szerencsés a végrehajtási kérdésekkel megterhelni.
A munkabüntetések[11] körül az utóbbi 5-6 évben lezajlott vitának nem sok eredménye látszik a közérdekű munka alkalmazása kapcsán. Továbbra is hiányzik az a garanciális szabály, hogy a terheltnek a közérdekű munkát mennyi idő alatt kell teljesítenie, ami - a végrehajtás elmaradásához fűzött további következményekre figyelemmel - az Alaptörvény személyi szabadsághoz, emberi méltósághoz való jogot biztosító rendelkezései szempontjából is aggályos, tekintve, hogy lehetőség/kötelezettség van a szabadságvesztésre történő átváltoztatásra. Nem látszódnak azok a törekvések sem, hogy a kényszer- vagy kötelező munkáról szóló (a nemzetközi munkaügyi konferencia 14. ülésszakán elfogadott, 29. számú, a 2000. évi XLVIII. törvénnyel kihirdetett) egyezménynyel való kompatibilitás érdekében megfelelő szinten kerüljön szabályozásra, hogy az elítélt munkavégzés céljából "nem bocsátható magánszemélyek, vállalatok vagy egyesületek rendelkezésére" - ami pedig hozzátartozik a szankció tartalmi lényegéhez, s ennek leginkább az anyagi jogban lett volna a helye.
Elgondolkodtató az is, hogy vajon ebben az esetben a szabadságvesztésre történő átváltoztatásról szóló döntés nem igényli-e tárgyalás tartását. Különösen olyan helyzetben, amikor a végrehajtás köztudomásúan akadályokba ütközik, indokoltnak tűnt volna az önhibán kívüli esetekre vonatkozó szabályozás megalkotása. Sok esetben például a közérdekű munkára büntetést azért nem lehet foganatosítani, mert az elítélt számára nincsen az állapotának, képzettségének megfelelő munka. Az pedig eleve sajátos elgondolásnak tűnik, hogy a végrehajtás elmaradásának minden következményét korlátozás nélkül a terheltre lehet hárítani mindazon esetekben, ha utóbb elkövetett cselekménye miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Ismételten túlértékelve a büntetőjog, s ezen belül a szabadságvesztés alkalmazásának szerepét, ezzel megteremtődött a feltételes elíté-
- 107/108 -
lés - számos, az elkövetőn kívül álló körülménytől függő - újabb változata.
A büntetőhatalommal való takarékosság elve a foglalkozástól eltiltás szabályainak értékelésekor is nehezen lenne tetten érhető. A szabályozás erősen kiterjesztette az érintett alanyi kört, ugyanis immár például az egyéni cégek tagjai, az egyéni vállalkozók és a civil szervezetek vezető tisztségviselői is e rendelkezés hatálya alá kerülhet. A jogbiztonság és a vállalkozáshoz való jog szempontjából erőteljesen aggályos gondolat a büntetés alkalmazása olyan esetekben, amikor az elkövető nem is foglalkozása gyakorlása kapcsán követte el a bűncselekményt, de egyszerűen rendelkezik olyan szakképesítéssel, amely alapján a magatartása akár "foglalkozási szabályszegés is lehetne" [52. § (2) bekezdés]. A bűncselekménnyel távoli kapcsolatban sem álló - egykor megszerzett, de talán soha nem gyakorolt - szakma szabályainak bevonása egy olyan rendszerbe, amelyben még az sincs meghatározva, hogy egyáltalán milyen súlyú foglalkozási szabályszegés jöhet számításba (bármilyen?) - messze túlmegy a büntetőjog ultima ratio-jellegén. Ebben a jogi környezetben igen sok múlik a bírói bölcsességen, már csupán amiatt is, mert nehéz elvárni törvénytiszteletet olyan emberektől, akiket adott esetben bírói ítélet foszt meg létalapjuktól, s azt sem teszi lehetővé, hogy adott esetben eredeti szakmájukhoz visszatérjenek.
Követi az európai trendet az a megoldás, amely szerint a nemi élet és nemi erkölcs szabadsága elleni bűncselekmények elkövetőit e büntetés alkalmazása révén is távol kell tartani a veszélyeztetett csoportoktól, korosztályoktól. Arról azonban már lehet vitatkozni, hogy mennyire felel meg a jogbiztonság követelményének az, hogy a törvény ezt a lehetőséget olyan tág fogalmakhoz köti, mint az "egyéb hatalmi vagy befolyási viszony".
A kitiltás szabályozásában a jogalkotó ésszerűen járt el, amikor a lehetséges alkalmazási kört tágította, s önállóan, főbüntetés helyett is lehetővé tette ennek alkalmazását. Ez a megoldás szolgálhat valódi bűnmegelőzési célokat, amennyiben az adott környezet hat "inspiratívan" az elkövető negatív magatartására, ám ennek megítélése a bírótól sok-sok körültekintést igényel.
Ugyancsak dicséretes, hogy a kényszergyógykezelés kapcsán a jogalkotó törekedett az ésszerű rend helyreállítására, ez esetben valóban csökkentve a bíróság munkaterhét és diszkvalifikálva az érthetetlen, a szankcióalkalmazás időpontjához kötött diszkriminációt. Ez alapjogi szempontból valóban előrelépés.
A már említetteken kívül a törvény három új szankciót is bevezetett, amelyeket érdemes alaposabban megvizsgálni.
Ismerve a sportpályák (pontosabban: elsősorban a futballpályák) környékén uralkodó állapotokat, a "sportrendezvények látogatásától eltiltás" megnevezésű szankciót tekinthetjük bűnmegelőzési célú jogkövetkezménynek, amely mind a speciál-, mind a generálprevenciót szolgálhatja. Józan ész szerint is egyszerűbb, valamint a börtönnépességet csökkentő megoldás, ha nem utólag jár el a bíróság újra és újra ugyanazon személyekkel szemben garázdaság és hasonló cselekmények miatt, hanem a törvényalkotó a jog eszközeivel is annak megakadályozására törekszik, hogy a bűncselekmények elkövetésére egyáltalán sor kerüljön. Az a cél tehát, amelyet e szankciónak a beiktatása megcélzott, nem vitatható, sőt támogatandó.
Nem így a "kivitelezés", mert az már számos kérdést és aggályt felvet.
Aki hosszabb távon ismeri a bírói gyakorlat alakulását és változását, pontosan tudja, hogy a megfontolt és ezért (a szó legnemesebb értelmében) szükségképpen konzervatív bíró - nagyon helyesen - nem alkalmaz olyan szankciót, amelynek a megvalósulási stádiumait nem látja, s mindaddig nem alkalmazza, amíg meg nem győződik arról, hogy értelmes és végrehajtható, alkotmányos jogkövetkezményt alkalmaz. Csupán két példát említve az elmúlt harminc-negyven év gyakorlatából: ez volt tapasztalható a javítóintézeti nevelés és a közérdekű munka kapcsán.
Az első esetben a bíróság mindaddig tartózkodott ilyen intézkedés kiszabásától, amíg a javítóintézetek nem kerültek ki a korábbi, "dologház"-megközelítést közvetítő keretekből, s erről a bírák alaposan meg nem győződtek. Statisztikák és "munkaértekezletek" jegyzőkönyveinek tömegei bizonyítják, hogy még a nyolcvanas években is "pirongatták" a bírákat, hogy a javítóintézetek üresek, ők pedig "makacsul" nem szabják ki ezt az intézkedést. A bírák minden vegzálás ellenére sem alkalmazták, amíg be nem bizonyították számukra, hogy ezt a rendszert az emberi
- 108/109 -
méltóság tiszteletben tartása mellett, valóban az elkövető javára kamatoztatva is lehet működtetni. (Az igazi fordulatot az hozta meg, amikor végre határozott tartamúvá vált ez az intézkedés is.)
A második esetben szintúgy akként került bevezetésre az új büntetési nem, hogy annak megvalósulásáról semmilyen előzetes kép nem állt rendelkezésre, s igen lassan alakult ki az "ügymenet". Rossz volt a büntetési nem felhangja - még a bírósági berkeken belül is leginkább "közmunka" elnevezés alatt emlegették -, mert egyáltalán nem lehetett tudni, hogy a "közmunkás" milyen körülmények közé kerül, ki, hogyan, miként foglalkoztatja, s valóban közérdek-e avagy "csicskáztatás", "jobbágyság", "rabszolgaság", "megalázás" az a tevékenység, amelynek elvégzését az elítélttől elvárják. Amikor bebizonyosodott, hogy a közérdekű munkára ítélt nem "modernkori munkatábor jobbágya", hanem olyan hasznos és értelmes munkát végez, amelyet egyébként más emberek fizetésért, normális tevékenységként folytatnak, e szankció alkalmazása - különösen a nagyobb városokban - kifejezetten elterjedt. Később már maguk a bírák kutatták és javasolták, hogy milyen tevékenységi köröket lehetne még bevonni (például nem városi környezetben), s igen érdekes tapasztalatként szolgált az is, hogy az elkövetők jelentős része - kellő magyarázatot követően - milyen nagy fokú egyetértéssel fogadja ezt a büntetést.
Kimondva-kimondatlanul, jelenleg ugyanilyen bizalmatlansággal tekint a bírói kar a "sporteltiltásra". (A közvélemény csak azért nem, mert nem hallott még róla.)
Valószínűleg már az elnevezés sem szerencsés. Relatíve alacsony a kockázata annak, hogy például sakktornán, tenisztornán, díjugrató-versenyen vagy sportgimnasztikában, műugrásban, sílesiklásban rendezett versenyen egyesek tűrhetetlen módon megzavarják mások élményét vagy a versenyzők, edzők tevékenységét. Valójában sokkal több az ilyen - "eseménymentes" - sportág és rendezvény, mint az olyan, ahol a közönség soraiban tartózkodók magatartása büntetőjogi végkifejletbe torkollik. Mi több, arra sincs bizonyíték, hogy ugyanazon személyek különböző típusú sportrendezvényen egyaránt zavaró magatartást tanúsítanának. Ezért talán helyesebb és - ami fontosabb - arányosabb lett volna egy olyan szankció megalkotása, amely a büntetőjog szintjét elérő zavaró magatartást tanúsítót adott típusú sportrendezvény látogatásától tiltja el. A bármely versenyrendszerben megszervezett sportrendezvénytől való eltiltás rendkívül tág kategória. Ugyanakkor a tényállás megfogalmazásából kimaradnak mindazon esetek, amikor nem sportszövetség rendez olyan versenyt, amellyel összefüggésben az elkövető általában nem tolerálható magatartást tanúsít, vagy amikor a rendezvények helyszíne nem sportlétesítmény. Pontosan ebből látszik, hogy a jogalkotó egy meghatározott típusú sportágra és annak extrém ultráira gondolt, de ezt nem sikerült közvetítenie a tényállás megalkotásakor.
Mindemellett a hatékony alkalmazást további - alapjogot érintő - körülmények is gátolják. Jelenleg semmilyen adat nem áll rendelkezésre a végrehajtás módjáról. Először is, az eltiltottakról feltehetőleg lennie kell valamiféle nyilvántartásnak - különben értelmetlen a szankció alkalmazása. Kérdés azonban, hogy ezt a nyilvántartást ki és hogyan kezeli, abból ki és hogyan igényelhet adatokat, vagy megelőző jelleggel el lesz-e rendelve az adatszolgáltatás, s az milyen adatokra terjed ki (fénykép? szenzitív adatok? stb.). Pontosan annál a körnél, ahol e szankció alkalmazása felmerül, irreális az önkéntes jogkövetésre alapozni, viszont adatvédelmi szempontból az sem járható út, hogy egy személy összes azonosító adatát több ezer "sportrendezvény-felelős" állandó használatra, kötöttségek nélkül birtokolja. Másodszor, semmilyen információ nem áll rendelkezésre arról sem, hogy szabadtéri versenyeknél mi lesz az ellenőrzés módja, s meddig terjed a rendezvényfelelős vagy a hatóság intézkedési jogköre. Egy tereprally-versenyen vagy raftingolásnál például a versenytáv több száz kilométer, egy maratonfutás esetében pedig közlekedési útvonalakat érint maga a rendezvény. Ez viszont már a mozgásszabadságot érintő, fajsúlyos alapjogi kérdés, mert nyilvánvaló hogy egész napokra senkit nem lehet folyamatosan eltávolítani több helyiségből (de pláne, ha ezek valamelyikében lakik), mert azt már kitiltásnak hívják. Az pedig egy másik büntetőjogi szankció.
A fentiek alapján úgy vélem, hogy e tényállás megfogalmazásakor a jogalkotó általában is túlértékelte a lehetőségeit, s nem a valódi problémára fókuszált. Mindemellett egyáltalán nincs válasz arra a kérdésre, hogy ha valaki "futballhuliganizmus" miatt eltiltatik a sportrendezvények látogatásától, de egyébként profi öttusaedző, akkor a vívóterembe, az uszodába, a lőtérre hogyan fog bejutni. Ha ugyanis ezzel az intézkedéssel onnan is kitiltja a jog, akkor az megint egy másik szankció: valójában a foglalkozá-
- 109/110 -
sától eltiltás. A sort vég nélkül tudnám folytatni, s nyilván ebben a gyakorló bírák kétségeit meg sem közelíteném.
Nem kevésbé érzékeny terület az "elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele" elnevezésű intézkedés sem. Gyakorlatilag ezzel a bíróság nem csupán az elkövetőt sújtja, hanem a szolgáltatót is -aki (amely) feltehetőleg nem áll eljárás alatt. Ez már önmagában véve is problematikus, mert a jogkövetkezmény hatálya aligha terjeszkedhet túl az elkövető felelősségre vonásán.
Egyebekben pedig talán fölösleges is ez a célkitűzés, mert a végrehajtási intézkedés kizárólag az elítélt faktoraira terjedhet ki. Különösen nagy a diszkrepancia a remélt eredmény és a szankció között akkor, ha a szolgáltató nem is tartozik a magyar joghatóság alá, és nem is vonható be közvetett módon sem a végrehajtás rendszerébe. Nagyon jól tudjuk, hogy a szolgáltatásnyújtás határai más országokban tágabbak lehetnek, s bebizonyosodott, hogy eleve léteznek olyan jogrendszerek, amelyek - a negatív tartalom közvetítését is egyszerűen a véleményszabadság körébe sorolva - nem működnek együtt a tartalom eltávolításában vagy a szolgáltatás blokkolásában. Sőt, léteznek szolgáltatók, amelyek eleve arra "szakosodtak", hogy a "kitiltott", "letiltott" portáloknak folyamatos "menekülési" útvonalat biztosítsanak.
Úgy tűnik, hogy a véleménynyilvánítási szabadság joga - annak ellenére, hogy ez természetesen visszaélésszerűen is gyakorolható -, a szolgáltató joga szerinti államokban többnyire nem korlátozható; a legsúlyosabb bűncselekményeket kivéve többnyire nem korlátozható. A tapasztalatok szerint ilyen eseteknek csak a háborús, az emberiség elleni bűncselekmények, a terrorcselekmény és a pénzmosás számítanak. Vagyis felesleges arról álmodozni, hogy a külhoni szerverek üzemeltetői együttműködnek a magyar bíróság által kiszabott olyan szankciók alkalmazásában, amelyek alapján a tartalomszolgáltatást a bíróság ítélete szerint blokkolni, korlátozni kellene - s ekkor még nem szóltunk a korábbi tartalom törlésének kötelezettségéről, ami a tényállás célzott eleme. Ez ugyanis három eltérő jogkövetkezmény, de erről a tényállás megfeledkezik.
Mindemellett, a magyar Btk. hatálya az országon túlra nem terjed ki, tehát a külföldi szerverek és üzemeltetők esetén ezen intézkedés alkalmazása nem sok haszonnal kecsegtet, végrehajthatatlanság esetén pedig nem egyszerűen az adott ítélet, hanem a jogrendszer hitele is meginoghat. Ráadásul a vonatkozó tényállás elmulasztja kommunikálni azon, esetleges kiterjesztő értelmezés alapjául szolgáló nemzetközi standardokat, amelyek alapján a közvetett végrehajtás kérelmezhető lenne. Az adott rendelkezés így nem csupán a véleménynyilvánítás szabadsága, a jogbiztonság, az adatvédelem, hanem a nemzetközi joggal való nonkonformitás szempontjából is aggályosnak tűnik. Ezek mellett nyilván eltörpül az a tény, hogy a blokkolás, törlés költségekkel jár, amelyek nyilván nem háríthatók a szolgáltatóra, ellenben az ezek viseléséről szóló szabálynak a jogrendszerben nyoma nincs.
Elvileg mindezzel szemben még fel lehetne hozni azt, hogy a kísérő körülményeket végrehajtási rendeletben szándékozott rendezni a jogalkotó. Ám az ma is érvényes szabály, hogy a lényeges tartalmat érintő alapjogi korlátozásra csak törvényben, a szükségesség és arányosság tesztje szerint kerülhet sor, márpedig például a véleménynyilvánításhoz, az adatvédelemhez és információszabadsághoz, a tulajdonhoz való jogok ebbe a kategóriába tartoznak. Önmagában egy ilyen büntetőjogi szabály létezése pedig - a korlátozás lényegének az említett aspektusokra kiterjedő tartalma hiányában - a jogbiztonság szempontjából nem minősül elégséges megoldásnak. (Ismételten hangsúlyozom azonban a területi hatály kérdésének jelentőségét.)
Összességében véve, az intézkedés sokkal inkább "látványelem", semmint valódi szankció benyomását kelti.
Végül, de nem utolsósorban szót kell ejteni a "jóvátételi munka" elnevezésű intézkedésről is. Ez esetben gyakorlatilag valamennyi garanciális elem kimaradt a törvényből; így a munkavégzés helyére, a munka jellegére vonatkozó rendelkezések sincsenek.
Szabó András többször felhívta a figyelmet a jogépségi tettarányos büntetés és a terhelt személyiségformálására koncentráló intézkedések alkotmányjogi természete közötti különbségekre.[12] Utalt arra, hogy a személyi integritást közelről érintő, a kezelő, gyógyító jellegű intézkedések alkalmazása mindig feltételezi az elkövetőnek az azzal való pszichikai azonosulását kifejezésre juttató aktív közreműködését, ezért szabályozásuk feltételezi az önrendelkezési jog tiszteletben tartását.
Értelemszerűen, ennek a jogi szabályozásban is tükröződnie kell, többek között a beleegyezésre vonatkozó rendelkezéseknek egyértelműen kifejezésre kell jutniuk. Ez azonban nem problémamentes; egységes tárgyalási rendszerben alkotmányossági "üzemzavarhoz" vezet. Osztott tárgyalási rendszerben nincs
- 110/111 -
akadálya annak, hogy a bűnösség megállapítását követően a bíróság tájékozódjon a terhelt viszonyához a köz javára végzendő munkáról, a gyógykezelésre való hajlandóságáról stb. A mi rendszerünkben ezt a bíró csak a döntést megelőzően teheti meg. Túl azon, hogy ha a terhelt nem köteles a vallomástételre, nyilván nyilatkozni sem köteles az ilyen irányú, a köz javára végzett munkához való viszonyulásáról, s ha ezt a bíró firtatja, az bizony prejudikációt jelent, ami sérti az Alaptörvénynek a pártatlan bírósághoz való hozzáférést magában foglaló tisztességes eljárás követelményét.
Az új büntetések/intézkedések kapcsán összességében véve kijelenthetjük, hogy a bírói szerepfelfogáson, a bírói mérlegelésen nagyon sok múlik. Ezek vagy "megkapaszkodnak" a jogrendszerben, ha a gyakorlat életet lehet a működésükbe, vagy "kikopnak" anélkül, hogy érdemben alkalmazták volna bármelyiküket is; és a jelzett hiányosságok jogalkotói pótlása, a konfliktusok törvényi szintű megoldása hiányában kérészéletűek lesznek. ■
JEGYZETEK
[1] 2012. évi C. Törvény a Büntető törvénykönyvről.
[2] Akad azonban kivétel is; pl. Ciprus alaptörvénye kifejezetten rögzíti a tettarányos büntetés követelményét [12. cikk (3) bekezdés]. Bizonyos értelemben idesorolható továbbá az alkotmányerejű jogi dokumentumként funkcionáló Magna Charta Libertatum, amelynek egyes rendelkezései súlyozási szempontokat határoznak meg a bíró számára a büntetés kiszabásakor (pl. 20-21. pont).
[3] Bár a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában Szabó András alkotmánybíró karakteresen érvelt a tettarányos jogépségi büntetés mellett, ugyanakkor ő sem zárta ki, hogy bizonyos, a személyiség állapotát tükröző körülményeket a büntetés kiszabása, illetve végrehajtása során a jogalkotó megjelenítsen, a jogalkalmazó pedig figyelembe vegyen.
[4] A büntetőpolitikáról összefoglalóan lásd pl. Korinek László: A büntetőpolitika irányelvei Magyarországon, Belügyi Szemle, 2003/11-12, 62-72.
[5] Először: 1214/B/1990. AB határozat.
[6] Először: 1214/B/1990. AB határozat.
[7] Pl. 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, 22/2002. (VI. 10.) AB határozat.
[8] 2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartásról
[9] A magántitok megsértése esetén kötelező elzárást kiszabni, miközben a garázdaság vétsége "megúszható" felfüggesztett szabadságvesztéssel.
[10] 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról.
[12] Lásd pl. Büntetőpolitika és alkotmányosság. Kriminológiai Közlemények Különkiadás 1995. 18-29.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd.
Visszaugrás
