https://doi.org/10.55194/GI.2024.3-4.15
A jogalany belső akaratelhatározásának (voluntas) kérdése már a római jogtudósokat is foglalkoztatta, később pedig a romanisztika kitüntetett figyelmében részesült. A forgalmi életben az ügyletben érdekelt fél gyakran nem közvetlenül, hanem képviselője útján vett részt. Az ügyintézésre felkért személy az ügy ura (dominus negotii) akaratának ismerete alapján jognyilatkozatot tett, tranzakciókat bonyolított le. A más érdekét szolgáló ügyvitel gyakran megbízási szerződés (mandátum) keretében valósult meg. Előfordult azonban, hogy a dominus negotii tudta nélkül, valaki más megbízás és egyéb jogosultság hiányában járt el helyette ügyeiben. Ebben az esetben a megbízás nélküli ügyvivő (negotiorum gestor) rendszerint nem rendelkezett biztos információkkal az ügy ura akaratáról. A következő elemzés középpontját képező Digesta-fragmentum egy olyan tényállást rögzít, melyben a negotiorum gestornak beavatkozása előtt kivételesen lehetősége nyílik a dominus negotii akaratának megismerésére.
Kulcsszavak: contemplatio, mandatum, negotiorum gestio, actio mandati, actio negotiorum gestorum, D. 3,5,45pr.
The question of the internal will (voluntas) of the legal entity already intrigued Roman jurists, and later received special attention in the field of Roman law
- 235/236 -
studies. In commercial life, the party involved often participated not directly, but through his representative. The person entrusted with the administration made legal statement and conducted transactions based on the knowledge of the principal's (dominus negotii) will. The management of affairs in the interest of another often took place within the framework of the contract of mandate (mandatum). However, it sometimes happened that someone acted on behalf of the dominus negotii without his knowledge, without a mandate, or any other authorization. In this case, the unauthorized administrator (negotiorum gestor) usually did not have certain information about the will of the principal. The Digest fragment at the centre of the following analysis records a fact situation in which the negotiorum gestor, exceptionally, has the opportunity to learn the will of the dominus negotii before intervening.
Keywords: contemplatio, mandatum, negotiorum gestio, actio mandati, actio negotiorum gestorum, D. 3,5,45pr.
A kazuisztikus gondolkodásmódú rómaiak kevésbé törekedtek absztrakt definíciók kialakítására, inkább az adott esetre, egy ügylettípusra koncentráltak.[2] A római magánjogi alapokon nyugvó jogügyleti tan kidolgozása a pandektisztika érdeme.[3] A pandektisták körében két egymással szemben álló elmélet terjedt el, az akarati elmélet ('Willenstheorie'[4]) és a nyilatkozati elmélet ('Erklärungstheorie'[5]).[6] Az
- 236/237 -
interpoláció-kutatások révén[7] dominánssá váló nézet szerint a római jogtudósok eredetileg a verbának tulajdonítottak nagyobb jelentőséget,[8] a voluntas csupán a posztklasszikus-iustinianusi jogban került előtérbe.[9] A verba-voluntas vita mára lezártnak tekinthető,[10] a romanisták közmegegyezéssel elfogadták, hogy e teóriák anakronisztikus prekoncepciókra épülnek, mivel az antik forrásokkal alá nem támasztható eszmék hamis képet festenek le a római jogról.[11] A klasszikusok a jogügyletek egészével foglalkoztak; nem emelték ki, és nem dogmatizálták azok objektív vagy szubjektív összetevőit.[12]
Alapvetően a jogügyletekben kifejezett akarat ugyanahhoz a személyhez tartozik, akinek a javára vagy akinek a terhére valamilyen joghatást idéz elő.[13] A képviselet esetében azonban a képviselő teszi meg a jognyilatkozatot, amelyből a joghatások - közvetve vagy közvetlenül - az ügyletben érdekelt képviseltre háramlanak.[14] A képviselet lehet törvényes ('rappresentanza legale') és önkéntes ('rappresentanza volontaria').[15] Bár a rómaiak hosszú időn át
- 237/238 -
ragaszkodtak a per extraneam personam nobis adquiri non posse elvhez,[16] már a klasszikus jog is elismerte, hogy bizonyos körülmények között a képviselő a képviselt akaratától függetlenül eszközölhetett olyan cselekményeket, melyekből a képviselt vált jogosulttá.[17] Mindazonáltal, az individualista szellemiségű rómaiak idegenkedtek attól, hogy valaki felkérés nélkül ügyeikbe avatkozzon,[18] hiszen a beavatkozó ténykedése veszélybe sodorhatja a dominus negotii privátautonómiájának integritását.[19] A károkozás nem tekinthető a
- 238/239 -
beavatkozás szükségszerű következményének; az is előfordulhat, hogy az ügyvivő éppen acélból lép fel, hogy a dominust valamilyen fenyegető kártól megóvja.[20] A kárelhárító tevékenység rendszerint egybeesik az ügy urának érdekével, azonban az intervenció idején a dominus akaratnyilatkozata még hiányzik.[21] A képviselő tehát akkor járhat el ténylegesen a képviselt akaratának megfelelően, ha utóbbi akaratát a külvilággal - a képviselővel, illetőleg harmadik személyekkel - közli.[22] Az akaratnyilvánítás egyik gyakori megvalósulási formája, amikor a dominus az idegen ügy ellátásának feladatát egy meghatározott személy gondjaira bízza.[23]
Gaius a megbízást (mandatum[25]) a kötelmek azon csoportjában helyezte el, melyek megegyezéssel (consensu) jönnek létre.[26] A rómaiak a mandatum keletkezési módjával szemben semmilyen alakszerűségi követelményt nem
- 239/240 -
támasztottak,[27] a felek a puszta megállapodás folytán szerződéses viszonyba kerültek egymással.[28] A megbízási szerződésből[29] egyenlőtlenül kétoldalú bonae fidei kötelem keletkezik.[30] A szerződés szívességi jellegű,[31] a főszolgáltatás a megbízottat (mandatarius) terheli, aki más - többnyire a megbízó (mandator) - érdekében ingyenesen cselekszik.[32] A mandatum széles alkalmazási körének köszönhetően a klasszikus kor egyik legfontosabb szerződésének minősült.[33] Tárgyát döntően ügyleti vagy perbeli képviselet képezte,[34] ide tartozott többek között a magasrendű szellemi munka (artes liberales) is[35].
- 240/241 -
A megbízás elfogadása a szerződő partner szabad akaratától függ,[36] azonban amennyiben elvállalta a feladatot, köteles azt a bona fides követelményeinek megfelelően ellátni:[37] voluntatis est enim suscipere mandatum, necessitatis consummare[38]. A mandatum létrehozásához tehát elengedhetetlen alkatrészként, egybehangzó akaratnyilatkozatokra van szükség.[39] Az akaratnyilatkozatoknak elegendő a szerződés tartalmában találkozniuk, az alakszerűtlen megállapodás ugyanis lehetővé teszi, hogy a felek akár ráutaló magatartással (concludens factum) fejezzék ki szerződéskötési szándékukat.[40] Az ókorban a távollévők közötti kommunikáció sokkal lassabban valósult meg,[41] mint
- 241/242 -
napjainkban, a mandatarius akaratnyilatkozata olykor csak a megbízásban megjelölt feladat ellátását követően érkezett meg a mandatorhoz.[42]
A mandatum bizalmi viszonyt hoz létre a felek között,[43] így a szerződés megszűnését eredményezi, ha annak teljesítése még lehetséges, de nem kezdődött el (re integra), ha a megbízó (revocatio mandati[44]) vagy a megbízott (renuntiatio mandati[45]) visszalép, vagy egyikük meghal (mors alterutrius alicuius interveniat[46]).[47]
A megbízás nélküli ügyvitel (negotiorum gestio[48]) a quasi contractusok között elsőként kerül nevesítésre lustinianusnál.[49] Az Institutiones ugyanazt a típustényállást rögzíti, mely Ulpianus ediktumkommentárjában megjelent,[50]
- 242/243 -
nevezetesen a dominus negotii távollétében végzett ügyvitelt.[51] Az edictum kiadását az absens, ügyeinek ellátásában korlátozott személy joghátránytól való megóvása, különösen vagyoni érdekeinek védelme indokolta.[52] Valószínűsíthető, hogy a negotiorum gestio elsődleges funkciója a defensio absentis lehetett.[53] A negotiorum gestio szubszidiárius jelleggel érvényesül (nec enim ideo est obligatus, quod negotia gessit, verum idcirco quod mandatum susceperitt[54]),[55] így heterogén életszituációkból felmerülő jogi problémákra kínál megoldást.[56] A források alapján[57] megkülönböztethetünk önkéntes ('gestione spontanea') és szükséges ügyvitelt ('gestione necessaria').[58] Az eredményes negotiorum
- 243/244 -
gestio előfeltételeként az utilitas gestionis[59] elvét tartjuk számon.[60] Ez az elv egyrészről biztosítja a dominus negotii érdekvédelmét, másrészről lehetőséget nyújt a negotiorum gestor költségtérítésére.[61] Az ügyvivő olykor azonnali cselekvést igénylő körülmények között avatkozik be:[62] nam si affectione coactus, ne bona mea distrahantur, negotiis te meis optuleris.[63] A szükséghelyzet[64] a vagyoni viszonyok megkímélését célzó cselekmény indikátoraként vehető
- 244/245 -
figyelembe az ügyvitel értékelésekor, azonban a gestor tevékenysége a priori nem minősíthető hasznosnak.[65]
Az utilitas-necessitas viszonyrendszer alkalmazása nagyban hozzájárul az ügyvitel méltányos elbírálásához,[66] viszont a felek között eredendően fennálló, a negotiorum gestio differentia specificáját megtestesítő információ-defektust nem tudja orvosolni.[67] Deli kitűnő meghatározása szerint a kötelemfakasztó tényállásból "féloldalú ügylet" keletkezik, mivel a kölcsönös akaratnyilvánítás hiánya aszimmetrikus jogviszonyt eredményez.[68] Az intézmény fogalmi eleméből következik, hogy a negotiorum gestor beavatkozásakor a dominus negotii akarata nem került világosan artikulálásra, az ügyvivő legfeljebb vélelmezni tudja (praesumptio iuris) az ügy ura feltehető érdekét.[69]
Az alábbiakban egy olyan Digesta-fragmentum elemzésére kerül sor, melyben Africanus egy földvásárlással kapcsolatos jogvitában a mandatum, illetve a
- 245/246 -
negotiorum gestio alapján történő igényérvényesítés kérdésével foglalkozik. A szöveg betekintést kínál a konszenzuális ügyvitel és a kéretlen beavatkozás közötti diszkrepancia klasszikus jogi megítélésébe.
Afr. 7 quaest. D. 3,5,45 pr.: Mandasti filio meo, ut tibi fundum emeret: quod cum cognovissem, ipse eum tibi emi. Puto referre, qua mente emerim: nam si propter ea, quae tibi necessaria esse scirem, et te eius voluntatis esse, ut emptum habere velles, agemus inter nos negotiorum gestorum, sicut ageremus, si aut nullum omnino mandatum intercessisset, aut Titio mandasses et ego, quia per me commodius negotium possim conficere, emissem. Si vero propterea emerim, ne filius mandati iudicio teneatur, magis est, ut ex persona eius et ego tecum mandati agere possim et tu mecum actionem habeas de peculio, quia et si Titius id mandatum suscepisset et, ne eo nomine teneretur, ego emissem, agerem cum Titio negotiorum gestorum, et ille tecum et tu cum illo mandati. Idem est, et si filio meo mandaveris, ut pro te fideiuberet, et ego pro te fideiusserim.
A mandator (a továbbiakban: "Tu") megbízta "Ego" fiát, hogy vásároljon neki egy földterületet.[70] Mikor "Ego" tudomást szerzett az ügyletről, maga vásárolta meg a földet "Tu" részére. Africanus számba veszi azokat a kereseteket, amelyekkel a felek perelhetik egymást, érvelését egy párhuzamos eset bemutatása mentén vezeti végig, majd véleményéhez egy analógiát is fűz.
Az alaptényállás a következő: "Tu" és "Ego" fia, a filius között megbízási szerződés jött létre, amelynek tárgya egy telek megvásárlása.[71] A vásárlást végül mégsem a megbízott, hanem annak apja bonyolította. A jogtudós "Ego" vásárláshoz köthető tudati viszonyulásának, intenciójának megfelelően variációkat állít fel.[72]
Az első változat az, mikor "Ego" tudomással rendelkezik arról, hogy a telekre "Tu"-nak szüksége van, és azt meg akarta venni (propter ea, quae tibi necessaria esse scirem, et te eius voluntatis esse, ut emptum habere velles).[73]
- 246/247 -
Amennyiben "Ego" "Tu" érdekeire tekintettel avatkozik az idegen ügybe,[74] az igényérvényesítésre a negotiorum gestio szabályai szerint van lehetőség, mintha "Tu" korábban nem is adott volna megbízást a telekvásárlásra vonatkozóan (si aut nullum omnino mandatum intercessisset).[75] "Ego" tehát negotiorum gestorként actio negotiorum gestorum contraria útján követelheti költségeinek megtérítését a dominustól, míg "Tu" directa actióval perelheti a gestort az ügyvitel folytán hozzá került dolog - azaz a földterület - kiadására, illetve az esetlegesen felmerülő kárának megtérítésére.[76] Ugyanez vonatkozik a párhuzamos esetre, melyben Africanus a filius pozíciójába megbízottként, az önjogú Titiust állítja, aki helyett ugyancsak "Ego" vásárolja meg a telket, ugyanis utóbbi kedvezőbben tudja intézni az ügyet (aut Titio mandasses et ego, quia per me commodius negotium possim conficere, emissem). Az imént említett szituációkban a negotiorum gestor már az ügyvitel megkezdése előtt ismeri a dominus negotii akaratát, hiszen "Tu" a megbízás keretében egyértelműen nyilatkozott arról, hogy a telket meg kívánja vásárolni.[77] "Ego"
- 247/248 -
ügyvitele tükrében a contemplatio domini teljesülése "Tu" vonatkozásában detektálható.[78]
A második variációban "Ego" beavatkozási szándéka nem "Tu", hanem a filius érdekére koncentrálódik. Ez esetben "Ego" azért vette meg a telket, hogy fiát ne lehessen felelősségre vonni a "Tu"-val kötött mandatum alapján (ne filius mandati iudicio teneatur).[79] Azzal, hogy "Ego" kimenti fiát a megbízás teljesítésével járó kötelezettségek alól, a mandatarius helyébe lép. Ily módon "Ego"-t ex persona filii megilleti a kereseti jog a megbízóval szemben.[80] Vagyis "Ego" megbízottként actio mandati contrariával perelhet "Tu" ellen a földterület megvásárlásából eredő költségeinek megtérítésére.[81] "Tu" járulékos keresettel perelheti a hatalomalatti által kötött szerződésből kifolyólag "Ego"-t.[82] A filius csak különvagyona erejéig vállalhat kötelezettséget,[83] így "Tu" csupán ezen összeghatárig lenne jogosult perelni a pater familiast, "Ego"-t, actio de peculióval.[84]
- 248/249 -
Más a helyzet akkor, ha "Tu" az önjogú Titiust bízza meg a vásárlással. "Ego" a vásárlást itt is a megbízott felelősség alóli mentesítése céljából intézi (ne eo nomine teneretur, ego emissem). A párhuzamos esetben viszont "Ego" beavatkozásától függetlenül megilleti Titiust a megbízásból származó kereseti jog, a gestor ügyvitele a felek belső jogviszonyát szabályozó mandatumot nem érinti (et ille tecum et tu cum illo mandati).[85] "Ego" Titius érdekében jár el, helyette vásárolja meg a telket, így a negotiorum gestio most kettejük között létesül: Titius a dominus negotii, "Ego" pedig a negotiorum gestor.[86] A contemplatio domini ebben a konstellációban szintén megvalósul, azonban nem "Tu"-ra, hanem Titiusra irányul.[87] Az előzőkből következik, hogy "Ego" Titiusszal szemben indíthat contraria actiót (agerem cum Titio negotiorum gestorum).[88]
Africanus a filius vételi megbízásáról alkotott álláspontját a filius kezességvállalására vonatkozó analóg megbízási tényállással is alátámasztja.[89] Abban az esetben, ha "Tu" kezességvállalással bízná meg a filiust, a telekvásárláshoz hasonlóan, apja látná el helyette a feladatot (si filio meo mandaveris, ut pro te fideiuberet, et ego pro te fideiusserim).[90] Az analógia a következő fragmentumban folytatódik.[91]
Afr. 7 quaest. D. 3,5,45,1: Si proponatur te Titio mandasse, ut pro te fideiuberet, meque, quod is aliqua de causa impediretur quo minus fideiuberet, liberandae fidei eius causa fideiussisse, negotiorum gestorum mihi competit actio.
- 249/250 -
Az összevetés alapját megint csak a megbízottak eltérő statusa adja.[92] Amennyiben "Tu" a sui iuris Titiust bízta meg a kezességvállalással, a mandatarius viszont akadályozottsága okán nem tudja kötelezettségét teljesíteni, Titius mentesítése céljából, "Ego" vállalja át a kezességet (liberandae fidei eius causa fideiussisse).[93] A kezesi feladatokat ellátó negotiorum gestor, "Ego" ebben a tényállásban is a megbízott oldalán lép fel, tehát actio negotiorum gestorum contrariával követelhet költségtérítést az ügy urától, Titiustól.[94]
Az Africanus-szövegben a negotiorum gestióból keletkező aszimmetrikus jogviszony a negotiorum gestor előzetes informáltsága, illetve a contemplatio domini révén "kiegyenlítődött". A voluntas domini negotii a megbízási szerződés alapján már a beavatkozás előtt közvetett módon ismert volt a negotiorum gestor előtt. Az ügy ura érdekének megfelelő ügyvitel valamennyi variációban, a mandator, illetve a mandatarius viszonylatában teljesült. A contemplatio domini tehát a költségtérítés előfeltételének tekinthető, az ügyvivő igényérvényesítésének eszköze a közte és a dominus között keletkező jogviszonyhoz igazodik:[95] actio mandati contraria vagy actio negotiorum gestorum contraria.[96]
A negotiorum gestor költségtérítési igényének elbírálását Labeo, Pomponius és Ulpianus is a contemplatio vizsgálatához kötötte. Szembetűnő hasonlóságok fedezhetők fel a D. 3,5,45 pr. és a D. 3,5,5,8 fragmentumok között. A
- 250/251 -
D. 3,5,5,8 alatt Ulpianus - Labeóra és Pomponiusra hivatkozva - kimondja,[97] hogy a pater familias vagy dominus hatalma alatt álló ügykezelők helyett tevékenykedő gestor, negotiorum gestorum actióval perelheti az ügy urát, feltéve, hogy a hatalomgyakorló személyes érdekeire tekintettel látta el az ügyvitelt.[98] Míg actio de peculiót érvényesíthet akkor, ha beavatkozása a filiushoz vagy a servushoz fűződő baráti viszonyára (amicitia filii tui vel servi) vezethető vissza, vagy ha azok érdekeire tekintettel járt el (eorum contemplatione).[99] Amennyiben pedig a hatalomalattinak nem volt peculiuma, a gestor actio de in rem versóval a pater familias, illetve dominus ügyvitelből eredő gazdagodásának mértéke szerinti összegre perelhetett (in quantum locupletior ex mea administratione factus sit).[100]
A D. 3,5,5,2-ben a lulianus gondolatait[101] interpretáló Ulpianus szintén a contemplatiónak megfelelően differenciálja a negotiorum gestor igényérvényesítési lehetőségeit. Azon esetben, ha a megbízás nélküli ügyvivő abból a célból intézte a pupillus ügyeit, hogy a gyámot ne vonhassák felelősségre (contemplatio tutoris), actio negotiorum gestorum contrariát érvényesíthet utóbbival szemben. A remekjogász szerint a gestor még a pupillus ellen is fordulhat, feltéve, hogy az az ügyvitelből gazdagodott (modo si locupletior fuerit factus).[102]
- 251/252 -
A jogügyleti tan terrénumában paradigmaváltást előidéző id quod actum est[103] fenomenonja szakított a hosszú időn át uralkodó, az akarati és a nyilatkozati elmélet ellentétpárjába szorult sematikus szemléletmóddal.[104] Az id quod actum est felmentette a voluntast az interpoláció vádja alól, bizonyította a szerződő felek akaratának klasszikus jogi relevanciáját, anyagi és alaki jogi funkciói pedig általános elismerést nyertek a modern romanisztikában.[105] A komplex tartalmú konstrukció[106] szinonimáinak tekinthetjük többek között a voluntast, a consensust, az animust és a menst.[107] Ezen terminusok a mandatum és a negotiorum gestio kapcsolatának csomópontjaiként is felfoghatók.
Jóllehet, a mandatumból egyenlőtlenül kétoldalú kötelem keletkezik, a szerződő felek konszenzusa kétségtelenül involválja az egybehangzó akaratnyilatkozatokat.[108] A szerződést a mandator és a mandatarius önként hozzák létre.[109] A mandatumnak per definitionem más érdekét kell szolgálnia, ez a követelmény azonban nem fosztja meg a megbízottat attól, hogy kiadásainak megtérítését igényelje.[110] A mandatarius a rábízott feladat ellátásának megkezdésétől függetlenül, a megbízás elfogadásától kezdve felelősséggel tartozik a mandator irányába; a negotiorum gestor csak beavatkozását követően vonható felelősségre.[111] A negotiorum gestióból létrejövő kvázi-kontraktuális viszonyt az ügyvitel ténye hozza létre, a kötelemkeletkezés időpontjában előfordulhat, hogy nem pusztán a dominus negotii akaratnyilatkozata hiányzik,
- 252/253 -
hanem maga az ügy ura is ismeretlen a beavatkozó előtt.[112] A szemilaterális ügyletben ekkor még csak a gestor idegen ügyviteli szándéka (animus aliena negotia gerendi[113]) jelentkezhet.
Miként Africanusnál tapasztalhattuk, a jogvita elrendezésében hangsúlyos szerephez jutott, hogy az ügyvivő milyen intencióval (qua mente[114]) avatkozott be. A beavatkozási szándék rekonstruálásával állapítható meg, hogy több lehetséges személy közül, ki volt az, akire tekintettel a gestor végrehajtotta az ügyvitelt.[115] Az elemzett szöveg alapján nem a megbízó akarata, hanem a contemplatio iránya, az adott dominus negotii érdekének megfelelő ügyintézés határozza meg a költségtérítésre kötelezett fél személyét: amennyiben a motívum a földvásárlás kivitelezése, "Tu"; ha a motívum a megbízott felelősség alóli mentesítése, akkor Titius perelhető actio contrariával.[116] Ebben a momentumban az akaratok konvergenciája érhető tetten: a negotiorum gestiónak az ügy ura feltehető érdekében kell állnia - a D. 3,5,45 pr. esetében ez már az intervenciót megelőzően nyilvánvaló volt -, a gestornak pedig a dominus számára hasznosan kell cselekednie ahhoz, hogy igényeit érvényesíthesse - azaz érdeke fűződik az utilitas gestionis követelményének teljesítéséhez.
A voluntas domini negotii előzetes ismerete és az azzal harmonizáló contemplatio domini teljesülése esetén egy konszenzuális jellegű jogviszony keletkezhet a megbízás nélküli ügyvivő és az ügy ura között.[117] A negotiorum
- 253/254 -
gestio fentebb modellált tényállása nélkülözi az ügyvitel utilitas-necessitas szempontú értékelését, hiszen implicite magában foglalja a dominus érdekeinek megfelelő tevékenységet, és így feljogosítja a gestort az igényérvényesítésre. Megjegyzendő, hogy negotiorum gestiónál nem az ügy ura és az ügyvivő közötti akarategység kialakulása tekinthető idealizált állapotnak, ugyanis az intézmény hátterében húzódó ratio legis éppen a jogosultság nélküli eljárásból, a voluntas domini hiányából fakadó problémák rugalmas kezelésének kívánalmára vezethető vissza.[118] Az utilitas-necessitas garanciái elsősorban nem a gestor igényeinek figyelembevételét, hanem a beavatkozást megelőzően nyilatkozni képtelen dominus privátautonómiájának megóvását szolgálják. A szabályozás alapeszméje, hogy a negotiorum gestor tetszése szerinti idegen ügyviteléből a dominusnak nem származhatnak kötelezettségei.[119] Amennyiben a jog megengedi, hogy a gestor más ügyébe avatkozzon, egyúttal biztosítania kell a dominus védelmét a gondatlan ügykezeléssel szemben.[120] ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-I. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
[2] Kaser, Max: Das Römische Privatrecht. München, C.H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1971[2], 227.
[3] Albanese, Bernardo: Gli atti negoziali nel diritto romano. Palermo, Universita di Palermo, 1982, 7.
[4] Már az irányzat kiemelkedő képviselője, Savigny rámutat arra, hogy az akarat és a nyilatkozat összhangját a két komponens természetes viszonya ('naturgemäßes Verhältnis') képezheti: Savigny, Friedrich Carl von: System des heutigen römischen Rechts (Bd. III). Berlin, Veit & Comp., 1840, 258.
[5] A nyilatkozati elv mellett állást foglaló Jhering, hangsúlyozza, hogy az akaratot egy cél határozza meg, amelyre a szerződő felek érdeke összpontosul: Jhering, Rudolf von: Der Zweck im Recht (Bd. I). Leipzig, Breitkopf & Härtel, 1877, 77.
[6] Pólay Elemér: A pandektisztika és hatása a magyar magánjog tudományára. Acta Jur. et Pol., Tom. XXIII, Fasc. 6, 1976, 40skk. A gyakorlatban egyik álláspont sem tud maradéktalanul érvényesülni: Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Budapest, Tankönyvkiadó, 1960[3], 74; vö. Diósdi, György: Contractin Roman law. From the Twelve Tables to the Glossators. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981, 21. Az ügyleti akarat interpretációjának történeti előzményeire vonatkozóan lásd: Jakab Éva: Causa Curiana. Az ügyleti akarat értelmezése az ókori Rómában. Miskolci Jogi Szemle, 16 (2021), 221-231. A jogügylet fogalmának problematikájához lásd: Siklósi Iván: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2014, 25-41.
[7] Gandolfi mélyreható vizsgálódást végzett a témában: Gandolfi, Giuseppe: Studi sull'interpretazione degli atti negoziali in diritto romano. Milano, Giuffrè, 1966, 17-242.
[8] Gradenwitz, Otto: Interpolationen in den Pandekten. SZ 7 (1886), 45-84. 79.
[9] Az eszmeáramlat kibontakozását jelentős mértékben előmozdította Pringsheim munkássága: Pringsheim, Fritz: Animus donandi. SZ 42 (1921), 273-327; Animus in Roman Law. LQR 49 (1933), 43-60; Id quod actum est. SZ 78 (1961), 1-91.
[10] Knütel, Rolf: Stipulatio und pacta. In: Medicus, Dieter-Seiler, Hans Hermann (Hrsg.): Festschrift für Max Kaser zum 70. Geburtstag. München, C.H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1976, 201-228. 202.
[11] Lásd részletesen: Hamza Gábor: Értékítélet és anakronizmus (Történetietlenség és prekoncepciók a római jogi kutatásokban). Jogtudományi Közlöny, 33 (1978), 478-485; Fiori, Roberto: The Roman Conception of Contract. In: McGinn, Thomas A. J. (ed.): Obligations in Roman Law. Past, Present, and Future. Ann Arbor, University of Michigan Press, 2012, 40-75. 42-67.
[12] Zimmermann, Reinhard: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition. Oxford, Oxford University Press, 1996, 626.
[13] Arangio-Ruiz, Vincenzo: Istituzioni di diritto romano. Napoli, Jovene, 1991[14], 93. Az akarat fiziológiai megképződését érzékletesen mutatja be: Scialoja, Vittorio: Negozi giuridici. Roma, Tip. Unione Arti Grafiche, 1950[5], 31skk.
[14] Bonfante, Pietro: Istituzioni di diritto romano. Torino, Giappichelli, 1946[10], 78. Lásd részletesen: Zimmermann, Ernst: Die Lehre von der stellvertretenden Negotiorum Gestio. Straßburg, Verlag von R. Schulz und Comp., 1876, 37skk.
[15] Marrone, Matteo: Manuale di diritto privato romano. Torino, Giappichelli, 2004, 117sk. A képviselettípusok szisztematizálást lásd: Talamanca, Mario: Istituzioni di diritto romano. Milano, Giuffrè, 1990, 264skk. Törvényes képviselet esetén a képviselt védelme érdekében a gondnok vagy a gyám teszi meg jognyilatkozatot: Paul. D. 26,1,1 pr.; Ulp. D. 26,1,3,1; Pomp. D. 26,1,13 pr. A gyámrendelésre vonatkozóan lásd: Újvári Emese: Közszolgálat és felelősség történeti aspektusból. A gyámrendelésre feljogosított szervek kárfelelőssége a római jogban. Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatási Továbbképzési Intézet, 2020, 11-33. Egy személy önként is felruházhat nyilatkozattételi joggal valakit, aki a képviseleti hatalom birtokában a képviselt helyett eljár, például praepositio vagy iussum formájában: Ulp. D. 14,3,1; D. 15,4,1,1. Lásd ehhez: Földi András: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997, 128-130; Hamza Gábor: Az ügyleti képviselet. Dogmatikai és elméleti vizsgálatok az antik jogoktól napjainkig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982, 151sk; Onida, Pietro Paolo: In tema di natura del mandátum. Diritto@Storia, 13 (2015); Ramos, Arias: Representación y praepositio. Boletín de la Univ. de Santiago de Compostela, Año X, Núm. 31 (1941), 3-20. 10skk.
[16] Gai. Inst. 2,95; lásd ehhez: Bretone, Mario: «Adquisitio per procuratorem»? Labeo, 1 (1955), 280-292. A képviselet közvetlen hatásai elismerésének valószínűleg kezdetben a forgalmi élet szabott gátat: Kiss Géza: Kritikai észrevételek a római jogi képviselet kifejlődéséhez. Budapest, Grill Károly Cs. és Kir. Udvari Könyvkereskedése, 1906, 53. Róma hegemóniáját megelőzően a personae alieni iuris pótolták a fejlettebb gazdasági viszonyok között kialakuló közvetlen képviselet funkcióit: Riccobono, Salvatore: Lineamenti della dottrina della rappresentanza diretta in Diritto Romano. Annali del Seminario Giuridico della R. Università di Palermo, 14 (1930), 289-427. 392. Lásd az actiones adiecticiae qualitatis szereperét a képviselet intézménytörténetében: Aubert, Jean-Jacques: Business Managers in Ancient Rome. A Social and Economic Study of Institores, 200 B.C. - A.D. 250. Leiden-New York-Köln, E.J. Brill, 1994, 40skk; Held, Henrik-Riko: Actio de in rem verso (verzijski zahtjev) u hrvatskom i poredbenom pravu. In: Tot, Ivan-Slakoper, Zvonimir (ur.): Hrvatsko obvezno pravo u poredbenopravnom kontekstu. Petnaest godina Zakona o obveznim odnosima. Zagreb, Ekonomski fakultet Sveučilišta u Zagrebu, 2022, 519-573. 521skk.
[17] A képviselő eljárásából fakadó automatikus jogszerzéshez szükséges volt, hogy az a képviselt érdekét (nomine eius) szolgálja: Gai. D. 3,5,38; Paul. D. 41,2,1,5; Ulp. D. 41,2,4; Pap. D. 41,2,44,1; Gai. D. 46,3,53. Vö. Gai. Inst. 4,84; Flume, Werner: Rechtsakt und Rechtsverhältnis Römische Jurisprudenz und modernrechtliches Denken. Paderborn, Schöningh, 1990, 81skk; Miceli, Maria: Studi sulla «rappresentanza» nel diritto romano (vol. 1). Milano, Giuffrè, 2008, 23skk.
[18] Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, Novissima Kiadó, 2023[27], 555. A rómaiak idegen ügybe avatkozással kapcsolatos ellenszenvének szemléltetéséül lásd: Pomp. D. 50,17,36. Vö. Dawson, John P.: Negotiorum Gestio. The Altruistic Intermeddler. Harvard Law Review, 74 (1961), 817-865. 821skk.
[19] Deppenkemper, Gunter: Negotiorum gestio-Geschäftsführung ohne Auftrag (Bd. 1). Göttingen, V&R unipress, 2014, 39. [a továbbiakban: Deppenkemper (2014a)]
[20] Ulp. D. 3,3,33,2; Iul. D. 3,3,76; Ulp. D. 3,5,1; D. 3,5,3,9; D. 3,5,9,1; Paul. D. 4,6,22 pr. Vö. Ulp. D. 3,3,33,4; Gai. D. 3,5,12; Paul. D. 3,5,35; Ulp. D. 11,7,14,1. A segítségnyújtó beavatkozáshoz lásd: Schräge, Eltjo: Geschäftsführung ohne Auftrag und der gute Samariter. In: Armgardt, Matthias-Klinck, Fabian-Reichard, Ingo (Hrsg.): Liber amicorum Christoph Krampe zum 70. Geburtstag. Berlin, Duncker & Humblot, 2013, 309-322; Wittmann, Roland: Begriff und Funktionen der Geschäftsführung ohne Auftrag. Eine zivilistisch-dogmengeschichtliche Abhandlung. München, C.H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1981, 6sk.
[21] Wlassak, Moriz: Zur Geschichte der Negotiorum Gestio. Eine rechtshistorische Untersuchung. Jena, Verlag von Gustav Fischer, 1879, 74sk. Bertzel szerint az ügyvitel dominus negotii akaratának perspektívájában történő értékelése a pandektisztika hatására került a romanisták homlokterébe: Bertzel, Karl: Der Notgeschäftsführer als Repräsentant des Geschäftsherrn. AcP, 158 (1959/1960), 107-150. 135.
[22] Claus, Axel: Gewillkürte Stellvertretung im Römischen Privatrecht. Berlin, Duncker & Humblot, 1973, 37, 40; vö. Ruhstrat, Ernst: Über die römischen Handlungsbevollmächtigten. SZ, 10 (1889), 323-344. 324. Valiño, Emilio: Las "actiones adiecticiae qualitatis" y sus relaciones básicas en derecho romano. AHDE, 37 (1967), 339-436. 408.
[23] Vö. Randazzo, Salvo: Mandare. Radici della doverositè e percorsi consensualisticinell'evoluzione del mandato romano. Milano, Giuffrè, 2005, 10.
[24] Paul. D. 17,1,1 pr.
[25] A mandatum etimológiája arra a formaságra nyúlhat vissza, mikor az ügyletet a felek kézfogásukkal jóváhagyólag elismerték (manum dabat): Isid. Etym. 5,24,20. Feltehetően már a megbízási szerződés preklasszikus premisszái is tartalmazhatták a bona fides követelményét: Schubert, Dietmar: Die Mandatarhaftung im Römischen Recht. Baden-Baden, Nomos, 2014, 78.
[26] Gai. Inst. 3,135.
[27] Miceli i. m. 125sk. Vö. Paul. D. 17,1,1,2; Mod. D. 44,7,52,10.
[28] Gai. Inst. 3,136.
[29] A megbízási szerződés mint kétoldalú jogügylet autentikusan a mandatum susceptum, illetve a mandatum consensu contractum kifejezésekként feleltethető meg: Guarino, Antonio: Diritto privato romano. Napoli, Jovene, 1994[10], 938; Paul. D. 17,1,20 pr.; Gai. D. 17,1,27,2; lav. D. 17,1,36 pr.; Gai. D. 17,1,41; Ulp. D. 17,1,43.
[30] Benedek Ferenc-Pókecz Kovács Attila: Római magánjog. Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2023[10], 340.
[31] A mandatum a barátság azon erkölcsi kötelezettségeiből (officia amicitiae) fejlődött ki, amelyeket a római társadalmi rend a civis Romanustól megkívánt: Paul. D. 17,1,1,4; Nörr, Dieter: Mandatum, fides, amicitia. In: Nörr, Dieter-Nishimura, Shigeo (Hrsg.): Mandatum und Verwandtes. Beiträge zum römischen und modernen Recht. Berlin-Heidelberg, Springer, 1993, 13-37. 20skk.; Kroppenberg, Inge: Amicitia und römisches Delegations- und Auftragsrecht. SZ, 126 (2009), 284-304. 299skk. Vö. Cic. Rosc. Am. 111.
[32] Gai. Inst. 3,155; Gai. D. 17,1,2 pr. A megbízás szolgálhatta részben a megbízott érdekét is, azonban kizárólag az ő érdekében nem jöhetett létre: Gai. Inst. 3,156; Jakab, Éva: Römisches Familien- und Vertragsrecht. In: Manthe, Ulrich (Hrsg.): Die Rechtskulturen der Antike. Vom Alten Orient bis zum Römischen Reich. München, C.H. Beck, 2003, 269-317. 306-307. Az ingyenesség eredetileg a mandatum tényállási elemének számított, viszont már az I. századtól szokássá vált, hogy a megbízó tiszteletdíjjal (honorarium) fejezte ki háláját a megbízott által nyújtott szolgáltatásért: Michel, Jacques: Gratuité en droit romain. Bruxelles, Université Libre de Bruxelles, Institut de Sociologie, 1962, 186skk. Az ingyenesség kritériuma mellett szól, hogy a honorarium kezdetben csak extra ordinem volt peresíthető: Borkowski, Andrew-Du Plessis, Paul: Textbook on Roman Law. Oxford, Oxford University Press, 2005[3], 281. Vö. Vékás Lajos: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977, 18skk.
[33] Brósz Róbert-Pólay Elemér: Római jog. Budapest, Tankönyvkiadó, 1986[4], 440. Lásd ehhez Frese, Benedikt: Das Mandat in seiner Beziehung zur Prokuratur. In: Studi in onore di Salvatore Riccobono (vol. 4). Palermo, Arti Grafiche G. Castiglia, 1936, 399-449. 406skk.
[34] Arangio-Ruiz, Vincenzo: II mandato in diritto romano. Napoli, Jovene, 1949, 102.
[35] A szabad emberhez méltóbbnak tartott szellemi munka nem lehetett tárgya sem a munkaszerződésnek, sem pedig a vállalkozási szerződésnek, e célra a megbízás szolgált: Pókecz Kovács Attila: A munkavégzésre irányuló szerződések tipológiája a római jogban. Tudományos Dialóg, 4 (2000), 22-25. 24. Az ilyen tevékenységet folytató ügyvédek vagy orvosok szolgáltatásaikért tiszteletdíjban vagy remunerációban részesülhettek: Finkenauer, Thomas: Das entgeltliche Mandat im römischen Recht. In: Manthe, Ulrich-Nishimura, Shigeo-Igimi, Mariko (Hrsg.): Aus der Werkstatt römischer Juristen. Vorträge der Europäisch-Ostasiatischen Tagung 2013 in Fukuoka. Berlin, Duncker & Humblot, 2016, 55-90. 65. Az artes liberales beható tanulmányozását lásd: Visky, Károly: Geistige Arbeit und die "artes liberales" in den Quellen des römischen Rechts. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.
[36] A voluntas jogi relevanciáját az antik jogok szerződés-konstrukciója tükrében vizsgálja: Hamza Gábor: Szerződésfogalom a Mediterráneum antik jogaiban. Jogtudományi Közlöny, 38 (1983), 43-48. 44sk. Az akaratmegegyezés és a szerződés összefüggéseit lásd: Hamza Gábor: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998, 193skk.
[37] Az actio mandati bonae fidei iudiciumon alapult: Lenel, Otto: Das Edictum Perpetuum. Ein Versuch zu seiner Wiederherstellung. Leipzig, Verlag von Bernhard Tauchnitz, 1927[3], 295skk. Vö. Ulp. D. 17,1,8,10; D. 17,1,10,1.
[38] Paul. D. 13,6,17,3. A commodatumról szóló titulus alatt található szöveg vizsgálatát lásd: Schwarz, Fritz: Die Konträrklagen. SZ, 71 (1954), 111-220. 129skk; Mayer-Maly, Theo: Obligamur necessitate. SZ, 83 (1966), 47-67. 54; Nörr, Dieter: Ethik und Recht im Widerstreit? Bemerkungen zu Paul. (29 ad ed.) D. 13.6.17.3. In: Schermaier, Martin Josef-Végh, Zoltán (Hrsg.): Ars boni et aequi. Festschrift für Wolfgang Waldstein zum 65. Geburtstag. Stuttgart, Steiner, 1993, 267-284; Csoknya Tünde Éva: Észrevételek a haszonkölcsön megszűnéséről egy paulusi Digesta-fragmentum alapján (Paul. D. 13.6.17.3). In: Ádám Antal (szerk.): PhD tanulmányok 10. Pécs, PTE ÁJK, DI, 2011, 91-115. A voluntas-necessitas kontrasztját lásd az actio mandati és az actio negotiorum gestorum relációjában: Paul. D. 3,5,18,2.
[39] Rocca, Alfonso Nasalli: Il mandato. Studio di diritto romano. Roma, L'Erma di Bretschneider,1972, 23. Vö. Mod. D. 44,7,52,4.
[40] Watson, Alan: Contract of Mandate in Roman Law. Oxford, Clarendon Press, 1961, 64. Az akaratmegnyilvánulás kérdésében a bíró jogosult dönteni: Donatuti, Guido: Il silenzio come manifestazione di volontà. In: Studi in onore di Pietro Bonfante (vol. 4). Milano, Fratelli Treves, 1930, 459-484. 464-465. A késő klasszikus jog elegendőnek tartotta, ha valaki tudatosan eltűrte, hogy más intézze ügyét: Ulp. D. 17,1,6,2; Pap. D. 17,1,53; Kaser, Max-Knütel, Rolf-Lohsse, Sebastian: Römisches Privatrecht. München, C.H. Beck, 2021[22], 335.
[41] Megbízást hírnök közreműködésével, illetve levél útján is létre lehetett hozni: Paul. D. 17,1,1,1. Lásd ehhez: Düll, Rudolf: Über Ansätze direkter Stellvertretung im frührepublikanischen römischen Recht. SZ, 67 (1950), 162-184. 163skk; Karlović, Tomislav: Some remarks on the conclusion of contracts inter absentes in Roman law. In: Mikuła, Maciej-Stolarski, Kamil (ur.): Ex contractu, ex delicto. Z dziejów prawa zobowiązań. Krakow, Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego, Jagiellonian University Press, 2012, 25-35. 29-30.
[42] Egy üzleti tranzakció lebonyolítására szóló megbízás teljesítése villámgyors cselekvést igényelhetett: Klami, Hannu Tapani: Teneor mandati. Turku, Turun Yliopisto, 1976, 75.
[43] Niederländer, Hubert: Alan Watson, Contract of Mandate in Roman Law. SZ, 79 (1962), 449-457. 453. A római jogi hagyományokat tükröző modern polgári jog a megbízási szerződést gondossági kötelemként definiálja: Miskolczi-Bodnár Péter: A megbízási szerződés 6:272-6:280. §§ In: Osztovits András (szerk.): A Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja (III. kötet). Budapest, OPTEN Informatikai Kft., 2014, 688-702. 690. A szerződés bizalmi természete a kölcsönös együttműködési és informálási kötelezettségben is megjelenik: Bíró György: A megbízási szerződés. Budapest, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 2001, 36.
[44] Gai. Inst. 3,159; Ulp. D. 17,1,12,16; Paul. D. 17,1,15. A renuntiatio mandati gyakorlására vonatkozóan lásd: Igimi, Mariko: Zu Problemen der renuntiatio mandati bei Gaius D. 17,1,27,2 (9 ed. prov.). In: Nörr, Dieter-Nishimura, Shigeo (Hrsg.): Mandatum und Verwandtes. Beiträge zum römischen und modernen Recht. Berlin-Heidelberg, Springer, 1993, 141-152.
[45] Paul. D. 17,1,22,11; Gai. D. 17,1,27,2; Inst. 3,26,11.
[46] Gai. Inst. 3,160.
[47] Heinemeyer, Susanne: Klage aus Auftrag (actio mandati). In: Babusiaux, Ulrike-Baldus, Christian-Ernst, Wolfgang et al. (Hrsg.): Handbuch des Römischen Privatrechts (Bd. 2). Tübingen, Mohr Siebeck, 2023, 2357-2378. 2364sk. A megbízó halálát követően teljesítendő megbízás kérdéséhez lásd: Ribas Alba, José María: Mandatum post mortem. Sem. Compl., 14 (2002), 57-100.
[48] A negotia gesta fogalma minden idegen ügyvitelt magában foglalt, melyre a mandatum vagy a tutela speciális szabályai nem terjedtek ki: Kaser i. m. 586-587.
[49] Inst. 3,27,1.
[50] Voci szerint a klasszikus jogban ismeretes volt olyan nézőpont, amely a negotiorum gestiót szerződésnek tekintette: Voci, Pasquale: La dottrina romana del contratto. Milano, Giuffrè, 1946, 174-175. Vö. Frese, Benedikt: Prokuratur und negotiorum gestio im römischen Recht. In: Mélanges de droit romain dédiés a Georges Cornil (vol. 1). Ancienne Maison d'Édition Vanderpoorten, 1926, 326-384. 337; Watson, Alan: The Law of Obligations in the Later Roman Republic. Oxford, Clarendon Press, 1965, 193.
[51] A negotiorum gestor ügyvitele gyakran amicitia, illetve affectio alapján valósult meg: Kortmann, Jeroen: Altruism in private law. Liability for Nonfeasance and Negotiorum Gestio. Oxford, Oxford University Press, 2005, 101. A negotiorum gestio és a mandatum szociáletikai kontextusához lásd: Verboven, Koenraad: The Economy of Friends. Economic Aspects of Amicitia and Patronage in the Late Republic. Brussels, Latomus, 2002, 227skk; Sachers, Erich: Zur Lehre von der Haftung des Mandatars im klassischen römischen Recht. SZ, 59 (1939), 432-497. 436skk; Schulz, Fritz: Prinzipien des römischen Rechts. München-Leipzig, Duncker & Humblot, 1934, 160sk.
[52] Ulp. D. 3,5,1.
[53] Pap. D. 3,5,30,2; Paul. D. 17,1,58 pr. Karlowa, Otto: Römische Rechtsgeschichte (Bd. 2). Leipzig, Veit & Comp., 1901, 667-668; Finazzi, Giovanni: Ricerche in tema di negotiorum gestio (vol. 1). Azione pretoria ed azione civile. Napoli, Jovene, 1999, 89-93.
[54] Ulp. D. 17,1,6,1.
[55] Partsch, Josef: Studien zur Negotiorum Gestio (vol. 1). Heidelberg, Carl Winters Universitätsbuchhandlung, 1913, 46. A megbízás nélküli ügyvitel kisegítő funkciója máig érvényesül: Tőkey Balázs: Szerződésen kívüli kötelmek. Károkozás és az egyéb kötelemkeletkeztető tények. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2020, 167.
[56] Talamanca, Mario: Le fattispecie dell'«actio negotiorum gestorum». Labeo, 17 (1971), 217-244. 232. A negotiorum gestor különböző jogi és ténybeli tevékenységeihez lásd pl.: Ulp. D. 3,5,5,12; Scaev. D. 3,5,8; Pomp. D. 3,5,10; Paul. D. 3,5,12; Ulp. D. 3,5,16; Pap. D. 3,5,30,2; D. 3,5,31 pr.; Paul. D. 3,5,40; Lab. D. 3,5,42; Afr. D. 3,5,48.
[57] Ulp. D. 3,5,3,9; D. 3,5,3,10; D. 3,5,9,1; Gai. D. 3,5,21; Pap. D. 3,5,30,7.
[58] Finazzi, Giovanni: Ricerche in tema di negotiorum gestio (vol. II.2). Obbligazioni gravanti sul gestore e sul gerito e responsabilità. Cassino, Università degli Studi di Cassino, 2006, 179.
[59] A negotium utiliter gestum definiálása a negotiorum gestio egyik legproblematikusabb szegmentuma. A iurisperitusok közül elsőként Labeo rögzítette a gestor igényérvényesítésének feltételeként a dominus hasznára, előnyére váló eljárást: Stein, Peter: The Two Schools of Jurists in the Early Roman Principate. Cambridge Law Journal, 31 (1972), 8-31. 13. E véleményt erősíti meg: Navarra, Marialuisa: Ricerche sulla utilitas nel pensiero dei giuristi romani. Torino, Giappichelli, 2002, 14-15. Proculus az utilitast objektív mércének tekinti, Celsus véleménye szerint viszont a dominus személyétől, szubjektív szempontoktól függ, hogy hasznosnak minősíthető-e az eljárás (Ulp. D. 3,5,9,1). Az objektív jellemzőkre helyezi a hangsúlyt Kreller, Hans: Das Edikt de negotiis gestis in der klassischen Praxis. SZ, 59 (1939), 390-431. 406 és Stoljar, Samuel J.: Negotiorum Gestio. In: Caemmerer, Ernst von-Schlechtriem, Peter (ed.): International Encyclopedia of Comparative Law (vol. X). Restitution - Unjust Enrichment and Negotiorum Gestio. Tübingen, Mohr Siebeck, 1984, 41. A szubjektív szemlélet mellett érvel: Müller, Harald: Der Fremdgeschäftsführungswille. Eine kritische Bestandsaufnahme. Mannheim, Universität Mannheim, 1980, 108. Finazzi közvetítő álláspontját tartom a leghelyesebbnek, mely az objektív aspektus elsőbbsége mellett száll síkra, mégsem zárja ki a szubjektív tényezők figyelembevételét: Finazzi, Giovanni: Ricerche in tema di negotiorum gestio (vol. Requisiti delle actiones negotiorum gestorum. Cassino, Università degli Studi di Cassino, 2003, 606-607.
[60] Seiler, Hans Hermann: Der Tatbestand der negotiorum gestio im römischen Recht. Köln-Graz, Böhlau Verlag, 1968, 51.
[61] Meissel, Franz-Stefan: Altruismus und Rationalität. Zur "Ökonomie" der negotiorum gestio. In: Babusiaux, Ulrike-Nobel, Peter-Platschek, Johannes (Hrsg.): Der Bürge einst und jetzt. Festschrift für Alfons Bürge. Zürich-Basel-Genf, Schulthess, 2017, 255-288. 284.
[62] Atzeri-Vacca, Francesco: I requisiti essenziali della negotiorum gestio. Parte teorico-pratica. Studio comparato di diritto romano-civile-commerciale. Cagliari, Tip. dell'Unione Sarda, 1897, 48. A negotiorum gestor sürgős beavatkozásának indokoltsága kapcsán elegendő az infamiával fenyegető csődeljárásra gondolnunk. A hitelezőket a praetor decretumával beutalhatta az absens vagy átmenetileg elérhetetlen adós teljes vagyonába: Zlinszky János: lus privatum. A római magánjog története. Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 62. A gestor kulcsfontosságú közbelépéséről részletesen tudósít: Cic. Quinct. 49skk., 66skk.
[63] Ulp. D. 3,5,3,9.
[64] A források szerint az utilitas gestionis kritériuma tendencia-szerűen teljesül a szükséghelyzeti ügyvitel ('Notgeschäftsführung') eseteiben (Ulp. D. 3,5,9,1; Paul. D. 3,5,12; Gai. D. 3,5,21): Seiler i. m. 54sk. Vö. Mayer-Maly, Theo: Probleme der negotiorum gestio. SZ, 86 (1969), 416-435. 430-431.
[65] Az ügyvitel megkezdése előtt még sem az ügy ura, sem az ügyvivő nem tudja, hogy az ügyvitel eredményes lesz-e; a negotium utiliter gestum értelmezését lásd: Deli Gergely: Mitől elegáns egy jogi érv? In: Könczöl Miklós (szerk.): Törvényszéki retorika, jogászi érvelés. Budapest, Pázmány Press, 2016, 117-128. Vö. Reichard, Ingo: Negotium alienum und ungerechtfertigte Bereicherung. Zur Entbehrlichkeit des § 687 Abs. 2. BGB. AcP, 193 (1993), 567-602. 573. Az utilitas fogalmát Finazzi az utiliter coeptum és az utiliter gestum értelmében egyaránt elemzi: Finazzi (2003) i. m. 501skk. Mindazonáltal, a klasszikusok gyakorlatára figyelemmel, helytállónak tűnik Pacchioni véleménye, aki szerint az utilitas gestionist mindig a konkrét eset körülményeire kiterjesztve értelmezték: Pacchioni, Giovanni: Trattato della gestione degli affari altrui secondo il diritto romano e civile. Lanciano, Rocco Carabba, 1893, 288.
[66] Deppenkemper, Gunter: Negotiorum gestio-Geschäftsführung ohne Auftrag (Bd. 2). Göttingen, V&R unipress, 2014, 71-72. Vö. Gai. D. 5,3,39 pr.; Paul. D. 19,2,55,1; Iav. D. 23,5,18 pr. A necessitas az utiliter coeptum egyik megnyilvánulási formájának tekinthető, a necessitas megléte mégsem zárta ki az ügyvitel a posteriori értékelését, mert a gestor eljárása során kifejtett valamennyi cselekményének célirányosnak kellett lennie: Finazzi (2003) i. m. 523. Az ügyvivő költségtérítési igényének érvényesítése szempontjából az utilitas-necessitas kapcsolata voltaképpen a dologra fordított beruházások trichotómiájában (necessariae-utiles-voluptariae) is értelmezhető: Paul. D. 50,16,79 pr.-2.
[67] Vö. Dawson i. m. 822.
[68] Deli Gergely: Egy kis kozmológia. Az utiliter fogalma a D. 3,5,9,1-ben. In: Jakab Éva-Pozsonyi Norbert (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára. Szeged, SZTE ÁJK, 2014, 77-95. 78skk.
[69] Sayin, Baha Yiğit: Negotiorum Gestio As a Source of Obligation. From Roman Law to Modern Codes. Annales de la Faculté de Droit d'Istanbul, 73 (2023), 261-325. 283. Vö. Ptk. 6:584. §
[70] A forrásanyag alapján a telekvásárlásra irányuló mandatumot a szerződés egyik tipikus tárgyának tekinthetjük: Gai. D. 17,1,2,1-3; Paul. D. 17,1,5,3; Ulp. D. 17,1,8,6; D. 17,1,10 pr., 2; D. 17,1,12,8; Gai. D. 17,1,13; Paul. D. 17,1,15; Afr. D. 17,1,34,1; Ner. D. 17,1,35; lav. D. 17,1,36,1-3; Paul. D. 17,1,45 pr.; Cels. D. 17,1,48,2.
[71] A vételi megbízás felelősségtani kérdéseivel kapcsolatban lásd: Rundel, Tobias: Mandatum zwischen utilitas und amicitia. Perspektiven zur Mandatarhaftung im klassischen römischen Recht. Münster, Lit, 2005, 47skk. A mandatum ingatlanvásárlásra vonatkozó típusának kérdéseivel foglalkozik: Choe, Byoung Jo: Die Schulkontroverse bei Überschreitung des Auftrags zum Grundstückskauf. In: Nörr, Dieter-Nishimura, Shigeo (Hrsg.): Mandatum und Verwandtes. Beiträge zum römischen und modernen Recht. Berlin-Heidelberg, Springer, 1993, 119-139.
[72] Vö. Mayer-Maly (1969) i. m. 428.
[73] A negotiorum gestor miután tudomást szerzett a dominus igényéről, azzal a szándékkal avatkozik az ügybe, hogy a vásárlást az ügy ura helyett hajtsa végre: Seiler i. m. 32. Africanusszal megegyező értelemben vizsgálja a hozományrendelés kérdését: Ulp. D. 23,4,4.
[74] A contemplatio általánosságban megtekintést, tekintet, figyelembevételt jelent: Heumann, Hermann Gottlieb-Seckel, Emil: Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts. Jena, Gustav Fisher, 1907, 101-102. Ulpianus nyomán a contemplatio szűkebb értelemben a dominus érdekének figyelembevételét, a negotiorum gestor saját gazdagodását szolgáló ügyvitel ellentétét jelenthette: Ulp. D. 3,5,5,5; D. 3,5,5,11. Az ügyvivő intenciójának az érdekelt félre kellett irányulnia: Ulp. D. 3,5,5,3. A contemplatio megmutatja továbbá az actio negotiorum gestorum passzív legitimációját: Ulp. D. 3,5,5,14. Finazzi szerint a contemplatio a gestor akaratának irányát ('la direzione della volontà del gestore') képezte le: Finazzi (2003) i. m. 371. Ezzel egyezik Rabel definíciója ('Willensrichtung'): Rabel, Ernst: Negotium alienum und animus. In: Studi in onore di Pietro Bonfante (vol. 4). Milano, Fratelli Treves, 1930, 279-304. 289. A terminusról összesen harminchárom Digesta-szöveg tesz említést, ennek ellenére Iustinianus újításának tekinti: Monier, Raymond: Manuel élémentaire de droit romain (tom. 2). Paris, Scientia Verlag Aalen, 1970[5], 209. Vö. Wacke, Andreas: Die adjektizischen Klagen im Überblick. Erster Teil. Von der Reeder- und der Betriebsleiterklage zur direkten Stellvertretung. SZ, 111 (1994), 280-362. 335.
[75] Harke, Jan Dirk: Das Vertragsrecht in Afrikans Quästionen. In: Harke, Jan Dirk (Hrsg.): Africani quaestiones. Studien zur Geschichte und Dogmatik des Privatrechts. BerlinHeidelberg, Springer, 2011, 42.
[76] Uo. 42. Lenel kétségbe vonja a szöveg eredetiségét, és kételkedik abban, hogy "Ego" beavatkozásából közvetlenül a negotiorum gestio tényállása állna elő: Lenel, Otto: Afrikans Quästionen. Versuch einer kritischen Palingenesie. SZ, 51 (1931), 1-53 . 27[6].
[77] Vö. Bertzel i. m. 135. Ankum szerint a dominus negotii akaratának megfelelő cselekményeivel a negotiorum gestor eleget tett az utilitas gestionis kritériumának, beavatkozása hasznosnak bizonyult: Ankum, Hans: Utiliter gestum. OIR, 1 (1995), 19-53. 39. Hasonló véleményen van: Finazzi (2003) i. m. 582. Vö. Miceli i. m. 124.
[78] A tua gratia követelménye involválta a felek felelősségének érdekszféra szerinti meghatározását: Frezza, Paolo: Le garanzie delle obbligazioni. Corso di diritto romano. Le garanzie personali (vol. 1). Padova, Cedam, 1962, 202. Ulpianus az örökhagyó akaratának értelmezésével összefüggésben is figyelembe vette a contemplatiót: D. 23,4,11; D. 32,11,22; D. 35,1,92.
[79] A filius familias a római jog szerint csak korlátozott vagyonjogi jogképességgel rendelkezik, ugyanis amíg apja hatalma alatt áll, minden jogot neki szerez, a kötelezettségek viszont magát a filiust terhelik: Gai. Inst. 2,87; Ulp. D. 45,1,45 pr. Molnár Imre-Jakab Éva: Római jog. Szeged, Leges, Diligens, 2021[9], 132. A hatalomalatti családtagok helyzetét illetően lásd: P. Szabó Béla: Előadások a római állam- és jogtörténet köréből. Miskolc, Bíbor Kiadó, 1999, 101.
[80] A második variációban a filius minősül az ügy urának, ő viszont "Ego" patria potestasa alá tartozik, és a hatalmi viszony kizárja a negotiorum gestio alapján történő igényérvényesítés lehetőségét: Finazzi (2003) i. m. 420; Harke i. m. 43.
[81] Neumann, Alexander: Der Bürgenregress im Rahmen des römischen Auftragsrecht. Studien zur formula in factum concepta. Baden-Baden, Nomos, 2011, 65.
[82] Schulz, Fritz: Classical Roman Law. Oxford, Clarendon Press, 1951, 556.
[83] Ulp. D. 15,1,3,5; vö. Ulp. D. 15,1,7,4; D. 15,1,5,1. A hatalomalatti személyek különvagyonuk révén kapcsolódhattak be az üzleti tevékenységekbe: Lamberti, Francesca: Hauskinder (filii familias). In: Babusiaux, Ulrike-Baldus, Christian-Ernst, Wolfgang et al. (Hrsg.): Handbuch des Römischen Privatrechts (Bd. 1). Tübingen, Mohr Siebeck, 2023, 858-875. 870sk. A peculium filii ugyan a pater familias tulajdonát képezte, mégis biztosított bizonyos fokú pénzügyi önállóságot a filius részére: Pozsonyi Norbert: A családgyermek különvagyona a nem jogászi irodalomban (Suet. Tib. 15 és 50). AUB, 52 (2015), 73-85. 75.
[84] Paul. D. 15,1,47,1; Miceli, Maria: Sulla struttura formulare delle 'actiones adiecticiae qualitatis'. Torino, Giappichelli, 2001, 236. A cum cognovissem részlet arra enged következtetni, hogy a pater familias utólag szerzett tudomást a filius ügyletkötéséről. A hatalomgyakorló ignorantiája esetünkben az actio de peculio alkalmazására ad lehetőségét: Földi i. m. 177. Vö. Ulp. D. 15,1,3,7; Pomp. D. 15,1,4,5; Pap. D. 15,1,50 pr.
[85] Jörs, Paul-Kunkel, Wolfgang-Wenger, Leopold: Römisches Privatrecht. Berlin-Göttingen-Heidelberg, Springer, 1949[3]. 102.
[86] Harke i. m. 42.
[87] A contemplatio domini a negotium alienum azonosítására is használható: Kaser-Knütel-Lohsse i. m. 338.
[88] Az actio negotiorum gestorum érvényesítését a contemplatio megvalósulásához köti Ruhstrat i. m. 328 is.
[89] Vö. Ulp. D. 17,1,12,6. A vásárlás mellett, a kezességvállalás is a mandatum tipikus szolgáltatásának minősült, lásd pl.: Gai. D. 17,1,2,1-3; Ulp. D. 17,1,10,11; Paul. D. 17,1,22 pr.-1; D. 17,1,26,5; Bürge, Alfons: Römisches Privatrecht. Rechtsdenken und gesellschaftliche Verankerung. Eine Einführung. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1999, 130.
[90] Brósz, Róbert: Peculium servi (vel filii?). AA, 18 (1970), 307-335. 309. A pater familias a filius kezességvállalása folytán is a különvagyon erejéig felel: Ulp. D. 15,1,3,9. Vö. a servus kezességvállalásából eredő felelősséggel: Ulp. D. 15,1,3,5; Pap. D. 15,1,47,1.
[91] A kezességvállalás szintén mint negotium peculiare alapozza meg a pater familias felelősségét: Pesaresi, Roberto: Studi sull'actio de peculio. Bari, Cacucci Editore, 2012, 32skk.
[92] A jogtudós a D. 15,3,17 pr. körében is párhuzamosan vizsgálja az alieni iuris és a sui iuris képviselő ügykezelését. A szöveg elemzését lásd: Klausberger, Philipp: Versum autem sic accipimus, ut duret versum? Bemerkungen zur actio de in rem verso zwischen Geschäftsführung und Bereicherung. RIDA, 56 (2009), 75-90; Klausberger, Philipp: Versionshafung trotz Verlust? Nochmals zu D.15.3.17pr. RIDA, 61 (2014), 217-227.
[93] A fideiussort nem illette meg a beneficium ordinis, a hitelező közvetlenül a kezestől követelhette az egész tartozás megtérítését: Boóc Ádám: A kezesség egyes kérdései a római jogban. Állam- és Jogtudomány, 51 (2010), 357-382. 370. Titius és "Ego" nem álltak jogviszonyban egymással, így az elszámolásra, költségtérítésre a negotiorum gestio tényállása szerint adódott lehetőség, vö. Paul. D. 17,1,20,1; Cels. D. 17,1,50 pr.; Újvári Emese: Versengő biztosítékok. Ugyanazon főkötelem záloggal és kezességgel történő biztosítása a római jogban. Jog-Állam-Politika, 7 (2015), 65-84. 72.
[94] A contemplatio Titii a liberandae fidei eius causa fideiussisse részletben fejeződik ki: Finazzi (2003) i. m. 421. Az actio negotiorum gestorum érvényesítése a fideiussor üzleti szándékának ('Geschäftsabsicht') megfelelően kerül elismerésre: Benke, Nikolaus: Zu Papinians actio ad exemplum institoriae actionis. SZ, 105 (1988), 592-633. 614[111].
[95] Harke i. m. 43.
[96] Több olyan szöveg maradt ránk, melyben mind az actio mandati, mind pedig az actio negotiorum gestorum alkalmazásának kérdése felmerül: Ulp. D. 3,3,31 pr.; lav. D. 3,5,27; Paul. D. 11,1,20 pr.; Ulp. D. 14,3,1; Ulp. D. 15,3,3,2; Afr. D. 21,1,51,1; Scaev. D. 22,1,13,1; Ulp. D. 46,1,4 pr.; Paul. D. 46,3,62.
[97] Lenel - nem igazán meggyőző okfejtése - szerint a szöveg részben interpolált, úgy véli, Labeo és Pomponius nem különböztette meg a töredék tengelyébe állított negotia peculiaria és negotia non peculiaria kapcsolatát: Lenel, Otto: Textkritische Miszellen. SZ, 39 (1918), 119-171. 132skk. Vö. Seiler i. m. 34.
[98] Contemplatione tui esetében a hatalomgyakorló korlátlanul, míg amicitia filii tui vel servi, vel eorum contemplatione esetében, de peculio tartozik felelősséggel: Seiler i. m. 33.
[99] A negotiorum gestor mindkét esetben a dominust perelheti, a keresettípust viszont a contemplatio határozta meg: Finazzi (2003) i. m. 418.
[100] Az actio de peculio és az actio de in rem verso viszonyához lásd: Chiusi, Tiziana J.: Die actio de in rem verso im römischen Recht. München, C.H. Beck, 2001, 49skk.
[101] Iulianus idézésének interpolációkritikai elemzését lásd: Labruna, Luigi: Rescriptum divi Pii. Gli atti delpupillo sine tutoris auctoritate. Napoli, Jovene, 1962, 168skk. Vö. Finazzi (2003) i. m. 422-423.
[102] A pupillus felelősségének kivételes megállapítására valószínűleg a rescriptum divi Pii (Paul. D. 3,5,33; Ulp. D. 26,8,1 pr.) alkalmazásával kerülhetett sor: Siber, Heinrich: Das angebliche reseriptum divi Pii über Bereicherungsklagen gegen Mündel. SZ, 53 (1933), 471-477. 477.
[103] A kifejezést vélhetően először Servius használta: Lab. D. 18,1,80,2; Pringsheim (1961) i. m. 18.
[104] Az id quod actum est definíciója vitatott az irodalomban. Pringsheim (1961) i. m. 30. értelmezési eszközként, Gandolfi i. m. 135 viszont értelmezési célként határozza meg azt.
[105] Mantovani, Dario: Ulrike Babusiaux, Id quod actum est. Zur Ermittlung des Parteiwillens im klassischen römischen Zivilprozeß. SZ, 126 (2009), 563-576. 563.
[106] Hamza Gábor: Az ügyleti képviselet. Budapest, Rejtjel, 1997, 112.
[107] Babusiaux, Ulrike: Id quod actum est. Zur Ermittlung des Parteiwillens im klassischen römischen Zivilprozeß. München, C.H. Beck, 2006, 11.
[108] Cascione, Cosimo: Consensus. Problemi di origine, tutela processuale prospettive sistematiche. Napoli, Editoriale Scientifica, 2003, 391.
[109] Nörr, Dieter: Sulla specificità del mandato romano. SDHI, 60 (1994), 367-393. 383sk.
[110] Arangio-Ruiz hívja fel a figyelmet a mandatum képviseleti jogban betöltött szerepének fontosságára. A közvetlen képviselet hiánya miatt az üzleti tranzakciókban a mandator helyett a mandatarius jelent meg, elsőként neki kellett vállalnia a harmadik személlyel kötött szerződésből származó kötelezettségeket: Arangio-Ruiz (1949) i. m. 86.
[111] Wlassak i. m. 63.
[112] Burdese, Alberto: Manuale di diritto privato romano. Torino, Utet, 1964, 577. Vö. Dawson i. m. 822-823.
[113] Az animus és a negotiorum gestio viszonyáról ellentmondásos nézetek alakultak ki a szakirodalomban. Lásd összefoglalóan: Meissel, Franz-Stefan: Klage aus Geschäftsführung ohne Auftrag (actio negotiorum gestorum). In: Babusiaux, Ulrike-Baldus, ChristianErnst, Wolfgang et al. (Hrsg.): Handbuch des Römischen Privatrechts (Bd. 2). Tübingen, Mohr Siebeck, 2023, 2379-2399. 2385-2387. A források arról tanúskodnak, hogy az animus negotia aliena gerendi csak Labeo, Paulus, Trebatius és Proculus olvasatában minősül a negotiorum gestio tényállási elemének (Paul. D. 3,5,18,2; Ulp. D. 11,7,14,11), klasszikus eredete ennek ellenére igen valószínű: Riccobono, Salvatore: L'animus aliena negotia gerendi. In: Scritti di diritto romano (vol. 2). Palermo, Società tipografica «Multa paucis», 1964, 73-89. 85; Rabel i. m. 295; Mayer-Maly (1969) i. m. 427; Talamanca (1971) i. m. 219; Ankum i. m. 47; Finazzi (2003) i. m. 615skk.; Deppenkemper (2014a) i. m. 370; Meissel (2017) i. m. 284.
[114] A mens leggyakoribb - itt is szereplő - jelentése: szándék, cél, nézet, értelem (Heumann-Seckel i. m. 338.).
[115] Finazzi (2003) i. m. 415skk.
[116] Vö. Marton i. m. 74.
[117] A negotiorum gestióból azonban az ügy ura általi jóváhagyással sem keletkezik mandatum. A ratihabitio kétségtelenül egy mandatumhoz hasonló jogviszonyt keletkeztet, azonban az nem kerül a szerződés hatálya alá. A jóváhagyás révén a dominus a gestor cselekményeit magára nézve kötelezőnek ismeri el, és vitathatatlanná teszi az ügyvitel hasznosságát: Arangio-Ruiz (1949) i. m. 200; Talamanca (1990) i. m. 611.
[118] Vö. Ulp. D. 3,3,40,4; Voci i. m. 176.
[119] Seiler i. m. 51.
[120] Zimmermann (1996) i. m. 446.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd (KRE ÁJK).
Visszaugrás
