2008-ban az Európa-szerte kibontakozó és hatásaiban változó következményekkel járó gazdasági és pénzügyi válság komoly kihívás elé állította a kontinens államait, így az Egyesült Királyságot is. Csökkenő adóbevételek és meredeken növekvő kiadási szükségletek mellett a GDP 2007 végén kezdődő drámai visszaesése tovább fokozódott 2009-ben is, ami növelte a költségvetési deficitet. A recessziót elmélyítette és erősítette a bank- és pénzügyi szektor válsága. Az emelkedő költségvetési hiány a figyelmet a kormányzati szintek finanszírozásának és a nemzeti kormány hitelképességének a kérdésére irányította, felvillantva a leminősítés és a hitelfelvételi költségek emelkedésének veszélyét.
A válság elején a brit nemzeti adósság alig érte el a GDP 50-60%-át, ami közel azonos volt a német és francia mutatókkal, és jóval kevesebb volt, mint az Egyesült Államok adósságállománya. Ugyanakkor az emelkedés üteme messze meghaladta a hasonló jellegű országokét, köszönhetően a magas költségvetési deficitnek. A deficit számos esemény, illetve politikai döntés következménye volt, idevehető például a bank- és pénzügyi szektor válságának kezelése, a stagnáló, illetve csökkenő adók miatt elmaradó bevételek és más tényezők. Ebben az időszakban Európában csak Izland és Írország küzdött nagyobb gazdasági és pénzügyi problémákkal, így nem véletlen, hogy a 2010-es választási kampányban mind az Új Munkáspárt, mind a liberál-demokraták a deficit tíz éven belüli felszámolását tűzték ki célul. A választásokon végül győzelmet szerző konzervatív-liberális koalíció ezt a terminust öt évre csökkentette.
A gazdasági és fiskális problémákat célszerű külön kezelni az alkalmazott megoldásoktól. A megszorítás politikája a brit kormány politikai döntése volt,[1] nem pedig elkerülhetetlen válaszreakció. A deficitpánik, ahogy egyes szerzők aposztrofálták,[2] csak egyfajta igazoló mantra volt a neoliberális gondolkodás feltámasztására, a háború után kialakult szociális védelmet nyújtó szolgáltatások lebontására, és helyette - mintegy kontrasztként - a szabad piac és az egyéni felelősség bázisán a "jó társadalom" víziójának a támogatására.
A brit példa, ha átmenetileg is, de követőre talált Ausztráliában és Kanadában. A koalíció a szigetországban csekély ellenállás mellett fogadtatta el a megszorítás politikáját, részben a háború utáni időszak emlékét felidéző, a közös felelősséget és egymásrautaltságot hangoztató retorikával, részben pedig szelektív, egyes társadalmi, illetőleg szavazói csoportokat privilegizáltan kezelő koncepciójával.[3]
2010 új korszak nyitányát jelentette a szigetországban. Júniusban a konzervatív liberál-demokrata kormány válságköltségvetést fogadott el,[4] amelyben a brit gazdaság mérsékelt növekedését prognosztizálta az elkövetkező évekre, és a közkiadások terén is drasztikus megszorításokat írt elő.[5] A közszektor évi 21 000 fontnál többet kereső alkalmazottainál két évre befagyasztották a béreket, valamint 27%-kal csökkentették az önkormányzatok támogatását, függetlenül a helyi adóbevételek mérsékelt növekedésétől.
Nemcsak a közvetlen pénzügyi megszorítások, hanem a válságintézkedések tágabb következményei is kedvezőtlenül hatottak a helyi közösségekre. A munkanélküliség növekedése,[6] az alapvető szolgáltatások beszűkülése, a bűncselekmények,[7] illetőleg a társadalmi elégedetlenség növekedésének potenciális veszélye egyértelműen utaltak a jövőbeli veszélyekre. A költségvetési program elemzése azt mutatta, hogy a szolgáltatások megkurtítása kedvezőtlenebbül hat az alacsonyabb társadalmi rétegekre, mint az adóemelés a gazdagokra. A koalíciós politikának az az elvárása, hogy a piaci szféra teremt majd munkahelyeket azokon a területeken, ahol a közszektor visszalépett, rövid távon egészen egyértelműen kétségesnek mutatkozott.
A kormány, a közszektor reformja keretében, az önkormányzatoknak adott újfajta szabadsággal próbálta enyhíteni a megszorítások hatásait. A kiadások felülvizsgálata[8] többet jelentett, mint a költségvetési források jelentős megvonását.[9] A kabinet támogatta az innovációt, oldotta a jogszabályi korlátokat és szabad kezet adott a helyi források felhasználásában.[10] A közszolgáltatások radikális reformja az önkormányzatokat, a civil szerveződéseket és a piaci szereplőket helyezte a szolgáltatások középpontjába, olyan rendező elvek
- 58/59 -
mentén, mint a hatalom és a finanszírozás lokalizálása,[11] az erőforrások felhasználási korlátainak az oldása, választási szabadság a lakosok számára, illetve a közszolgáltatási alternatívák bővítése.
A megszorítások egyfelől a költségek lefaragását, a bérek befagyasztását és a szolgáltatási kör szűkítését jelentették, másfelől viszont a lokalitás nagyobb szabadságot adott a források felhasználásában, a szolgáltatási formák megválasztásában a liberalizáció és a decentralizáció jegyében. A radikális takarékossággal kapcsolatos döntés nem eseti jellegű volt, a kormányzati politika meghatározó eleme maradt 2015 után is.[12]
A brit önkormányzati rendszer története során[13] alkalmazkodott a folyamatos átszervezésekhez,[14] funkcióinak változásához, túlélte a privatizációt,[15] a kvázi kormányzati szervek okozta zavarokat,[16] a regionális kormányzást,[17] a választott polgármester ötletét,[18] a teljesítménymenedzsment bevezetését és legutóbb a pénzügyi, gazdasági válság szorítását is. Válaszolt a kihívásokra, ellátta a helyi feladatokat és biztosította a közszolgáltatásokat.
Az önkormányzatok stabilitása és rugalmassága került előtérbe 2009 után is, a gazdasági, pénzügyi válság idején, amikor a központi kormány a gazdasági visszaesés és a hanyatló életszínvonal problémáival küszködve ahhoz az entitáshoz fordult, amely központi irányítás és finanszírozás mellett is képes hatékonyan megvalósítani a közszolgáltatásokat: az önkormányzatokhoz.[19] A múltban gyökerező centralizált politikai irányítás magas szintű szervezeti integritást és pragmatizmust eredményezett, amelynek köszönhetően az intézmény még kedvezőtlen feltételek mellett is a helyén maradt és megőrizte működőképességét.[20]
A kabinet 2010 októberében tette közzé azt a dokumentumot,[21] amelyben az önkormányzatok[22] váltak a gazdasági növekedés első számú motorjává,[23] és emellett feladatokat kaptak a helyi adóigazgatás területén is.
A kiadások korlátozása jelentősen hatott a közszolgáltatások körére és színvonalára, mégis a helyhatóságok többsége képesnek bizonyult a változások kezelésére, és új szakpolitikai célok kitűzésével rugalmasan alkalmazkodott a megváltozott feltételekhez.[24] Az egyik stratégia a szolgáltatások összevonása, a költségek koncentrálása, és megtakarítások révén a hatékonyság növelése volt. A másik lehetőséget az alapszolgáltatások megőrzése mellett a kiegészítő ellátások díjkötelessé tétele jelentette. Inkább elvi, mint gyakorlati opcióként vetődött fel a közszolgáltatások közösségi átvétele, amelyek fedezetét a lakossági adók és hozzájárulások biztosították volna.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
