Széles körben, még szakemberek között is elterjedt az a téves felfogás, amely szerint az alkotmányos értékek - különösen az alapvető jogok - és az eredményes, hatékony bűnüldözés egymást kizáró ellentétek. Az ilyen megközelítések vagy kiemelik - és rendszerint el is túlozzák - valamelyik oldal jelentőségét, vagy pedig állandóan valamiféle "egyensúlyt" keresnek a kettő között, ami vagy a közbiztonság vagy az alaptörvényi célok megvalósításából adott engedmény útján érhető el.
Ezzel szemben megállapítható, hogy egy alkotmányos jogállamban az egész közhatalom, ezen belül tehát a büntető igazságszolgáltatási rendszer működése is a különleges garanciák mellett elfogadott alapvető normákhoz igazodik. Az alkotmány nem csupán a deliktumok felderítésének, valamint az elkövetők megbüntetésének korlátait jelöli ki, hanem maga határozza meg az e körbe tartozó célokat is.
Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy a bűncselekmények felderítésének a jogok védelmére kell irányulnia. Vegyünk egy egyszerű esetet: emberölés történt. A gyilkos mielőbbi megtalálására azért is kell erőfeszítéseket tenni, mert aki egyszer ölt, az nyilván képes lehet ilyen cselekményt máskor is elkövetni. A nyomozás tehát a társadalom tagjainak, így a tényleges elkövető környezetében élő embereknek az élethez való alapvető emberi joga oltalmazását is szolgálja. Szabad-e törvénysértés útján meggyorsítani az eljárást? Nem, mert tiltja a jog. Helyesen, hiszen történelmi tapasztalat - gondoljunk csak a boszorkányperekre -, hogy a biztosítékok mellőzése tévútra viheti az ügyet. A gyanúsított még nem tettes. Igen sok példa van arra, hogy sokáig összpontosítottak egy vagy több emberre a nyomozás során, később pedig kiderült, hogy az illetőknek nem volt közük az ügyhöz. Az ilyen esetek szükségtelen sérelmet okoznak a bűntelenül eljárás alá vont egyéneknek, de ami legalább ennyire fontos: a velük szembeni vizsgálódás ideje alatt a valódi gyilkos szabadon él és veszélyezteti a társadalmat.
Mi következik ebből? Az, hogy a jogalkalmazásnak és az attól egyáltalában nem elkülönülő szakmai munkának a legnagyobb körültekintéssel és a legnagyobb óvatossággal kell folynia. A gyilkos elfogása igen fontos, de ugyanilyen lényegbevágó érdek, hogy a tényleges elkövetőt vonják felelősségre, ne pedig valaki mást. Éppen ezért a gyanúsítottat védeni kell minden olyan hatástól, ami nem az eljárás szükségszerű következménye. De mindenekelőtt a saját elhamarkodott ítéletünkkel (illetőleg a bűnüldöző hatóságok megalapozatlan döntéseivel) szemben kell oltalmazni az illetőt, nehogy véletlenül bakot lőjünk. Tulajdonképpen ezt a felismerést is tükrözi az ártatlanság vélelme alkotmányos követelményének megfogalmazása, ami azt jelenti, hogy senkit nem lehet bűnösnek tekinteni addig, amíg erről a bíróság jogerősen nem döntött. A vélelemhez szorosan kapcsolódnak olyan bizonyítási szabályok, amelyek azt segítik elő, hogy az igazságszolgáltatás se kerülhessen tévútra. Kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a vádlott terhére értékelni, elítélni tehát csak akkor lehet valakit, ha teljes bizonyossággal megállapítható: csakis ő lehetett az elkövető.
Ha a gyanúsítottal szemben durván, vagy akár csak pszichikai nyomást gyakorolva lépnek fel, akkor könnyen előfordulhat, hogy az illető nem működik együtt a hatósággal, tisztességes és az emberi méltóságot respektáló hozzáállás esetén viszont nagyobb esély van az adatoknak az eljárás alá vont személytől való megszerzésére.
Tagadhatatlanul vannak olyan esetek is, amikor egy-egy alapjogot sértő bűnüldözői megnyilvánulás közvetlen eredményt (például tényszerűen ellenőrizhető beismerő vallomást) produkál, azonban ilyenkor is lehetséges, hogy a rövid távú siker a későbbiekben az emberi kapcsolatok rombolása miatt (az elkövető környezetére is kiterjedően) az információk megszerzésének nehezebbé válását okozza.
Az egyes ügyek nyomozása során nehéz kiszámítani, hogy a rendőr magatartásának milyen hatása lesz a gyanúsítottra és más személyekre. Éppen ezért nem csupán kötelező, de célszerű is betartani a jogszabályokat, beleértve természetesen az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartására irányuló követelményt, a védelem jogát és más garanciális előírásokat beleértve. Minden más viszonyítási alap bizonytalan.
A bűnüldözés alkotmányos elvei ugyanarra a felismerésre vezethetők vissza, mint a polgári államfelfogás egésze: az önkényt ki kell küszöbölni. Az abszolút monarchia rendőrállamával szemben ezért kikényszeríthető, intézményes jogokat kell biztosítani az egyén számára. A felvilágosodás gondolkodói szerint ezeket nem is a hatalom hozza létre: a legalapvetőbb igények az embert születésénél fogva megilletik. Ugyanakkor azt is látták a polgári alkotmány előkészítői, hogy az állam és annak nevében egyesek sokszor, igen durván megsértették a minden embert megillető jogokat. Ezért arra törekedtek, hogy ne összpontosuljon túl nagy hatalom egyetlen személy, vagy akár szervezet kezében.
Lényegében ezért alakult ki a hatalommegosztás elve, amely szerint a törvényhozást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást élesen el kell választani egymástól. Az egyes feladatokat ellátó szervezetek nincsenek egymással alá-, fölérendeltségi viszonyban, kapcsolatukat a teendők elkülönítése és egymás kölcsönös ellenőrzése jellemzi. A későbbiekben világossá vált, hogy az említett három funkció mellett olyanok is vannak, amelyek nehezen illeszthetők be ezekbe a keretekbe (például ombudsman, ügyészség), másfelől a tevékenységi körök elválasztására és a sokoldalú kontrollra másutt is szükség van (így a központi és a helyi hatalom elosztásában). Ettől azonban a közhatalom szervezeti és működési rendjét meghatározó elv nem vált szükségtelenné vagy lényegét tekintve meghaladottá, az a mai viszonyok között is megfelelően irányadó.1
A hatalommegosztás mai értelme az, hogy minden szervezetnek világosan kijelölt hatáskörrel kell rendelkeznie, fő szabályként közvetlenül - főleg döntés előtt - nem avatkozhatnak egymás eljárásaiba, a befolyásolás és ellenőrzés lehetősége azonban megvan. Ez az egész mechanizmus végső soron eszköz az emberi jogok érvényesülésének biztosítására. Amikor például az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Miranda kontra Arizona [384. U.S. 436 (1966)] ügyben kimondta: megfelelő garanciák alkalmazása nélkül nem fogadható el bizonyítási eszközként a bíróság előtt a gyanúsított rendőrségi fogságban tett vallomása, akkor nyilvánvalóan az eljárás alá vont személyek jogait védte. A hatalommegosztáshoz úgy kapcsolódik ez a határozat, hogy a szövetségi igazságszolgáltatás legmagasabb szerve egyidejűleg a bíróságok azon joga érdekében is fellépett, hogy ne kész tények, vagyis például ne kontrollálatlan körülmények között született beismerő vallomások alapján kelljen dönteniük. Ha ugyanis a rendőrök meg nem engedett eszközökkel csikarnak ki valakiből egy nyilatkozatot, akkor úgy torzítják el az igazságszolgáltatást, hogy a későbbiekben már nehéz korrigálni. A gyanúsítottak jogaival együtt tehát a határozat a bíróság saját hatalmát, tényleges döntési lehetőségeinek biztosítását is védte. Ez tehát egy példa arra, hogyan függ össze az emberi jogok védelme a hatalommegosztás követelményével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
