Ukrajna a posztszovjet országok közül valószínűleg magasan elől jár az állam-, illetve kormányformaváltások számát, valamint gyakoriságát illetően. Az államberendezkedés ilyen instabilitása immár az államiság létét is veszélyeztető tényezővé nőtte ki magát. Az országot eluraló általános krízis legnyilvánvalóbb jelei a népesség és a terület fogyása.
Miért is alakult így? Személyes meglátásom szerint ennek okai két meghatározó konfliktusforrás mentén, azok együtthatásában, illetve a kialakuló konfliktusok nem megfelelő kezelésében keresendők. Az egyik ideológiai, kulturális töltetű - ez többnyire a nyugat-ukrán gondolatvilág és az ukrán értelmiség jelentős része által képviselt, hirdetett radikális nemzetállami koncepció (egy nyelv, egy nemzet, egy állam), amely nehezen egyeztethető össze az ország lakosságának etnikai, kulturális, nyelvi, mentális stb. sokszínűségével. A másik pragmatikus, anyagi jellegű, amely a gazdasági rendszerváltásban rejlő anyagi lehetőségek magáncélú kiaknázását célozta meg, és vezetett el a lakosság szélsőségesen egyenlőtlen szociális rétegződéséhez, valamint az ebből fakadó feszültségekhez.
A fentiek azért jelentettek (jelentenek) alapvető veszélyt az államiság fejlődésére, mert mindkét érdek a társadalom relatív, illetve abszolút kisebbségi rétegének igényeit volt (van) hivatott kielégíteni. Továbbá mindez nemcsak a történelmi előzményekből fakadó kulturális megosztottságból, de a gazdaságának szerkezetét illetve fejlettségi szintjeit illetően is regionálisan mélyen tagolt, a birodalmi elődtől megörökölt, területileg nagy kiterjedésű országban történt (történik). Tehát olyan közegben, ahol a társadalmi élet különböző területein a konszolidációt, az egyetértést erősítő közös nevezők megtalálása egyébként sem egyszerű feladat.
Minden jel szerint ezzel a feladattal az ukrán politikai elitnek az elmúlt negyed század folyamán nem, illetve csak részben sikerült megbirkóznia. Az államalkotási folyamat ellentmondásosságát ékesen demonstrálja az alkotmányozás ambivalens volta is.
A független Ukrajna történelmében az államalkotási, valamint a hozzá kapcsolódó alkotmányozási folyamatot időrendileg és a politikai rendszerváltozások tekintetében három időszakra oszthatjuk.
Az első 1988-1991 közzé datálható, amelyet az ukrán függetlenedés és az állami szuverenitás megszerzése periódusaként jellemezhetünk. A posztszovjet szakirodalomban ezt az időszakot a szuverenitások parádéjaként (oroszul "парад суверенитетов") is szokták jellemezni. Az egyre mélyülő általános krízisjeleket mutató szovjetunió megreformálását célul tűző Mihail Gorbacsov akkori szovjet vezető nevével fémjelzett peresztrojka ugyanis már nem a rendszer kisebb-nagyobb módosításairól, "leporolásáról", hanem a birodalom széthullásáról, és az annak romjain keletkező nemzetállamokról szólt.
Ebben az időszakban került sor 1990. július 16-án a független alkotmányozás első, történelmi aktusának tekinthető dokumentum, Ukrajna Állami Szuverenitása Deklarációjának[1] az akkor még az Ukrán SzSzK Legfelsőbb Tanácsa névre hallgató köztársasági képviseleti és törvényhozási szerv által való elfogadására. Szerkezetileg és tartalmilag e dokumentumban visszatükröződnek a függetlenedő állam jövendő alkotmányos berendezkedésének alapvíziói.
Ez a Deklaráció preambulumból, kilenc fejezetből, és záró rendelkezésekből áll. Az egyes fejezetek címei: 1. Az ukrán nemzet önrendelkezése, 2. Néphatalom, 3. Államhatalom, 4. Állampolgárság, 5. Területi felsőbbség, 6. Gazdasági önállóság, 7. Gazdasági biztonság, 8. Kulturális fejlődés, 9. Külső és belső biztonság, 10. Nemzetközi kapcsolatok. A dokumentum struktúráját tekintve nem pusztán politikai nyilatkozatnak, hanem alkotmányvázlatnak is tekinthető - egyértelműen magán viseli az alkotmánykoncepció jegyeit is.
A dokumentum az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot mint szuverén nemzetállamot határozza meg, amely a meglévő államhatárok között, az ukrán nemzet önrendelkezésének elidegeníthetetlen jogán fejlődik. A köztársaság védelmezi az ukrán nép államiságát (az ukrán nemzetállam létjogosultságát). Ugyanakkor az ukrán népet mint a köztársaság polgárainak összességét határozza meg, függetlenül etnikai hovatartozásuktól. A Deklaráció szerint a nép a Köztársaság államhatalmának egyetlen forrása. A Szovjetunió különböző szegleteiben fellángoló nemzetiségi villongások ráirányítják a figyelmet a nemzetiségi kérdésre is, így nem véletlen, hogy az önrendelkezési joggal felruházott ukrán népről (nemzetről) való gondoskodáson túl a dokumentum nagy hangsúlyt fektet a nemzetiségek jogainak szavatolására, számukra garantálja a szabad nemzeti-kulturális fejlődéshez való jogot..
A Köztársaság biztosítja a polgároknak a törvény előtti egyenlőséget származástól, szociális és vagyoni helyzettől, faji és nemzetiségi hovatartozástól függet-
- 24/25 -
lenül, nemre, képzettségre, nyelvre, politikai nézetekre, vallási meggyőződésre, foglalkozásra, lakhelyre való tekintet nélkül. A Köztársaságban az államhatalom a hatalommegosztás elve alapján törvényhozó, végrehajtó, és bírói hatalmi ágakra osztva működik, és a Deklaráció utal a gazdasági rendszerváltásra is, mert biztosítja a tulajdonformák egyenjogúságát és egyenlő védelmét.
Külpolitikai téren a leghangsúlyosabb a semleges országgá válás szándékának a kinyilatkoztatása, amely nem vesz részt katonai szövetségekben, és tartja magát az atomfegyver-mentesség hármas elvéhez: nem fogad, nem állít elő, és nem szerez nukleáris fegyverzetet. A külkapcsolatokban Ukrajna a nemzetközi jog teljes értékű alanya: elfogadja a nemzetközi jog alapelveinek és előírásainak az elsőbbségét saját belső jogszabályi előírásaival szemben. A Deklaráció záró rendelkezései tartalmaznak kitételt arról, hogy e politikai-jogi dokumentum fogalmazza meg a leendő új alkotmány alapelveit - ezzel kinyilvánítja a szándékot a hatályos (szocialista) alkotmányt behelyettesítő új alaptörvény elfogadására.
Fentebb jellemzett dokumentumon túl az 1991. augusztus 24-én, a moszkvai puccs elbukása után, az Ukrán állam függetlenségét kinyilvánító Legfelsőbb Tanácsi határozat[2] elfogadása, valamint e határozat alapján a 1991. december 1-jén a függetlenségről tartott népszavazás idejére már több olyan jogszabály elfogadására került sor, amelyek demokratikus, parlamentáris berendezkedésű, a regionális és kulturális különbözőségeket figyelembe vevő, a kisebbségek iránt toleráns ország születését vetítették előre. Ezek között megemlítendők:
- Az Ukrán SZSZK 1978. évi alkotmányát radikálisan módosító és kiegészítő 1989. évi 8303 XI. sz. törvény.[3] E jogszabály többek között bevezeti a többes jelölés, a szabad jelöltállítás intézményét az önkormányzati és parlamenti választások alkalmával, valamint kimondja a végrehajtó hatalmi szerveknek a választott testületek előtti felelősségét. Alapvetően módosítja a Verhovna Rada jogállását: szinte minden társadalmilag fontos kérdésben a döntés jogát erre a testületre ruházza, többek között olyan, a függetlenség és a jogállamiság irányába mutató kompetenciákat határoz meg, mint a természeti erőforrások feletti rendelkezés joga és az állampolgárság kérdéseiben való hatáskör, valamint a népszavazás elrendelésének jogosítványa. A Legfelsőbb Tanács elnökét emeli a legmagasabb tisztségviselő méltóságába, akit a testület saját tagjai közül választ meg, és aki jogosult képviselni az Ukrán SZSZK-t az országon (a Szovjetunión) belül és külföldön egyaránt. Rendelkezik a nyelvek jogállásáról is. Így az ukrán nyelvnek megadja az államnyelvi státust, az orosz nyelvet a nemzetiségek közötti kommunikáció nyelveként határozza meg, illetve kimondja, hogy a kisebbségek által többségben lakott helyeken az adott kisebbség nyelve hivatalos nyelvként funkcionál.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
