A reményvétel témájával kapcsolatban külön kell foglalkoznunk a D. 18,1,8,1-ben felsorolt iskolapéldák közül a harmadik esettel. Itt a nép közé szórt tárgyak adásvételéről van szó: cum captu [m] <s>... missilium emitur. A szakasz végén Pomponius - esetleg már Sabinus? - még egyszer visszatér erre az esetre és azt a megállapítást fűzi hozzá, hogy ha ezeket a dolgokat utóbb a vevőtől elperlik, ezért az eladónak nem kell helytállnia, mert az effajta adásvételeknél az eladó elperlésért való felelősségét a felek hallgatólagosan kizárták: ... quod missilium nomine [eo] casu captum est, si evictum fuerit, nulla eo nomine ex empto obligatio contrahitur, quia id actum intellegitur.
A szövegben említett előző két iskolapéldával szemben ez az eset meglehetősen homályos, nehezen értelmezhető. Fogas kérdés ugyanis, vajon az evictum > evincere igét itt technikai értelemben kell-e értenünk vagy nem. Téves Benke állítása, mely szerint David Daube nem technikai értelmet tulajdonít a kérdéses kifejezésnek[1]. Éppen ellenkezőleg, Daube elveti ezt a felfogást, amelyet például Mackintosh és de Zulueta képvisel. Úgy véli, túlzottan triviális lenne az a megállapítás, hogy az eladó nem felel a vevővel szemben, ha a iactus missilium alkalmából kialakult rettentő tolongásban, tülekedésben kiütnek a kezéből egy-két dolgot, amit már elkapott. Hiszen nyilvánvaló, hogy a halász, a vadász sem felel azokért a halakért, vadakért, amelyek kisiklottak a hálójából, mielőtt kihúzta volna. Az evictum kitétel a szövegben tehát semmiképpen sem jelentheti a kézből kiütött, kiragadott dolgokat, hanem kizárólag - a szó technikai értelmében - a vevőtől utóbb elperelt dolgokat "... evincere would be employed in a sense - 'to snatch away' - which it certainly has in no other legal text and probably in no lay one, and if this strange use were designed to liken dispossession in the scramble (for which diripere would be a natural term) to successful assertion of a better legal title, the comparison would be very bad, indeed". Végül arra a következtetésre jut a szerző, hogy ha nem technikai értelemben vesszük a kérdéses szót, a szövegrész nem is származhat klasszikus jogásztól, hanem egy szellemtelen posztklasszikus betoldás lehet csupán[2]. Talán épp Daube hatására Knütel is egészen nyilvánvalónak tekinti, hogy a missilia elperléséről van szó, evictum tehát kizárólag technikai értelemben értelmezhető[3].
Azok a szerzők azonban, akik a technikai értelem mellett voksolnak - némi hezitálás után Benke is hozzájuk csatlakozik -, nem mérlegelnek kellő súllyal egy másik fogas kérdést. A nép közé hajigált missilia az államtól származnak, magas rangú tisztségviselők, hadvezérek, császárok felvonulásakor kerül sor nagy tömegű ajándéknak a nép közé dobálására. Ezek fölött közvetlenül tulajdont szerez, akinek sikerül a tolongásban elkapni, felkapni őket. Ha viszont előzőleg megállapodott valakivel, hogy a fogást egy előre kikötött átalányösszeg fejében neki átengedi, akkor tulajdona nyilván csupán átmeneti, momentán. Sőt amennyiben valamely vagyontárgyra beváltható utalványt kap el és ad át az eladó a vevőnek, ennek a vagyontárgynak a tulajdonát nem is az eladó szerzi meg, hanem közvetlenül az államtól a vevő, amikor beváltja az utalványt. Nem tűnik ugyanis elfogadhatónak Gedeon Magdolna álláspontja, mely szerint az utalvány megszerzésével eo ipso a vagyontárgy tulajdonát is meg lehetett szerezni. Erre nyilvánvalóan csak akkor kerülhetett sor, amikor átadták a vagyontárgyat az utalványt beváltónak[4]. Pénzérmék, gabonára vagy egyéb élelmiszerre beváltható tesserae, színházi belépőjegyek és általában kisebb értékű missilia esetében az elperlés természetesen szóba sem jöhetett. Csupán olyan esetekben, amikor az utalvány -fából vagy csontból készült lapocska, amelyen valamely szám, betű vagy egyéb jel állott - nagyobb értékű vagyontárgyra volt beváltható. Hogy ilyen esetek is előfordultak, arra érdekes irodalmi adalékokat hoz fel Knütel[5]. A kérdés azonban, amelyen átsiklanak a szerzők, vajon el lehetett-e perelni az államtól szerzett vagyontárgyakat, nem immunizált-e az államtól való szerzés az elperlés veszélyével szemben?
Missilia elperlésére vonatkozóan egyetlen forráshely sem ismeretes, hacsak nem ebben az értelemben fogjuk fel a vizsgált szöveget. Ulpianus annyit elárul, hogy aki a kincstártól vásárol, ha a megvett dolog a kincstárhoz tartozott, megfelelő jogkörrel rendelkező tisztviselő intézte az ügyet és a vételárat kifizette, nyomban tulajdont szerez: Si ab eo, cui ius distrahendi res fisci datum est, fuerit distractum quid
- 160/161 -
fisci, statim fit emptoris, pretio tamen soluto (D. 49,14,5,1). Nyilván előfordulhatott, hogy a dolog nem jogszerűen került a kincstárhoz, így nem szerzett rajta tulajdont. Hogy ebben az esetben sor kerülhetett arra, hogy a dolog jogos tulajdonosa elperli a fiskustól vásárolt dolgot a vevőtől, arra Ulpianus is utal, de korlátozza a fiskus felelősségét a vételár szimpla visszafizetésére, tekintet nélkül arra, hogy az eladást intéző császári tisztviselő a vételár többszörösét ígérte a vevőnek elperlés esetére: Si procurator Caesaris aliquam rem vendiderit, quamvis duplum vel triplum pro evictione promiserit, tamen fiscus simplum praestabit (D. eo. 5 pr.). Mindenesetre Alexander Severus egy levelében tiltakozik az ellen, hogy maga a kincstár elperelje a dolgot a vevőtől, aki jóhiszeműen vásárolt és a vételárat már kifizette: Gravissimum verecundia mea duxit, ut cuius rei pretium, cum bona fide esset adiecta, semel fiscus acceperit, eius controversiam referat (C. 10,5,1, 228-ban). Hogy más személy elperelheti-e az ilyen dolgot, arról nincsen szó a levélben. Más rendeletekből kiderül, hogy ha az értékesítés szabálytalan volt, főként ha összejátszás történt a hivatalnok és a vevő között a vételár lenyomására, a korábbi tulajdonosnak vissza kell szolgáltatni a dolgot. Erre azonban közigazgatási úton, a korábbi határozat megváltoztatása révén kerülhet sor. Így Caracalla a panaszost az illetékes kincstári hivatalnokhoz utasítja: Quod in libellum contulisti, procuratori meo, ad cuius officium desiderium tuum pertinet, allega. Majd ha sikerül előtte bizonyítani, hogy az eladás szabálytalan volt, határozatot hoz az adásvétel megsemmisítésére és a dolognak korábbi tulajdonosa részére való visszaszolgáltatására: ... rescissa venditione mala fide facta easdem res recipias cum fructibus ...(C. 10,3,1, 213-ban). Hasonló döntést hoz Gordianus 239-ben (C. eo. 2).
Mindezek alapján nem érezzük túlzottan plauzibilisnek Knütel feltevését a iactus missilium alkalmával a nép közé dobott vagy utalványok beváltása útján megszerzett javak elperlésének gyakorlati lehetőségét illetően[6]. Ha valaki úgy vélte, javaira jogtalanul tette rá a kezét a kincstár, nyilván közvetlenül az illetékes hivatalhoz fordult orvoslásért, nem várta meg, hogy a nép közé dobálják, majd megkeresse azt a személyt, aki véletlenül megszerezte és most magánál tartja, hogy elperelje tőle. Ha netán az éppen diadalmenetet tartó hadvezér katonái rabolták el tőle, biztosan nem azért tették, hogy aztán a diadalmeneten ingyenesen a nép közé szórják. Légből kapottnak tűnik Knütelnek az a feltevése is, hogy állami hivatalnokok vagy általuk megbízott magánszemélyek (Aufkäufer) bizonytalan eredetű, esetleg lopott, rablott vagyontárgyakat vásároltak fel az állami kincstár számára.
A nép közé dobált vagyontárgyak túlnyomórészt hadizsákmányból származhattak. Világosan utal erre Martialis idézett epigrammájában:
Omnis habet sua dona dies: nec linea dives
Cessat, et in populum multa rapina cadit...[7]
Márpedig a hadizsákmány tekintetében nyilvánvaló volt a római nép tulajdona: Ea quoque, quae ab hostibus capiuntur, naturali ratione nostra fiunt (Gai. 2,69)[8]. De éppen a hadizsákmánnyal kapcsolatban merül fel egy igen érdekes és kényes kérdés: mi a jogi sorsa azoknak a vagyontárgyaknak, amelyek eredetileg római polgárok tulajdonában voltak, onnan az ellenség elragadta őket, majd a római hadsereg - hadizsákmányként - visszaszerezte az ellenségtől?
Zlinszky János meglepően biztos választ ad erre a kérdésre: "(A zsákmányba került volt Quiritar tulajdontárgyon a tulajdon iure postliminii feléledt! Ugyanazon jogelődtől történő szerzésnél qui prior tempore potior iure!) Okkupálni az állam csak senki (azaz ellenség tulajdonaként nem védett) dolgát tudja, és csak azon szerezhet tulajdont". Zlinszky szerint tehát, ha a római állam olyan hadizsákmányként megszerzett dolgot értékesít árverés útján, amelyen korábban római polgár kviritártulajdona állott fenn, a tulajdonos elperelheti a dolgot a vevőtől, mert az nem szerzett rajta kviritártulajdont: "... ha olyan tárgyat is elárverezett, amin már előbb római tulajdon állott fenn ... az üzlet érvénytelennek minősült, mert hiszen az állam nem adhatja el a római polgár ökrét ..."[9]
Eltekintve attól, hogy Zlinszky láthatólag ignorálja a római adásvétel egyik alapvető sajátosságát, a szerző megint nem zavartatja magát a forrásoktól. Egyrészt világos, hogy a római jogban nem volt tiltott idegen dolog eladása: Rem alienam distrahere quem posse nulla dubitatio est: nam emptio est et venditio - állapítja meg Ulpianus, D. 18,1,28). Az adásvétel tehát egyáltalán nem érvénytelen amiatt, hogy az eladó olyan dolgot ad el, ami nincs a tulajdonában. Sőt még akkor sem érvénytelen, ha az eladó tudtában van ennek. Csak a vevő rosszhiszeműsége teszi érvénytelenné az adásvételt, tehát ha a vevőnek konkrét tudomása van arról, hogy az eladó által felkínált dolog más tulajdonában van és az eladónak nincs joga eladni. Természetesen az már nem szükséges, hogy a vevő teljes bizonyossággal legyen meggyőződve arról, hogy az eladó valóban tulajdonos. Az idegen dolog eladásának érvényessége biztosítja aztán a vevő számára, hogy elperlés esetén actio empti indítása révén teljes érdeksérelme megtérítését követelhesse az eladótól. Ha érvénytelen lenne az adásvétel, kizárólag a vételárat követelhetné vissza condictio útján.
Módszertanilag Zlinszky eljárásával kapcsolatban feltétlenül le kell szögeznünk, hogy a rendelkezésünkre álló források nagyfokú töredékessége, esetlegessége, homályossága folytán az antik római jog rekonstrukciójánál kétségtelenül nélkülözhetetlen szerepe van az alkotó fantáziának, a régi korok és kultúrák gondolkodásmódjába való konzseniális
- 161/162 -
beleélőképességnek. Ennek a produktív fantáziának azonban elengedhetetlenül igazodnia, kapcsolódnia kell a szerencsés körülmények folytán mégis fennmaradt forrásokhoz, mert ellenkező esetben történelmi regény írásán kaphatjuk rajta magunkat s a római jog tudománya szépirodalommá válhat.
A források ugyanis egyértelműen tanúsítják, hogy a ius postliminii a dolgok felettébb szűk körében érvényesült csupán. Ezek a rabszolgák, a hajók, a teherhordó öszvérek és a zablához szokott lovak voltak. Tökéletesen egybevágó felsorolást ad ezekről Aelius Gallus: ... qui servus a nobis in hostium potestatem pervenit, postea ad nos redit in eius potestatem, cuius antea fuit, iure postlimini(i). Equi et muli et navis eadem ratio est postliminium receptionis quae servi (Verrius Flaccus, De verborum significatu, sub hoc vocabulo), és Cicero: Postliminio redeunt haec, homo, navis, mulus clitellarius, equus, equa, quae frena recipere solent (Topica 8,56). Marcellus ezt annyiban egészíti ki, hogy csak a nagyobb méretű, teherhordó hajókra terjed ki a postliminium, mivel azok harci célokra használhatók, továbbá a zablához szokott lovakra, mivel azok - főként csatában megbokrosodva - gazdájuk hibája nélkül elcsatangolhatnak. Nem érvényesülhet viszont postliminium a fegyverekre, mivel azok elvesztése a harcos szégyene (D. 49,15,1).
Szó sincs tehát arról a forrásokban, hogy a postliminium kiterjedne valamennyi vagyontárgyra, amely római polgárok kviritártulajdonában volt. Sőt Labeo határozottan leszögezi, hogy egyáltalán nem érvényesül ius postliminii a római hadsereg által hadizsákmányként visszaszerzett vagyontárgyak tekintetében: Si quid bello captum est, in praeda est, non postliminio redit (D. eo. 28). Ennek alapján teljes joggal állapítja meg a postliminium témájáról monográfiát készítő olasz romanista, Maria Floriana Cursi: "L'occupazione nemica ha cancellato il diritto di proprietà del civis Romanus che nulla potrà rivendicare nei confronti del nuovo titolare della proprietà sul bene: il nemico, o eventualmente un concittadino romano, o comunque l'esercito romano che avesse recuperato la cosa"[10]. Semmi sem indokolja viszont, hogy Labeo idézett kijelentését - amint Thodor Mommsen nyomán több szerző teszi, így Cursi is - azokra a dolgokra korlátozzuk, amelyeket korábban a római hadsereg az ellenségtől zsákmányolt, később az ellenség visszaszerzett, végül pedig a római hadsereg ismét megszerzett zsákmányként az ellenségtől[11] . Hiszen előfordulhatott, hogy az első zsákmányolás után a római állam árverés útján értékesítette a vagyontárgyakat, így azok római polgárok kviritártulajdonába kerültek, majd tőlük ragadta el az ellenség római területre való betörése alkalmával. Ebben az esetben ugyanúgy korábban római polgárok kviritártulajdonában levő vagyontárgyakat szerzett vissza a római hadsereg második zsákmányolása során, mintha ezek a vagyontárgyak eredetileg is római polgárok kviritártulaj-donában lettek volna, nem az ellenséges nép polgárainak tulajdonában. A duplex capio hipotézise tehát teljesen fölösleges és céltalan.
Paulus, aki Labeo mondásainak kivonatolása során kivételek statuálásával igyekszik megszorítani Labeo kijelentéseinek érvényét, esetünkben csupán egyetlen, meglehetősen kiagyaltnak tűnő kivételt képes felállítani Labeo megállapításával szemben. Ha egy római rabszolga az ellenség fogságába kerül, majd a békeszerződés értelmében hazatérhetne, de ezt elmulasztja - feltehetőleg nem akar tovább gazdájának szolgálni -, később pedig a háború kiújulásával hadizsákmányként a római sereg hatalmába kerül, ennek ellenére érvényesül reá nézve a ius postliminii gazdája javára: ... si in bello captus pace facta domum refugit, deinde renovato bello capitur, postliminio redit ad eum, a quo priore bello captus erat... Paulus itt nyilvánvalóan azt az elvet kívánja érvényesíteni, hogy rabszolga nem hozhatja urát hátrányos helyzetbe. Köztudomásúlag ez az elv érvényesül a noxae deditio intézményénél, továbbá annál a kontrafaktuális jogtételnél, hogy a szökött rabszolga urának birtokában van. De kénytelen elismerni Paulus egy kivételt a kivétel alól: mégsem érvényesülhet a ius postliminii a szóban forgó rabszolga tekintetében, ha a békeszerződésben megállapodást kötnek a foglyok átadásáról: ... si modo non convenerit in pace, ut captivi redderentur (ibid.). Ekkor ugyanis arról van szó, hogy a kérdéses rabszolgát az ellenséges hatalom átadja a római államnak, így a római állam közvetlen hatalma alá - állami tulajdonba - kerül, ezért végleg ki van vonva korábbi tulajdonosa hatalma alól.
Érdemes figyelembe venni témánkkal kapcsolatban Iavolenus egy fragmentumát, amely szintén egy már Labeónál tárgyalt esettel foglalkozik. Egy rabszolgát gazdájától rablók elrabolnak, később a germánok hatalma alá kerül, majd a római sereg hadizsákmányként megszerzi és árverésen egy jóhiszemű polgár megveszi. Labeo, Ofilius és Trebatius egybehengzó véleménye szerint a rabszolgát nem lehet elbirtokolni, mert lopott jószág: ... negant posse usucapì eum ab emptore Labeo, Ofilius, Trebatius, quia verum esset eum subruptum esse... De nem törölte el eredeti gazdája tulajdonjogát az, hogy a rabszolga az ellenség fogságába, majd hadizsákmányként a római állam tulajdonába került? Miért van szüksége egyáltalán elbirtoklásra a vevőnek, miért nem szerezhetett közvetlenül kviritártulajdont a római államtól az árverésen megvásárolt rabszolga fölött? Nos kétségtelenül új és tiszta kviritártulajdont szerzett volna a vevő az árverésen, ha a rabszolga valóban a germánok, majd utóbb a római állam tulajdonába került volna. Ebben az esetben korábbi gazdájának tulajdona megszűnt volna fölötte, úgyhogy az elbirtoklás
- 162/163 -
kérdése a vevő részéről föl sem merülhetett volna. Ezt a legkevésbé sem tagadják az említett jogtudósok, ha így értelmeznénk, végzetesen félreértenénk indokolásukat: nec quod hostium fuisset aut postliminio rediisset, ei rei impedimento esse (D. eo. 27). Nem arról van itt szó, hogy a rabszolga urának kviritártulajdona feléledt, miután a rabszolga az ellenség, majd a római hadsereg hatalmába került és postliminio visszatért római területre. Ha valóban ez történt volna, a rabszolga már nem lett volna elbirtokolhatatlan, hiszen a rabszolga már nem minősült volna lopott dolognak, mert iure postliminii úgy kellett volna tekinteni, hogy visszatért ura hatalmába, így megvalósult a purgatio vitii. Valójában itt nem a rabszolga fölötti korábbi tulajdon feléledéséről, helyreállításáról van szó, hanem annak változatlan, folyamatos fennmaradásáról a rabszolga elrablása, a germánok, majd a rómaiak hatalma alá kerülése során. A rabszolgát nem urától ragadták el a germánok, hanem a rablóktól került hozzájuk, így nem minősült hadizsákmánynak sem a germánok, sem később a rómaiak számára, hanem rablott holmiként megszakadás nélkül gazdája kviritártulajdonában volt. Ezért nem szerezhet fölötte kviritártulajdont - sem azonnal az addictio útján, sem később elbirtoklás révén - az árverési vevő.
Iavolenus még nyilvánvalóan Labeo álláspontjához tartotta magát, amely szerint az ellenség fogságából hazaszökő rabszolga nyomban urának hatalma alá kerül postliminio, mihelyt római területre ér: simul atque ad nos redeundi causa profugit ab hostibus et intra fines imperii nostri esse coepit, postliminio rediisse existimandum est. Paulus ezen is módosít annyiban, hogy az ellenségtől visszatérő rabszolga tekintetében a postliminium csak akkor érvényesül, ha ténylegesen gazdája vagy másvalaki szolgálatába áll:...cum servus civis nostri ab hostibus captus inde aufugit, et vel in urbe Roma ita est, ut neque in domini sui potestate sit, nequa ulli serviat, nondum postliminio rediisse existimandum est (D. eo. 30). Ez a kérdés a Iavolenus által tárgyalt esetet nem érinti, de az nyilvánvaló, hogy Paulus is csak az ellenségtól megszökő rabszolga esetében beszél a ius postliminii érvényesüléséről.
Végül figyelemreméltó, hogy Livius nagy történeti művében nemegyszer említést tesz arról, hogy a római hadvezérek, mielőtt elárverezték volna, közszemlére tették a hadizsákmányt a római polgárok számára, hogy a tulajdonosok kiválogathassák és elvihessék magukkal felismert dolgaikat. Így i.e. 459-ben Lucretius konzul győztesen tér vissza Rómába a volscusok és az aequusok ellen viselt háborúból. Lucretius cum ingenti praeda, maiore multo gloria rediit. Et auget gloriam adveniens exposita omni in campo Martio praeda, ut suum quisque per triduum cognitum abduceret. Reliqua vendita, quibus domini non extitere... (3,10,1). 394-ben Tarquinii városának lakói támadnak Rómára. A római vezérek önkéntesekből toborzott seregükkel elvágják az útját a zsákmánynyal megrakottan távozó támadóknak, lekaszabolják őket és visszaszerzik a zsákmányt. Ezután két napra közszemlére teszik a tulajdonosok számára: biduum ad recognoscendas res datum dominis, tertio incognita - erant autem ea pleraque hostium ipsorum - sub hasta veniere ... (5,16,7). Az etruszk háború idején 296-ban a szamnitok betörnek a Rómával szövetséges Campania területére és nagy zsákmányt ejtenek. A rómaiak megtámadják a zsákmánnyal és hadifoglyokkal hazafelé tartó szamnit sereget, nagy örömükre kiszabadítanak 7400 hadifoglyot és visszaszerzik a zsákmányt: praeda ingens sociorum, accitique edicto domini ad res suas noscendas recipiendasque praestituta die, quarum rerum non extitit dominus, militi concessae... (10,20,15). 214-ben Tiberius Gracchus összegyűjti Beneventumban rabszolgákból toborzott seregét és megígéri nekik, hogy aki másnap a csatában levágja és bemutatja egy pun harcos levágott fejét, elnyeri a szabadságot. A csatában ezért a rómaiak azzal voltak elfoglalva, hogy levágják a punok fejét, közben futni hagyták az ellenséget. Tiberius erre megparancsolta nekik, hogy dobják el a fejeket és teljes erővel támadjanak az ellenségre. Így fényes győzelmet arattak. Az egész zsákmányt a hadifoglyok kivételével a harcosok kapták meg, csak a marhákat vették ki a zsákmányból, azok felismerésére harminc napot adtak a tulajdonosoknak: praeda omnis praeterquam hominum captorum militi concessa est, et pecus exceptum est, quod intra dies triginta domini cognovissent (24,16,5). 210-ben a pun háború során a rómaiaktól a punokhoz átpártolt családok sorsáról egyenként döntött a szenátus. Egyeseknél úgy döntenek, hogy vagyonukat el kell kobozni, őket magukat pedig el kell adni rabszolgának. Másoknál a döntést későbbre halasztják, illetve mellőzik a vagyonelkobzást. Sőt egyeseknél úgy rendelkeznek, hogy részben vissza kell adni nekik tőlük zsákmányolt javaikat, így állataikat a lovak kivételével, rabszolgáikat a serdült férfiak kivételével, továbbá valamennyi ingóságukat: pecua captiva praeter equos et mancipia praeter puberes virilis sexus et omnia quae solo non continentur restituere censuerunt dominis (26,34,5). 193-ban P. Cornelius Scipio proprétor a hispániai Ilipa városa közelében legyőzi a lázadó luzitánokat. Hadserege a gazdag zsákmánnyal bevonul a városba. A város előtt a zsákmányt közszemlére teszik ki, hogy tulajdonosaik felismerjék dolgaikat: Ea omnis ante urbem exposita est: potestasque dominis suas res cognoscendi facta est... (35,1,12). 188-ban a rómaiak békeszerződést kötnek III. Antiochus szíriai királlyal. Ebben sajátos jogokat kötnek ki szövetségeseik, Rodosz szigetének lakói javára. Így a rodosziak sértetlenül megőrizhetik az Antiochus uralma alatt álló területen levő ingatlanaik tulajdonjogát, ha pedig valamely vagyontár-
- 163/164 -
gyuktól megfosztották őket, azokat felkutathatják, azonosíthatják és visszakövetelhetik: Rhodiorum sociorumve quae aedes aedificiaque intra fines regni Antiochi sunt, quo iure ante bellum fuerunt eo Rhodiorum sociorumve sunto ... si quid ablatum est, id conquirendi cognoscendi repetendique item ius esto (38,38,11-12).
Ezekből az adalékokból nyilván nem lehet semmilyen precíz jogi következtetést levonni. Azt biztosan nem, hogy - Zlinszky tézisének megfelelően - a római polgárok kviritártulajdona felülírta volna a római sereg által szerzett hadizsákmány feletti állami tulajdont. Már csak azért sem, mert a fentiekben több esetet láttunk, amelyekben nem római polgároknak, hanem szövetségeseknek engedélyezik a római hadvezérek, hogy kiválasszák a hadizsákmányból saját javaikat, s nemegyszer visszatartanak bizonyos - stratégiai szempontból értékesnek tekintett - vagyontárgyakat a hadizsákmányból. A vizsgált esetekben tehát nem annyira fennálló jogok szigorú értelemben való elismeréséről, hanem sokkal inkább politikai célzatú, méltányossági jellegű megfontolásokról van szó, a római hadvezér lojalitását, szolidaritását kívánja kifejezni az ellenség által kifosztottakkal szemben. Éppen ezért az sem zárható ki, hogy nem annyira konkrét történeti tényekről, mint inkább Livius által visszatérően alkalmazott sematikus fordulatról, toposzról van szó, amely által a rómaiak nagyvonalúságát, jogérzékét, a barbár népekkel szembeni erkölcsi fölényét kívánta érzékeltetni a nagy történetíró. Fölmerül ugyanis a kérdés, megkívántak-e valamilyen igazolást attól, aki valamely vagyontárgyát vélte felismerni a kiállított jószágok között, vagy egyszerűen kinek-kinek a becsületére bízták, hadd vigye, amit megkíván.
Végeredményben tehát megállapíthatjuk, hogy messzemenően adekvát az a jellemzés, amelyet Carusi a szóban forgó jelenségről ad: "... il recupero delle cose perdute in guerra è consequenza della concessione del magistrato militare o urbano, il quale eccezionalmente consente al civis di tornare in possesso della cosa predata, in deroga al regime riservato alle res che vengono recuperate in guerra dall'esercito romano. L'esestenza di tale pratica non può far precisamente ritenere che il postliminio trovasse applicazione per tutte le cose perdute in guerra. La maggior parte delle res perdute in guerra non possono essere recuperate per postliminio, avendo la iusta occupatio nemica cancellato il diritto di proprietà dell'originario dominus"[12].
Benke maga nem mer határozottan állást foglalni abban a kérdésben, vajon technikai vagy nem technikai értelemben kell vennünk az evictum szót a vizsgált forráshelyen, D. 18,1,8,1 végén[13]. A fentiek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy amennyiben államilag szervezett iactus missilium esetéről van szó, ahol az államtól származó vagyontárgyak elperlése gyakorlatilag kizárt, plauzibilisnek tűnik az a feltételezés, hogy evictum az eladó által egy pillanatig megszerzett, de a nagy tolongásban, tülekedésben a kezéből kiütött, kiejtett dologra vonatkozik. Ez nem képezi az adásvétel tárgyát, nem köteles átadni a vevőnek, az nem igényelheti tőle. Erre látszik utalni a forráshelyen szereplő nulla eo nomine ex empto obligatio contrahitur kitétel. Ez ugyanis azt érzékelteti, hogy a kérdéses dolgokra nézve nem jön létre maga az adásvételi kötelem. Ha az eladott, tehát az adásvétel tárgyát képező dolog elperléséért való felelősség kizárásáról lenne szó, a fenti helyett inkább nulla eo nomine ex empto actio nascitur fordulatot várnánk. Megváltozik viszont a helyzet, ha Pringsheim[14] nyomán feltételezzük, hogy magánszemélyek által szervezett, üzleti célú iactus missilium is előfordult a rómaiaknál. Világos forrásbizonyítékunk ugyan ennek a feltételezésnek az alátámasztására nincs, de az érdekviszonyok olyan olajozottan működő mechanizmusa jellemzi ezt az intézményt, hogy nem lenne célszerű minden közelebbi vizsgálat nélkül sutba dobni. A mai tombolasorsolásokhoz hasonló eljárásra lehetne gondolni: bálokon, jótékonysági rendezvényeken tombolajegyeket lehet vásárolni, amelyek aztán különféle - rendszerint nem nagyértékű - tárgyakra válthatók be. Elképzelhető mármost, hogy az antik világban egyes üzletemberek úgy akartak megszabadulni uno ictu elfekvő árukészleteiktől, hogy átalányáras belépőt árusítottak egy bizonyos területre, ahol aztán a jelenlevők elkapkodhatták a szétszórt, különféle árucikkekre beváltható utalványokat. Az árucikkek között bizonyára volt néhány értékes darab is, amelyek olcsó megszerzésének lehetősége - az alacsony árú belépőjegy fejében - nyilván sokakra vonzerőt gyakorolt. Így az eladó magasabb összeget realizálhatott árukészletéért, mintha egyenként igyekezett volna értékesíteni annak egyes darabjait, a vevők pedig esélyt kaptak, hogy olcsón szerezzenek meg viszonylag értékesebb holmikat. Ebben az esetben tehát az eladó a missilia iactans, a vevő pedig a missilia capiens. Itt kétségtelenül kézenfekvő az elperlésért való felelősség kizárása: az eladó és a vevő nem konkrét, egyedileg meghatározott vagyontárgyban állapodnak meg, hanem a véletlenre, ill. a vevő szerencséjére bízzák az adásvétel tárgyának meghatározását.
Benke szerint a reményvétel különleges jellege abban is megnyilvánul, hogy ki van zárva benne az eladó jog- és kellékszavatossága[15]. Szerzőnek ezek a megállapításai több szempontból is korrekcióra szorulnak.
A római adásvételnél nem beszélhetünk szabatosan az eladó jogszavatosságáról. Akkor beszélhet-
- 164/165 -
nénk róla, ha az eladónak szavatolnia kellene, hogy az eladáskor ő a dolog tulajdonosa, tehát a dolog átadásával átruházza annak tulajdonát a vevőre. Márpedig jól tudjuk, hogy a római jog nem kívánja meg az eladótól, hogy a dolog tulajdonosa legyen. Míg a vevő sajátos kockázata minden adásvételnél a vis maior kockázata - ha nem viszi el nyomban a megvett dolgot az eladótól, ki van téve annak, hogy az eladónál vis maior következtében elpusztul, s akkor a vételár kifizetése fejében az eladótól nem kap semmit -, az eladó sajátos kockázata abban áll, sikerül-e a vevőnek elbirtokolni a dolgot. Ez bizonytalan jövőbeni esemény, amelynek bekövetkezését nem lehet "szavatolni". Szavatolni csak valamely a jelenben fennálló vagy fenn nem álló helyzetet, állapotot, sajátosságot, minőséget lehet. A szavatosság ugyanis nem kockázatvállalás, hanem kimentést nem tűrő helytállás egy olyan ténykörülményért vagy joghelyzetért, amelynek fennállása vagy fenn nem állása a dolog átadásakor számottevően kihat annak értékére, így a vételárra is. A jogszavatosság előírása a római jogban tulajdonképpen hazugságra kényszerítené az eladót: azt kellene állítania, hogy tulajdonosa az eladott dolognak, holott tudatában van vagy lehet, hogy nem az. A vevőnek sem kell teljes bizonyossággal rendelkeznie arról, hogy az eladó tulajdonos. Elegendő, ha nincs konkrét tudomása arról, hogy nem az, tehát jóhiszeműen feltételezheti, hogy az eladó tulajdonos. Ha viszont konkrét tudomása van olyan tényekről, amelyekből az következik, hogy az eladó nem tulajdonos vagy legalábbis lehet, hogy nem tulajdonos, az adásvétel - a vevő jóhiszeműségének hiánya folytán - érvénytelen.
Semmi köze nincs az eladó elperlésért való felelősségének a vacuam possessionem tradere tényéhez. A szerző meghatározása szerint "az eladó kötelezettsége csupán vacuam possessionem tradere, vagyis a dolog birtokának a vevőre történő átruházása úgy, hogy szavatol ennek jog-, per- és tehermentességé-ért"[16]. Itt nyilván Benedek Ferenc tanítását követi, aki a következőképpen fogalmaz: "Vacua possessio akkor forog fenn, ha a dolgon az adásvételt megelőző időből harmadik személyeknek nincs tulajdonjoga vagy idegen dologbeli joga. Az eladó szavatossággal tartozik az áru ilyen jogoktól való mentességéért (jogszavatosság)..."[17]. Nos, Benedeket feltehetően Kaser kézikönyvének pontatlan ismerete tájolta el ebben a kérdésben. Kaser egy helyen ugyanis - nem emlékezve pontosan a fogalom helyes értelmére - azt a kisiklott megjegyzést teszi, hogy az "üres birtok" harmadik személyek tényleges és jogi beavatkozási lehetőségeitől mentes birtokot jelenti: "Der Verkäufer einer Sache schuldet aber nicht von vornherein die Verschaffung des Eigentums, sondern nur die Einräumung eines Besitzes, der von allen faktischen und rechtlichen Eingriffsbefugnissen des Verkäufers selbst oder dritter Personen frei ist"[18]. Korábban azonban Kaser kézikönyvéban a vacuam possessionem tradere teljesen korrekt meghatározását adja. Ebben még szó sincs harmadik személyek jogaitól való mentesség szavatolásáról, hanem kizárólag az eladott ingatlan birtokának egy sajátos - könnyített - átadási módjáról: "Wird dagegen die Sache übergeben, so genügt es bei unbeweglichen Sachen, dass der Vorbesitzer oder der von ihm ermächtigte Detentor dem Erwerber das geräumte Grundstück überlässt und dieser es besetzt (vacuam possessionem tradere)"[19].
A vacuam possessionem tradere - a források egyértelmű és világos tanúsága szerint - az ingatlanbirtok átadásának azt a könnyített módját jelenti, hogy a birtokosnak nem kell személyesen kimennie az ingatlanra, hogy bevezesse a vevőt, hanem elégséges, hogy a maga részéről megszünteti a birtoktényt, kivonul a birtokból, kiüríti a birtokot és felhatalmazza a vevőt, hogy foglalja el a birtokot. Adott esetben rabszolgát vagy más megbízottat küldhet maga helyett, hogy mutassa meg a vevőnek a birtokot, annak határait. Ha ilyenkor a rabszolga - szándékosan vagy tévedésből - helytelenül jelöli meg a határokat, Pomponius megállapítása szerint nincs jelentősége (D. 18,1,18,1). Ha pedig megbízottat jelöl ki az eladó, hogy vezesse be a vevőt a birtokba, ugyancsak Pomponius szerint az önhatalmúlag nem léphet birtokba (D. 41,2,33). A birtokot akkor veszti el a korábbi birtokos és szerzi meg az új, amikor az utóbbi az előbbi felhatalmazása alapján ténylegesen az ingatlan területére lép. Ezért, ha tévedésből másik ingatlanra lép, nem történik birtokváltozás Ulpianus véleménye szerint (D. eo. 34, pr.). Előfordulhat továbbá, hogy a vacuam possessionem tradere egyúttal longa manu traditio is: a korábbi birtokos megmutatja egy toronyból a birtok határait és felhatalmazza a szerzőt a birtok elfoglalására. Celsus álláspontja szerint, ilyenkor a vevő megszerzi a birtokot, még mielőtt ténylegesen az ingatlan területére lépett volna (D. eo. 18,2). Pontos meghatározást adnak a fogalomról Emil Seckel és Ernst Levy[20]: "In jedem Falle aber musste der Verkäufer, dem ja die Vornahme des vacuam possessionem tradere oblag, nicht nur selbst decedere de fundo, damit der Käufer ingrediatur possessionem (Lab. D. 18,1,78,1), sondern auch alle Besitzhindernisse beseitigen, die dem Käufer etwa von dritter Seite entgegengesetzt werden konnten". Itt rögtön kézzelfoghatóvá válik az elcsúszás oka: a harmadik személyek részéről felmerülő esetleges birtoklási akadályokat könnyen lehetett az elperlés esetére is vonatkoztatni, jóllehet nem arról van szó.
A vacuam possessionem tradere tehát kizárólag ingatlanbirtokra vonatkozik, eseteinkben semmi szerepe nincsen. De az sem következik forrásainkból, hogy a majdani fogását eladó halásznak vagy a majdani zsákmányát eladó vadásznak elvileg ki
- 165/166 -
lenne zárva az elperlésért való felelőssége. Ha a dolgok annak rendje és módja szerint mennek, tehát az eladó szabadon élő vadakat okkupál, hogy átadja a vevőnek, nyilván nem kerülhet sor elperlésre, hiszen az eladó, majd rajta keresztül a vevő tulajdonszerzése vitán felül áll. De előfordulhatnak rendhagyó esetek is. Ha a halász lustaságból nem megy ki halászni vagy egyszerűen elfeledkezik a dologról, és egy másik halász fogását adja át a vevőnek, vagy egyszerűen összecseréli a saját fogását egy másik halászéval és azt adja át, nyilván sor kerülhet elperlésre. De akkor is, ha egy mesterséges halastóba veti ki hálóját, amelybe a tulajdonos által megvásárolt halak vannak betelepítve és ott úszkálnak. Hasonló a helyzet, ha a vadász egy zárt állatkertben vagy vadasparkban a terület tulajdonosa által megszerzett és betelepített vadak körében igyekszik zsákmányt szerezni.
Az eladó szerződésszegésért való felelőssége enyhe gondatlanságig (culpa levis) bezárólag nyilvánvaló. Ha elmulasztja a kifogott halak vagy elejtett vadak megfelelő tárolását, hűtését, kezelését, úgyhogy azok megromlanak, megposhadnak, megbüdösödnek nála, nyilván felelős ezért. Vétkességtől független - kellékszavatosságon alapuló - felelőssége is elképzelhető, ha például fertőző betegségben szenvedő vagy mérgezett állatokat szolgáltat a vevőnek. Napjainkban - a környezeti katasztrófák korában - ilyen könnyebben előfordulhat, mint a boldog antik világban, de betegséget terjesztő vadak - pl. veszett rókák - bizonyára akkor is voltak.
Az általunk tárgyalt adásvételek tehát, amelyek az eladó részéről előre meg nem határozott mennyiségű dolgok generikus szolgáltatására irányulnak, csupán egyetlen rendhagyó vonást mutatnak fel. Ez pedig - mint fent kifejtettük - a periculum est emptoris szabály némileg módosult, kiterjesztett alkalmazása. Míg általában a vevő az egyedileg meghatározott dolog vis maior okozta pusztulásának veszélyét viseli az adásvétel perfektté válását követően, itt annak a veszélyét viseli, hogy az adásvétel perfektté válása pusztán a véletlen játéka folytán elmarad.
A reményvétel fogalmához igyekszik kapcsolni a szerző - mint annak kiterjesztett, tágabb értelemben vett változatait - az olyan fokozott kockázattal járó adásvételeket, mint a kötelmi követelések, vagyonösszességek, hagyatékok vétele. A jog gazdasági szemlélete alapján valóban mondhatjuk, itt is előfordulhat - mint a reményvételnél -, hogy a vevő nem kap semmit a pénzéért. Hiszen valóban előfordulhat, hogy az adós, akivel szemben fennálló követelését a hitelező lejárat előtt eladja, utóbb fizetésképtelenné válik, úgyhogy a követelés vevője - az új hitelező - semmit sem tud behajtani rajta. Egy hagyaték vételénél is rendszerint nem ismeretes a felek számára a végső vagyonmérleg. Utóbb kiderülhet, hogy a hagyatéki aktívákat meghaladják a passzívák, úgyhogy a vevő nemcsak a pénzéhez nem jut vissza, de még tetemes tartozások is terhelik a hagyatéki hitelezőkkel szemben.
Szigorúan jogdogmatikai szempontból azonban ezek az adásvételek merőben különböznek a reményvételtől. Míg ez utóbbinak épp az volt a különös sajátossága, hogy a vevőnek ki kellett fizetnie a vételárat, jóllehet nem kapott semmit - ezért tekintettük ebben az esetben a 'reményt' az adásvétel tárgyának -, egy kötelmi követelés vagy hagyatéki vagyontömeg vételénél ez az eset nem állhat elő. Jogi értelemben a vevő itt mindig kap valamit - egy követelést, egy vagyonösszességet -, amely mint jogi entitás feltétlenül fennáll, létezik - ellenkező esetben az adásvétel semmis lenne. Más lapra tartozik aztán, hogy ezt a jogi entitást megszerezve, milyen vagyoni értéket képes abból realizálni magának a vevő. A ráfizetés, az anyagi "leégés" veszélye ezekben az esetekben nyilván nem becsülhető le, mondhatni, hogy fokozott mértékben fennáll. Mindazonáltal dogmatikai szerkezetüket tekintve nem lehet ezeket az adásvételeket a reményvétellel azonosítani, reményvételnek tekinteni.
Nézzük meg a legjellegzetesebb forráspéldákat, értelmezzük azok alapján a klasszikus római jogászok gondolkodásmódját! Benke úgy véli, hogy a hagyatékvétel egyes módozatait a reményvétel "fajtiszta" eseteinek tekintették a klasszikus jogtudósok. Ennek egyik példáját látja Paulus D. 18,4,13 alatt fennmaradt döntésében: Quod si sit hereditas et si non ita convenit, ut quidquid iuris haberet venditor emptor haberet, tunc heredem se esse praestare debet: illo vero adiecto liberatur venditor, si ad eum hereditas non pertineat.
Értelmezése szerint az itt említett eset "minősíthető tehát emptio spei-ként (noha a forrás nem teszi, mert nem erről az esetről szól): ti., ha az eladó nem szavatol örökösi minőségéért, s a vevő vállalja emellett is a vételár megfizetését. Ekkor ugyanaz az eset áll fenn, amikor a halász nem fogott semmit, s a vevő a vételárral mégis tartozik"[21]. De ki az a bolond, aki vállalja a vételár megfizetését, ha még arról sincs biztosítva, hogy egyáltalán hozzájut a hagyatékhoz? Még szép, hogy a forráshely - amint a szerző is megállapítja - nem hívja ezt reményvételnek. Teljesen nyilvánvaló, hogy a quidquid iuris haberet venditor emptor haberet éppen azt jelenti, hogy az adásvétel az eladót a hagyaték tekintetében megillető jogosultságra, az eladó hagyatéki részesedésére nézve jön létre. Ha az eladónak semmilyen jogosultsága nincs a hagyaték tekintetében, akkor az adásvétel éppúgy tárgytalan, mintha a szóban forgó hagyaték nem is létezik. Ebben az esetben tehát nyilvánvaló, hogy nemcsak az eladó
- 166/167 -
mentesül mindenfajta szolgáltatástól, hanem a vevő is. Az eset pontosan az ellenkezője a reményvételnek. De nincs szó reményvételről, csak egy arra bizonyos szempontból emlékeztető esetről Ulpianusnak D. 18.4.11 alatt csonkán és töredékesen fennmaradt, hallatlanul szűkszavú és homályos szövegében: Nam hoc modo admittitur esse venditionem "si qua sit hereditas, est tibi empta". et quasi spes hereditates: ipsum enim incertum rei veneat ut in retibus.
Szerző hibásan fordítja a latin szöveget s ez már eleve helytelen irányba tereli értelmezését. Az említett adásvételi klauzula ugyanis nem valamely jövőben megnyíló hagyatékra vonatkozik, amint a szerző fordítása sugallja: "ha bármi is lesz a hagyaték, az legyen általad megvéve", hanem egy jelenben már létező, megnyílt hagyatékra: ha van valamely - közelebbről meg nem határozható - hagyaték, az legyen közöttünk az adásvétel tárgya. Ha Ulpianus egy jövőben majdan megnyíló hagyatékra vonatkoztatta volna az idézett klauzulát, szembekerült volna Pomponius és Paulus felfogásával, akik határozottan leszögezik, hogy élő személy hagyatékéra nem lehet adásvételt kötni, az ilyen szerződés semmis. Így Pomponius: Si hereditas venierit eius, qui vivit aut nullus sit, nihil esse acti ... (D. eo. 1), Paulus pedig: Cum hereditatem aliquis vendidit, esse debet hereditas, ut sit emptio ... quae si non est, non contrahitur emptio... (D. eo. 7). Kaser feltételezi, hogy itt Ulpianus ellentmond Paulusnak, amint több más helyen is előfordul[22]. Ez azonban nehezen hihető, hiszen akkor Ulpianus a kor irányadó erkölcsi felfogásával is ellentétbe került volna, amely erkölcstelennek tartotta, hogy valaki egy másik személy halálára várakozzék, abban érdekelt legyen. Egy élő személy majdan megnyíló hagyatékának értékesítéséről legfeljebb előzetes megállapodás köthető, amely egyrészt semmilyen kötelező erőt nem von maga után a felek részére, másrészt erkölcsileg meglehetősen visszatetsző. Az effajta megállapodások erkölcstelenségétől még Jusztiniánusz császár is visszaborzad, bár azt az engedményt teszi 531-ben kiadott rendeletében, hogy amennyiben az örökhagyó hozzájárul a kérdéses megállapodáshoz és ebben élete végéig kitart, akkor végrehajtható a megállapodás: Tunc etenim sublata acerbissima spe licebit eis illo sciente et iubente huiusmodi pactiones servare (C. 2,3,30,3).
Vassalli is meggyőzően utasítja el azoknak a pandektistáknak a nézetét, akik az idézett Ulpianus-helyre hivatkozva úgy vélik, lehetséges jövőben megnyíló hagyaték eladása is, ha nem meghatározott személy hagyatékáról van szó (Mühlenbruch, Bucher, Seuffert), ill. feltételezik, hogy a kérdéses hely mind jövőben megnyíló, mind már megnyílt hagyatékokra vonetkoztatható (Göschen, Fadda)[23]. Armando Torrent is többszörösen hangsúlyozza, hogy kizárólag már megnyílt hagyaték eladásáról lehet szó, álláspontját idézi is Benke, de mintha nem értené igazán jelentőségét[24].
Vassalli azt is világosan leszögezi, hogy az adásvétel csak akkor jön létre, ha az eladó ténylegesen megszerzi a hagyatékot: "... la compra vendita cominci a spiegare il suo effetto solo quando eventualmente la delazione siasi verificata a favore del venditore (poiché non è data l'ipotesi di vendita di cosa altrui) ..."[25]. Ebből pedig világosan következik a contrario, hogy ha az eladó nem szerzi meg a hagyatékot, az adásvétel tárgytalan, tehát sem az eladót, sem a vevőt nem terheli semmiféle szolgáltatás. Vassalli tehát a legkevésbé sem tekinti reményvételnek a kérdéses helyen említett adásvételt, ami persze összhangban van - ma már túlhaladottnak tekinthető - szövegkritikai álláspontjával, hogy a spes hereditatis kitétel jusztiniánuszi interpoláció. Torrent mély hallgatással siklik el a kényes kérdés fölött. Calonge és Kaser viszont már beleesnek a csapdába, ahová - nagy huppanással - Benke is lelkesen követi őket. Calonget a D. eo.10 alatti Iavolenus-fragmentum téves értelmezése vezeti félre, ahogyan Benkét - mint láttuk - D. eo.13. Egyikük sem veszi észre ugyanis, hogy a si quid iuris esset venditoris vagy quidquid iuris haberet venditor klauzulák arra a szolgálnak, hogy az adásvételt az eladónak a hagyatékra nézve fennálló jogára, a hagyatékban neki járó részesedésre szorítsák. Ezért nem érzékelik azt a kézenfekvő a contrario következtést sem, amely egyedül felel meg a józan és méltányos jogászi gondolkodásnak: ha az eladónak nincs semmiféle jogosultsága a hagyatékra nézve, nyilván nem tartozik semmivel a vevőnek, de ugyanennyire nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a vevő sem tartozik semmivel az eladónak. A Iavolenus-fragmentumnak ezt a téves értelmezését aztán Calonge - minden megfontolás és körültekintés mellőzésével - átviszi az Ulpianus-fragmentumra, holott abban egész más esetről van szó, csak a kompilátorok fűzték közvetlenül egymáshoz a két eltérő esetet tárgyaló szöveget. Ebből ered végül az az elhibázott következtetése, hogy a vevőnek akkor is fizetnie kell, ha az eladót nem illeti meg a hagyaték, tehát nem tud átruházni semmit a vevőre: "En estos casos el vendedor no responde aunque la herencia no llegue a existir. El comprador ha comprado a todo riesgo ... el comprador no puede reclamar el precio pagado"[26].
Calonge nézetét visszhangozza kritikai fenntartások nélkül Kaser: "Stellt sich heraus, dass die Erbschaft nicht dem Verkäufer zusteht, dann soll der Käufer keinen Anspruch auf Rückgabe des Kaufpreises haben"[27]. A méltányos jogérzék hiánya mellett a két szerzőt jelentős részben a Iavolenus-fragmentum szövegében szereplő periculum szó vezeti félre: ... id actum esse manifestum est, ut quemadmodum emolumentum negotiationis, ita periculum ad emptorem pertineret. Mindketten úgy
- 167/168 -
vélik, hogy amint a periculum est emptoris regula szerint a vevőnek akkor is ki kell fizetnie a vételárat, ha - az eladott dolog vis maior folytán bekövetkező pusztulása miatt - nem kap semmit, a hagyatékvétel vizsgált eseteinél is arról van szó, hogy a vevőnek akkor is fizetnie kell, ha az eladót nem illeti meg a hagyaték, ennélfogva nem áll módjában a vevőre átruházni[28]. Pedig itt nyilvánvalóan nem erről van szó, hanem arról, hogy a vevőnek nem kell fizetnie, ha az eladót nem illeti meg a hagyaték, mivel ebben az esetben az adásvátel létre sem jön, nincs amit eladtak volna, hiszen az az eladónak a hagyatékra vonatkozó joga lett volna. A periculum est emptoris szabály érvényesülési körében viszont az adásvétel nagyon is létrejött, sőt perfektté is vált: a felek egyedileg pontosan meghatározták az eladott dolgot.
Az említett szerzők értelmezésével szemben még egy rafinált szövegkritikai érv is felhozható lenne. Szövegkritikai szempontból nem elképzelhetetlen ugyanis, hogy Iavolenus eredeti szövege az in iure cessio hereditatis jogi hatályát tárgyalta, s a kompilátorok szabták át a formátlan hagyatékvétel esetére. A rendelkezésünkre álló Digesta-szöveg ugyanis hallatlan könnyen és elegánsan alakítható vissza egy olyan feltételezett eredeti szöveggé, amelynek témája az in iure cessio hereditatis lett volna:
Quod si in [venditione]< iure cessio> hereditates [id actum] <acta> est, si quid iuris esset venditoris, venire, nec postea quicquam praestitutu iri: quamvis ad [venditorem] <cedentem> hereditas non pertinuerit, nihil tamen eo <nomine> praestabitur, quia id actum esse manifestum est, ut quemadmodum emolumentum [negotiationis] <legis actionis> , ita periculum ad [emptorem] <vindicantem> pertineret.
Az in iure cessio hereditatis ősi rituális aktusának végrehajtása tehát eo ipso azzal a hatással járt, hogy a szerző fél az átruházó joghelyzetébe lépett, pontosan annyi jogot szerzett a hagyaték tekintetében, mint amennyivel maga az átruházó rendelkezett. A quidquid iuris venditor haberet klauzula kikötése tehát ebben az esetben fölösleges lett volna, hiszen automatikusan érvényesült az átruházás céljából alkalmazott rituális aktus természete folytán. Később azért alakulhatott ki ennek a klauzulának a gyakori kikötése a hagyatékvételeknél, hogy a formátlan adásvételi megállapodás is ugyanazzal a joghatással járjon, mint a korábban használatos rituális eljárás.
Ha az eredeti szöveg témája valóban az in iure cessio hereditatis volt, nyilvánvalóan fel sem merült a szerző fél részéről teljesítendő bármiféle ellenszolgáltatás kérdése, ezért tökéletesen érthetővé válik, hogy Iavolenus nem tesz említést a vételárról. Sem arról nem szól, hogy a vevő elveszti, sem arról, hogy visszajár neki, ha az eladót nem illeti meg a hagyaték. Ez a kérdés ugyanis csak attól fogva válik akuttá, hogy a szöveg - a kompilátorok átalakítása folytán - már a hagyatékvételt tárgyalja. Mindazonáltal a periculum akkor is kielégítő módon értelmezhető, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a szöveg már eredetileg is a formátlan hagyatékvételről szólt. A vevő nyereséget könyvelhet el, ha a megszerzett hagyaték tiszta értéke nagyobb, mint a kifizetett vételár. Ettől a nyereségtől elesik, ha nem kapja meg a hagyatékot, mert nem illette meg az eladót. Ez akkor is hátrány a számára, ha a vételárat nem kell megfizetnie, ill. az visszajár neki. A periculum szó erre a hátrányra utalhat a vizsgált szövegben. Persze ha ilyenkor még a vételárat is elvesztené, különösen méltánytalan lenne reá nézve. Feltételezhetjük, hogy ennek még a gondolata sem merült fel Iavolenusban.
Benke tehát két ponton csúszik el alapvetően a szóban forgó Ulpianus-fragmentum értelmezésénél. Egyrészt feltételezi, hogy az adásvétel még nem megnyílt, tehát a szerződés megkötésekor még nem létező hagyatékra vonatkozik: "Az áru (sem a hagyaték, sem a jogállás) ugyanis a szerződés megkötésekor még nem létezik. A vevő tehát nem egyszerűen a hagyatékot, hanem azt a teljesen bizonytalan mennyiségű, értékű vagyoni jogosultságot óhajtja megszerezni, amellyel az eladó majdan rendelkezni fog: quidquid iuris venditor habuerit (sic!), mely persze utóbb - akár az öröklés elmaradása, akár a hagyaték passzivitása folytán - zérus is lehet ("nihil incident")". Másrészt úgy véli, hogy a vevő akkor is tartozik a vételárral, ha az eladó nem lesz örökös, tehát nem fog semmit sem szolgáltatni a vevőnek: "Az eladó ti. nem felel azért, hogy utóbb ezekből a hagyatékbeli jogosultságokból mi valósul meg (sic!!), jogszavatosság tehát csakúgy nem terheli, ... mint a reményvételben, mert a vevő átvállalja a dolog létrejötte elmaradásának veszélyét"[29].
Valójában - mint fent kifejtettük - a római jogban még nem megnyílt hagyatékra nem lehet érvényes adásvételi szerződést kötni. Teljes bizonyossággal kizárhatjuk tehát annak lehetőségét, hogy Ulpianus még nem megnyílt hagyatékra gondolt volna a si qua sit hereditas est tibi empta szerződéses megállapodás kapcsán. Hiszen ekkor a szövegnek így kellett volna szólnia: Si qua erit hereditas, erit tibi empta, de ez sem érvényes adásvétel, csupán minden kötelező erő nélküli pactum (conventio) lett volna. De arról sincs szó a szövegben, hogy az eladónak örökösnek, a hagyatékra nézve valamilyen jogosultnak kellene lennie. Ez a feltételezés csupán abból ered, hogy a szerzők a jusztiniánuszi kompiláció kontextusába helyezve értelmezik a fragmentumot. Az előtte és utána álló fragmentumok itt valóban arról az esetről beszélnek, hogy az eladó a hagyatékra nézve fennálló jogosultságát idegeníti el - D. eo. 10 pr. (Iavolenus): ... si quid iuris esset venditoris D. eo. 12 (Gaius): ... nisi sciente ad se non pertinere ita vendiderit ... -, Ulpianus szövegében
- 168/169 -
semmi sem utal arra, hogy erről az esetről lenne szó. Az általa tárgyalt esetben tehát teljesen szükségtelen feltételeznünk, hogy az eladó a hagyaték örököse lenne. Sokkal közelebb jutunk a szöveg helyes értelmezéséhez, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy az eladó egy hagyatékok forgalmazásával professzionálisan foglalkozó üzletember, bankár, aki számos hagyatékot tart "raktáron". Az adott esetben nincs is abban a helyzetben, hogy közelebbi adatokat közöljön az eladásra felkínált hagyatékról. Lehet, hogy az örökös vagy egyetemes hitbizományos adott neki megbízást a hagyaték értékesítésére, de elképzelhető az is, hogy - uratlan hagyatékról (bona vacantia) lévén szó - a fiskus illetékes hivatalnokától érkezett a megbízás a hagyaték értékesítésére s a befolyt vételárnak a fiskus javára történő befizetésére. A vevő ugyancsak dörzsölt pénzember, az üzleti élet "cápája" lehetett, aki megengedhette magának bizonyos pénzösszegek kockáztatását előre nem látott nyereség reményében. Ilyen feltételek mellett immár érthetővé válik számunkra, hogy a felek adásvételi megállapodásukban pusztán a hagyaték generikus meghatározására szorítkoznak, megelégednek azzal a hallatlanul szűkszavú megjelöléssel, 'ha van éppen valamely hagyaték az eladó raktárán': ... si qua sit hereditas ...
Teljesen elhibázott lenne ezt a kitételt felfüggesztő feltételnek tekinteni. A felfüggesztő feltétel bizonytalan jövőbeli eseményre utal. Egy hagyaték majdani megnyílása nem bizonytalan, hiszen minden ember halandó, csupán az időpont ismeretlen. Ha jövőben megnyíló hagyatékról lenne szó a megállapodásban, akkor legfeljebb időtűzésről beszélhetnénk, de ennek lehetőségét fent már egyértelműen kizártuk. Marad tehát az a lehetőség, hogy a si qua sit hereditas condicio in praesens illata: az eladónak nem áll módjában, hogy bármiféle közelebbi felvilágosítást adjon vevőjének a hagyatékról, mert nyilvánvalóan ő maga sincs "képben", pillanatnyilag még abban sem teljesen biztos, hogy valóban raktáron van-e az a hagyaték, amelyre gondol, csupán sejti, hogy igen, mert még nem kelt el. A si qua sit hereditas helyesen tehát az eladó bizonytalanságára, aktuális információinak hiányosságára vonatkoztatható. A vevő, mivel maga kockázatokat vállaló befektető, pillanatnyilag meg is elégszik az eladónak ezzel a hallatlanul információszegény nyilatkozatával. Kitűnő érzékkel ismerte föl a szöveg mögött meghúzódó helyzet valóságos életbeli tartalmát Antonius Faber, aki világosan leszögezte: ... hereditas nunquam ita vendi potest 'si qua sit' nisi iam defunctus ille sit de cuius hereditate vendenda agitur. Itaque in emptione hereditates hoc modo facta incertitudo nulla unquam esse potest ex parte rei, sed tantum ex parte nostrae inscientiae. Quod diversum est in retibus et in venatione vendita[30].
Az Ulpianus által tárgyalt adásvétel tehát semmiképpen sem reményvétel: ha kiderül, hogy az eladó tévedett, az a hagyaték, amelyre gondolt, már elkelt vagy még nem érkezett meg az értékesítésére szóló jogszerű meghatalmazás, a vétel tárgytalan, az eladó nem szolgáltat semmit, de természetesen a vevő sem tartozik a vételárral. Ellenkező esetben viszont a vevő a vételár fejében megkapja a teljes hagyatékot mint vagyonösszességet (unversitas bonorum, universitas iuris) - annak minden aktív és passzív alkotórészeivel. Nyilvánvaló, hogy ez számottevő kockázattal jár a vevő számára: előfordulhat, hogy kiderül, a hagyaték nullszaldós avagy deficites, ilyenkor nyilvánvalóan anyagilag "leégés" a vevőnek az üzlet. Szó sincs azonban arról, hogy - amint Benke bizonygatja - ez az "üres háló" esetével lenne azonos. Az "üres háló" egy pillanatnyi statikus helyzet, amelyben már soha semmilyen változás nem következhet be a jövőben. A hagyaték ezzel szemben egy időben dinamikusan változó vagyontömeg. Amint Ulpianus megállapítja: ... hereditas et augmentum recipit et deminutionem ... (D. 5,3,20,3). Előfordulhat tehát, hogy a hagyaték abban az időpontban, amikor a vevő megszerzi, passzív, később azonban - termés, állatok szaporulata, rabszolgák szerzeményei, rabszolgáknak juttatott hagyatékok, hagyományok, ajándékok révén - aktívvá válik. Természetesen ennek a fordítottja is elképzelhető: a korábban aktív hagyaték természeti csapások, fosztogatások, háborús pusztítások következtében passzívvá válik. A vevő kockázata tehát időben nem korlátozódik a hagyaték megszerzésének pillanatára, hanem egy jóval tágabb időtartamot ölel fel. Itt nagyon sok minden történhet, ami a vevő előnyére vagy hátrányára szolgál. Feltehetőleg ilyen megfontolásoktól indíttatva mutatkozott az esetünkben szereplő - "dörzsölt pénzemberként" modellezett - vevő hajlandónak arra, hogy beleugorjon egy zsákbamacska megvételébe.
Kizárólag a vevő kockázatos helyzetének jellemzésére szolgál Ulpianus szövegében a spes szó előfordulása. A vevő kétségtelenül abban a reményben áll rá az eladó ajánlatára, hogy gazdag hagyatékhoz jut, többet fog "kiszedni" a hagyatékból, mint amennyit fizetnie kell érte, tehát üzleti nyereséget realizál. Ennyiben nyilván hasonló a helyzete a halász várható fogását, a vadász várható zsákmányát megvásárló helyzetéhez. De pusztán hasonlóságról van szó, távolról sem azonosságról, melynek folytán a hagyatékvételt reményvételnek lehetne tekinteni. Feltehetően tudatában van ennek Ulpianus is. Erre utal a quasi = mintha módosítószó használata a szövegben spes előtt. Egyébként a szöveg érezhetően romlott, bizonyos "zúzódásokat" szenvedett az 1800 éves áthagyományozási folyamat során. Az et quasi spes hereditatis passzusból bántóan hiányzik az igei állítmány. Indokolatlan továbbá a coniunctivusra való átugrás az utolsó tagmondatban: ipsum enim incertum rei veneat, ut in retibus. Némi szövegkritikai plasztikai beavatko-
- 169/170 -
zással azonban ezek az apróbb sérülések eltüntethetők, a szöveg eredeti épségében helyreállítható. Ezzel eredeti tartalma is nyomban világossá és tökéletesen érthetővé válik számunkra. Feltételezhető, hogy et helyett eredetileg ut consecutivum állott, ezzel nyomban érthetővé válna a coniunctivus használata az utána következő szövegrészben. Az igei állítmány hiánya a középrészben pedig azzal a feltevéssel küszöbölhető ki, hogy hereditatis helyett eredetileg hereditas sit állott, a másoló hibásan összeolvasztotta a két szót. Így jött létre a hereditatis genitivus s annak birtokává vált spes a romlott szövegben. Az értelmezőket végzetesen félrevezető spes hereditatis fordulat tehát kiküszöbölhető a szövegből. Ulpianus nem egy - a jövőben feltehetőleg megnyíló és az eladó által megszerzendő - hagyaték reményéről beszél, hanem arról, hogy az adásvétel tárgyát tevő hagyaték, mivel az eladó pusztán generikusan határozta meg, semmilyen közelebbi információt nem tudott róla adni a vevőnek, csupán mint remény adott a vevő számára, ugyanúgy mint a halfogás a vevő számára, aki előre megveszi a háló tartalmát: ... 'si qua sit hereditas est tibi empta': [et] <ut> quasi spes [hereditates] <hereditas sit>: ipsum enim incertum rei veneat ut in retibus.
Nincs szó reményvételről a spes futurae obligationis fordulat esetében sem, amelyet Gaius alkalmaz egy másik forráshelyen (D. 35,2,73,1)[31]. Itt azt vizsgálja a jogtudós, miként lehet a quarta Falcidia kiszámítása szempontjából figyelembe venni a hagyatékban levő feltételes követeléseket, ill. a hagyatékot terhelő feltételes tartozásokat. Az egyik megoldási lehetőséget abban látja, hogy a bíró a kérdéses vagyonalkatrészek értékének meghatározásánál azt az összeget vegye figyelembe, amelyért a szóban forgó feltételes kötelmek a piacon feltehetőleg értékesíthetők: ...quanti ea spes obligationis venire possit ... Nyilvánvaló, hogy ezeknél a feltételezett adásvételeknél - éppen úgy, mint a fent tárgyalt hagyatékvételnél - létezik egy formális jogi entitás, amely az adásvétel tárgyát képezi: a szóban forgó keresetjog. Ezt a keresetjogot ugyanis nem a feltétel bekövetkezése hozza létre, hanem az a causa, amelyen jogilag alapszik. A feltétel bekövetkezése nem joghatást kifejtő, adott esetben kötelmet fakasztó causa, hanem pusztán ténykörülmény, amely csupán a causa alapján, a tételező ügyleti akarat folytán jut a jogviszony teljessé válását biztosító szerephez. Aki feltételes követelést vesz, nem semmit vesz, hanem egy létező keresetjogot, amelynek érvényesíthetősége persze bizonytalan, a feltétel bekövetkezésétől függ.
Kérdés persze, található-e a piacon olyan aktuális balek, aki egyáltalán hajlandó megvenni egy effajta feltételes követelést és mennyiért. A bíró biztosan nem fog empirikus felméréseket végezni ennek tárgyszerű magállapítás céljából, hanem egyszerűen - kár köntörfalazni - ráüt a hasára és kimond egy számára plauzibilisnek tűnő összeget. Ez lehet a követelés névértékének 50%-a, lehet annál nagyobb vagy kisebb hányada, de lényegében egy önkényesen meghatározott összeg, amelynek sem verifikálására, sem falzifikálására a felek számára nem nyílik a perben semmiféle lehetőség. Az önkényesség csak akkor lenne kiküszöbölhető, ha a bíró kimenne a piacra és begyűjtene különböző vételi ajánlatokat a szóban forgó feltételes követelésekre nézve, majd ezekből átlagot vonna. Ezt nyilván nem fogja megtenni. Végeredményben tehát megállapíthatjuk, hogy a spes obligationis ugyanolyan jogászi svindli Gaius részéről, mint a spei emptio Pomponius részéről: a jogtudós egy felettébb homályos és megfoghatatlan kritérium felállításával egyszerűen palástolni akarja a bírói önkényt, amely a kérdés eldöntésében - minden tárgyszerű vizsgálat vagy ellenőrzés kizárása mellett - kikerülhetetlenül érvényesül.
Lényegében ugyanerről van szó, amikor - a hálókivetés szándékos elmulasztása esetén - a bírónak meg kell becsülnie a várható fogás értékét: Si iactum retis emero et iactare retem piscator noluit, incertum eius rei aestimandum est ... (Celsus, D. 19,1,12). Biztosak lehetünk itt is abban, hogy a bíró nem fog empírikus vizsgálatokat végezni a várható fogás leginkább valószínű mértékének megállapítása céljából: nem fog 10-15 alkalommal kimenni halat fogni, hogy átlagot számíthasson, de 20-30 halászt sem fog kikérdezni, hogy mekkora fogásaik voltak az elmúlt egy-két évben és milyen gyakorisággal. Kissé naivnak tűnnek Benkének láthatólag a bírói talár presztízse érdekében tett megjegyzései: "... a becslés módját a várt vagy az elvárható (?!) vagy egy szokásos fogás becsült értéke határozza meg ... Igazi bírói feladat: mérlegelni kell a józan ész szerint. Figyelemmel kell lennie a iudexnek a közvetlen megelőző vagy követő napokban a környéken elért fogásokra, az időjárásra, egyáltalán minden releváns és összehasonlításra alkalmas attribútumra"[32]. A 'bizonytalanság mértékének meghatározása' olyan megfoghatatlan formula, amely megint csak a bírói önkény palástolására szolgál: a bíró döntése nem empirikus vizsgálatok során szerzett és ellenőrizhető adatokon fog alapulni, hanem puszta belátáson, tételezésen, amely mögött jelentős részben - jórészt tudattalanul - a felekkel szembeni rokon- vagy ellenszenve, morális affinitása fog érvényesülni.
Egyébként Gaius - úgy tűnik - maga is elégedetlen a kérdés megoldásának említett módozatával. Egy alternatív megoldást is javasol ugyanis, amely már teljesen kiküszöböli az előző megoldásban rejlő önkény lehetőségét. Ez abban áll, hogy az örökös a hagyományok kiosztásánál ne vegye figyelembe a hagyaték feltételes követeléseinek, ill. tartozásainak értékét, hanem a felek - stipulatio útján - vállaljanak egymással szemben kölcsönösen kötele-
- 170/171 -
zettséget arra, hogy utóbb a szükségessé váló korrekciókat végrehajtják. Ha tehát utóbb - a feltétel bekövetkezése folytán - behajthatóvá válik egy feltételes követelés, ennek háromnegyed részét az örökös ossza szét - hagyományaik értékének arányában - a hagyományosok között, mivel a hagyományok kiosztásakor úgy tekintették, mintha ez a követelés nem állt volna fenn, tehát a hagyaték tiszta értéke kevesebb lett volna, mint valójában. Ha pedig utóbb - a feltétel bekövetkezése folytán - az örökösnek törlesztenie kell egy feltételes tartozást, ennek háromnegyed részét térítsék meg neki - hagyományaik értékének arányában - a hagyományosok, mivel hagyományaik kiosztásakor úgy tekintették, mintha ez a tartozás nem állt volna fenn, így a hagyaték tiszta értéke nagyobb lett volna, mint valójában.
Szerző művében nagyszabású kísérletet tesz arra, hogy a reményvételnek ne csak a klasszikus római jogtól napjainkig terjedő utóéletét mutassa be, hanem - időben visszafelé haladva - annak előéletét is az antik görög jogban. Egyéb források híján azonban mindössze egy irodalmi anekdota áll rendelkezésére, amelyből bármiféle egzakt jogi következtetést levonni teljes képtelenség.
A több forrásban is említett, meseszerű történet szerint halászoktól megveszik a leendő fogást. A források a felek személyét illetően is eltérnek egymástól. Diogenész Laertiosz Talész-életrajza szerint ióniai ifjak veszik meg a várt fogást milétoszi halászoktól, Plutarkhosz Szolón-életrajza szerint milétoszi látogatók Kósz szigetén veszik meg látatlanban néhány halász majdani fogását. Nagy meglepetésre azonban a hálóból nem halak kerülnek ki, hanem egy háromlábú, arany, áldozati csésze. Vita támad a felek között, vajon kit illet meg ez a váratlanul előbukkanó kincs. A halászok maguknak követelik a nem várt fogást, arra hivatkozva, hogy a szerződés megkötésekor csupán halfogásra gondoltak, az adásvétel kizárólag a halakra vonatkozott. A vevők ezzel szemben utóbb úgy értelmezik a megállapodást, hogy az bármire kiterjedt, ami fennakad a hálóba, belekerül a hálóba. Az aranylelet tehát nem a halászokat illeti meg, hanem a vevőket. Ahogyan a pletykás Valerius Maximus összefoglalja: ... orta controversia est, illis piscium se capturam vendidisse adfirmantibus, hoc se fortunam ductus emisse dicente[33]. Mivel nem tudtak egymással dűlőre jutni, az Apolló szentélyéről híres Delfi papnőjéhez, Pütiához fordultak, hogy közvetítse számukra az isten óhaját az aranylelet sorsát illetően. Az isten válasza azonban nem oszlatott el minden homályt. Úgy rendelkezett, hogy a legbölcsebb embert illeti meg a kincs: Τις σοϕιη παντων πρϖτος; τουτω τριποδ'αυδϖ[34]. Ezután végigjárja Görögország hét bölcsét a kincs, mert szerénységből egyikük sem akarja elfogadni, nem merészeli magát a halandók közül a legbölcsebbnek tekinteni. Végül - Diogenész Laertiosz szerint ismét - Talészhez, - Plutarkhosz szerint - Szolónhoz kerül a lelet, aki visszaküldi az Apolló-szentélybe, ahonnan a homályos értelmű isteni intés elhangzott. Úgy tűnik, a bölcs felismerte, hogy a homályos szózat mögött papi kapzsiság húzódik meg, melyet később a nagy drámaíró, Szofoklész is szóvá tesz: το µαντικον γαρ παν φιλαργυρον γενος[35]. Lehetséges, hogy ez olyan közmondás volt a görög világban, mint a magyarban "minden szentnek maga felé hajlik a keze". Feltehetőleg Pütia, amikor a tanácsot adta, ravasz módon számított arra, hogy egyik bölcs sem fogja magát a legbölcsebb embernek tekinteni, mert fél, hogy gőgjét megbüntetik az istenek, így a kincs előbb-utóbb úgyis visszakerül a szentélybe. Ezt a ravaszságot láthatta át az éles elméjű Talész vagy Szolón, amikor maga is igyekezett megszabadulni a kéretlen ajándéktól.
Az esetről tudósító irodalmi hagyományban található egyenetlenségek is arra utalnak, hogy nem valamely különösebben komolyan vehető történeti tényről van szó. Ha lehántjuk a történetre rakódott mesés, anekdotikus elemeket, olyan reális maghoz juthatunk el, amely egyúttal a különlegesen furmányosnak tűnő jogi probléma megoldását is magában rejti. Egyszerűen arról lehetett szó, hogy halászok kihúztak a hálójukban a tengerből egy olyan aranytárgyat, amelyről látszott, hogy szakrális jellegű, valamely szentélyből származik, feltehetőleg szentségtörő rablók ragadták el és menekülés közben elvesztették, beleejtették a tengerbe. Nyilvánvaló volt, hogy fel kell deríteni, melyik szentélyhez tartozik, ha pedig ez nem jár sikerrel, fel kell ajánlani valamelyik templomnak, nehogy az istenek megharagudjanak arra a kapzsi, elvetemült halandóra, aki szentségtörő módon magánál tart egy szent tárgyat. Ez lehetett a meglehetősen soványka alapsztori, a valóságos esemény, amelyet a görögök lebírhatatlan mesélő-mítoszteremtő kedve felduzzasztott, kiszínezett. Az anekdota végső kicsengése azonban sajátos módon egybevág a feltételezhető történeti valósággal: a véletlen folytán megtalált szakrális tárgyat visszaadták az isteneknek, visszahelyezték szakrális funkciójába.
Ha kellőképpen átlátunk ezeken az összefüggéseken, az eset kapcsán felvetődő jogi probléma is nyomban szétpukkad szemünk előtt, akár egy szappanbuborék. Nyilvánvaló ugyanis ezek alapján, hogy az áldozati csésze nem illette meg sem a halászokat, sem azok vevőit. Nincs szó kincstalálásról amint Pufendorf gondolja: ... mensa illa sequebatur legem thesaurorum mert a talált tárgy szakrális jellegéből egyértelműen következett, hogy valamelyik templomhoz, kultikus helyhez tartozik. Olyan helyzet volt ez, mintha valaki manapság egy
- 171/172 -
arany szentségtartóra (monstranciára) bukkanna. Tisztában kellene lennie azzal, hogy ezt nem tarthatja meg magának, mert valamelyik katolikus templomhoz tartozik. Kötelessége tehát ennek felderítése, ha pedig nem jár sikerrel, vissza kell adnia a katolikus egyház valamelyik szervének - plébános, helynök, püspök -, aki majd tudja, hogyan kell eljárni a szakrális tárggyal. Úgyszintén tárgytalan ennek folytán a halászok és vevőik közötti jogvita a szerződés értelmezéséről. Nincs itt szó különösen a nyilatkozati elve győzelméről az akarati elve felett, amint Benke[36] tévesen Pufendorfnak tulajdonítja. A nagy természetjogi gondolkodó ugyanis egészen világosan az akarati elv mellett száll síkra: ... in omni contractu interpretando oportet respicere mentem contrahentium. Atqui heic non utique de extrahendo auro, sed de piscibus fuerat cogitatum[37]. Követi ebben Heineccius, aki szintén az akarati elv alapján értelmezi a szerződést és a vitát a halászok javára dönti el a milétoszi ifjakkal szemben, ... qui sibi non tripodas aureos, de quibus neutri contrahentium cogitaverant, sed pisces, quos capturi essent, fuerant stipulati[38].
Ami mármost a halászok és az ifjak között megkötött szerződés jogi tartalmát, jellegét illeti, erre nézve a történetből a legcsekélyebb mértékű felvilágosításhoz sem jutunk. A szerzőket, akik tudósítanak bennünket a különös esetről, ez láthatólag a legkevésbé sem érdekelte, őket kizárólag a háromlábú aranycsésze foglalkoztatta. Nem tudjuk meg, vajon halakat is fogtak-e a halászok, de azt sem, vajon kifizették-e a vételárat - akár a megállapodással egyidejűleg, akár utóbb - az ifjak. Így a görög reményvétel létezése tekintetében minden használható forrásadatot nélkülöznünk kell. Ha abból indulunk ki, hogy az adásvétel a görögök körében készvétel volt - amint Josef Partsch nyomán a XX. században számos kutató[39], így a görög adásvételről a legtekintélyesebb monográfiát készítő Fritz Pringsheim[40] vallja -, arra gondolhatunk, hogy a halászok és az ifjak megállapodása a várt fogás megvételéről tulajdonképpen egy előszerződés volt, amelyben előzetesen ígéretet tettek egymásnak arra, hogy majd adásvételt kötnek egymással - előre meghatározott vételáron - a majdani fogás tekintetében. Nehezen olvasható bele ebbe az előszerződésbe az az értelmezés, hogy az ifjak vállalták, akkor is megkötik az adásvételi szerződést a halászokkal - következésképp kifizetik a vételárat -, ha a halászok nem fognak semmit, így nem tudnak semmit átadni az ifjaknak. A görög reményvétel tehát minden bizonnyal bukik, már csak azért is, mert a vételárat feltehetően a fogás átadásakor fizették volna ki a vevők, s ha nem kaptak semmit, aligha lettek volna hajlandók fizetni. Erre következtethetünk egyébként a mi esetünkben abból, hogy a történet mélyen hallgat a vételár kifizetéséről (argumentum a silentio). Minden valószínűség szerint feltételezhetjük ugyanis, hogy az ifjak, miután nem kapták meg a háromlábú áldozati csészét, semmit sem fizettek a halászoknak, hanem duzzogva odébb álltak. Ha már előre fizettek volna vagy a halászok még a vételárat is követelték volna tőlük, ez nyilván még jobban felkorbácsolta volna a kedélyeket, úgyhogy az írók nem siklottak volna el szó nélkül fölötte.
Benke abba a fonák helyzetbe kerül mármost, hogy egyrészt mindenáron igyekszik bizonyítani a görög reményvételt - jóllehet ennek forrásalapja jóformán semmi -, másrészt több akadályt említ, amelyek szerinte nehézségeket gördíthettek a görögök számára a reményvétel elismerése útjába. Nos, a helyzet valójában az, hogy ezek az akadályok, amelyekre a szerző hivatkozik, egyáltalán nem állottak fenn a görög jogban, - a reményvétel elismerését a görögök részéről ennek ellenére aligha tételezhetjük föl.
Vegyük sorra tehát a Benke által felállított akadályokat[41]!
Elsősorban az jelent nehézséget a szerzőnek, hogy a görög jogban - álláspontja szerint - a vételár kifizetésével a vevő nyomban - ipso facto - megszerzi a megvásárolt dolog tulajdonát, úgyhogy tulajdoni kereset - διαδικασια - áll a rendelkezésére az eladóval szemben, ha nem lenne hajlandó a dolgot neki annak rendje és módja szerint átadni. Egy várt halfogás megvétele esetében ez ahhoz a képtelen következményhez vezetne - reductio ad absurdum -, hogy a vevő a vételár megfizetésével nyomban tulajdont szerez azokon a halakon, amelyek majd belekerülnek az eladó hálójába, de egyelőre még vígan úszkálnak a vízben, mit sem tudva sorsukról, amely hamarosan eléri őket. Ez nyilvánvalóan abszurd következtetés lenne! A szerző azzal az okoskodással próbál meg kitérni előle, hogy a halakat a szerződés céljának tekinti, tárgyának viszont a hálóvetést[42]. Nyelvileg ezt alátámasztani látszik, hogy a szóban forgó adásvételt Diogenész Laertiosz a βολον αγορασαι kifejezéssel írja le, Plutarkhosz pedig a πριαµενων τον βολον kifejezéssel[43]. Ez kétségtelenül pontosan megfelel a latin iactum emere kifejezésnek, de változtat-e ez valamit a helyzeten? Lehet-e tulajdont szerezni a hálóvetésen, ill. képezheti-e adásvétel tárgyát a hálóvetés? Nyilvánvalóan arról van itt szó, hogy a 'hálóvetés' névátvitelként (sensu improprio et metonymico) szerepel az említett kifejezésekben, ugyanúgy, mint a 'hordó' a 'megitták az egész hordót' ízes fordulatban. A 'hálóvetés' a halak helyett áll, a halakat jelenti, mint ahogyan a 'hordó' nyilvánvalóan annak tartalmát, a benne levő bort jelenti. Ezzel az okoskodással tehát aligha jutunk előre, aligha kerülhetjük el a reductio ad absurdum fenyegetését.
- 172/173 -
De eltekintve mármost a természetes szabadságukban élő halak, vadak, madarak különleges helyzetétől, tartható az a tétel, hogy a vevő a vételár kifizetésével tulajdont szerez a megvett dolgon és ezt διαδικασια indítása révén érvényesítheti a dolgot átadni vonakodó eladóval szemben? Leist már 1886-ban felhívta a figyelmet arra, hogy forrásaink a legkevésbé sem támasztják alá, hogy a διαδικασια a görög jogban a római rei vindicatio szerepét töltötte volna be[44]. Kasert ellenben annyira megbabonázta a görög διαδικασια és az általa rekonstruált római legis actio sacramento in rem közötti analógia[45], hogy - meglehetősen elhamarkodottan - félresöpörte Leist megállapításait: "Die Diadikasie in der unmittelbaren Anwendung auf Eigentumsfeststellungsstreit kann hiernach als gesichert gelten"[46]. Az efféle önkényes eljárások, csúsztatások - ha néha később is -, de jóformán mindig megbosszulják magukat. Arnold Kränzlein[47] és Gerhard Thür[48] utóbb ismét rámutattak arra, hogy a görög διαδικασια a források szerint egyáltalán nem tekinthető a római rei vindicatio megfelelőjének.
Az általunk tárgyalt esetben, amikor tehát a vételárat kifizető vevő mint tulajdonos követelné a megvett a dolgot a kiadni vonakodó eladótól, különösen alkalmatlan jogeszköznek tűnik a διαδικασια. Ez a per ugyanis olyan esetek eldöntésére szolgál, amelyben többen érvényesítenek valamilyen jogcímet a per tárgyára, az eljárás célja pedig annak megállapítása, kinek van erősebb, megalapozottabb jogcíme a felek közül: 'οτω προσηκει µαλλον[49]. Márpedig, ha komolyan vesszük a tételt, hogy a vevő a vételár kifizetésével - még a dolog átadása előtt, attól függetlenül - megszerzi a tulajdont, akkor nyilvánvaló, hogy az eladónak már semmilyen jogcíme nincs a dologra, korábbi jogcíme a vételár kifizetésével ipso iure megszűnt. Jogcíme immáron egyedül és kizárólag a vevőnek van. Milyen jogcímet érvényesíthetne az eladó az esetleg meginduló διαδικασια során? Talán a saját korábbi jogcímét? Mi értelme lenne ennek? A διαδικασια biztosan nem azt a célt szolgálta, hogy az aktuális tulajdonos mellett fellépjenek a korábbi tulajdonosok is, hátha nekik erősebbnek bizonyul a jogcímük.
Eltekintve attól, hogy a διαδικασια a legkevésbé sem lett volna alkalmas eljárási jogeszköz az adott esetben a vevő számára tulajdoni igénye érvényesítésére, ez az igény anyagi jogilag sem lett volna igazán megalapozva. Hogy a görög jogban a vevő számára a tulajdon megszerzéséhez - a vételár kifizetésén túlmenően - nem volt szükség a dolog átadására, a XX. századi grecisztikában uralomra jutó avantgárd, így Pringsheim által fölvetett, szenzációsnak szánt tézis, amely a görög adásvételnek a rómaitól való toto caelo különbözőségét volt hivatva demonstrálni: "Transfer of possession, tradito, παραδοσις is not required in Greek law for the transfer of ownership. Actual delivery of the goods sold, which formed in primitive cash-sale one side of the transaction, has been eliminated ..."[50].
A görög adásvétel valóban lényegesen különbözött a rómaitól processzuális szempontból: a görög jogban nem volt olyan kereset, amely szerződésszegés esetén az érdeksérelem megtérítését biztosította volna a sérelmet szenvedő félnek, mint a római jogban az actio empti és venditi. Ugyanez volt a helyzet a másik, társadalmi-gazdasági szempontból óriási jelentőségű konszenzuális szerződés, a bérlet esetében is. Ebből azonban a legkevésbé sem következik, hogy ezek a konszenzuális szerződések a görög jogban nem léteztek volna! Hogy a görög jogban az adásvétel alapvetően készvétel (Barkauf, cash-sale, baratto) volt, amint általánosan elfogadott, biztosan igaz, de teljesen triviális megállapítás. Minden jogrendszerben - így napjainkban is - az adásvétel az esetek óriási többségében készvétel: az áru és a vételár egyidejű kicserélése révén valósul meg. De ez ugyanúgy konszenzuális szerződés, mint az olyan adásvétel, amelynél a felek megállapodása és a szolgáltatások kölcsönös teljesítése időben nem esik egybe, hanem elválik egymástól. A reálszerződéseknél szolgáltatás és ellenszolgáltatás időben mindig elválnak egymástól, tartalmilag azonban egybeesnek: az egyik fél által nyújtott szolgáltatást kell utóbb a másik félnek - meghatározott feltételek mellett - visszaszolgáltatnia. A kölcsönt a kölcsönvevőnek utóbb vissza kell fizetnie, a haszonkölcsönbe kapott dolgot használat után vissza kell adni, a letétbe helyezett dolgot a letevő kérésére a letéteményesnek ki kell adnia. Amennyiben szolgáltatás és ellenszolgáltatás tartalmilag különbözik egymástól - mint az adásvételnél, ahol áru és vételár, a bérletnél, ahol használat és bérleti díj áll egymással szemben -, fogalmilag nem beszélhetünk reálszerződésről, hanem csak konszenzuális szerződésről. Hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás teljesítése időben és térben elkülönül egymástól vagy egybeesik, ebből a szempontból teljesen közömbös. Ehhez képest a római jogban az ún. névtelen szerződéseket (contractus innominati, ανωνυµα συναλλαγατα) is konszenzuális szerződéseknek kell tekintenünk, hiszen a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás tartalmát tekintve ezekben is eltér egymástól. Ezeknek a szerződéseknek azonban nincsenek nevesített keresetformuláik, így bármelyik fél csak akkor indíthat pert a másikkal szemben, ha a maga részéről már teljesített, mert csak ebben az esetben van causa a per megindítására. Amint Aristo leszögezi Celsus előtt kifejtett, nevezetes szakvéleményében: Sed et si in alium contractum res non transeat, subsit tamen causa eleganter Aristo Celso respondit esse obligationem ... hoc συναλλαγµα esse et hinc nasci civilem obligationem (Ulpianus, D. 2,14,7,2). Ezekben a jogviszonyokban
- 173/174 -
tehát általában és kivétel nélkül érvényesül a funkcionális szünallagma. Ez elvileg a nevesített konszenzuális szerződéseknél is így van, de ezeknél előfordulhat, hogy lehetséges a perlés, mert van causa a per megindítására, a felperes teljesítése előtt is. Ha az, aki eladta jövő évi termését, olyan magatartást tanúsít, amely veszélyezteti ezt a termést, vagy a halász, aki eladta várható fogását, nem veti ki a hálót, a vevő fizetés nélkül is pert indíthat ellene érdeksérelmének orvoslására.
A görög adásvétel tehát anyagi jogi szempontból nem abban különbözik a római adásvételtől, hogy nem konszenzuális szerződés - fogalmilag nem is lehetne más -, hanem abban, hogy a felek megállapodásának csak akkor van jogi jelentősége, ha valamilyen cselekmény révén kifejeződésre jut a külvilágban. Ez lehet tanúkkal aláírt okirat kiállítása - συγγραϕη 'εξαµαρτυρος - vagy a vételár kifizetésén kívül foglaló - arrha, αρραβων - adása a vevő részéről az eladónak. A görög adásvételnek ez a sajátossága lebeghet Gaius szeme előtt, amikor - mintegy a contrario - hangsúlyozza, hogy a római jogban az adásvételnél nem szükséges a vételárat kifizetni vagy foglalót adni: Emptio et venditio contrahitur, cum de pretio convenerit, quamvis nondum pretium numeratum sit, ac ne arrha quidem data fuerit: nam quod arrhae nomine datur, argumentum est emptionis et venditionis contractae (Gai. 3,139, I. 3,23 pr.). A foglaló tulajdonképpen a vételár egy részének előzetes kifizetését jelenti: a vevőnek utóbb csak a foglaló értékével csökkentett összeget kell kifizetnie, mivel a foglaló értékét beszámítják a vételárba, illetve ha a teljes vételárösszeget megfizeti, a foglaló visszajár neki.
A foglaló adását tekinthetjük mármost Hans Julius Wolff nyomán a vevő részéről megvalósuló "célzott vagyoni rendelkezésnek" (Zweckverfügung). Nem érthetünk viszont már teljes mértékben egyet azzal a megállapításával, hogy a foglaló adása nem biztosítja a vevő számára teljes érdeksérelmének megtérítését abban az esetben, ha utóbb az eladó - feltehetőleg azért, mert harmadik személytől kedvezőbb ajánlatot kapott - meggondolja magát és nem hajlandó átadni a dolgot a vevőnek: "... der enttäuschte Geber lediglich, wenn auch gewöhnlich mit einem Strafzuschlag, die Rückerstattung der Anzahlung verlangen konnte, ohne dass der Wert der vom Empfänger der Arrha eigentlich übernommenen Verpflichtung eine Rolle spielte"[51]. Teofrasztosz, akinek töredékesen fennmaradt Περι συµβολαιων című munkája a görög adásvételre vonatkozó ismereteink egyik legbőségesebb forrása, ugyanis arról tudósít, hogy egyes városállamok joga szerint az eladónak, ha nem hajlandó átadni a dolgot a teljes vételárat törleszteni kívánó vevőnek, - nyilván a foglaló visszaadása mellett - saját magának kell megtérítenie a vevőnek a teljes vételárat, amelyért eladta a dolgot: ... τϖ δε µη δεχοµενω εκτισις ′οσου αν αποδϖται (§ 6)[52]. A vételár megtérítése a vevőnek a megvett dolog szolgáltatásának elmaradásából származó teljes érdeksérelmét igyekszik - nyilván durván számolva (en gros) - reparálni. Ha pedig a vevő gondolja meg magát és a foglaló adását követően záros határidőn belül - ezt Teofrasztosz szerint az egyes városállamok joga eltérően szabályozza, egyesek annak meghatározását a felekre bízzák -, minden ellenszolgáltatás nélkül elveszti a foglalót: στερησις του αρραβϖνος. A vevő tehát csupán a foglalót veszti el, ha a foglaló adását követően szerződésszegést követ el, az eladó viszont ezen túlmenően a teljes vételárat is, amelyet meg kell térítenie a vevőnek. Az eladót így jóval nagyobb hátrány éri, mint a vevőt, ha nem teljesíti vállalt kötelezettségét, hiszen a vételár számottevően meghaladja a foglaló értékét: ανισος ζηµια, πολλαπλασια γαρ 'η τιµη του αρραβϖνς.
Teofrasztosz másik fontos tanítása, hogy a vevő csak akkor szerzi meg a dolog tulajdonát, ha kifizeti a vételárat: Κυρια ′η ωνη και ′η πρασις εις µεν την κτησιν, ′οταν ′η τιµη δοθη...(§4)[53]. Sok törvényhozó úgy rendelkezik ugyanis, hogy az eladó tulajdonos marad, amíg csak meg nem kapja a vételárat: Ποτερον δε ′εως αν κοµισηται κυριον ειναι του κτηµατος ; ′ουτω γαρ ′οι πολλοι νοµοθετουσιν (§7)[54]. A dolog átadásáról valóban nincs szó ezekben a szövegekben. De lehet-e ebből azt a következtetést levonni - amint Pringsheim teszi -, hogy a dolog átadásának nem volt semmi szerepe a tulajdon átszállásánál? A tulajdon a görögök felfogásában két összetevőből állott: κρατησις és κυριεια. Az előbbi a dolog jogszerű birtoklását, birtokban tartását jelenti a tulajdonos részéről. Az utóbbi pedig a dolog fölötti joghatályos rendelkezést, a dolog jogi sorsának meghatározását. Annak, hogy a tulajdonos rendelkezhessék dolga fölött, nyilvánvalóan előfeltétele, hogy nála legyen, magánál tartsa. Ha másnál van a dolog, ez a rendelkezés arra szorítkozhat csupán, hogy a tulajdonos követelje tőle a dolog kiadását. Ha tehát az eladó nem hajlandó átadni a vevőnek a dolgot, miután az kifizette a vételárat, nem tehet mást a vevő, mint hogy követeli az eladótól a dolgot. De nem teheti-e meg ugyanezt a római jogban, jóllehet ott nem szerez tulajdont, amíg a dolgot át nem adják neki? A dolog tulajdonának feltételezett megszerzése a dolog átadása előtt tehát gyakorlatilag ugyanazt a helyzetet teremti a vevő számára, mintha nem szerzett volna tulajdont! Mi értelme van tehát feltételezni, hogy a vevő - a vételár kifizetése révén - már a dolog átadása előtt tulajdont szerez fölötte?
Hogy Teofrasztosz az idézett szövegekben nem említi a dolog átadását, kétféleképpen is magyarázható. Egyrészt feltételezhető, hogy számára nyilvánvaló, a vevő akkor fizet, amikor megkapja a dolgot, és az eladó akkor adja át a dolgot a vevő-
- 174/175 -
nek, amikor megkapja tőle a vételárat. A gyakorlatban az esetek óriási többségében nyilvánvalóan ezt a legegyszerűbb és legésszerűbb megoldást alkalmazzák a felek, amely kölcsönösen kizár minden kockázatot. Teofrasztosz is annyira természetesnek, magától értetődőnek véli ezt az eljárást, hogy eszébe sem jut, hogy kifejezetten szóljon róla.
Másrészt Teofrasztosznak van egy olyan megjegyzése is, mely szerint a foglaló adásával létrejön az adásvétel a felek között, úgyhogy adott esetben -nyilván a felek megállapodása alapján - a dolog átadására is sor kerülhet: Κυρια ′η ωνη και ′η πρασις ... εις δε την παραδοσιν και εις αυτο το πωλειν, ′οταν αρραβϖνα λαβη (§ 4). Előfordulhat tehát, hogy az eladó még a vételár teljes törlesztése előtt átadja a vevőnek a dolgot. Ennek tulajdonát a vevő nyilván csak a vételár teljes összegének kifizetése után szerzi meg, de ekkor nyilván nem szükséges a dolog újbóli átadása a vevő számára, hiszen már nála van. Teofrasztosz tehát, amikor leszögezi, hogy az eladó a dolog tulajdonosa marad, amíg a vevő nem fizeti ki neki a teljes vételárat, nyilván azért nem tesz említést külön a dolog átadásáról, mert feltételezi, hogy a dolgot már korábban átadta az eladó a vevőnek a foglaló adásakor, vagy természetszerűleg átadja legkésőbb a vételár kifizetésekor, hiszen a vevő nem is hajlandó fizetni, ha nem kapja meg nyomban az eladótól a dolgot.
Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem kényszerítő Teofrasztosz tudósításának az az értelmezése, mely szerint a tulajdon megszerzéséhez a görög jogban - ellentétben a római joggal és a dolgok természetes logikájával - nem volt szükséges a dolog átadása. Nem érthetünk egyet Pringsheim értelmezésével abban, hogy az idézett szövegben az εις αυτο το πωλειν fordulat a vételár teljes kiegyenlítésére, az adásvételi folyamat komplett befejeződésére utal: "... the cash sale is what we must understand by εις αυτο το πωλειν. It consists of the acceptance of the price with the consequence that ownership passes and of nothing else ... Αυτο το πωλειν is the last step in the gradual building up of the sale, payment of the residue of the price is the last completing act, and causes ownership to pass"[55]. A szövegből nyilvánvaló ugyanis, hogy az αυτο το πωλειν a foglaló adásának közvetlen következménye Teofrasztosz szerint, nem a vételár teljes kiegyenlítéséé. Egyébként maga Pringsheim is elismeri, hogy Teofrasztosz leírása alapján az adásvétel több fázison keresztülhaladva bonyolódik le, s a foglaló adását követően - még a vételár teljes kifizetését megelőzően - sor kerül a dolog átadására a vevő részére: "The first step is the agreement, the second the giving of arra, the third the paradosis, a gradual approach to real sale with full payment and full passing the ownership"[56]. Ugyanezt megismétli, amikor végleg összegezi az adásvétel lebonyolódásának fázisait a görög jogban: "We can therefore distinguish the following steps: mere agreement to sell and to buy, ωνη και πρασις (creating duties only), arra transaction, 'οταν αρραβϖνα λαβη (addition of liabilities), transfer of possession accompanied by guarantee against disturbance, παραδοσις and βεβαιωσις, giving and receiving of the balance of the price, αυτο το πωλειν (transfer of ownership)"[57]. Amikor tehát a vevő kifizeti a teljes vételárat az eladónak és ennek folytán megszerzi a megvett dolog fölött a tulajdont, a dolog már nála van, az ő birtokában van! Ezért nem szükséges a dolog átadása a vevő részére a tulajdon megszerzéséhez, de nem azért, mert a dolog átadása nélkül is lehet tulajdont szerezni! Egyébként azt is elismeri Pringsheim, hogy a vevőnek természetszerűleg nem csupán az a célja, hogy tulajdont szerezzen a megvett dolog fölött, hanem birtokot is: "To acquire not only ownership, but also possession, is even in the Greek system of sale the aim of every purchaser"[58].
Johannes Herrmann sem tartja elégségesnek a vevő tulajdonszerzéséhez a vételár kifizetését. Nézete szerint ehhez szükség van az eladó dologi hatályú rendelkezésére is a dolog fölött: a vételár átvételével az eladó - rendszerint csupán hallgatólagosan - lemond tulajdonáról és felhatalmazza a vevőt arra, hogy elsajátítsa a dolgot: "... darf bereits die Annahme der Kaufpreiszahlung durch den Verkäufer als Kundgabe des Eigentumsverzichts oder als Ermächtigungserklärung zugunsten des Käufers gewertet werden. Hiernach führt die Empfangnahme des Kaufpreises durch den Verkäufer zu einer unmittelbaren dinglichen Berechtigung des Käufers an der Kaufsache"[59]. Nem a római jogi constitutum possessorium valamiféle megfelelője lenne-e a görög jogban ez a Herrmann által feltételezett dologi hatályú rendelkezése az eladónak? A constitutum possessorium pedig - mint tudjuk - a birtokátadás könnyített módja a rómaiaknál. Végeredményben oda jutunk tehát, hogy - amint fent kifejtettük - birtokátadás nélkül a görög jogban sem szerezhet tulajdont a vevő a megvásárolt ingóságon.
Annak a veszélye pedig, hogy a vevő a vételár kifizetése után nem kapja meg a megvett dolgot, nem fenyeget különösebben a görög jogban: a dolgok rendes menete szerint már a foglaló letételekor vagy legkésőbb a vételár teljes kiegyenlítésével egyidejűleg megkapja a vevő az árut. Előfordulhat persze, hogy a vevő, miután a foglaló adásakor megszerezte a dolog birtokát, már használatában van, elmulasztja a vételár teljes kiegyenlítését a kikötött határidőig. Ekkor az eladó elvileg még tulajdonosa a dolognak, nála van a foglaló is, de ez nyilván csak töredékét fedezi a vételárnak, ő a teljes összeghez szeretne hozzájutni. Mit tehet ilyenkor
- 175/176 -
az eladó? Ugyanazt, mint a római jogban: követeli a vételár megfizetését a vevőtől, de az eladott dolgot magát - annak ellenére, hogy elvileg még ő a tulajdonosa - nem szerezheti vissza. A római jogban ugyanis az eladó által a vevő ellen indított rei vindicatio ellen a vevő exceptio rei venditae et traditae segítségével védekezhet. Hogy ezzel szemben replicatio doli állna az eladó rendelkezésére, kérdéses, hiszen az exceptio rei venditae et traditae rendszerint az exceptio doli egy nevesített, specializált válfaja: az eladó csalárd módon jár el, amikor a korábban eladott és átadott dolgot mégis visszaköveteli a vevőtől. A vevő természetesen égre-földre fogadkozik, hogy a vételárhátralékot záros határidőn belül ki fogja egyenlíteni, így az eladó tulajdonjoga kicsorbul a vevő ügyes taktikáján. Az eladót igazában nem a tulajdonjog fenntartása (reservatio dominii) biztosítja azzal szemben, hogy a dolog birtokát megszerző vevő elmulasztja a vételár kiegyenlítését, hanem az, ha átruházza a vevőre a tulajdont és a vételár megfizetésére a vevőnek általa nyújtott fiktív kölcsön biztosítására jelzálogot alapíttat a maga javára a dolog fölött. Ekkor valóban in rem actio áll rendelkezésére a vevővel szemben a dolog birtokának megszerzésére a vételárfizetés elmulasztása esetén.
Lényegében ugyanez a helyzet a görög jogban. Ha ugyanis vissza kívánja perelni az eladó a vevőtől a foglalóval egyidejűleg neki átadott dolgot - nyilván azért, mert a vevő nem fizet határidőben -, a vevő rendelkezésére δικη βεβαιωσεως áll az eladóval szemben: ενιοτε δε και αρραβϖνος µονου δοθεντος, ειτα αµϕισβητησαντος του πεπρακοτος, ελαγχανε την της βεβαιωσεως δικην 'ο τον αρραβϖνα δους τϖ λαβοντι[60]. Az eladó számára egyedül járható útnak tehát az mutatkozik, ha fiktív kölcsönt nyújt a vevőnek a vételár kifizetésére, így biztosítja a vevőnek a tulajdon megszerzését, azzal, hogy a vevő kösse le jelzálogul az eladó javára kölcsönkövetelése biztosítására a dolgot, illetve ettől függetlenül is követelheti δικη χρεως indításával a vevőtől a fiktíven folyósított kölcsönösszeget. Funkcióját tekintve ez tökéletesen megegyezik a római actio venditi működésével. Hogy az eladónak ingóság esetén δικη εις εµφανϖν καταστασιν, ingatlanok esetében δικη καρπου, ενοικιου, ουσιας, ill. mindkét esetben a procedúra befejezéseként δικη εξουλης állott volna a rendelkezésére a fizetést elmulasztó adóssal szemben, netán διαδικασια, - azt forrásszövegeink a legkevésbé sem támasztják alá, az effajta feltételezések a fantázia tiszta szüleményének tekinthetők.
Végeredményben megállapíthatjuk tehát, hogy a görög adásvétel - mutatis mutandis - a római adásvétellel párhuzamos pályákon haladt, semmiképpen sem volt a rómaitól toto caelo különböző intézmény. Ez érthető is, ha meggondoljuk, hogy az adásvétel a rómaiak felfogása szerint a ius gentium intézménye volt, nem a római nép sajátos nemzeti alkotása, hanem a művelt emberiség szellemi közkincse.
Nehézséget jelent a szerzőnek a görög reményvétel elismerése szempontjából, hogy a halászok és az ifjak nyilván formátlan megállapodást kötöttek a tengerparton, nem hívtak közjegyzőt és hat tanút, hogy szabályszerű okiratot állítson ki róla. Ez az aggály azonban magától eloszlik, hiszen a szerző felfogása szerint az ifjak nyomban fizettek, a szerződés tehát nem formátlan 'οµολογια, hanem Zweckverfügung révén jött létre.
Aggályokat kelt a szerzőben, hogy véleménye szerint károkozásért indítható büntetőkereset, δικη βλαβης illette volna meg az ifjakat a halászokkal szemben, ha azok szerződésszegést követnek el. Mégpedig szándékos szerződésszegés esetén - ha pl. nem vetik ki a hálót vagy megtagadják a fogás kiszolgáltatását - a kár kétszeresére, gondatlanságból elkövetett szerződésszegés esetében - ha pl. nem megfelelően, szakszerűen végezték a munkát, nem vették észre, hogy a hálók lyukasok, elvásottak, úgyhogy kiszakadnak nagyobb terhelés esetén - az okozott kár egyszeresére menő kereset. Nem látható be, hogy ez, amennyiben valóban így lett volna, mennyiben jelentett volna akadályt a reményvétel elismerése szempontjából. Hiszen a római jogban is követelhette a vevő érdeksérelmének megtérítését az eladó szerződésszegése esetén (arg. D. 19,1,12), márpedig ahhoz nem fér kétség, hogy a római jog ismerte a reményvételt.
Egyébként sem a XIX. századi, sem a XX. századi grecisztikában nem sikerült egységes álláspontra jutni abban a fogas kérdésben, vajon alkalmazható volt-e a deliktuális δικη βλαβης szerződésszegésekből eredő károk megtérítése céljából. Pringsheim határozottan elutasítja ezt: "There exists no text which uses it for contracts. A party of a contract is sufficiently protected by an action based on contract, if this protection seems insufficient to the parties they may insert in their contract a penalty clause"[61]. Homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselnek ezzel szemben Louis Gernet és Hans Julius Wolff. Szerintük a görög jogban éppen nevesített kontraktuális keresetek nem léteztek, a szerződésszegés folytán sérelmet szenvedő fél rendelkezésére egyedül a δικη βλαβης állott. Kategorikusan fogalmaz ebben a kérdésben Gernet: "La conclusion à laquelle on ne peut guère se refuser, c'est que non seulement la δικη βλαβης est un procédé normal pour l'exécution d'un contrat, mais qu'elle est le seul qui soit attesté, et le seul,
- 176/177 -
apparemment, qui ait été en usage"[62]. Wolff a Zweckverfügung meghiúsításában a másik személy részéről nem csupán a szóban forgó rendelkezést megvalósító fél megkárosítását látja, hanem bűncselekmányt is, így semmi aggálya nincs a deliktuális kereset alkalmazhatóságával szemben: "Die βλαβη bestand in der Vermögenseinbusse, die der Gläubiger dadurch erlitt, dass eine von ihm zwecks Erlangung einer Zusage getroffene Verfügung sich infolge der Nichteinhaltung der Zusage als vergeblich erwies. Die Frustrierung dieser Zweckverfügung ... durch Bruch des als solches nicht klagebewehrten Versprechens erfüllte daher den Tatbestand eines Delikts, das den Schuldner einer δικη des geschädigten Gläubigers aussetzte"[63].
Érdemes megjegyezni, hogy a korábbi grecisztika egyik legjelentősebb képviselője, Justus Hermann Lipsius, aki egy másik kiemelkedő képviselő, Louis Beauchet[64] felfogásával összhangban a δικη βλαβης szerződésszegésből eredő igények érvényesítésére való alkalmazhatósága mellett szállott síkra, mindössze két olyan, Démosztenésznek tulajdonított beszédet talált, amelyekben a δικη βλαβης szerződéses kötelezettség teljesítésének elmulasztása miatt indul[65]. A Dionüszidórosz ellen szóló beszédben, amelynek címében a δικη βλαβης megjelölés Pringsheim szerint csak egy oxfordi kódexben található elírás[66], egy tengeri kölcsönről van szó, amelynek a megállapodás szerint a kétszeresét tartozik visszafizetni az adós, ha határidőben nem törleszt. Mivel a deliktuális kereset is duplumra megy szándékos károkozás esetén, elképzelhető, hogy itt a felperesek összetévesztették a deliktuális és a kontraktuális keresetet, illetve nem tulajdonítottak semmi jelentőséget annak, hogy különbséget tegyenek a kettő között, hiszen mindkét kereset ugyanakkora marasztalásra ment. Az Olümpiodórosz ellen szóló beszéd egy megállapodás megszegése miatt indul: Olümpiodórosz ígéretet tett sógorának, hogy ha sikerül peres úton megszereznie egy rokonuk hagyatékát, annak felét megosztja sógorával. Ígéretét azonban nem tartotta be. Itt egy formátlan szóbeli ígéret megszegéséről van szó, amely miatt feltehetőleg semmilyen más kereset nem jöhetett szóba, így egyetlen lehetőségnek δικη βλαβης indítása tűnhetett a felperes számára. Hogy ezzel sikerre vitte-e követelését, nem tudjuk, a bíróság döntéséről nincs tudomásunk. Károkozásért indít büntetőkeresetet Kallipposz a híres bankár, Paszión ellen Démosztenész Kallipposz ellen mondott beszéde szerint. A károkozás abban állott, hogy a bankár - Kallipposz hozzájárulása nélkül - kifizette egy harmadik személynek azt a pénzösszeget, amelyet Lükón helyezett el a bankban azzal, hogy halála után Kallipposznek kell kiszolgáltatni. Paszión nem követett el tehát semmilyen szerződésszegést Kallipposz ellen, nem is állott vele szerződéses viszonyban, hanem egyedül Lükónnal, aki ügyfele volt. Érthető tehát, hogy Kallipposz δικη βλαβης indításával próbálkozik, már csak azért is, mert szándékos károkozás esetében abban reménykedhet, hogy duplumban marasztalják a delinkvenst. De valószínűleg rájött később, hogy nem feltételenül célravezető ez a perlési taktika, mert Paszión halála után, örököse ellen átváltott az absztrakt pénzkövetelés érvényesítésére szolgáló δικη αργυριου (= actio certae creditae pecuniae) alkalmazására.
A károkozás miatt indítható büntetőkereset alkalmazásának szerződésen alapuló jogviszonyokban tehát meglehetősen szűk forrásbázisa van. Általánosan elterjedt alkalmazása - amint Gernet és Wolff feltételezik - pusztán a fantázia termékének tekinthető.
Végül abban lát akadályt a szerző a reményvételnek a görög jogban való elismerése tekintetében, hogy - nézete szerint - a görögök minden ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatást kölcsönnek - δανειον - tekintettek, így azt vissza lehetett követelni. Ha tehát a halász semmit sem fogott, a hálóba nem akadt semmi, a vevő visszakövetelhette az előre kifizetett vételárat, mintha kölcsönt folyósított volna a halásznak.
Nos, a józan jogászi gondolkodás szerint kölcsönt csak kölcsönként, kölcsön címén - ex causa mutui - lehet folyósítani, de nem vételárként - ex causa emptionis. Kölcsönként visszakövetelni azt, amit vételár címén fizetnek ki - meglehetősen elképesztő gondolat. Tételezzük fel, hogy egy dúsgazdag római polgár, akit a józanész határain túlmenően rabul ejt a görögök egyedülállóan gazdag és színes mitológiája, Görögországba utazik, és hatalmas összeget ajánl fel egy halásznak, hogy fogjon ki neki egy nimfát a folyóból. Szeretné ezt a nimfát magával vinni Itáliába és Tivoliban épülő pazar kivitelezésű nyári lakának medencéjében tartani, hogy alkalmasint mutogathassa a nála összesereglő vendégeknek. A halász először nyilván szabadkozik, hiszen még soha az életében nem sikerült nimfát fognia. A vevő azonban váltig bizonygatja, számos görög mondában olvasta, hogy a folyókban nimfák élnek, biztosan sikerül majd kifogni közülük egyet. A halász végül - főként az átadott nagy pénzösszeg hatására - rááll az ajánlatra és megpróbál kifogni egy nimfát. Bizonyos idő elteltével azonban jelentenie kell partnerének, hogy nem járt sikerrel, hálójába bizony nem akadt egyetlen nimfa sem. A vevő erre csalódottan visszakéri a pénzt, de hivatkozhat-e arra, hogy azt ő voltaképpen kölcsönként adta a halásznak? Ez nyilván legalább
- 177/178 -
annyira képtelen állítás lenne a részéről, mint hogy a folyókban nimfák élnek.
Hogyan juthat vissza a vevő a vételárként előre kifizetett összeghez, ha utóbb kiderül, hogy amit meg kívánt venni, nem létezik? Itt különbséget kell tennünk két eset között. Ha az eladó tudatában van annak, hogy a kérdéses dolog nem létezik, és mégis elfogadja a vételárként felkínált összeget, csalást követ el. Ezért deliktuális büntetőkereset indítható ellene a kérdéses összeg duplumára. Ha viszont maga sem tudja, hogy a megvásárolni kívánt dolog nem létezik, hanem jóhiszemű tévedés folytán fogadja el a pénzt, nyilván önként visszaadja, amikor rájön, hogy a dolog nem létezik, a szerződés tárgytalan. Ha ennek ellenére mégis vonakodnék visszaadni, ezzel a magatartásával okozna kárt, tehát ismét deliktuális alapon felelne.
A monográfiának főleg a görög joggal foglalkozó részét sajnálatos módon számos nyelvi kisiklás, elcsúszás tarkítja. Pringsheim egy nem egészen gondosan megfogalmazott, félreérthető mondatát a szerző valóban félreérti. A mondat így szól: "... the δικη βλαβης makes a distinction between simple compensation (ακων) and double compensation ('εκων). This distinction can only be applied and is in fact exclusively applied to delicts"[67]. A gyanútlan olvasó úgy vélheti, hogy a zárójelben közölt görög kifejezés az előtte álló angol kifejezés görög megfelelője, pedig egyáltalán nem az, hanem az angol kifejezés által megjelölt büntetőszankció kiszabásának anyagi jogi feltétele megjelölésére szolgál. Az okozott kár egyszeresét (simple compensation) kell megtéríteni nem szándékos (= ακων) károkozás esetén, kétszeresét (double compensation) szándékos (='εκων) károkozás esetében. A szerző itt is beleesik a szakirodalom - esetünkben Pringsheim - által állított csapdába: "... szándékos magatartás esetén a kompenzáció az érdeksérelem kétszerese (hekón, 'εκων) volt, gondatlanság esetén pedig egyszeresre ment (akón, ακων) a kereset"[68]. Majd a következő oldalon teljesen világossá válik, hogy a szerző nem csupán Pringsheim szövegét adja vissza, hanem valóban tévedés áldozata: "... nem kizárt, hogy akár hekónra, duplumra is mehetett a per"[69]. Egyébként az egyszeresre menő kártérítés feltehetőleg nem csupán a gondatlan károkozás esetére vonatkozott, hanem bármiféle nem szándékos károkozás esetére is, tehát objektív felelősséget jelentett.
Más esetekben is rosszul értelmez egyes görög szavakat. Így σαγηνην nem halászokat jelent többes számban, hanem merítőhálót egyes számban[70]. A πριαµαι nem az ωνεοµαι elbeszélő múltja[71], hanem egy önálló deponens ige praesens imperfectuma, amelynek aoristosa - επριαµην - pótolja ωνεοµαι hiányzó visszaható aoristosát (szenvedő aoristosa már van az igének - εωνηθην).
Nem szerencsések a szerző önálló fordításai. Az ουπω ϕανερον οντα helyes fordítása nem "sehol fényben a létező", amint a szerző véli[72], hanem "semmiképpen sem nyilvánvaló". A szerző által bírált fordító - Máthé Elek - tehát lényegében helyesen adja vissza a "látatlanban előre" fordulattal. A "sehol fényben a létező" megfelelője a görögben ουπου εν ϕϖτι το ον lenne. Túlságosan szabadjára sikeredett a Tuküdidész-idézet fordítása is, amelyet a szerző szintén saját nevével fémjelez[73]. A görög szövegben ugyanis nem művekről - εργα - hanem sírhantokról - σηµεια - van szó. Az elesett hősök sírja fölött Periklész által mondott beszéd idézett részlete hozzávetőlegesen így adható vissza: Hatalmas sírhantjainknál nem azt fogják nézni, hogy erőnk gyöngének bizonyult, hanem hősi halálunkban csodálni fog minket jelen és utókor. Az a görögöknél többször előforduló gondolat fogalmazódik meg tehát ezekben a szavakban, hogy a hazáért vállalt hősi halál a csatamezőn akkor is csodálatot érdemel, ha nem vezetett győzelemhez.
Számos értelemzavaró betűhiba és hibás fordítás fordul elő a Basilica-szövegekkel foglalkozó részben, bár itt Heimbach pontos latin tükörfordítását akár puskaként is igénybe vehette volna a szerző. A D. 18,1,8,1-nek megfelelő B. 19,1,7,2 szövegben az utolsó fordulat: και εαν εκνικηθη, τι δει γενεσθαι magyar megfelelője nem az, hogy "elperlésük lehetősége része az ügyletnek"[74], hanem egy kérdés: mit kell tenni, ha elperlik őket? A latin fordítás helyesen adja vissza a szövegrész értelmét: ... et si evicta fuerint, quid fieri debeat. Célszerűtlen vitába szállnia a fordítás kérdésében Benkének Heimbachhal, mert a latin verzióval szembeállított saját fordítása teljesen hibás: a 'υπατειας ... εκνικηθη távolról sem azt jelenti "mit a konzuloktól elfogtak"[75]. A passzív aoristosban levő igealak már nem a konzul által a nép közé dobált dolgok elfogására vonatkozik, hanem az elkapott dolgok elperlésére.
Zavaró betűhibák fordulnak elő a D. 19,1,12-nek megfelelő B. 19,8,12 szövegében[76]. A hibásan írt szavak kijavítva a következők: πεσι helyett περι, 'αλειυς helyett 'αλιευς, 'αλειουσαι helyett 'αλιευσαι (aktív aoristos infinitivusa), 'αλειουσας helyett 'αλιευσας (aktív aoristos participiuma). A passzív participiumot - 'αλιευθεν - már helyesen írja a szerző. Megint pontatlan viszont a mondatot záró kérdés - τι γινεται - fordítása. Ez nem úgy szól, hogy "mi a megállapodás", hanem "mi legyen, mit tegyünk" (= quid nunc?).
Nem lehet elmenni végül a szerzőnek egy nem elhanyagolható római jogi tévedése mellett[77]. Ha valaki hálókivetésre vállal kötelezettséget stipulatio formájában, ez - mint facere-szolgáltatásra irányuló
- 178/179 -
stipulatio - stipulatio incerta, perlése actio incerti ex stipulatu révén történik. Emellett nem jöhet szóba condictio incerti indítása, amely egészen más esetekben alkalmazható keresetformula. A kettő annyira különbözik egymástól, hogy míg az előző formuláját Gaius nyomán pontosan ismerjük (Gai. 4,136), az utóbbi léte és rekonstrukciója rengeteg vitát váltott ki az irodalomban, amely mind a mai napig nem záródott le véglegesen[78].
Végeredményben megállapíthatjuk, hogy Benke József rendkívül gazdag anyagot összegyűjtő, óriási munkateljesítményt megtestesítő monográfiája még jobb színben tűnhetett volna föl, ha nyomdába adás előtt még egy-két szaklektorral átnézeti a szöveget. Célszerű lett volna, ha saját maga is átolvassa még egy-két alkalommal. Ekkor bizonyára módja nyílt volna arra, hogy néhány helyen túlzottan komplikált, ágas-bogas - netán göbös - gondolatmenetét kisimítsa, lecsiszolja, polírozza, esetleg teljesen kiiktassa a műből. Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy Benke József Reményvétele reményt ad arra, hogy a szerző - a jogászi gondolkodásban tovább érlelődve és a sokszor bizony homályos, töredékes források kreatív értelmezésének konzseniális affinitásában tökéletesedve - a romanisztika és a civilisztika területén talpraesett, ütőképes kutatóvá váljék. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány első része a Jura 2014. évi 1. számában olvasható.
[1] Vö. i.m. 145. o.
[2] Így David Daube, Purchase of a prospective haul, Studi Ugo Enrico Paoli (Firenze 1956, Felice Le Monnier), 207. o.
[3] Jól mutatja ezt már Knütel írásának címe is: Hoffnungskauf und Eviktionshaftung, i.m. (4. j.)
[4] Vö. Gedeon Magdolna, A tesserákon való tulajdonszerzés problematikája, Jogtörténeti Szemle 6/3 (2004), 29-30. o., valamint i.m. 140-141. o. és 522.j. A görög 'daneion' szó egyébként nem ajándékozást jelent, hanem kölcsönt. Az ajándék görögül δωρεα vagy δϖρον.
[5] Vö. Knütel, i.m. 448-449. o.
[6] Vö. uo. 452. o.
[7] Martialis, i.m. (5. j.), 8,78,7-8.
[8] Hasonlóképpen D. 41,1,5,7: Item quae exhostibus capiuntur, iure gentium statim capientium fiunt, továbbá I. 2,1,17: Item ea quae ex hostibus capiuntur, iure gentium statim nostra fiunt...
[9] Így Zlinszky János, Ius publicum. Római közjog (Budapest 1994, Osiris-Századvég), 146. o. Feltehetőleg ugyanezt az álláspontot képviseli: uő., Evictio missilium, Iustum Aequum Salutare 2/1-.2 (2006), 99-102. Hivatkozik rá i.m. 140. o. 523.j. Zlinszky álláspontjához csatlakozik - kritikai észrevételek nélkül - Benke, i.m. 141. és 145. o.
[10] Maria Floriana Cursi, La struttura del 'postliminium' nella repubblica e nel principato (Napoli 1997, Jovene), 259. o.
[11] Vö. Cursi, i.m. 266. o. 60. j. és 267. o.
[12] Így Cursi, i.m. 269. o.
[13] Vö. i.m. 145. o.
[14] Vö. Fritz Pringsheim, Id quod actum est, SZ 78 (1961), 60 s köv. o.
[15] Vö. i.m. 145-146. o.: "A missiliák esetében tehát a sedes materiae szava, a többi esetben pedig a ratio sana folytán teljesen nyilvánvaló, hogy a reményvételben jogszavatosságról nem beszélhetünk. Emellett, ha elfogadjuk, hogy a vétel tárgya nem a reménybeli dolog, hanem azok megszerzésének reménye csupán, akkor önmagában emiatt is elesnek a jogszavatosi igények". Továbbá 151. o.: "... helyesebb a kellékszavatosságon alapuló felelősséget is tagadni a reményvételben, ..."
[16] Így i.m. 125. o.
[17] Így Benedek, i.m. (11. j.), 173. o.
[18] Így Kaser, i.m. (19. j.), 550. o.
[19] Így Kaser, i.m. 391. o. Itt a 11. jegyzetben a legfőbb források is szerepelnek.
[20] Emil Seckel - Ernst Levy, Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht, SZ 47 (1927), 226. o.
[21] Így i.m. 193. o.
[22] Kaser, i.m. (19. j.), 549. o. 35. j.: "Der Kauf einer erwarteten Erbschaft konnte als Hoffnungskauf gültig sein, Ulp. D. 18,4,11 gegenüber Paul. eod. 7".
[23] Vö. Filippo Vassalli, Studi giuridici, Volume III, Tomo I: Studi di diritto romano (Milano 1960, Giuffrè), 375. o. 2. j.
[24] Vö. Armando Torrent, Venditio hereditatis. La venta de herencia en Derecho Romano (Salamanca 1966), 161-162. o. Idézi Benke, i.m. 194. o. 779. j.
[25] Így Vassalli, i.m. 376-377. o.
[26] Így Calonge, i.m. (3. j.), 44. o.
[27] Így Kaser, Erbschaftskauf und Hoffnungskauf, i.m. (19.j.), 54. o. Uo. 55. o.: "In diesem Fall ist der Kauf wirklich ein Hoffnungskauf und damit ein Spekulationsgeschäft", továbbá 56. o.: "Wenn der Käufer auch hier auf eine Rückforderung des Kaufpreises verzichtet hat, lässt sich behaupten, dass er die spes hereditatis, das incertm rei gekauft hat. Die Stelle handelt von einem Hoffnungskauf, wie beim Kauf der Ausbeute, die der Wurf eines Fischernetzes einbringen wird (ut in retibis)".
[28] Vö. Calonge, i.m. (3. j.), 44. o.: "Es de notar que aquí la expresión periculum ... quiere seňalar, taxativamente, que el comprador no puede reclamar el precio pagado... " Hasonlóképpen Kaser, Erbschaftskauf und Hoffnungskauf, i.m. (19. j.), 55. o.: "Die Gefahr ist hier wie in den allgemeinen Problemfällen des periculum emptoris die Preisgefahr: Der Käufer büsst den Preis ein, wenn dem [Käufer] <Verkäufer> nichts aus der Erbschaft zusteht oder zuteil wird".
[29] Így i.m. 194-195. o.
[30] Idézi Vassalli, i.m. (90. j.), 376. o. 2, j.
[31] Vö. i.m. 177-178. o.
[32] Így i.m. 147. o.
[33] Valerius Maximus, Factorum et dictorum memorabilium libri novem, Lib. IV. cap. I. ext. 7 (Lipsiae MDCCCLXXXVIII, Teubner), 173. o. Hibásan fordítja le a szöveget Benke, i.m. 85. o.: "... vita támadt közöttük, hiszen maguk a kifogott halak adattak el, ugyanakkor a szerencse folytán a hálóba vetődő javak vétettek meg". Ennek így semmi értelme, hiszen ugyanannak kell lennie annak, amit eladnak és amit megvesznek, különben az adásvétel semmis. A szövegben a vitában álló felek álláspontjait ismerteti Valerius Maximus, két, elegánsan kombinált mondatrövidítő szerkezet - ablativus absolutus és accusativus cum infinitivo - együttes alkalmazásával: "... míg a halászok azt állítják, hogy a halfogást adták el, a vevő azt mondja, hogy ő a hálódobás révén érvényesülő véletlen szerencsét vásárolta meg".
[34] Diogenes Laertius, Vitae et opiniones philosophorum I, 28, vö. i.m. 84. o. 289. j. Idézi Valerius Maximus, i. h., továbbá Joh. Gottl. Heineccius, Elementa Juris Naturae et Gentium, lib. L cap. XIII. (Ed. tertia, Genevae MDCCXLIV), 163. o.
[35] Antigone, 1055. sor. Idézi Samuel Pufendorf, De Jure Naturae et Gentium libri octo, lib. V. cap. V. (Oxford - London 1934, photographic reproduction of the edition of 1688) (Publication of the Carnegie Endowment for International Peace, Division of International Law), 501. o.
[36] Vö. i.m. 234. o. és 934. j. A szerző pontosan idézi Pufendorf szavait, de úgy látszik, nem érti világosan őket.
[37] Pufendorf, i. h.
[38] Heineccius, i. h. (106. j.)
- 179/180 -
[39] Vö. Georg Simonétos, Das Verhältnis von Kauf und Übereignung im altgriechischen Recht, in: Festschrift Paul Koschaker, III.Band (Weimar 1939, Hermann Böhlaus Nachfolger), 177. o. 23. j. és 178. o. 24. j.
[40] Vö. Fritz Pringsheim, The Greek Law of Sale (Weimar 1950, Böhlau), 157. és 179. o.
[41] Vö. i.m. 74. o.
[42] Vö. i.m. 85. o.
[43] Vö. i.m. 83-84. o.
[44] Vö. G. A. Leist, Der attische Eigentumsstreit im System der Diadikasien (Jena 1886), 27. s köv. o. Maga Kaser is elismeri, Der altgriechische Eigentumsschutz, SZ 64 (1944), 179-180. o.: "Leists Übersicht über die überlieferten Fälle der Diadikasie führt zur Feststellung, dass uns diese Verfahrensart, obschon für einen Prätendentenstreit um das Eigentum hervorragend geeignet, doch nur, soweit es sich um 'Präjudizien über die Person des Berechtigten' handelt ... überliefert sei, nicht aber um das Eigentum".
[45] Vö. többek között, Max Kaser, Zur 'legis actio sacramento in rem', SZ 104 (1987), 67-79. o.: Zur Zweiseitigkeit der Eigentumsbehauptungen.
[46] Így Kaser, i.m. (116. j.), 183. o.
[47] Vö. Arnold Kränzlein, Eigentum und Besitz im griechischen Recht des fünften und vierten Jahrhunderts v. Chr. (Berlin 1963, Duncker & Humblot), 141-143. o.
[48] Vö. Gerhard Thür, Kannte das altgriechische Recht die Eigentumsdiadikasie? Symposion 1977 (Köln - Wien 1982, Böhlau), 55-69. o., különösen 68. o.: "Die Diadikasie ist also nicht der Prototyp eines Prätendentenstreits zwischen Privatpersonen".
[49] Vö. A. E. Bekker, Anecdota Graeca (Berlin 1814-21), Λεξεις ′Ρητορων 236, sub vocabulo διαδικασια.
[50] Így Pringsheim, i.m. (112. j.), 219. o.
[51] Így Hans Julius Wolff, Zum Problem der dogmatischen Erfassung des altgriechischen Rechts, Symposium 1979 (Köln - Wien 1983, Böhlau), 14. o.
[52] Idézi Simonétos, i.m. (111. j.), 182. o.
[53] Idézi Simonétos, 179. o.
[54] Idézi Simonétos, 186. o.
[55] Így Pringsheim, i.m. (112. j.), 369-370. o.
[56] Így i.m. 368. o.
[57] Így i.m. 370. o.
[58] Így i.m. 356. o.
[59] Így Johannes Herrmann, Zum Eigentumserwerb beim Mobiliarkauf nach griechischem Recht, Festschrift für Max Kaser (München 1976, C. H. Beck), 615-627. o., i. h. 619. o.
[60] Bekker, Anecdota (121. j.), 219, Harpokration sub vocabulo βεβαιωσεως.
[61] Így Pringsheim, i.m. (112. j.), 52. o.
[62] Így Louis Gernet, Droit et société dans la Grèce ancienne (Paris 1955, Sirey), 217. o.
[63] Így H. J. Wolff, i.m. (123. j.), 14-15. o.
[64] Vö. Louis Beauchet, Histoire du droit privé de la République Athénienne IV (Paris 1897), 393-397. o.
[65] Vö. Justus Hermann Lipsius, Das attische Recht und Rechtsverfahren (Leipzig 1905-15, Neudruck, Hildesheim 1966), 657-658. o.
[66] Vö. Pringsheim, i.m. (112. j.), 53. o. és 8. j.
[67] Így Pringsheim, i.m. 52. o.
[68] Így i.m. 72. o.
[69] Így i.m. 73. o.
[70] Vö. i.m. 86. o.
[71] Vö. i.m. 75. o.
[72] Vö. i.m. 85. o.
[73] Vö. i.m. 86. o. és 295. j.
[74] Így i.m. 211. o.
[75] Vö. i.m. 212. o. 824. j.
[76] Vö. i.m. 213. o.
[77] Vö. i.m. 95. o. 311. j.
[78] Vö. Bessenyő András, Római magánjog (3. kiadás, Budapest - Pécs 2003), 442-444., valamint 478-479. o., továbbá uő., Vitatott formulaszerkesztési problémák (condictio incerti, actio incerti civilis, actio praescriptis verbis, actio in factum civilis), Jogtörténeti Tanulmányok VII. (Pécs 2001), 89-126. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
