Megrendelés

Zlinszky János: Evictio missilium (IAS, 2006/1-2., 99-102. o.[1])

A római jogban a magántulajdon, a 'dominium ex iure Quiritium' védelme csak fokozatosan alakult ki. Helyesebben, a védelem együtt haladt annak elismerésével, hogy valaki egy birtokában lévő dologra csak azt állíthatja: enyém - meum est, - vagy azt, quiritár jogom alapján enyém - meum est ex iure Quiritium.[1] Utóbbit, valószínűleg kezdettől, megillette a közösségi jogvédelem. Ez először a 'res mancipi' tárgyaira terjedt ki, amelyeknek védelmére a 'legis actio sacramento in rem' szolgált,[2] mivel ezeket a római polgár a közösségtől, a közösség révén kapta.

Még a királykorban kiterjesztették ezt a védelmet az 'usucapio'-val, elbirtoklással szerzett olyan tulajdontárgyra, amelyen Quiritár tulajdon nem állott fenn, vagy amelyet tulajdonosa átruházott az új birtokosra.[3] Ezzel a tartós használatban lévő 'res mancipi' tulajdon tárgyai lettek, s átruházásukra - minthogy mancipációval az nem volt lehetséges -, még a XII. t.t. előtti pontifikális interpretáció kidolgozta az 'in iure cessio' átruházási lehetőségét, melyet a XII t.t. hagyománya szerint a mancipációval együtt megerősített.[4]

A Quiritár tulajdon tárgya abszolút védelmet élvezett a római jogban. A quiritár tulajdon nem szűnt meg a tulajdonos akarata, ill. formai jogi aktusa nélkül, csak ha annak tárgya elpusztult. A tulajdonos halála csak más személyre szállította át a jogot (sui heredes), vagy foglalhatóvá tette. Még az sem szüntette meg tárgy és tulajdonosa között a személyes kapcsolatot, ha a tárgy ellenség hatalmába került: a postliminium révén, ha római törvény hatálya alatt álló területre került a tulajdon tárgya vissza, azon a jogvédelmi igény újra feléledt.[5]

- 99/100 -

Ennek a gondolatnak újabb alátámasztását nyújtotta R. Knütel professzor a fiatal római jogászok tavaly a PPKE Római jogi tanszéke keretében szervezett találkozóján tartott előadásában, "Emptio rei speratae und emptio spei" címen. Idézte a Digesta 18. 1. 8. töredékét Pomponius ad Sabinum liber 9. munkájából. A szöveg, amit itt tárgyalni, elemezni kívánok, a következő:

"Aliquando tamen et sine re venditio intelligitur, veluti cum quasi alea emitur, quod fit, cum captum piscium vel avium vel missilium emitur: emptio enim contrahitur etiam si nihil inciderit, quia spei emptio est: et quod missilium nomine eo casu captum est si evictum fuerit, nulla eo nomine ex empto obligatio contrahitur, quia id actum intelligitur."

Esetenként dolog nélkül is létrejöhet adásvétel, pl. amikor mintegy esélyt vásárolunk. Ez a helyzet, mikor halfogás, madarászás, vagy a nép közé szórt ajándék elnyerésével keletkezett eredményt veszik meg. Ez érvényes adásvételnek minősül, tárgya a remény vétele. Ha azt a tárgyat, ami a nép közé szórt ajándék címén szereztek, valaki (a vevőtől) visszaperelné, a vételből az eladóval szemben nem keletkezik követelés (jogszavatosság!), mivel ezt (a kockázatot) hozzáértjük az ügylethez.

sabinus civiljogot magyarázó munkájához írta Pomponius azt a kommentárt. amiből az idézet való. Sabinus libri tres iuris civilis műve az ősi quiritárjog, a sajátosan római magánjog legnevezetesebb összefoglalásának számított.[6] Így a ránk maradt szövegben foglalt jog minden valószínűség szerint ebben a quiritár jogban gyökerezik.f

Mi is az a 'missilia'? Pomponius idejében többnyire cirkuszi játékok során - elvétve diadalmenetek során is - a tömeg közé szórt ajándéktárgyak, vagy azok elnyerésére jogosító "sorsjegyek". Knütel Suetonius Nero életrajzára hivatkozva kimutatja, hogy e jegyek gyakran komoly értéket képviselő tárgyakra szóltak, hajót, ingatlant is lehetett ily módon nyerni.[7] Az intézmény eredete azonban a köztársasági diadalmenetekre megy vissza, amikor a győztes hadvezér a szenátus előzetes hozzájárulásával a zsákmányból, vagy akár maga vagyonából is szórt pénzt vagy ajándéktárgyakat a diadalmenetet szemlélő tömeg közé.

A tömeg közé szórt tárgyak a hadizsákmányból származtak. A hadizsákmány pedig, ősi jog szerint, közvagyonnak minősült.[8] Amit a római polgár a közvagyonból kapott, ősi jogon tulajdona, még pedig védett quiritár tulajdona lett. Az a jogi vita, hogy a tömegbe szórás révén derelictio-ja történik-e a közvagyonnak, amit aztán a megszerző okkupál, vagy egyelőre meg nem határozott címzett részére juttatás történik, ami a megszerzéssel - capere - lesz perfekt ügyletté, mellékes. Még Varro felsorolása szerint is a közvagyonból juttatás révén szerzéssel quiritár tulajdon keletkezik.[9]

- 100/101 -

A 'missilia' révén tehát a közvagyonból történt juttatás. Azonban az a tény, hogy az ellenségtől megszerzett dolog közvagyonná, 'res extra patrimonium '-má vált, és csak közjogi juttatási aktussal válhatott újra magántulajdonná, nem oldotta fel a dolgon már korábban fennállott quiritár tulajdon szerinti igényt. Így, ha a szétosztott vagyontárgyban valamelyik római polgár sajátját ismerte fel, amit ellenség elrabolt és most visszakerült, 'evictio'-val, tulajdoni keresettel fordulhatott a juttatott ellen. Ha bizonyítani tudta tulajdonát a 'legis actio sacramento in rem', majd a 'rei vindicatio' során, vissza is kapta azt.[10]

A vonatkozó forráshely ezt a lehetőséget természetes adottságként kezeli és nem veszteget arra szót. Az ellenséges foglalás sem, majd a római zsákmányszerzés sem oldja fel a régebben fennállott quiritár tulajdoni igényt, az mindkettővel szemben abszolút módon érvényesül. A Pomponius kommentár kérdése arra vonatkozik, hogy annak, aki a tömegben az ingyen missiliát szerző juttatott nyereségét előre megvásárolta tőle, ha utóbb elperelték a vevőtől, van-e az adásvétel alapján igénye, jogszavatosság címén, az eladóval szemben.

Az eladónak az állammal szemben ebben az esetben nyilván azért nincs igénye, mert ingyenes szerző és a juttató nem volt rosszhiszemű. Ajándéktárgy viszi magával a terheit. Következik ebből is, hogy az árverési vevőnek, aki visszterhesen szerzett az államtól, a vételár visszakövetelésére nyilván adtak jogot. A közjogi adásvételben az 'emptio-venditio' későbbi polgári szabályai már a köztársaság derekán is érvényesültek, így a 'periculum est emptoris' vagy a kellékszavatosság, nincs okunk feltételezni, hogy a jogszavatossággal más lenne a helyzet.[11]

Másként áll azonban a reményvétel vevőjének helyzete. Ő fizetett az esetleges nyereségért. Kérdés, hogy elperlés esetén melyikük viselje a kárt, a vevő, azzal, hogy elveszti a vételárat, épp úgy, mintha nem nyert volna semmit az eladó, vagy az eladó, aki ez esetben köteles visszaadni legalább is a vételárat, hisz az általa eladott reménybeli tárgy valóssá vált ám utóbb jogi hibában szenvedőnek minősült.

Pomponius Sabinus alapján, vagy saját mérlegelése szerint, úgy dönt, hogy a remény-vétel kockázatában a megnyert tárgy hibái is bennfoglaltatnak, tehát ez esetben az eladó, noha kapott vételárat, nem csak hogy nyerésre és szolgáltatásra nem kötelezhető, hanem nyerés esetén másnak a szolgáltatására sem, mint amit ő nyert. (Sem mennyiség, sem minőség vonatkozásában.) Ha szavatos lenne, ez többletterhet jelentene a nyeréssel szemben. A megoldás a reményvétel szellemében helyes, Knütel is ennek bizonyítására idézte a forráshelyet.

Engem azonban a forrásnak a tulajdonvédelmi tartalma érdekelt. Az, hogy a többszörös helyzet változás után is - idegen zsákmányából római zsákmánnyá, majd kisorsolt nyereménnyé - a tárgyon fennálló római tulajdon nem változik. Ha az eredeti tulajdonos bizonyítani tudja, hogy a tárgy ex iure Quiritium az övé volt, vindikálni tudja azt, Pomponius idejében még időkorlát nélkül. A tulajdoni igény érvényesítését érintő 'longissimi temporis praescriptio' majd kétszáz év múlva kerül csak bevezetésre.

- 101/102 -

A római tulajdonvédelem a középkoron át folyamatosan érvényesült, noha a szigorún vett tulajdon-fogalmat a gyökeres (azaz jogcímes) birtok sokszor helyettesítette is. Sok más példa helyett álljon itt a török-háborúk végén a 'neo acquistica' eljárásokkal kapcsolatban Majthényi János Regalium Causarum Director, királyi főügyész a kincstár részére adott véleménye 1717-ből, amikor a Ciszterci rend Szentgotthárd birtokára vonatkozó alapítványi jogát mint gyökeres jogot "ex radicali asse" vélte értékelendőnek, és "tam in formali, quam in ipso materiali" "iure postliminii" visszaállítandónak minősítette.[12]

A római tulajdonvédelem ezen abszolút és szigorú szemléletén érdekes módon a polgári forradalmak ütötték az első rést, azzal, hogy a kereskedelmi forgalomban szerzőt, függetlenül attól, hogy tulajdonostól szerez-e, tulajdonossá minősítették, javára eredeti szerzésmódot alapítva. Ezt utóbb kiterjesztették a hatósági ingatlan-nyilvántartásban szereplőtől visszterhesen szerző jóhiszemű vevőre is, ugyancsak eredeti szerzésmódot konstruálva ezzel.

Közömbös, hogy az eladó ez esetben nem volt tulajdonos, áttörik a 'nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse habet' elvét, a piac védelmében, az ott ellenértékért vásárló védelmében. Hogy ennek során sérül a tulajdon szentsége, amelyet pedig ugyanezen polgári társadalom alapjogként értékelt, nem számít.[13]

A tulajdonjog védelme ugyan látszólag még erősítést is nyert a jog eszköztárában azzal, hogy a tolvaj és az orgazda elleni védelem átkerült a magánjogi védelem köréből a büntetőjogi védelem körébe (magándeliktum helyett közbűncselekménnyé minősítve). Ám ez a gyakorlatban nincs így. A büntetőjogban ugyanis érvényesül az ártatlanság vélelme. Annak tárgyi bizonyítása helyett, hogy tulajdonos (volt), a sértett azt tartoznék bizonyítani, hogy a szubjektív bűnösség fennáll. Ez pedig számára, az érdekelt számára, többnyire lehetetlen, a hatóságot viszont az ő vagyoni vesztesége kevéssé érdekli.

A kérdést csak az oldaná meg, ha a piaci forgalomban érdekelt kereskedőt, vagy a tulajdonát alaptalanul nyilvántartásba vétetőt tennék felelőssé a tulajdon elvonásával keletkezett kárért. A piac tisztasága legalább annyira közérdek, mint árucserét lehetővé tevő működtetése. Ha eredeti szerzésmódot alapítunk a piacon vagy forgalomban vásárló védelmére, indokolt magándeliktumot, tárgyi kárfelelősséget alapítani a tulajdonától megfosztott védelmére. Csak akkor fogjuk újra elérni a tulajdon-védelem római biztonságát, ha ez a modern polgári jogban újra megtörténik.[14]■

JEGYZETEK

[1] Részletesen kifejtve Zlinszky János: Meum est ex iure Quiritium. (A. Univ. Miskolc. IV.) Miskolc, 1990. 183-216., UŐ: Állam és jog az ősi Rómában. Budapest, 1996. 184. skk.

[2] Részletesen Zlinszky János: Zur Frage der legis actio sacramento in rem. Savigny Zeitschrift Rom. Abt. 106. (1989) 106-151., és Zlinszky i. m. (1996.) 146. skk

[3] Zlinszky 1996. i. m. 177 sk., Benedek Ferenc: Derelictio, occupatio, usucapio. (Jogtört. Tan. V.) Budapest, 1983. 7-31., UŐ: Az actio Publiciana eredete és funkciója, Degré ek. Budapest, 1995. 37-58.

[4] XII t.t. VI. 6/b, Paulus Vat. Fr. 50., Zlinszky 1996. i. m. 179.

[5] Zlinszky 1996. i. m. 160., Zlinszky János: Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht. (A. Ant. Acad. Sc. Hung. VIII. Fasc. 1-4.) Budapest, 1960. 100.

[6] Zlinszky János: Ius privatum. Budapest, 1998. 100. és 88. j.

[7] Suetonius: A Caesarok élete. Budapest, 1975. Nero, 11.: "Naponta egy sereg adományt szórt szét a nép között: ezer különféle fajtájú madarat, mindenféle ennivalót, élelmiszer- és ruhautalványt, egyéb, arany-és ezüstholmira, drágakőre, igazgyöngyre, festményekre, rabszolgákra, igavonó baromra és szelidített vadállatokra beváltható utalványokat; még hajókat, bérházakat, földeket is kisorsoltatott." (Ford. Kis Ferencné)

[8] Zlinszky (1998.) i. m. 134.

[9] Varro: De re rustica. 102., Zlinszky (1996.) i. m. 110., 150.

[10] Erről a lehetőségről, ami Kaser relativ tulajdon elméletének gyökere volt, Zlinszky (1996.) i. m. 160 sk. szól részletesen. A Sabinus forráshely ottani álláspontomat, amit Besenyő András tankönyvében vitat, csak megerősíti.

[11] Zlinszky János: Ius publicum. Budapest, 153. sk, Zlinszky János: Kontrakte des ius publicum. in: Collatio iuris Romani - H. Ankum ek. Amsterdam, 1996. 51-64.

[12] Theophilus Heimb: Notitia hist. de ortu et progressu Abbatiae s. ord. cisterciensis ad stum Gotthardum dictae. Viennae, 1764., vö. Zlinszky János: A szentgotthárdi ciszterci apátság kegyúri jogai és Pázmány Péter. In Hargittay Emil (szerk.): Pázmány Péter és kora. Piliscsaba, 2001. 109-138.

[13] Nagy Csongor István: Ingók tulajdonának nem tulajdonostól való megszerzése: omnes plus iuros... in Polg. jogi kod. VII/1 2005. 20-24.

[14] Zlinszky János: Alkotmányos tulajdonvédelem - biztonság a jogállamban - és a Ptk 118. §. In Polg. jogi kod. VII/1 2005. 18-19.

Lábjegyzetek:

[1] A szerző professor emeritus

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére