Chronowski Nóra: Az alkotmánykonform értelmezés és az Alaptörvény* (KJSZ, 2017/4., 7-15. o.)

Az Alaptörvény sajátosságai közé tartozik, hogy vannak benne önmagára és az alkotmány alatti normákra vonatkozó értelmezési szabályok.[1] Az utóbbi körben a bíróságok számára előírja a 28. cikkben, hogy a jogszabályokat az Alaptörvénnyel összhangban kötelesek értelmezni, amely az alkotmánykonform értelmezés követelményét jelenti. A tanulmányban azt vizsgálom, hogy ez a jogértelmezési parancs mit implikál dogmatikailag, majd áttekintem a magyar Alkotmánybíróság releváns gyakorlatát. A célom azt körvonalazni, hogy mennyiben járul hozzá az explicit követelmény az Alaptörvény jogrendszerre gyakorolt "hatásához". Az elméleti kiindulópont, amelyet a chartális alkotmányok jellemzően pozitív jogilag is kifejezésre juttatnak, az a tétel, amely szerint az alkotmány a jogrend alapnormája, a legfőbb jog az államban. A jogi értelemben vett alkotmányok továbbá normatívak és kikényszeríthetők - a "sollen" szférájában. Az alkotmányosság relációjában mutatkozik meg, hogy valójában mennyiben érvényesülnek ezek az elvárások, és ez azon is múlik, hogy az alkotmány érvényesüléséhez milyen garanciarendszer, megsértéséhez milyen szankciórendszer társul.[2] A konform értelmezés követelménye ennek a garanciarendszernek része lehet, amennyiben működik. Ez nyilván több tényező függvénye, számításba jönnek magának a konkrét alkotmánynak az adottságai (elfogadásának körülményei, kora, átfogó jellege, ideológiai karaktere, rugalmassága), a vele kapcsolatos attitűdök (tisztelet, beágyazottság, követés), és az érvényesülését szolgáló intézmények (kapacitásuk, függetlenségük, beléjük vetett bizalom). A tágabb alkotmányos környezet átfogó feltérképezésére az Alaptörvény esetében most nincs mód, de hipotézisként megfogalmazható, hogy túl az általa implikált jogalkotási feladatokon, sajátos értékrendjével és értékválasztásaival minden bizonnyal - hatályosságának hat éve alatt - már befolyásolta a jogrendszert és a jogalkalmazást. A központi kérdés ebben a tanulmányban annak a normának a működése, amely ezt a hatást kifejezetten a jogalkalmazói gyakorlatban előmozdítani hivatott.

Az alkotmánykonform értelmezésről általában

Az alkotmánykonform értelmezés mibenlétének a feltárása a német alkotmányjogi dogmatika eredménye.[3] Olyan - az újabb alkotmányjogi jogfejlődés során létrejött - értelmezési alapelvként tartják számon, amelynek ugyan nem feltétele az alkotmánybíráskodás (elméletileg önműködő is lehet), mégis gyakorlati érvényesülését az átfogó, szisztematikus alkotmányossági kontrollmechanizmusnak köszönheti, és hatóköre az alkotmánybírósági joggyakorlatban bontakozik ki. Az alkotmány alatti normák értelmezésére vonatkozó alapelvként azt jelenti, hogy (i) a jogszabály többféle értelmezési lehetősége közül azt kell választani, amelyik összhangban van az alkotmánnyal,[4] valamint (ii) a jogkövetkezmények szempontjából: nem kell megsemmisíteni az olyan jogszabályi rendelkezést, amely az alkotmánnyal összhangban értelmezhető.[5] Konrad Hesse szerint az összhang nemcsak akkor állhat fenn, ha a jogszabálynak alkotmányjogi szempontok bevonásával olyan értelem adható, amely az alkotmánnyal összeegyeztethető, hanem akkor is, ha a többértelmű vagy nem meghatározott tartalmú jogszabályi rendelkezés az alkotmányi tartalom segítségével egyértelművé tehető. Ezért az alkotmánykonform értelmezésnél az alkotmányi normák nem csupán vizsgálati mércék, hanem olyan anyagi szabályok, amelyek lehetővé teszik az alacsonyabb szintű normák jelentésének megállapítását.[6]

Az alkotmánnyal összhangban álló értelmezés előfeltétele - Johannes Reschke megközelítésében - az alkotmányorientált értelmezés,[7] amely szerint a jogértelmezésnél a nyitott fogalmak jelentésének megállapítása és a teleologikus érdekmérlegelés során a jogrendszer egységének az elvéből,[8] továbbá az objektív alapjogi értékrend szem előtt tartásával a praktikus konkordancia[9] elvéből kell kiindulni. Az alkotmány eszerint a jog­értelmezés állandó értelmezési támpontja[10] és folyamatosan figyelembe kell vennie a jogalkalmazónak; más felfogásban viszont az alkotmánykonform értelmezés szükségessége kizárólag a többféleképpen értelmezhető alkotmány alatti normáknál merül fel.[11] Az első elméletileg, a második gyakorlatilag igazolható, mert általában - bár nem kizárólagosan[12] - a többértelműség és a tartalmi bizonytalanság vezethet olyan jogvitához, amelyben szükségessé és azonosíthatóvá válik a konform értelmezés.

Az alkotmánykonform értelmezés funkcionális határait egyrészt az alkotmánybíróság és a jogalkotó, másrészt az alkotmánybíróság és a rendes bíróság viszonyában lehet megvonni.[13]

- 7/8 -

Az alkotmánybíráskodás és a jogalkotás közötti viszonyban a kérdés az, hogy elsődlegesen kinek a feladata az alkotmány konkretizálása. Ha az alkotmánykonform értelmezés keretében arra helyezzük a hangsúlyt, hogy az célja szerint lehetőleg fenntartja a jogszabály érvényességét, akkor az elv funkcionálisan a jogalkotó elsődlegességét szolgálja, és a jogszabályok alkotmányosságának a vélelmét állítja fel. Másként fogalmazva, a demokratikusan legitimált törvényhozás élvezi akaratának és cselekedeteinek az alkotmányszerűségi vélelmét. A jogalkotó elsődlegessége nem vitatható az életviszonyok jogi rendezése terén, mert az alkotmánybíráskodást nem terheli a jogalkotás mint állami tevékenységfajta felelőssége, cserében viszont az alkotmányos értelmezési tartomány kijelölésével az utóbbi elterelheti a törvényi jelentéstartalmat. Az alkotmánykonform értelmezés ebből a szempontból akár érdemibb beavatkozást jelenthet a jogalkotó "felségterületébe", mint a megsemmisítés. Míg a megsemmisítés egyértelmű helyzetet teremt, és megnyitja az utat a jogalkotó számára az új, immár alkotmánnyal összhangban álló jogszabályi tartalom kialakítására, addig az alkotmánykonform értelmezéssel az alkotmánybíróság vagy a rendes bíróság maga alakítja pozitív módon a jogszabályi jelentéstartalmat. Minél nagyobb a korrekció, annál jobban közelítünk az alkotmánykonform értelmezés funkcionális határához.[14] A gyakorlatban a határokat esetről esetre kell megvonni, általánosságban mindössze az a követelmény támasztható, hogy az alkotmánykonform értelmezés nem kerülhet szembe a szabályozás szövegével, céljával, szubjektív[15] vagy objektív szándékával (az egyértelműen kifejezett törvényhozói akarattal[16]), avagy - pozitívan megfogalmazva - az egyértelműsítésnek és a tartalmi restrikció­nak az előbbiekkel összhangban kell maradnia.[17]

A rendes bíróságok és az alkotmánybíráskodás viszonyában pedig az a klasszikus kérdés merül fel az alkotmánykonform értelmezés kontextusában, hogy hol húzódik a (szakjogi) jogértelmezés és az alkotmányértelmezés határa,[18] avagy milyen messzire mehet az alkotmánybíróság értelmezési elsődlegessége anélkül, hogy szuperbíráskodássá (legfelső polgári, büntető, közigazgatási stb. fórummá) válna.[19] Amikor a bíró alkotmánykonform jogértelmezést végez, akkor voltaképpen más lehetséges értelmezéseket elvet, ami gyakorlatilag a norma részleges de facto megsemmisülése a konkrét ügyben, vagy kevésbé drámaian fogalmazva, a lehetséges normatartalom szűkítéséhez vezet. Adott jogterület ágazati szabályainak értelmezése szempontjából a rendes bíróság rendelkezik szakértelemmel, ezért az alkotmánybíróságnak mindaddig el kell fogadnia a szakbírósági alkotmánykonform értelmezést, amíg konkrét alkotmányi norma sérelme nem merül fel.[20] Eljárási szempontból úgy tehető fel a kérdés, hogy melyik az a pont, amikor a rendes bíróság bírájának önálló alkotmányértelmezés helyett az alkotmánybírósághoz kell fordulnia. A német Szövetségi Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezések feltételeit meghatározva elsősorban a szakjogi alkotmánykonform értelmezést támogatja, viszont ha a szakbíróság megalapozatlanul, észszerűtlenül használja az alkotmánykonform értelmezést, és ezért elmulasztja az alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezését, akkor a törvényes bíróhoz való jogot sérti meg.[21] Tartalmi oldalról pedig a törvény előtti egyenlőséget sértő, objektív mérce szerint önkényes bírói jogértelmezés jelentheti azt a fogódzót, amely az alkotmánybírósági beavatkozást megalapozza.[22] Ezek azonban meglehetősen rugalmas mércék - az egyensúlyt vélhetően mindkét oldalról (az alkotmánybíróság szempontjából a szakjogi, a rendes bíróság szempontjából az alkotmányossági kérdések tekintetében) a bírói önkorlátozás biztosíthatja.[23]