Korántsem tekinthető újszerű állításnak az, hogy a platformmunka keretei között történő foglalkoztatás - annak folyamatos népszerűsége okán - a különböző társadalomtudományi kutatások között egyre növekvő népszerűségnek örvend. E körben az is megállapítható, hogy a cikkek túlnyomó többsége elsősorban a platformmunka keretei között foglalkoztatottak jogviszonyának, illetve munkavégzői státuszának klasszifikációjával foglalkozik, nevezetesen azzal, hogy e személyek munkavégzése, egyéni pozíciója, valamint a tevékenység egyéb körülményei elegendő feltételnek bizonyulnak-e ahhoz, hogy a munkaviszonyra vonatkozó szabályok hatályát - és az ezekkel szükségszerűen együtt járó védelmi mechanizmusokat - kiterjessze a jogalkotó rájuk, vagy csupán egy mellérendeltségen alapuló, polgári jogviszonyban álló személyi körnek kezelje őket.[1]
Jelen tanulmányban nem célom a klasszifikációval kapcsolatos problémákat tételesen vázolni, valamint az azokból levont konklúziót ismertetni, és azokra reflektálni, ugyanakkor ezen konstansan jelenlévőnek tekinthető dilemma érintését sem mellőzhetem. Ennek oka abban keresendő, hogy a jelen kutatás alapját képző, kollektív fellépéshez fűződő jogosítványok immanens részét képezik a munkajognak, így a vizsgálatnak logikusan kizárólag akkor van értelme, ha elfogadjuk alapvetésnek, hogy a platformmunkások jogviszonya munkaviszonynak tekintendő. Mindezek mellett - némi cáfolatot csempészve az előző gondolatba - érdemes lehet felvetni azon kérdést is, hogy vajon abban az esetben, ha a platformmunkások mégsem tekinthetők munkavállalóknak - hanem például egy harmadik kategóriát képző személyi körként klasszifikáljuk őket[2] -, vajon ebben az esetben a kollektív munkajog hatálya mennyiben terjeszthető ki rájuk egyfajta "személyre szabott" jogalkotással, azaz lehet-e és kell-e bizonyos részjogosultságok garantálásáról gondoskodni esetükben alapjogvédelmi szempontok által vezérelve.
A platformmunkások kollektív jogérvényesítésének bemutatását talán érdemes a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (a továbbiakban: ILO) által már deklarált alapvetésektől kezdeni. Az ILO már 1948-ban elfogadta az egyesülési szabadság és a szervezkedési jog védelméről szóló, 87. sz. Egyezményét,[3] amely a kollektív jogok gyakorlásának jogalapja, és az ahhoz fűződő, későbbi hatékony joggyakorlást támogatni képes jogszabályi környezet - megteremtését tűzte zászlajára. Ahogy az Egyezmény elnevezéséből is következik, a dokumentum a kollektív jogok két fő aspektusával foglalkozik, mintegy huszonegy cikkben. E deklaráció sem lépi át a már ismert "műfaji korlátokat", ugyanis az említett tárgykörökbe tartozó, alapvető fontosságú jogosultságokat[4] rögzíti, azonban azok gyakorlása kapcsán a részletszabályok kifejtése elmarad. Figyelemmel arra, hogy jelen tanulmányban egy speciális személyi kör kollektív joggyakorlásának lehetőségei kerülnek górcső alá, így mindenképp érdemes felhívni a figyelmet az Egyezmény angol nyelvű szövegváltozatának szóhasználatára, ugyanis a magyarra fordított szövegváltozattal ellentétben - "munkavállaló(k) és munkáltató(k)" - a dokumentum a "worker(s) and employer(s)" szóhasználattal él,[5] amiből értelemszerűen következik, hogy az egyezmény nem pusztán a munkavállalókként klasszifikált személyi körre nézve[6] kívánja a már említett jogosultságokat biztosítani, azokat sokkal inkább egy tágabb kategóriában érvényesíti; úgy is lehet fogalmazni, hogy a munkát végzők általánosabb csoportját célozza meg.[7]
E körben még említést érdemel az ILO 1998-as deklarációja is,[8] amelyben ismételten e szóhasználattal él a szervezet, valamint a szöveg alapos értelmezése e körben is arra engedi következtetni az olvasót, hogy a deklarációban foglalt szándékok valamennyi munkát végző számára kívánja biztosítani azon alapvető jogokat, amelyek a munkavállalókat - illetve a munkavállalói státuszt - megilletik.[9]
- 94/95 -
Fontos ugyanakkor említést tenni az elvi alapok megfelelő elhelyezésén túl az említett jogosultságok gyakorlati megvalósulásáról is, ugyanis - a jelen vizsgálat tárgyát képező önfoglalkoztatók esetében - ezekre is találunk példát, legyen szó akár a kollektív alkuhoz való jog garantálására vonatkozó szükségszerűséggel kapcsolatos állásfoglalásról.[10] Valamennyi esetben leszögezhető, hogy a gyakorlati megvalósulás kapcsán azon tapasztalat látszik, miszerint a "klasszikus" értelemben vett munkavállalókat megillető kollektív jogosultságok kiterjesztése a munkát végző személyekre nem kielégítő, azok tekintetében intézkedések megtétele szükséges, annak érdekében, hogy a kollektív jogok garantálásával együtt járó lehetőségek és védelmek ne magához a fogalomhoz, hanem a tényleges tevékenységhez kötődjenek, így ez utóbbi vizsgálata és alaposabb átdolgozása szükséges, ezen ágazatban történő megfelelő stratégiaalkotással[11] egybekötve.
Ahhoz, hogy az uniós jogalkotást rendszerszinten vizsgálni lehessen a tárgyalt kérdéskörben, érdemes talán "felülről" indulni, vagyis az alapjogi szintű jogvédelem ismertetése indokolt elsőként.
Korántsem hat meglepőként a tény, hogy az uniós alapjogi jogalkotás szintén elismer bizonyos szolidaritáshoz kapcsolódó alapjogokat, e körben rögzíti a kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jogot is, az alábbiak szerint:
"A munkavállalóknak és a munkaadóknak, illetőleg szervezeteiknek az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban joguk van arra, hogy megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak és kollektív szerződéseket kössenek, valamint, hogy érdekütközés esetén érdekeik védelmében együttesen lépjenek fel, a sztrájkot is beleértve."[13]
Fontos megjegyezni - már csak a korábbi terminológiai helyzetértékelés kapcsán is -, hogy a magyar fordítás a munkavállaló kifejezést használja, míg más fordításokban, az általánosabb, "munkát végzők" kifejezés jelentéstartalmához alkalmanként szorosabban illeszkedő nyelvi megoldásokra[14] találhatunk példát. Elkerülve az etimológiai és lingvisztikai elemzéseket, elvi éllel rögzítendő, hogy a két kategória számos hasonlósága ellenére bizonyos jogosultságok garantálásában jelentős eltéréseket tapasztalhatunk esetükben, így mindenképp szerencsés volna egy egységes fogalomkészlet kidolgozása közösségi szinten, annak elkerülése érdekében, hogy az egyes hivatalos nyelvekre történő szövegfordítástól függjenek bizonyos jogalanyisági kérdések.
Az Európai Unió az EUMSZ-ban szociálpolitikai elköteleződését tovább erősíti azzal, hogy rögzíti, hogy kiáll a megfelelő szociális védelem, szociális párbeszéd erősítése mellett, elérve ezt többek között a szociális rendszerek összehangolásával, valamint a jogalkotás termékeinek közelítésével.[15] Emellett az alapszerződés rögzíti, hogy az imént említett célok elérése érdekében támogató és kiegészítő tevékenységet folytat a munkavállalók[16] és munkáltatók érdekképviselete és kollektív védelme terén, ugyanakkor a dokumentum egy a téma szempontjából igen jelentős - restrikciót is rögzít: nem kívánja tevékenységi körébe vonni a díjazást, az egyesülési jogot, a sztrájkhoz való jogot, valamint a kizárás jogát.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
