A klasszikus munkaviszony mellett egyre nagyobb teret nyernek az új, modern foglalkoztatási formák, különösen a platformalapú munkavégzés. Ezek az új típusok eltérő intenzitással ugyan, de közös jellemzőjükben kérdőjelezik meg a munkajog hagyományos dogmatikáját.
A munkajog alapvetően védelmi funkciójú jogág, amely a munkavállaló gazdasági és személyi függéséből fakadó kitettsége miatt a munkavállalót védő legfontosabb rendelkezéseket kógens normákkal szabályozza. A munkavállalói garanciák célja a gazdasági kiszolgáltatottság mérséklése, valamint a munkavállaló szociális biztonságának előtérbe helyezése. Az alapvető munkavállalói garanciák tulajdonképpen az emberi élet minimumsztenderdjeikét is értelmezhetők. A munka ellenértékének vonatkozásában az alsó határ meghúzása például kétségkívül nem önmagában a munkavállalói státusz védelmét hivatott szolgálni, hanem azáltal - legalábbis elméletben - biztosítható az emberhez méltó megélhetés. Ez a szemlélet lehetővé teszi, hogy a védelem egyes elemei kiterjeszthetőek legyenek azokra is, akik kvázi-munkavállalói pozícióban vannak, anélkül, hogy a jogviszony minősítésének kérdésében döntést kellene hozni.
Kiss György szerint nem védhető az a megközelítés, hogy a munkajog keretein kívül eső jelenségeket feleltessünk meg a hagyományos munkajog ismérveinek. Ebből a tendenciából ugyanis fokozatosan kialakul(t) a vélelmezett munkajogviszony és a vélelmezett munkajog.[1] Ezzel a kritikai megközelítéssel alapvetően egyetértve, a tanulmányban nem annak megoldására vállalkozom, hogyan lehetne valamennyi "szürke zónás" jogviszonyt szükségképpen "munkajogiasítani". Ehelyett azt vizsgálom, hogy a munkavállalói garanciák egyes elemei miként jelenhetnének meg a munkajogon kívül eső foglalkoztatási jogviszonyokban is, anélkül, hogy ez a klasszikus munkajogunk felforgatásához vezetne.
1. Problémafelvetés
2. Megfér-e egymás mellett a modern munkavégzési formák bizonytalan jogi státusza és a védelem igénye?
3. Törvény szerint dolgozik - de miből él?
4. Nettó jogvédelem, bruttó kiszolgáltatottság: a minimálbér alkalmazhatósága a munkajog és a polgári jog határterületein
5. Bármely bonyolult probléma megoldhatóvá fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta?
Az egységes bírói gyakorlat alapján, amennyiben egy tevékenység többféle jogviszonyban is ellátható, a minősítő jegyek értékelésén túl elsődlegesen azt kell figyelembe venni, hogy a szerződés megkötésekor a felek akarata milyen jogviszony létrehozására irányul.[2] Ahogy a Kúria fogalmazott egyik precedensértékű határozatában, "nem jogellenes, ha a foglalkoztató a számára kedvezőbb szerződési formát részesíti előnyben, és a munkát végzők saját akaratukból ezen szándék szerinti szerződési feltételeket elfogadják".[3] Magyarországon azonban a munkaviszony az egyetlen védett munkavégzői státusz alapköve. A munkajog legfontosabb funkciója pedig a demokratikus deficit és függés minimalizálása,[4] ugyanis a munkáltató és a munkavállaló viszonyát az utóbbi kiszolgáltatottsága és sérülékenysége jellemzi. Még hatványozottabban igaz ez azon munkát végző személyekre, akik sokszor kényszerűségből, a munkaerőpiac napjainkra kialakult sajátosságaiból eredően hosszabb távon végeznek munkát modern munkavégzési formákban.
A hazai munkajogi dogmatika jelenleg nem ismeri el a modern munkavégzési formákat munkajogviszonyként, de még bizonyos fokú munkajogi védelmet élvező foglalkoztatási jogviszonyként sem. Így a munkavégző a munkajogon kívül találja magát, és csak polgári kötelmi jogi lehetőségek állnak rendelkezésére ahhoz, hogy megvédje magát. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy valamennyi bizonytalan foglalkoztatási forma - az internetes munkavégzés kifejezetten - nehezen illeszthető bele a munkaviszonyra és az önfog-
- 1/2 -
lalkoztatásra épülő bináris modellbe. A Cotter v. Lyft-esetben[5] az észak-kaliforniai bíróság úgy jellemezte ezt a kérdéskört, mintha egy kockát próbálnánk meg beilleszteni két kör alakú lyuk valamelyikébe, mivel a 20. századi bináris rendszert kell alkalmazni a 21. század munkavégzési formáira.
Alapvető feltevés, hogy jogi értelemben a munka ellenérték fejében végzett fizikai tevékenység. A munka azonban nem csak azt a tartalmat foglalja magában, hogy egy személy dolgozik és ezért díjazásban részesül.[6] "Nem lehet lekorlátozni a jelentését csupán teljesítendő feladatok összességére, hiszen a munka a társadalmi identitás, a társadalmi rang, jogok és kötelezettségek, a státusz, a beilleszkedés és elismertség fogalmait is magába zárja."[7]
A munkajogi szabályozás személyi hatályának pontos meghatározása kiemelt szerepet tölt be a digitalizáció korában.[8] Világszerte munkát végzők millióinak jogi helyzete rendezetlen arra irányuló konszenzus hiányában, hogy a munkajogi szabályok csak a munkavállalókra nézve relevánsak-e, avagy minden más munkát végző személyre is alkalmazhatók - legalább részben - a munkavállalói "privilégiumok". Az egyértelműen látszik, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szerinti, szűkebb körű munkavállaló-felfogás azt eredményezi, hogy az alá-fölé rendeltségben dolgozók között önhatalmúlag különbséget tesz a jogalkotó úgy, hogy közben hangsúlyozza a szerződési szabadságot.[9]
A platformok által egyoldalúan megállapított felhasználási feltételek - jóllehet formailag szerződéses szabadság keretében jönnek létre - érdemi tárgyalás tárgyát nem képezik, és a munkát végző személyek mindenféle befolyás nélkül, kényszerűen fogadják el azokat. Ez a helyzet a klasszikus munkajog egyik alapvető problematikájára emlékeztet, nevezetesen arra, hogy a szerződéses szabadság valójában nem feltételez egyenlő alkupozíciót a felek között, különösen nem akkor, ha az egyik fél (a platform) domináns gazdasági pozícióval, algoritmikus irányítással és egyoldalú feltételrendszerrel rendelkezik.
A jelenlegi helyzet tehát a platformmunkások széles körének védtelenségét eredményezi, mivel hiányzik a jogszabályi háttér, amely az ilyen típusú jogviszonyokat érdemben szabályozná, illetve az Mt. által biztosított munkajogi garanciákat kiterjesztené rájuk. Ezen problémák fényében a jogalkotó beavatkozása elengedhetetlennek tűnik. A szabályozás hiánya nemcsak jogbizonytalanságot eredményez, hanem hozzájárul egy olyan alternatív foglalkoztatási szféra kialakulásához, amely lényegében kívül reked a szociális védelem és a munkajog garanciarendszerén.
Azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán szükség van-e a modern munkavégzési formák klasszifikációjára, három megközelítés fellelhető a nemzetközi szakirodalomban. Az első szerint jelen a platformmunkások státuszának minősítése elengedhetetlen. Ezzel szemben Emanuele Menegatti szerint a kardinális kérdés nem az alárendelt munkavégzés újraértelmezése, hanem a védelmi garanciák elosztásának újragondolása.[10] Gyulavári Tamás ezzel a megközelítéssel többé-kevésbé egyetértve a szabályozás tartalmához képest másodlagosnak tekinti, hogy munkaviszonynak nevezzük-e a jogviszonyt vagy sem.[11] A harmadik, funkcionális megközelítésű nézőpont központi gondolata, hogy az egyes különböző elemek speciális viselkedését kell figyelembe venni a vonatkozó kontextusban, ahelyett, hogy az előre meghatározott faktorok létét kutatnánk a konkrét esetekben. Guy Davidov szerint ez úgy valósulhat meg, ha az alárendeltség fokát és a függési szintet próbáljuk beazonosítani a platformmunkásoknál, illetve a modern munkavégzőknél.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
