Ambrus Mónika a bizonyítási teher megosztása a diszkriminációs panaszok elbírálásakor című írásában azt vizsgálja, hogy ezen a téren hogyan változott a magyarországi szabályozás, és miként alkalmazzák a rendelkezéseket a bíróságok és az Egyenlő Bánásmód Hatóság.
Jogok hangzatos megfogalmazása, törvénybe iktatása még nem feltétlenül biztosítja azok hatékony érvényesítését is.[1] Ehhez megfelelő eljárási szabályok is szükségesek. Eljárási szabályok nélkül a jogok pusztán szimbolikus jelenségek, azonban ez fordítva is megállja a helyét: jogok nélkül az eljárási szabályok értelmüket vesztik. S ez a megállapítás érvényes a diszkriminációmentességhez való jogra is. Ilyen fontos eljárási szabály - többek között - a bizonyítási teher speciális megosztására vonatkozó rendelkezés.
E cikk abból indul ki, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvény[2] (a továbbiakban Ebtv.) lefekteti az egyenlőséghez, illetve a diszkriminációtól mentes élethez való szubsztanciális jogot, s azt vizsgálja, hogy a bizonyítási teher megosztására vonatkozó sajátos rendelkezés kérelmezőre/felperesre[3] vonatkozó része mennyiben segíti a jogalkalmazót, mennyiben tekinthető hatékonynak mind elméletben, mind gyakorlatban.[4]
Mivel e tanulmány a diszkriminációs ügyekben alkalmazandó bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat vizsgálja, először tisztában kell lennünk azzal, mit is értünk diszkrimináció alatt s annak milyen típusait különböztethetjük meg. Az uniós szabályozás alapján a magyar jog is a diszkrimináció két fő típusát különbözteti meg: a közvetlen és a közvetett hátrányos megkülönböztetést.[6]
Ahhoz, hogy pontosan meg tudjuk határozni, kinek milyen elemeket kell bizonyítania a bizonyítási teher megosztása során, elsősorban azt kell tudnunk, milyen elemei vannak a tényállásnak, amelyen az eljárás alapul. Az alapvető elemek tulajdonképpen a közvetlen és a közvetett diszkrimináció esetén is azonosak, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy az egyes elemek a két esetben más-más szerepet töltenek be, illetve más-más hangsúlyt kapnak. A következő elemeket lehet elkülöníteni a diszkrimináció tényállásánál.[7] Először is a kérelmezőt hátrány éri.[8] Másodszor, a kérelmező ezt a hátrány egy védett tulajdonsággal hozza összefüggésbe. Harmadszor, oksági összefüggés van egyrészt a védett tulajdonság és a bánásmód, rendelkezés, gyakorlat stb. között, másrészt meg a bánásmód, rendelkezés, gyakorlat stb. és a hátrány között; tehát azért érte a kérelmezőt hátrány, mert úgy vélték, rendelkezik a védett tulajdonsággal, illetve a hátrány az eljárás alá vont bánásmódjának, rendelkezésének, gyakorlatának stb. tudható be. E két különböző oksági összefüggést általában nem szokták elkülöníteni, holott nagy jelentősége van, hiszen közvetlen diszkrimináció esetében általában nem az a kérdés, vajon a védett tulajdonság volt-e az oka a hátránynak, hiszen ott a hátrányos hatásról van szó, hanem az a kérdés, vajon az adott bánásmód, gyakorlat, rendelkezés stb. miatt következett-e be a hátrány. Amikor az oksági összefüggésről, illetve annak hiányáról beszélnek, a legtöbb esetben az előbbit értik alatta, tehát a védett alap és a bánásmód stb. közötti oksági kapcsolatot. Negyedik eleme egy diszkriminációs tényállásnak az a személy vagy csoport, akivel vagy amellyel a kérelmező helyzetét összehasonlítjuk. Erre a személyre vagy csoportra azért van szükség, mert a hátrányos megkülönböztetés ma elfogadott általános meghatározása az arisztotelészi fogalmon alapul, amely megkívánja az összehasonlítást. Utolsó elemként az összehasonlítható helyzetet kell megnevezni, tehát feltétel, hogy a komparator és a kérelmező összehasonlítható helyzetben legyenek.
A bizonyítás általános szabálya szerint aki valamit állít, annak kell bizonyítania. "Onus probandi incumbit actori", vagy másképpen "ei incumbit probatie qui dicit, non qui negat"', tehát az bizonyít, aki állít, nem pedig az, aki tagad.[9] Ez a Polgári perrendtartás 164. § (1) bekezdése szerint úgy hangzik, hogy a per eldön-
- 78/79 -
téséhez szükséges, jogi szempontból jelentős tényt annak kell bizonyítania, aki a per során arra hivatkozik, akinek érdekében áll, hogy azt a bíróság valónak fogadja el. Tehát egy általános polgári peres eljárásban a felperesnek kell bizonyítania, hogy kérelme megalapozott, hogy az alperessel szemben jogos igénye van.
Diszkriminációs esetekben a bizonyítási teher megosztása eltér az általános szabálytól. Ezt a sajátos tehermegosztást az Emberi Jogok Európai Bírósága alakította ki a közvetett diszkriminációt érintő esetekben.[10] E gyakorlatot később számos irányelv rögzítette, így a faji irányelv[11] is, amely kimondja, hogy "a tagállamok nemzeti igazságszolgáltatási rendszerükkel összhangban meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az alperesnek kelljen bizonyítania, hogy az egyenlő bánásmód elve nem sérült, abban az esetben, ha azok a személyek, akiket saját állításuk szerint az egyenlő bánásmód elvének be nem tartása miatt sérelem ért, a bíróság vagy más, hatáskörrel rendelkező hatóság előtt olyan tényeket bizonyítanak [sic!], amelyekből vélelmezni lehet, hogy közvetlen vagy közvetett megkülönböztetés történt."[12] (Kiemelés - A. M.)
A diszkriminációs esetekre elfogadott uniós szabályozás alapján a kérelmezőnek csupán vélelmet kell felállítania arra vonatkozóan, hogy diszkrimináció történt - ez a prima facie diszkrimináció. Tehát mihelyt fennáll a vélelem, hogy diszkrimináció történhetett, a bizonyítás terhe az eljárás alá vontra hárul; ezt a továbbiakban kimentésnek nevezzük.
Magyarországon a bizonyítási teherről szóló irányelvet a Munka törvénykönyve (Mt.) 5. §-a ültette át. Ez volt az első rendelkezés hazánkban, amely a bizonyítási teher speciális megosztásának kérdését rendezte. A rendelkezés szerint "ha a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegésével kapcsolatban vita merül fel, a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása az (1) bekezdésben foglaltakat nem sértette". E (ma már hatályon kívül helyezett) rendelkezés igen szűkszavúan határozza meg a bizonyítási teher sajátos elosztását: nem véletlenül adott lehetőséget különböző értelmezésekre a gyakorlatban.
Az általánosan elfogadott értelmezés szerint a munkavállalónak elegendő volt állítania, hogy őt hátrányos megkülönböztetés érte, nem kellett erre vonatkozóan semmilyen bizonyítékot benyújtania, s a bizonyítási teher máris a munkáltatóra hárult, akinek bizonyítania kellett, hogy nem történt hátrányos megkülönböztetés.[13] "Ez a szabály - látszólagos egyszerűsége ellenére - súlyos mérlegelési probléma elé állítja a bírákat. Egyfelől felmerülhet az a veszély, hogy a bíró - a mérlegeléssel együtt járó felelősség csökkentése érdekében - az alapos munkáltatói kimentést sem fogadja el. Másfelől az a veszély is fennáll, hogy a bíróság a munkáltató felszínes, általánosságokon alapuló kimentését is elfogadja."[14] A gyakorlatban a bíróságok szabad belátásuk szerint értelmezték e rendelkezést, felismerve, hogy az aránytalanul nagy terhet róna a munkáltatóra, ha a munkavállaló puszta állítása alapján eljárást lehetne indítani ellene.[15]
Az Mt. vonatkozó rendelkezését azonban az egyenlő bánásmódról szóló törvény hatályon kívül helyezte. E törvény 19. §-a rendelkezik a bizonyítási teher megosztására vonatkozó speciális szabályokról. Mintegy tanulva a tapasztaltakból,[16] ez a törvény pontosan lefekteti, mit is kell a kérelmezőnek bizonyítania. A törvény e passzusát azonban a 2006. évi CIV. törvény[17] módosította. Az eredeti szöveg szerint: "(1) Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indított eljárásokban a jogsérelmet szenvedett félnek vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosultnak kell bizonyítania, hogy a) a jogsérelmet szenvedő személyt vagy csoportot hátrány érte, és[18] b) a jogsérelmet szenvedő személy vagy csoport a jogsértéskor - ténylegesen vagy a jogsértő feltételezése szerint - rendelkezett a 8. §-ban meghatározott valamely tulajdonsággal." (Kiemelés - A. M.)
A módosított változat alapján e két tényezőt a kérelmezőnek "pusztán" valószínűsítenie kell.
Mindkét rendelkezés tehát két jelenség meglétének bizonyítását, illetve valószínűsítését kívánja meg a kérelmezőtől: egyrészt hogy őt hátrány érte, másrészt hogy rendelkezik, illetve az eljárás alá vont úgy vélhette, hogy rendelkezik a védett tulajdonsággal. E két tény bizonyítása/valószínűsítése nem pusztán lehetőség: a törvény "kategorikusan fogalmaz".[19] Ez egyrészt azt jelenti, hogy amennyiben e két tényt nem bizonyítja/valószínűsíti a kérelmező, úgy a jogalkalmazó szerv a továbbiakban nem is foglalkozik a kérelemmel; másrészt azonban ennél több elem bizonyítását/valószínűsítését nem kívánhatja meg tőle a jogalkalmazó. A félreértelmezés megelőzése érdekében, amelyet a kártérítési jog logikája indukálhat, a törvény indokolása,[20] a kommentár[21] és az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület bizonyítási teherre vonatkozó állásfoglalása[22] is egyöntetűen kimondja, hogy a kérelmezőt ért hátrány és a védett tulajdonság közötti oksági összefüggés bizonyítása nem a kérelmező feladata;[23] ellenkezőleg: az oksági összefüggés hiányát az eljárás alá vontnak kell bizonyí-
- 79/80 -
tania, ha mentesülni akar a felelősségre vonás alól.[24] A magyar törvényalkotó tehát az úgynevezett hátrány teszt alkalmazásával kívánta biztosítani a kérelmező kedvezőbb eljárási helyzetét.
Többek között Gerards[25] is foglalkozott annak kérdésével, hogy a diszkrimináció mely elemeit kellene a kérelmezőnek bizonyítania a hatékony jogérvényesülés érdekében. Megvizsgálja, vajon a kérelmezőnek az összehasonlítási teszt, az oksági teszt vagy a hátrányossági teszt alapján kell-e a vélelmet felállítania. Tehát ezt a három elemet egymás alternatíváiként kezeli, nem pedig egymást kiegészítő teljes egészként tekint rájuk. A különböző lehetőségeket elemezve azt a megoldást választja, amelyet a magyar törvényalkotó is: a hátrányossági tesztet tartja megfelelőnek a diszkrimináció vélelmének felállításához. Úgy véli, mind az összehasonlíthatósági, mind az oksági teszt túl nagy terhet róna a kérelmezőre - tekintve, hogy ő a legtöbb esetben nem fér hozzá a szükséges bizonyítékokhoz. Megítélése szerint azzal, hogy a kérelmező megmutatja, hogy őt hátrány érte, már prima facie bizonyította a diszkrimináció megtörténtét. Mivel ez a megoldás viszonylag hamar helyezi át a bizonyítás terhét az eljárás alá vontra, felmerül a kérdés, hogy arányos-e a rendelkezés az eljárás alá vonttal szemben. Gerards szerint az eljárás alá vont fél a birtokában lévő bizonyítékok alapján könnyedén tudja bizonyítani, ha valóban nem történt diszkrimináció, tehát nem ró aránytalanul nagy terhet rá a bizonyítási kötelezettség.
Azonban a kérelmezőt terhelő bizonyítási teher az eredeti szabályozás szerint - habár pontosabbnak és egyértelműbbnek tűnt az Mt. korábbi rendelkezésénél - mind elméleti, mind gyakorlati szempontból számos problémát vetett fel. Ezeket néhány jogeset segítségével mutatom be, majd azt vizsgálom, milyen változásokat eredményezhet az új szabályozás.
Mielőtt azonban az esetek elemzésére kerülne sor, fontos szót ejteni a bizonyítási teher megosztásának sajátosságáról. A magyar szóhasználatban a bizonyítási teher megosztása kifejezés az elterjedt - nyilvánvalóan a sharing of the burden of proof kifejezés hatására - annak érzékeltetésére, hogy diszkriminációs esetekben speciális szabályok érvényesülnek a bizonyítás során. Azonban a bizonyítás terhe minden esetben megoszlik valamilyen módon a felek között. Tehát ez a kifejezés tulajdonképpen akár az általános szabályra is utalhatna, hiszen az is megosztja a bizonyítási terhet a felek között. Az általános szabálytól való eltérést hivatott kifejezni a "sajátos" jelző.
Angolul ma leginkább a shift szót használják a diszkriminációs esetekben alkalmazott bizonyítási szabályra. Ennek a leginkább elfogadott fordítása a bizonyítási teher áthárulása kifejezés. Korábban elterjedt volt még a reversal of the burden of proof kifejezés, azonban ma már ez nem használatos, tekintve, hogy a bizonyítás terhe nem fordul meg teljes mértékben, tehát nem az eljárás alá vontnak kell saját "bűnösségét" vagy "büntetlenségét" teljes mértékben bizonyítani. Ennek megfelelően a kifejezés magyar fordításának - a bizonyítási teher megfordulása - alkalmazása sem javallott.
Annak ellenére, hogy a Munka törvénykönyvének a bizonyítási teher megosztására vonatkozó rendelkezése ma már nincs hatályban, P. Mariannék esetén[26] keresztül mégis érdemes megvizsgálni, milyen problémákkal kellett a bíróságoknak, illetve a feleknek szembesülniük a bizonyítási eljárás során.
A felperesek kérelmükben azt panaszolták, hogy elküldték őket az állásjelentkezésről arra hivatkozva, hogy már betöltötték az állást, azonban tesztelés segítségével kiderült, hogy valójában az állás még betöltetlen. Az alperes védekezése az első- és másodrendű felperesek esetében: rossz szervezés, a titkárnő nem tudott a felvételről. A harmadrendű felperes esetében pedig az alperes tagadta, hogy elutasította volna a regisztrálását, és bizonyítékként azt hozta fel, hogy a felperes szerepel a nyilvántartásában.
Az első- és a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az első- és másodrendű felperesek esetében valóban hátrányos megkülönböztetésről volt szó. A harmadrendű felperesnél azonban a másodfokú bíróság helybenhagyta az alperes fellebbezését, és így az elsőfokú bíróság ítéletét a harmadrendű felperesre vonatkozóan - a Pp. 164. § (1) bekezdésében megfogalmazott bizonyítási szabályra hivatkozva - megváltoztatta.[27] A harmadrendű felperes azonban felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a másodfokú bíróság döntése ellen. A bíróság a kérelemnek helyt adott, és az F. Katalin ügyében hozott legfelsőbb bírósági ítéletre hivatkozott,[28] tudniillik hogy a bizonyítékokat a maguk összességében kell értékelni, a bizonyítási teher sajátos megosztását érvényre kell juttatni, illetve elegendő a hátrány bizonyítása a felperes részéről.[29]
A harmadrendű felperes esetében az alperes írásos bizonyítékot hozott fel a felperes állításának megdöntésére - a regisztráció tényét bizonyította -, míg az első- és másodrendű felperesek esetében pusztán valamilyen ürüggyel állt elő. Ez az írásos bizonyíték rögtön elbizonytalanította a jogalkalmazókat, pedig a bíróság az adott esetben a regisztráció tényét nem vehette volna bizonyítékként figyelembe, hiszen an-
- 80/81 -
nak eredete kétes, tehát nem szolgálhat bizonyítékul sem az egyik, sem a másik fél javára. Amennyiben azonban az eset összes körülményét figyelembe véve és az összes bizonyítékot mérlegelve megállapítja a bíróság, hogy valóban elutasították a felperes nyilvántartásba vételét, akkor azt kell megítélnie, vajon ez összefüggésben lehetett-e a felperes etnikai származásával. Ehhez szintén rendelkezésre áll elegendő bizonyíték, hiszen a felperes fel tudott sorakoztatni komparatorokat, akiknél az alperes roma származásra utaló jelet nem tapasztalhatott.
Az esetben mindhárom felperes tudott olyan személyeket felmutatni, akiket beengedtek, illetve regisztráltak. Habár a bíróság idézte a Legfelsőbb Bíróság F. Katalin ügyében hozott jogegységi határozatát, valójában nem pusztán a hátrány bizonyítása alapján jutott a felperesek számára pozitív döntésre. A felperesek ugyanis a komparatorok segítségével keltették fel a hátrányos megkülönböztetés vélelmét, amellyel szemben az alperes nem tudta bizonyítani, hogy betartotta az egyenlő bánásmód követelményét.
A Munka törvénykönyve bizonyítási teherre vonatkozó rendelkezéseit felváltó Ebktv. - mintegy okulva az Mt. túl általános megfogalmazása okán felmerülő értelmezési problémákból - részletesebben szabályozza a bizonyítási teher speciális megosztását. Az alábbi elemzés a törvény módosítások előtti rendelkezését elemzi R. Ágnes és társai esetén[30] keresztül.
R. Ágnest és társait két alkalommal nem engedték be egy szórakozóhelyre. Az első alkalomra vonatkozóan az alperes arra hivatkozott, hogy ittasak voltak, a második esetben pedig - állítása szerint emlékezvén arra, hogy az előző alkalommal ittasak voltak - a törzsvendég státusz hiányára hivatkozva tagadta meg belépésüket.
Míg az elsőfokú bíróság szerint R. Ágnes és társai diszkrimináció áldozatai lettek, addig a másodfokú bíróság a következőképpen vélekedett: "Az alperes azzal védekezett, hogy a felpereseket azért nem engedte be a diszkóba, mert őket ittasnak vélte. Az Ebtv. 19. § (2) bekezdés b) pontjának idézett szabályára tekintettel az a kérdés a perben, hogy az alperes sikerrel bizonyította-e, hogy ez a vélekedése alapos volt-e. Az ítélőtábla álláspontja szerint, ha a felperesek ittassága tekintetében esetleg tévedett az alperes, abból nem következik, hogy a felperesekkel szemben etnikai hovatartozásuk miatt alkalmazott diszkriminációt. Az elsőfokú bíróság ítéletének azon megállapítása, hogy mivel a felperesek nem voltak ittasak, akkor csak etnikai hovatartozásuk miatt hozhatott az alperes velük szemben diszkriminatív intézkedést, logikailag téves. [...] A jogkövetkezmények alkalmazása szempontjából az a lényeges, hogy az alperes milyen indokkal tett megkülönböztető intézkedést a felperesekkel szemben."[31]
Továbbá a másodfokú bíróság megítélése szerint "a június 12-i eseményekkel kapcsolatban [tehát a második alkalomra vonatkozóan] nyilvánvaló, hogy az az április 10-i esettel függ össze. [...] A tanúk vallomása szerint a tulajdonos és a biztonsági őr a törzsvendég státusz hiányára hivatkozva nem engedte be a felpereseket és a velük lévő két roma tesztelőt a szórakozóhelyre. Ez a hivatkozás nyilvánvalóan nem valós, ez ürügy, de logikailag ebből sem következik az az elsőfokú bíróság által megállapított tény, hogy a be nem engedésük oka roma származásuk lett volna. Nem kétséges, hogy A. L. a vele szemben április 10-én tanúsított magatartásuk miatt nem engedte be a felpereseket a discóba."
Mint minden ("rejtett") diszkriminációs esetben, itt is az volt a kérdés, hogy mi volt az alperes indoka, miért nem engedte be a felpereseket a szórakozóhelyre, ennek volt-e köze a felperesek roma származásához.
A törvény alapján a felperesnek két tényt kell bizonyítania: a hátrányt és roma származásátfelperest ért hátrány, hogy nem engedték be a szórakozóhelyre.[32] Ami a védett tulajdonságot illeti, a kérdés közvetlen diszkrimináció esetén nem az, hogy a felperesek valóban roma származásúak voltak, hanem hogy az alperes őket annak vélhette-e, tehát elképzelhető-e az, hogy e vélekedése befolyásolhatta döntését.[33] Ebben az esetben nem volt vitatott, hogy az alperes a felpereseket romának vélte.
Abból indulunk ki, hogy a bíróság mindkét alkalomra vonatkozóan elfogadta: a kérelmező bizonyította egyrészt, hogy roma származásúnak vélték, másrészt az őt ért hátrányt is. Az alperes a felperesek állítólagos ittasságára hivatkozva próbálta eljárását védeni az első alkalomra vonatkozóan. S a bíróság ezt a kimentést rögtön elfogadta anélkül, hogy további bizonyítékokat kívánt volna meg arra vonatkozóan, hogy ez általánosan bevett gyakorlata-e az alperesnek, azaz másokat is elutasít, ha őket ittasnak véli. A második esetre vonatkozóan a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alperes első alkalommal tanúsított viselkedésük miatt tagadta meg a belépést a felperesektől - nem a tagsági igazolvány hiánya miatt. Azonban a kérdés ekkor az, hogy másokat is így kezel-e az alperes, vagy csak romák esetében tagadja meg a bejutást, ha korábban ittasak voltak.
- 81/82 -
Fontos észrevenni ebben az esetben is, hogy az összehasonlítás nagyon fontos eleme a diszkrimináció tényállásának, s ezt a jogalkalmazó szervek, úgy tűnik, hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Ebben az ügyben a felperes nem hozott fel komparatort az első esetre vonatkozóan, s a jogalkalmazó szerv máris elfogadta az alperes kimentését. Az a jogalkotói szándék, hogy könnyítsen a kérelmezők helyzetén, nem érvényesül, ha a jogalkalmazó szervek ilyen könnyedén elfogadják az alperes érvelését.
Továbbá a magyar szabályozás a felperes számára sokkal kedvezőbb helyzetet teremt, mint amit maguk az irányelvek előírnak, a gyakorlat mégsem igazolja vissza, hogy a jogérvényesítés során a felperesek valóban könnyebb helyzetben lennének. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az irányelvek a diszkrimináció vélelmének felállítását kívánják meg, amely magában foglalja azt is, hogy a kérelmező valamilyen módon megmutatja, hogy összehasonlítható helyzetben lévő más személyeket eltérő (vagy hasonló[34]) bánásmódban részesítettek. Tehát ezekben az esetekben a jogalkalmazó szervek már alapvetően abból indulnak ki, hogy lehetséges, hogy diszkrimináció történt. Ezzel szemben a magyar szabályozás alapján nem vélelmezhető, feltételezhető' azonnal, hogy diszkrimináció történhetett, s ezért a kimentés során a jogalkalmazó is könnyebben fogadja el az eljárás alá vont kimentését.
Az Egyenlő Bánásmód Hatóságot szintén az egyenlő bánásmódról szóló törvény hozta létre. A hatóság független közigazgatási szerv, amely az egyenlő bánásmód megsértése miatt indított közigazgatási eljárásokban hivatott döntést hozni. Ilyen típusú intézménynek a magyar joggyakorlatban nincs előzménye, így a hatóság nem tudott korábbi tapasztalatokra támaszkodni munkája során, hanem saját magának kellett kialakítania gyakorlatát. Ezt tovább tetézi, hogy kialakult bírósági esetjog sincs az egyenlő bánásmód területén. Ezt a kettős írt hivatott valamiképpen betölteni az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület, amely a törvény értelmezésére vonatkozó állásfoglalások kibocsátásával segíti a jogalkalmazó szervek munkáját. A bizonyítási teher szabályozásából adódó kérdéseket a hatóság gyakorlatában is egy eset bemutatásával világítom meg.[35]
A F. Club-ügyben a kérelmező szerint a szórakozóhelyre azért nem engedték be őket, mert a roma kisebbséghez tartoznak. "Az ügyben lefolytatott bizonyítás során Kérelmező magát a roma kisebbséghez tartozónak vallotta, az esemény megtörténtekor a társaságában a hatóság által meghallgatott tanú ugyancsak a roma kisebbséghez tartozott, nevezetesen a Hatvani Cigány Kisebbségi Önkormányzat tagja volt, a harmadik személy, akit szintén nem engedtek belépni a Főnix Clubba, Kérelmező unokatestvére volt. Kérelmező - miután magát a roma kisebbséghez tartozónak vallotta -, megfelelően igazolta, hogy rendelkezik azzal a védett tulajdonsággal, amely miatt álláspontja szerint a sérelem érte, a sérelmet (megtagadták tőle a belépést a szórakozóhelyre), tanúvallomásokkal támasztotta alá.
Az eljárás alá vont ezzel szemben nem tudta kétséget kizáróan igazolni azt, hogy aznap amiatt nem engedte be Kérelmezőt és két társát, mivel tagsági igazolványuk nem volt. Ennek ugyanis ellentmondott az, hogy a tanúként meghallgatott ő. Éva és B. Ibolya minden további nélkül beléphettek a F. Clubba, aznap zártkörű rendezvény nem volt, illetve a teltház miatt sem tagadhatták volna meg a belépést Kérelmezőtől és férfi társaitól, mivel erre utaló kiírás a bejáratnál nem volt elhelyezve. Mindezekből a Hatóság arra a következtetésre jutott, hogy a biztonsági feladatokat ellátó személy magatartása illetve eljárása, és a Kérelmező roma kisebbséghez való tartozása valamint bőrszíne között okozati összefüggés áll fenn és az elutasító magatartás valódi oka az volt, hogy Kérelmező és férfi társai a roma kisebbséghez tartozó személyekre általában jellemző rasszjeggyel, azaz sötétebb bőrszínnel rendelkeztek."
A hatóság először megállapította: a kérelmező bizonyította, hogy a roma kisebbséghez tartozik, illetve hogy hátrány érte. Majd az eljárás alá vontra került a bizonyítás sora, aki viszont a hatóság szerint nem tudta kellőképpen igazolni, hogy nincs okozati összefüggés a kérelmező roma származása és az őt ért hátrány között. Ennek megállapítása során azonban a kérelmező érveit és az ő állítását alátámasztó tanúvallomásokat használták fel - kvázi tesztelésként -; az eljárás alá vont mindössze a tagsági igazolványra hivatkozott.
Ami ebben az esetben szembetűnő, hogy a hatóság annak bizonyítását várta el a kérelmezőtől, hogy milyen védett tulajdonsággal rendelkezik, s nem annak bizonyítását, hogy minek vélhette őt az eljárás alá vont. Ám a hatóság jól érzékelte: nem lenne elegendő annak bizonyítása, hogy a kérelmező a védett
- 82/83 -
csoporthoz tartozik és hogy hátrány érte, mert annak bizonyításához, hogy valóban köze lehetett a védett tulajdonságnak a hátrányhoz, szükség van a komparatorra is. Tehát - kimondatlanul is, de - ennek segítségével tudták megállapítani, hogy az oksági összefüggés hiánya nem bizonyított.
A törvény először is valamilyen hátrány bekövetkeztének bizonyítását - illetve a jelenleg hatályos szabály a vélelmezését - kívánja meg a kérelmezőtől. A hátrány bizonyítása azonban egyáltalán nem problémamentes. A hátrány teszt alkalmazása magában rejti azt a veszélyt, hogy a kérelmező akkor is benyújtja kérelmét, ha a hátrány forrása nem is hátrányos megkülönböztetés. Tehát valaki benyújthat olyan kérelmet is, amelyben bizonyítja, hogy őt valamilyen hátrány érte s rendelkezik valamilyen védett tulajdonsággal, azonban a kettőnek valójában nincs egymáshoz semmi köze. Természetesen jogos az érv, hogy olyan esetekben, amikor nyilvánvaló, hogy nem történt hátrányos megkülönböztetés, az eljárás alá vont könnyűszerrel kimentheti magát.[36] (Ez azonban bizonyos esetekben nagy terhet is róhat az eljárás alá vontra, ezért az utóbbi állítás nem mindig fedi a valóságot.) Tehát a bizonyítási teher kérdését oly módon is lehetne szabályozni, hogy az adott jogalkalmazó szerv ne legyen túlságosan leterhelve olyan esetekkel, amelyekben egyértelmű, hogy nincs szó hátrányos megkülönböztetésről, s csak a formalitás kedvéért kell végigjárni a bizonyítási eljárás különböző lépcsőit.
Ráadásul ha "hátránynak" a kedvezőtlenebb bánásmódot tekintjük, nem pedig pusztán azt, hogy valakit nem engedtek be egy szórakozóhelyre, akkor azt az összehasonlítás segítségével lehet érzékeltetni. s ha ezt a bizonyítás szintjén kívánná meg a törvény, akkor tulajdonképpen a kérelmezőnek kellene az egész tényállást bizonyítania. Az új szabályozás a hátrányra vonatkozó vélelem felállítását kívánja meg, azonban ez magával vonja, hogy a többi elemre vonatkozóan is kell valamit felmutatnia (s nem bizonyítania!), ha hátránynak a kedvezőtlen bánásmódot tekintjük.
A törvény továbbá megkívánja a kérelmezőtől a vélt vagy valós tulajdonság bizonyítását. Viták bontakoztak ki arról, hogyan bizonyítható egy adott védett csoporthoz való tartozás - különösen nemzeti vagy etnikai kisebbséghez, fajhoz stb. való tartozás. A kommentár - összhangban a kisebbségi törvénnyel[37] - arra az álláspontra helyezkedik, hogy elegendő, ha valaki az adott kisebbséghez tartozónak vallja magát. Azonban a közvetlen diszkrimináció koncepciója, amely eddig a gyakorlatban előfordult, nem a diszkriminált személy valódi hovatartozásáról szól, hanem arról, hogy őt milyennek láthatta a diszkrimináló személy. Nehezebbnek tűnhet az eljárás alá vont percepcióját bizonyítani, mint pusztán az adott hovatartozást állítani, azonban az összehasonlítás segítségével levonhatók az eljárás alá vont percepciójára vonatkozó következtetések. Ebből ismét jól látható, hogy a diszkrimináció tényállásának elemei nem különíthetők el egymástól. Tehát ha a kérelmező például a tesztelés segítségével bizonyítja, hogy csak a védett tulajdonsághoz kapcsolódó sajátosság volt a különbség az adott helyzetben a kérelmező és a választott komparator(ok) között, abból levonható az a következtetés, hogy az eljárás alá vont nagy valószínűség szerint tudhatott a kérelmező védett tulajdonságáról. (És ez már elvezet az oksági összefüggés meglétére vonatkozó következtetés levonásához is.)
A gyakorlatban jelentős problémát okozott az oksági összefüggés bizonyítása. Tekintettel arra, hogy a törvény erről kifejezetten nem beszél, a jogalkalmazók sajátosan értelmezték e rendelkezést: a védett tulajdonság és a hátrány bekövetkezte közti oksági összefüggés bizonyítását megkívánták a kérelmezőtől.
A diszkrimináció különböző formái azonban nem csak ezt a fajta oksági összefüggést ismerik. Közvetett diszkrimináció esetén a legnagyobb problémát nem annak bizonyítása jelenti, hogy a hátrány és a védett tulajdonság között oksági összefüggés volt. Ilyen esetben azt a kérdést kell megválaszolni, hogy nagyobb számban érint-e egy adott csoporthoz tartozó személyeket valamely rendelkezés, vagyis közvetett diszkrimináció esetén az oksági kapcsolatot a hátrány és a tulajdonság között az adott csoportot ért kedvezőtlen hatás teremti meg. A problematikusabb oksági kapcsolat ott arra vonatkozik, hogy a bekövetkezett hátrány vajon összefüggésbe hozható-e az eljárás alá vont által alkalmazott rendelkezéssel, gyakorlattal stb. Azaz nem hagyható figyelmen kívül, hogy az oksági összefüggés több értelemben is használatos, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy ezen oksági összefüggés hiányát is az eljárás alá vontnak kell bizonyítania.
Az oksági összefüggés hiányának az eljárás alá vontra hárítása azonban nem feltétlenül könnyíti meg a kérelmező helyzetét. Egyrészt a gyakorlatban láthattunk olyan eseteket, ahol a jogalkalmazó az eljárás alá vonttól szinte nem is kívánt bizonyítást, megelégedett pusztán a kijelentésével, ha az valamennyire is életszerűnek tűnt. Másrészt azzal, hogy a bizonyosság magas szintjét kívánják meg az oksági összefüggés meglétére (sic!)[38] vonatkozóan - tehát ha
- 83/84 -
az eljárás alá vont valamennyire életszerű történettel megkérdőjelezi az oksági összefüggés meglétét -, a kérelmezőt valójában olyan helyzetbe hozzák, mintha büntetőeljárásról lenne szó, ahol neki kell a "vádat" teljes mértékben bizonyítani. Tehát a bizonyítás mértéke és annak iránya is nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy könnyített-e a kérelmező bizonyítási terhe vagy sem.
Aránytalannak tűnhet, hogy a kérelmezőnek csak a hátrányt és a védett tulajdonságot, legyen az vélt vagy valós, kell bizonyítania (vagy vélelmeznie) -tehát az oksági összefüggésre vonatkozóan semmilyen tényt nem kell felhoznia -, miközben az eljárás alá vontnak rögtön az oksági összefüggés hiányát kell bizonyítania. Emiatt lenne ésszerű a diszkrimináció - és nem pusztán a két tény, tudniillik a hátrány és a védett tulajdonság - vélelmének bevezetése. A diszkrimináció vélelme azt jelentené, hogy a kérelmező a diszkrimináció minden elemére vonatkozóan vélelmet állít fel, nem pedig kiragad néhányat az egyébként egymással szorosan összefüggő elemek komplexumából, és azok fennállásának bizonyítását vagy vélelmezését kívánja meg. Ebben az esetben az oksági összefüggés meglétére vonatkozóan már fennállna a vélelem, amely vélelmet az eljárás alá vont megdönthet.
Fontos megemlíteni, hogy a diszkrimináció tényállásának elemekre bontása s ennek alapján történő felosztása, valamint az oksági összefüggéssel kapcsolatban felmerült érvelések erősen a kártérítési jog logikájára támaszkodnak. A kommentár is megemlíti e hasonlóságot, s tisztázza, hogy az oksági összefüggésre vonatkozó bizonyítási terhet illetően van különbség a két felelősségi rendszer között: "Noha a kimentési bizonyítás okán az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indított perekben a bizonyítás látszólag számos hasonlóságot mutat a kártérítési felelősség megállapítására irányuló ügyekével, alapvető különbségeket tapasztalunk a bizonyítandó tények között. Míg az előbbi esetben a felperes - illetve bírósági felülvizsgálat során a sérelmet szenvedett személy vagy csoport tekintetében az alperes hatóság - terhére két tény bizonyítása esik: a vélt vagy valós védett tulajdonság és a hátrány megléte, addig a kártérítési perekben a felperesnek kell bizonyítania, hogy fennáll a jogellenesség, a kár, a kettő közötti ok-okozati összefüggés és az alperesi oldalon a felróhatóság."[39] Ez az érvelés teljes mértékben a kártérítési jog logikájára támaszkodik, annak keretében próbálja meghatározni, hogy mik lehetnek az eltérések az antidiszkriminációs jogban felállított bizonyítási rendszerhez képest.
Azonban feltehető a kérdés, hogy maga a diszkrimináció logikája mennyire rokonítható a kártérítési jogéval. A kártérítési jogban a felperesnek kell bizonyítani a kérelem minden elemét, amelyek egymástól jól elkülöníthetők. Van egy kár, amelyet az alperes okozott a felperesnek valamely magatartásával. Ezzel szemben a hátrányos megkülönböztetés tényállása sokkal összetettebb: másokhoz képest kezeli eltérően a kérelmezőt az eljárás alá vont, vagy másokhoz képest kerül hátrányosabb helyzetbe valamely védett tulajdonsága alapján? Itt tehát nem pusztán arról van szó, hogy valaki kárt okoz a kérelmezőnek valamely magatartásával, hanem arról is, hogy ez a hátrány nem önmagában, hanem másokhoz viszonyítva határozódik meg, illetve kapcsolódik valamely tulajdonsághoz. A diszkrimináció tényállása sokkal összetettebb annál, hogysem úgy elemekre lehetne bontani a bizonyítás szempontjából, ahogy azt a törvény tette, hiszen ezek az elemek teljes mértékben összefüggnek egymással, s alapvetően az összehasonlíthatóságon alapulnak. A diszkrimináció tényállásának a kártérítési jog kereteibe való beszorítása nem mentes sem a félreértelmezés kockázatától, sem a problémáktól.
Az említett koncepcionális kérdéseken kívül további kisebb problémák is felmerülnek, amelyek ugyanakkor nagymértékben befolyásolják a döntéshozatalt.
Először is problémát okoz a közvetett bizonyítékok alkalmazása és az azokból levonható következtetések bizonyítékként való elismerése. S ez szorosan összekapcsolódik a teszteléses bizonyítással is, hiszen ez a bizonyítási módszer ilyen inferenciák levonásán alapul. Mivel diszkriminációs esetekben a közvetlen bizonyítékok nagyon ritkák, így a következtetéseknek fontos szerepük van a bizonyítási eljárásban, és nem megkerülhető azok helyes alkalmazása.
Másodszor bizonyos esetekben jól látszik, hogy a bizonyítás terhe kissé aránytalanul van megosztva a felek között. Ezt érzékelte a jogalkalmazó is, mégis kénytelen volt belekényszeríteni az esetet a szabályok közé, ezért ekkor minimális bizonyítást kíván meg az eljárás alá vonttól. Ez veszélyes megoldás, mivel - többek között - azzal járhat, hogy precedenst teremt, és később is ezt a szintű bizonyítást kívánják meg az eljárás alá vonttól; valamint ha nem következetesen járnak el, akkor jogbizonytalanság alakulhat ki, illetve alááshatja a jogalkalmazóba vetett bizalmat.
A jogbiztonság kérdéséhez szorosan kapcsolódik, hogy tisztázni és következetesen alkalmazni kell, hogy minek a bizonyítását kívánjuk meg a felektől. Ha a kérelmező nem tudja, hogy neki valós vagy hipotetikus komparatorokat is fel kell sorakoztatnia, hogy a kérelme értő fülekre találjon, akkor ezt nem fogja megtenni, így kisebb a valószínűsége an-
- 84/85 -
nak, hogy kérelme megalapozott lesz, hiszen az eljárás alá vont ilyen esetben könnyűszerrel kimentheti magát.[40] Megítélésem szerint ha a jogalkotó azt kívánta volna meg, hogy a kérelmező állítsa fel a diszkrimináció vélelmét, elkerülte volna a kártérítési per logikájából származó nehézségeket, és a kérelmező számára is pontosabb útmutatást adott volna a bizonyítási teherre vonatkozóan. Hiszen ha a kérelmező tisztában van vele, hogy azzal nem fog pert nyerni, ha pusztán annyit állít, hogy "hátrány" érte, akkor több bizonyítékot gyűjt, tesztelést folytat le stb. S nem utolsó szempont, hogy a faji irányelv is vélelem felállítását kívánja meg, nem pusztán egyes elemek bizonyítását.
Végül fontos tisztázni, vajon a törvénymódosítás mennyiben jelent változást a korábbi szabályozáshoz képest, ami a kérelmezőn nyugvó bizonyítási terhet illeti. Az új szabályozás tisztázza a bizonyítás standardját: a hátrány és a védett tulajdonság nem teljes mértékű és minden kétséget kizáró bizonyítását kívánja meg a kérelmezőtől, hanem ezek fennállásának vélelmezését.[41] Ezzel a kérelmezőt mindenképpen könnyebb helyzetbe hozta a törvényalkotó két szempontból is. Egyrészt jogbiztonságot teremt azzal, hogy egyértelművé tette: vélelemről van szó, nem bizonyításról. Másrészt a vélelem felállítása könnyebb, mint a két tény bizonyítása. Azonban a probléma gyökere, mint a fenti esetek is mutatják, nemcsak abban rejlett, hogy a kérelmezőn nyugvó bizonyítási teher standardja magasabb volt, hanem abban is, hogy a törvény nem a diszkrimináció vélelméről, hanem pár elemnek a bizonyításáról beszélt. Ebből a szempontból tehát a törvény módosított szövege nem jelent lényegi változást, amely továbbra is két elemet emel ki a diszkrimináció tényállásából. ■
JEGYZETEK
* A szerző köszönetét fejezi ki Kardos Gábornak, az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszéke vezetőjének értékes segítségéért és észrevételeiért.
[1] Lásd például Kardos Gábor: Alkalmi tűnődés fontos dolgokról, Fundamentum, 1998/1-2, 105.
[2] Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény.
[3] Tekintettel arra, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság az eljárásában a kérelmező és az eljárás alá vont kifejezést használja, ez a cikk is így fog az eljárás szereplőire utalni függetlenül attól, hogy a hatóság előtti vagy bíróság előtti eljárásról van szó, amely utóbbi esetében természetesen a felperes és alperes elnevezés lenne helyénvaló.
[4] Ez az írás alapvetően azokat az eseteket vizsgálja, amelyek a következő védett alapokkal hozhatók összefüggésbe: faji hovatartozás, bőrszín, nemzetiség, etnikai vagy nemzeti kisebbséghez tartozás, anyanyelv és társadalmi származás.
[5] A cikkben a diszkrimináció szót az egyenlő bánásmód törvény által alkalmazott hátrányos megkülönböztetés szinonimájaként használom, értve ez alatt olyan megkülönböztetést, amely jogellenes, tehát amelyre az eljárás alá vont nem tudott objektív kimentést felhozni. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a törvény nem tesz különbséget jogellenes és nem jogellenes hátrányos megkülönböztetés között, míg e cikkben a diszkrimináció és a hátrányos megkülönböztetés kifejezést egymás szinonimáiként csakis abban az értelemben használom, amikor jogellenességet jelentenek.
[7] Vö. Kádár András Kristóf: A bizonyítási teher megosztásának kérdései, Fundamentum, 2006/4 (a továbbiakban: Kádár: A bizonyítási teher...), 115.
[8] Itt fontos megjegyezni, hogy ez a szóhasználat tulajdonképpen megtévesztő, hiszen diszkrimináció esetén a hátrány valójában a kedvezőtlenebb bánásmód vagy a kedvezőtlenebb hatás - attól függően, hogy közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetésről van-e szó. Tehát nem önmagában az kellene legyen az eljárás alapja, hogy például valakit nem engedtek be egy adott helyre, hanem hogy másokhoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesült.
[9] Lásd például Juliane Kokott: Burden of Proof in Comparative and International Human Rights Law, Civil and Common Law Approaches with Special Reference to the American and German Legal Systems, The Hague/London/Boston, Kluwer, 1998, 11; Claire Bosse: Bewijslastverdeling in het Nederlands en Belgisch arbeidsrecht, Deventer, Kluwer, 2003, 16; Fiona Palmer: Re-dressing the Balance of Power in Discrimination Cases: The Shift in the Burden of Proof, European AntiDiscrimination Law Review, 2006/4, 24; Tjalle Roelof Hidma, Gerrit Robert Rutgers: Bewijs, Deventer, Kluwer, 2004, 46-49; Willem Daniel Hendrik Asser: Rechspraakoverzicht, Bewijslastverdeeling, Deventer, Goua Quint, 1998, 40-41.
[10] A Danfoss és Enderby esetek voltak az elsők ebben a vonatkozásban: Union of Commercial and Clerical Employees, Denmark versus Danish Employers' Association, C-109/88 ECJ; Enderby versus Frenchay Health Authority, C-127/92 ECJ.
[11] A Tanács 2000/43/EK irányelve (2000. június 29.) a személyek közötti, faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról, 8. cikk. Lásd még a Tanács 2000/78/EK irányelve (2000. november 27.) a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról, 10. cikk; a Tanács 97/80/EK irányelve (1997. december 15.) a nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetés esetén a bizonyítási teherről. Ezt az irányelvet hatályon kívül helyezi 2009. augusztus 15-ével az Európai Parlament és a Tanács 2006/54/EK irányelve (2006. július 5.) a férfiak és a nők esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és a munkavégzés területén történő megvalósításáról (átdolgozott szöveg), 34. cikk.
- 85/86 -
[12] Ez a faji irányelv hivatalos magyar fordítása. Azonban e fordítás nem teljesen fedi az angol szövegben megfogalmazottakat, ugyanis az eredeti szövegben a kérelmezőnek nem bizonyítania (prove) kell a tényeket, hanem "csak" feltárni (establish) - s ez a megfogalmazás köszön vissza például a francia, a német, a holland, a finn és az észt szövegekben is. E különbség nem elhanyagolandó, mivel e kérdés szorosan összefügg a bizonyítás mértékével.
[13] Lásd többek között Az Európai Unió munkajoga, szerk. Kiss György, 144-145; Gyulavári Tamás:, Egy próbaper története, Fundamentum, 1998/4, 156; Szajbély Katalin: A magyar antidiszkriminációs szabályozás a 2000/43/EK Irányelv fényében, kézirat.
[14] Az Európai Unió munkajoga, id. kiad., 144-145.
[15] Lásd még Szajbély: I. m.
[16] Arról azonban, hogy ez a részletezőbb és konkrétabb rendelkezés a korábbi tapasztalatok eredményeként született-e meg, sem a kommentár, sem a törvény indokolása nem beszél. E tény mindazonáltal valószínűsíthető abból, hogy ugyanazt a szöveget (a faji irányelv rendelkezése a bizonyítási teherről teljes mértékben a bizonyítási irányelv megfogalmazását veszi át) a magyar jogalkotó radikálisan másként ültette át.
[17] Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény módosításáról szóló 2006. évi CIV. törvény.
[18] Vö. BH 2004.255.
[19] Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény magyarázata, Bihary László, Farkas Lilla, Kádár András, Kárpáti József, Budapest, Másság Alapítvány, 2006 (a továbbiakban: Az egyenlő bánásmódról...).
[20] Indokolás az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényjavaslathoz.
[21] Az egyenlő bánásmódról...
[22] EBTT 10.007/1/2006. TT. számú állásfoglalása a bizonyítási kötelezettség megosztásával kapcsolatban, 2006. január 13. (a továbbiakban: EBTT-állásfoglalás).
[23] Indokolás az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényjavaslathoz. Az egyenlő bánásmódról... ; EBTT-állásfoglalás.
[24] Vö. Kádár András Kristóf: Az egyenlő bánásmódról szóló törvény kimentési rendszere a közösségi jog elveinek tükrében, kézirat; Kádár : A bizonyítási teher.., 120-121; Farkas Lilla: A bizonyítási kötelezettség az egyenlő bánásmód megsértése miatt indított eljárásokban, kézirat; Bitskey Botond, Gyulavári Tamás: Az antidiszkriminációs szabályozás reformja, www.nfh.gov.hu/doc/doku/IFM_tanulmanyok/IFM%202004/antidiszkr_ref.rtf.
[25] Janneke Hilligje Gerards: Judicial Review in Equal Treatment Cases, Leiden/Boston, Martinus Nijhoff Publisher, 2005, 57-66, 72-79.
[26] 3.M.170/2003/16. szám.
[27] Mf.20.293/2004/4. szám.
[28] BH 2004. 255.
[29] Mfv.I.10.642/2004/3. szám.
[30] 1.P.21.752/2004/26. szám; Pf.II.20.513/2005/4. szám, 2005. október 28.
[31] 1.P.21.752/2004/26. szám.
[32] Tulajdonképpen itt is az lenne a kérdés, hogy a felperes kedvezőtlenebb bánásmódban részesült-e, nem pedig pusztán az a tény, hogy nem engedték be.
[33] Ebben az esetben azonban az úgynevezett asszociált tulajdonság is szerepet játszott, ugyanis volt a csoportban olyan személy is, aki nem volt roma s nem is vélhették romának, azonban mert a társaságukban volt, a védett személyekhez tartozónak tekintették.
[34] Diszkriminációról beszélünk ugyanis akkor is, ha eltérő eseteket hasonlóan kezelnek.
[35] 58/2006. www.egyenlobanasmod.hu.
[36] Lásd még Gerards: I. m, 78.
[37] A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény.
[38] Tehát nem az oksági összefüggés hiányára vonatkozóan.
[39] Az egyenlő bánásmódról.
[40] Ez attól függetlenül így van, hogy a hatóság nemcsak a felek állításaira és bizonyítékaira támaszkodik eljárása során, hanem kötelessége az eset összes körülményeinek feltárása. Lásd még Kádár: A bizonyítási teher.., 122-123.
[41] Itt kell feltenni a kérdést, hogy mennyiben tekinthető iránymutatónak a Legfelsőbb Bíróság F. Katalin ügyében hozott ítélete, különösen annak tükrében, hogy az a döntés a ma már hatályon kívül helyezett Mt. szabálya alapján született.
Visszaugrás
