A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (GSZKJNE) 2. cikk 1. bekezdés[1] generálklauzulája[2] a rendelkezésre álló erőforrások felhasználásával történő progresszív megvalósítás követelményét tartalmazó soft law rendelkezés, amely a megvalósítás tekintetében a részes államok részéről rendszeres hivatkozási alapként jelenik meg, napjainkig egy kibogozhatatlannak tűnő gordiuszi csomót képezve a GSZKJNE-ben foglalt egyes emberi jogok jogi megítélésében.
A tanulmány a GSZKJNE 12. cikke gyakorlati értelmezését, tehát az egyezségokmány hatálybalépését követő állami gyakorlatot vizsgálja, a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 31. cikk (3) bekezdés b) pontja alapján.[3] A vizsgálat alapjául a GSZKJNE jelentéstételi rendszere keretében, magas szintű szakmai-politikai, interminiszteriális részvétellel és közreműködéssel megalkotott állami jelentések szolgálnak. A monitoring mechanizmus legjobb gyakorlatokat (best practice) közvetítő funkcióját előtérbe helyezve, az állami jelentésekből kivehető kötelezettségvállalások bemutatása a GSZKJNE monitoring Bizottsága (GSZKJB) által meghatározott indikátorok mentén történik.[4] Ily módon az egyes részes államok emberi jogi teljesítményének alakulása önmagukkal és egymással való összevetésre egyaránt alkalmassá válik. A monitoring 2009-es reformja következtében új indikátorral bővült, nevezetesen azzal, hogy a GSZKJNE 2. cikk 1. bekezdése keretében az "egyezmény-specifikus dokumentumnak az egyezségokmányban foglalt jogokkal összefüggésben tartalmaznia szükséges [...] a belső jogba átültetést [incorporation] és a közvetlen alkalmazhatóságot [direct applicability] valamennyi GSZKJNE-ben foglalt jog tekintetében, a releváns joggyakorlatra vonatkozó esetek megjelölésével,"[5] ideértve a GSZKJNE 12. cikk részét képező egészségügyi ellátáshoz való jogot is.
A vizsgálat keretében a releváns kvalitatív indikátorok elemzésére került sor,[6] annak a 46 államnak a vonatkozásában, amelyek a GSZKJNE mellett az Emberi Jogok Európai Egyezményében (EJEE) is részes államok.[7] Különös figyelmet kaptak a jelentésekben megjelenített mindenkori jogalkotói koncepciók, továbbá felsőbírósági és alkotmánybírósági gyakorlatok, kiemelt figyelemmel a GSZKJNE 12. cikkének megítélésére. Mindez különösen az egészséghez való jog újabb megközelítésű emberi jogi irányzatára tekintettel történt, amely hangsúlyozza, hogy a jogi interpretáció a 2. cikk 1. bekezdése szerinti fokozatos megvalósítás jogi szempontú megközelítését is magában foglalja,[8] és amelynek a GSZKJNE monitoringreformmal bevezetett indikátorok által előirányzottan részét képezi a belső jogba átültetés és azt követően a közvetlen alkalmazhatóság.[9] Jelen írás az előző szempontok mindegyikét figyelembe véve, az európai régió államai által megvalósított GSZKJNE implementáció három különböző szintjén azonosított legjobb állami gyakorlatok példáinak bemutatását adja a self-executing jelleg mint kapcsolódó jogi alapprobléma mentén.
Ahogyan arra Blutman László utal, a hazai szakirodalom a self-executing többféle magyar nyelvű terminusával operál, s jelenleg az elmélet nem rendezi egyértelműen annak kérdését, melyik kifejezés a legmegfelelőbb, s azok fogalmi jellemzői sem maradéktalanul tisztázottak.[10] Ezért jelen írás keretei között változatlan marad a bevett self-executing kifejezés, nyitottan annak a GSZKJNE kontextusában a vizsgált részes államok általi értelmezésére is.
Buza László a "programjellegű normák teljes értékű jogszabályokká alakítása"[11] feladatát a "nemzetközi jogalkotás tényezőinek együttműködése"[12] révén látta megvalósíthatónak. Ebben az értelmezésben tehát nem belső jogalkotási vagy ítélkezési folyamat, hanem a további, végrehajtási nemzetközi egyezmények megalkotásával nyílik lehetőség valamely programjellegű norma esetében a self-executing jelleg elérésére. Erre tekintettel nevezte Blutman László a programjellegű nemzetkö-
- 100/101 -
zi normákat kb. nemzetközi keretjogszabályoknak, amely esetben tehát a keretjogszabály önmagában nem rendelkezik self-executing jelleggel, azonban nemzetközi kitöltő jogszabály megléte esetén, ez utóbbin keresztül, ennek segítségével vagy ezzel együttesen már érvényesül a self-executing jelleg.[13] Ilyen nemzetközi kitöltő jogszabály hiányában[14] azonban a gyakorlati szempontú vizsgálat tárgya a GSZKJNE programjellegű normáinak és a részes államok által követett gyakorlatok - tehát az adott államnak a nemzetközi szerződéses jog és a belső jog viszonyának függvényében, alapvetően a transzformáló aktusok, illetve további végrehajtó jogszabályok adta keretek - vizsgálata marad.[15]
A self-executing jelleg két szinten vizsgálható: maga a GSZKJNE self-executing jellege, valamint az egyezségokmány III. részében foglalt emberi jogi rendelkezések, így különösen a GSZKJNE 12. cikk self-executing jellege.
Valamely államközi szerződés self-executing jellegének vizsgálatát az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1829-ben a Foster v. Neilson ügyben kimondott ítéletével vezette be, a nemzetközi egyezmények dichotóm jogalkalmazói megközelítésével. Ezáltal a self-executing vagy non-self-executing jelleget az úgynevezett i) szándék doktrína (intention-based doctrine) mentén elhatárolva egymástól. Eszerint az előbbiek közé kizárólag azok a szerződések tartoznak, amelyek további jogszabályi intézkedés nélkül, önmaguktól is működnek. Utóbbiként minősítendők a jogalkalmazók által azok a szerződések, amelyeknél a szerződő felek abban állapodtak meg, hogy kizárólag későbbi jogalkotási aktusaik révén határozhatóak meg az adott szerződésből származó egyéni jogok és felelősség, annak hiányában pedig bírói úton nem kikényszeríthetőek.[16] Ez az adott szerződés szövegének ia) túl széles körű megfogalmazásában, illetve ib) tartalmi bizonytalanságaiban materializálódhat, amelyek következtében további jogalkotási aktusok szükségesek.
Az idők folyamán a self-executing jelleg vizsgálata a bíróságok által egyre több tényező figyelembevételével történt, így az erre vonatkozó vizsgálat is egyre összetettebbé vált. Az amerikai alsóbíróságok gyakorlatát elemezve Carlos Manuel Vazquez az ii) érvényesíthetőségi doktrína (justiciability doctrine), mint gyűjtőfogalom alatt széleskörűen idetartozónak tekintette a bíráknak az adott ügyben érvényesíthető igény, az igényérvényesítési jog, és a perképesség meglétére vonatkozó vizsgálatát is. A téma szempontjából leginkább az érvényesíthető igény fennállása vagy hiánya leginkább releváns. A doktrína értelmében olyan kötelezettségeket előíró nemzetközi szerződések esetén, amelyek "legjobb erőfeszítések megtételét", meghatározott célok elérésére "együttműködést", azok "elősegítését" vagy "támogatását" írják elő, mindezek tárgyában és a kapcsolódó erőforrásokról döntéshozatal a hatalmi ágak elválasztásának elve érvényesülése miatt nem lehet a bíróságok hatáskörébe tartozó kérdés.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
