Komoly fába vágta fejszéjét Horváth Attila, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa, amikor az úgynevezett visegrádi négyek (Lengyelország, Cseh Köztársaság, Szlovákia, Magyarország) pártrendszereit összehasonlító munkájába fogott. Horváth az ELTE Politikatudományi Doktori Iskolájában szerzett 2017-ben PhD fokozatot, jelen munka a disszertációjának szerkesztett, bővített változata. A témát az összehasonlító politológia módszerével megközelítő könyv a négy közép-európai ország politikai rendszereinek talán legfontosabb elemeit, a pártrendszereket mutatja be a rendszerváltó időszaktól napjainkig, egészen pontosan 2020-ig. Az így egy harmincéves periódust lefedő munka amellett, komoly tudományos értékkel bír, kézikönyvszerűen is alkalmazható akár a téma kutatói, akár a térség iránt érdeklődő laikusok számára. Tudományos szempontból különösen izgalmas a kötet, hiszen az egyszerű, leíró jellegű összehasonlításon túl a könyvben Horváth elvégzi egy a nemzetközi irodalomban jelentős hatású elméleti konstrukció - régiós viszonyok közepette való - tesztelését is, ami - bár az utóbbi időben több ilyen jellegű munka is születik - mindenképpen kiemelt helyre teszi a magyar nyelvű tudományos közéletben.
Fontos kérdéseket feszeget a mű, több szempontból is. Egyrészt, a visegrádi országcsoport az utóbbi években különös érdeklődésre tett szert közéleti szempontból is, hiszen legalábbis jelszavak és deklarációk szintjén a visegrádi együttműködés a reneszánszát éli, ami felértékeli az érintett országokkal foglalkozó kutatásokat, tudományos munkákat. Másrészt, a négy érintett ország az úgynevezett rendszerváltó posztkommunista országok között élenjáró szerepet töltött be az átmenet évei után, így a különböző korszakokban az országok politikai fejlődése folyamatosan fókuszban volt. A kis elemszámú összehasonlító vizsgálatnak így ez a négy hasonló történelemmel és részben hasonló adottságokkal rendelkező ország természetes egységét képezhette.
Horváth Attila a témát egy, a nemzetközi politikatudományban bevett, a nyugati, "régi demokráciák" vizsgálatához kifejlesztett koncepció segítségével közelíti meg. A pártrendszerek kutatásának tíz esztendeje elhunyt befolyásos alakja, az ír Peter Mair a kilencvenes években tett kísérletet a korábbi évtizedekben már
- 187/188 -
bevettnek tekinthető pártrendszer-tipológiák továbbgondolására. Az ír szerző a pártrendszereket a pártverseny jellege alapján osztályozta, a versengő pártrendszerek közül kétféle alaptípust különített el: Nyílt vagy zárt versengés, avagy nyílt vagy zárt pártrendszer. Fontos hangsúlyozni, hogy sem Mairnél, sem az ő elméletét alkalmazó és továbbgondoló Horváth Attilánál ez nem normatív megközelítés, azaz ez a könyv sem arra keresi a választ, hogy milyen a "jó" pártrendszer, hanem a létező rendszerek működésmechanizmusainak feltárását és megértését tűzte ki célul. Mair elsőként ebben a formátumban 1996-ban publikált, majd a későbbiekben részben korrigált elméletében három indikátor vizsgálata alapján sorolja be az egyes pártrendszereket a nyílt vagy zárt kategóriákba. Az első indikátor a kormányváltások jellege. Azon rendszerek, ahol vagy teljes, vagy semmilyen kormányváltások a jellemzők, a zárt versenystruktúrájú pártrendszerekbe tartoznak, ahol a részleges váltások, azok a nyitott rendszerek. A második indikátor a kormányok, a koalíciók összetételére vonatkozik. A zárt rendszerű országokban általában ismétlődő koalíciós variációkkal találkozhatunk, míg a nyitottakban jellemző az innovatív koalíciók kormányra kerülése. A harmadik indikátor a kormányzáshoz való hozzáférés kérdése. Míg a nyílt pártrendszerekben minden párt potenciális kormányerő lehet, a zárt struktúrájúakban a kormányalakítás lehetősége a pártok egy bizonyos körére korlátozódik, illetve egyes pártok ki vannak zárva a kormányzati pozíciókból. Kelet-Közép-Európa (és ezen belül a V4-ek) instabilabb rendszerei kapcsán hívja föl Horváth Attila a figyelmet arra, hogy utóbbi tényező megállapítása problémákba ütközhet. Hiszen gyakoriak az instabil rendszerekben az egyciklusos, vagy csak rövidebb ideig a törvényhozásban helyet kapó pártok, amelyekről egyáltalán nem állapítható meg, hogy ténylegesen kizárt volt-e kormányra jutásuk, vagy csak épp akkor, abban a pillanatban nem volt rá lehetőségük. Horváth a három indikátor alkalmazását következetesen operacionalizálja, annak érdekében, hogy ezen, instabil országokra jellemző anomáliák ne vezessenek téves eredményekre a kvantitatív összehasonlító vizsgálatokkor.
A szerző a kötet első részében - első két fejezetében - nagyon alaposan és aprólékosan járja körül a téma alapfogalmait, vizsgálati egységeit. Az egyszeri olvasó számára talán szőrszálhasogatónak tűnik az effajta alaposság, azonban többek között e sorok szerzője is úgy véli, hogy az igényes tudományos kutatáshoz elengedhetetlen mind a definíciók pontos megfogalmazása, mind az aprólékos adatkezelés. Az olyan, elsőre triviális kérdéseket is pontosan szükséges tisztázni, hogy mit értünk egy-egy kormányon, milyen esetekben beszélhetünk kormányváltásról, mik a kormánypárt kritériumai, mi jelenti a kormány összetételének megváltozását. Horváth a rendelkezésre álló szakirodalmi megközelítések felhasználásával, mindazonáltal önállóan határozza meg az egyes fogalmak és változók mögötti pontos tartalmat. Ez a saját koncepció egyértelműen a vizsgálat céljának leginkább megfelelő, és konzekvens változó használatot tesz lehetővé.
A koncepciót, módszertani kereteket, illetve a vizsgálati egységeket tisztázó részeket követően a könyv harmadik fejezete képezi a mairi kategória-rendszer
- 188/189 -
tulajdonképpeni tesztjét, melyben a három fő indikátor mentén hasonlítja össze a négy vizsgált országot.
Horváth Attila a mairi alapkoncepció érvényességének vizsgálatához előszeretettel alkalmaz kvantitatív módszereket, hiszen az eredeti koncepció is, illetve más adaptációs kísérletek is éltek ezekkel. Fontos erénye a munkának, hogy a szerző a szükséges számításokat maga végzi el. Az összes számítás, illetve az ezek alapjául szolgáló adatok maradéktalanul megtalálhatók a kötet önmagában is adattárnak beillő, több mint száz oldal hosszúságú függelékében. A negyedik részben a témával foglalkozó, a mairi koncepciót a vizsgált országokra alkalmazó többi szerző eredményeivel való összevetést is olvashatunk.
A kvantitatív alapkoncepciót komoly kvalitatív elemzés egészíti ki. A legterjedelmesebb, ötödik fejezetben vizsgálja meg a szerző a négy pártrendszer tényleges működési mechanizmusai mögött álló tényezőket, ebben a részben követhető végig az egyes rendszerek fejlődése. Minden ország bemutatása két részből áll. Az elsőben ismerteti az országban meghatározó törésvonalakat, a pártok viszonya mögött álló legfontosabb mozgatórugókat. A második részben végigköveti az egyes kormányalakításokat, azt, hogy az adott szituációban milyen körülmények befolyásolták a kormányalakítási folyamatot, milyen alternatívák merültek, merülhettek fel, végül milyen tényezők hatására születtek meg az adott kormányzati felállások. Ez a rész rendkívül informatív azon olvasók számára is, akik kevésbé a politikatudományi analízisre kíváncsiak, hanem inkább az országok politikai rendszereinek megértése kedvéért vették kezükbe a kötetet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
