Kukorelli István munkája a szerző szerint elsősorban is "alkalmazott alkotmányjogi" tanulmányok sorozatából áll. Ezek főbb tárgykörei: a magyar alkotmányos hagyományok, a modernizáció alkotmányjogi szempontból, a parlamenti jog és az alkotmánybíráskodás. Ebben a sorrendben haladok (ami nem mindig felel meg a tanulmányok sorrendjének).
Az alkalmazott alkotmányjog, ha jól értem, az alkotmányjog - a szerző munkássága során mindig is képviselt - közéleti elkötelezettségű művelése, mely feladatának tartja az aktuális alkotmányjogi kérdések tudományos igényű taglalását, és általában az alkotmányjogi kultúra terjesztését, egyetemen és szélesebb nyilvánosság előtt is. Szerző e törekvéséről tanúskodik ez a munka is. Kukorelli István munkásságában a közéletiségtől nem választható el az erős kötődés a nemzeti közösséghez és hagyományához, hiszen a közélet (és így a közéletiség) nem más, mint a nemzet-politikai közösség jelen időben. Ezekből a jelen idejű közéleti feladatokból Kukorelli István többször is részt vállal, tanári munkája mellett elsősorban az OVB elnökeként és alkotmánybíróként. Megjegyzem, a nyugati alkotmányos demokráciákban elfogadott, hogy az alkotmányos élet fontos, pártpolitikai értelemben semleges tisztségeinek nem kis részét közjogász professzorok töltik be, ami nem csökkenti tudományos rangjukat.
Az alkotmányjog (vagy közjog) művelésének ez a felfogása a magyar közjog és tudománya tradíciójának fontos része. A magyar közjogtudományt kezdeteitől ez a felfogás jellemezte, csak éppen a rendi tradíciók továbbvitelével. Kukorelli István szellemi és politikai vezércsillaga, mint maga mondja, Széchenyi és Bibó - mégis a közjog művelésének ez a módja (szerintem) sokkal közelebb áll Deákhoz és Eötvöshöz, valamint a magyar közjog 19. század végi és 20. század eleji művelőihez. Igaz, ez a közjogi iskola - talán a közjogi pozitivizmus (Nagy Ernő, Búza László) kivételével - a rendi közjogi hagyomány őrzésével idővel egyre konzervatívabb és nacionalistább irányú volt (elég, ha Conchát összevetjük Eötvössel). Ez nem volt véletlen, mert a dualizmus, legalábbis magyar szempontból, ezen a rendi jogon - mint a pragmatica sanctio - alapult, és a rendi közjogi fikció feladása egyben a dualizmus alapjait rendítette volna meg. Így nem meglepő, hogy a közjogi kérdések a 19. és 20. századi magyar politikában akkora szerepet játszottak, hogy szinte lehetetlenné tették az alkotmányjog politikailag legalább viszonylag semleges művelését (bár a már említetteken kívül Polner Ödön, Jászi Viktor vagy később Ereky István azért erre törekedtek). Nem véletlenül bírálta a korabeli magyar közjogtudományt Tezner azért, mert anakronisztikusan ragaszkodott a rendi közjog technikáihoz. A közjogi kérdések direkt politikai kérdéssé válása valóban veszélyeztette a közjognak nevezett alkotmányjog művelésének tudományosságát is. Deák jó példa erre: a jogi érvelés nála (mint Sarlós Béla világosan kimutatta) a politikai érvelés formája. Deák, minden jogi műveltsége mellett is, nem jogtudós, hanem politikus volt. Aki abban a korban a közjogot tudományosan kívánta művelni, előbb-utóbb szembekerült a korszak uralkodó és egyre anakronisztikusabb történeti-közjogi felfogásával (mint a jogtörténetben Eckhardt Ferenc).
Az említettek miatt látom problematikusnak a szerző viszonyát a tradícióhoz. Nem mintha Kukorelli István a rendi közjogi hagyomány híve lenne - vannak ilyenek is a mai Magyarországon, akik főleg a Szent Korona-tan alapján tagadják a mai alkotmány legitimitását -, sőt kifejezetten hangsúlyozza a modernizáció és alkalmazkodás szükségességét. De a Szent Korona és a Szent István államalapításának alkotmányjogi kérdésként (és hagyományként) kezelése számomra több magyarázatra és alaposabb igazolásra szorulna. A történeti hagyomány, mint a történelem általában is, mai konstrukció - szó szerint igaz a mondás, hogy múltat nem lehet előre látni. Azért nem lehet, mert nem tudjuk, mi fog történni a jövőben, ami módosítja az egyes események jelentését. Szerző fejtegetéseit olvasva zavart, mint ahogy zavar a mai törvényhozásban is, hogy a Szent Korona - ami egyébként biztosan nem volt István király koronája - jogi jelentőséggel bír, mintegy nemzeti-állami szimbólum lett. (Igaz, ehhez kétharmados törvény kellett volna, de az Alkotmánybíróság más véleményen volt.) Tudományos elemzésben azonban nem mellőzhető Eckhardt Ferencnek a Szent Korona-tanról írt alapvető és a vele kapcsolatos mítoszokat történeti-racionális elemzéssel cáfoló műve. Ugyanígy nehezen tudom, legalább a tudományos diskurzusban elfogadni, hogy Szent István "államot" alapított volna - mivel állam a mai értelemben akkor és még utána évszázadokig egyszerűen nem volt a középkorban. (Erről Győrffy György István monográfiája elég világosan ír. Ugyanezt erősíti a Bibó-tisztelő kiváló Szűcs Jenő a "Nemzet és történelem" című kötetében összegyűjtött tanulmányaiban.) A legtöbb, mi mondható annyi, hogy a szent király regnuma a mai magyar állam távoli történeti előzménye. Egyébiránt a modern kori Szent István-kultusz éppolyan nacionalista nemzeti mítosz, mint a nagymorva birodalom, cseh államjog vagy dákoromán eredetmonda - a lényeg, hogy hatása nem az igazságán alapul. Ezek politikai mítoszok, amelyeket a tudományos elemzésnek ilyenként kell bemutatnia. Természetesen a politikai mítosz is lehet alkotmányjogi vagy alkotmányelméleti elemzés tárgya - a népszuverenitástól Rousseau polgári vallásáig. Hasonló a helyzet az Aranybullával, amelyet, szerintem sajnos, az Alkotmánybíróság jelképéül választott, s melyet Kukorelli István is aggály nélkül említ. Az Aranybulla, mint különben az angol Magna Charta is, tudományos kritikával vizsgálva aligha tekinthető az alkotmányosság (az alkotmánybíráskodásról már ne is essék szó, hacsak az ellenállási jogot nem tekintjük, melyről a magyar rendek is lemondtak) előfutárának.
A mitikus történeti előzményeket félretéve, a 20. századi alkotmányos állam kezdeteit szerintem is helyesen fedezi fel Kukorelli István az 1945 utáni koalíciós időszakban, alkotmányjogilag pedig az 1946. évi I. törvényben. Jogfolytonosságról azonban csak képletesen beszélhetünk az akkori és a mai (vagy mire ezt megírtam, már tegnapi?) alkotmányos rendszer között. Ebben kapcsolódik Kukorelli István a legközvetlenebbül Bibó Istvánhoz, aki mint tudjuk, élete csúcsának tartotta ezt a rövid korszakot. ("Élt 1945-től 1948-ig.") Nem véletlenül nyúlt vissza 1990-ben az ún. paktum-alkotmánymódosítás ehhez a (Kukorelli szerint is) kis alkotmányhoz: feltételezte, hogy ez lett volna a feudális közjogi intézményektől megszabadult magyar alkotmányjog természetes iránya a polgári hagyományok alapján, amelyet az akkori polgári pártok (de a szociáldemokraták egy része is) képviselt - ha nem következik be a kommunista párt hatalomátvétele.
Mivel azonban e fordulat bekövetkezett, a történeti hagyomány része lett a szocialista alkotmányjog is. Erről többször esik szó a kötetben, amellett, hogy egy teljes tanulmány szól róla (39. skk. o.). Egyetértek a szerző megállapításával, hogy a szocialista alkotmányjogot nem szabad hallgatással mellőzni, inkább elemezni kell. Erre komoly kísérlet az elemzett tanulmány és némely másutt olvasható elemzés. A bemutatás tárgyszerű és kerüli az üres bírálatot. Különösen érdekes az Országgyűlés szerepének bemutatása a szocialista rendszerben, amely árnyaltabb a megszokottnál. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy "a parlamenti szuverenitás nem fért össze az egypárti szuverenitással" (44. o.). Szerintem viszont éppen a párt vezető szerepének - a szocialista rendszer alapvető politikai normájának - alkotmányjogi kifejeződése az Országgyűlés jogilag korlátlan hatalma (ami az államhatalom egysége miatt az állam korlátlanságát jelenti). A tanulmányban szereplő táblázat mutatja, hogy az MSZMP- (1949-56 között MDP-) tagok mindig is a képviselők több mint kétharmados többségét tették ki. Persze ennél is fontosabb volt a képviselők kiválasztása és intézményi szempontból még inkább az Elnöki Tanács helyettesítő hatásköre, amellyel a párt vezető szerepe szükség esetén bármikor a nyilvánosság kizárásával jogilag is érvényesülhetett. Ugyanakkor hiányoltam a szocialista alkotmányfelfogás bemutatását - ebből kiderült volna, hogy a szocialista alkotmány nem is kívánt jogi értelemben kötelező alkotmány lenni. Ezt a korszak vezető alkotmány- (vagy inkább állam-) jogászai, mint Beér János, Kovács István, Szabó Imre és mások is félreérthetetlenül kifejtették. (Másutt Kukorelli István maga is a standard államjogi tankönyv, s így a fortiori az államjog "ideológiai funkciójáról" beszél) (91. o.). Ugyanakkor érdekesek a szocialista rendszeren belüli reformkísérletekről szóló fejtegetések. Nem véletlen, hogy reformokat a mindennapi élethez legközelebb álló helyi igazgatásban (a tanácsrendszerben) hajtottak végre a legnagyobb mértékben. Ugyanez igaz a gazdaságpolitikához kapcsolódó gazdaságirányításra is - de a politikai rendszer lényegéhez a párt a korszak végéig nem engedett hozzányúlni. Az 1983-as választójogi reform (a kettős jelölés kötelezővé tétele), amelynek tapasztalatairól Kukorelli István tanulságos és szórakoztató tanulmányt jelentetett meg (Így választottunk… ELTE ÁJK 1988) igen szerény lépés volt, ahogyan az Alkotmányjogi Tanács felállítása is. Jegyezzük azonban meg, hogy a mai (2010. május) választási rendszerünk az 1983-as törvényből két elemet átvett: az egyéni választókerületek kétfordulós választását és az országos listát - persze eltérő funkcióval. De a szerkezeti hasonlóság tagadhatatlan. Valószínű, hogy az MSZMP akkori reformszárnya és centruma a mai kínai mintájára (lényeges alkotmányos-politikai reformok nélkül, a párt vezető szerepének megtartásával) képzelte el a gazdasági reformot - csak nem tudta, a Kádár utáni vezetés talán már nem is akarta megvalósítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
