Az egyéni jogok védelme már a gazdasági integráció hajnalán is megjelent mint jövőbeli perspektíva.[1] Lépésről lépésre, ahogyan egyre több jogterületre terjed ki a közösségi, majd uniós jog, és ezzel párhuzamosan az egyéni jogok az európai identitással egyetemben felértékelődtek, és új alapokra helyeződtek.[2] Az európai polgárság hivatalosan a Maastrichti Szerződés vívmánya volt, amely elsőként emelte jog által védett szintre az EU tagállamainak állampolgárait megillető azt a jogosultságot, amely alapján harmadik államokban a saját államuk védelme hiányában más tagállamok külképviseleti szerveihez fordulhatnak bajba jutásuk esetén.[3] Nem sokkal később, másodlagos források nyomán, egyértelművé vált, hogy mindez a konzuli feladatok közé tartozó szolgáltatásokra vonatkozik.[4] Ezek közül a leggyakrabban igényelt segítség az ideiglenes úti okmány, amellyel az elveszett vagy ellopott útlevelet pótolják hazautazás céljából.[5] A közös kül- és biztonságpolitika égisze alatt alkotott, e konzuli védelmi intézkedés megkönnyítése céljából határozati formában létrehozott eszköze[6] felett azonban eljárt az idő, és több oknál fogva is megérett az alkalom egy reform szükségességére. Így került sor arra, hogy a Tanács 2015. április 20-án elfogadott, majd 2018. május 1-jétől alkalmazott EU 2015/637 irányelve (konzuli védelmi irányelv) által kijelölt új rezsimbe illeszkedve új alapokra helyezzék az uniós ideiglenes úti okmányt is. Az irányelvjavaslatot 2018. május 30-án terjesztették elő,[7] majd az Európai Parlament 2019. január 16-án elfogadott véleménynyilvánítását követően a Tanács fél évvel később, június 18-án fogadta el a végleges szövegtervezetet.[8] Az új irányelv hatálybalépésétől számítva - ami a közzétételt követő huszadik nap - 24 hónapon belül kell a nemzetspecifikus technikai részleteket[9] tisztázni és azokat a Bizottságnak bejelenteni, majd ennek megtörténtétől számított 36 hónap áll majd rendelkezésre az új típusú úti okmány alkalmazására való felkészülésre. Az innovatív rendelkezésekből ezt követően profitálhatnak majd az uniós polgárok.[10]
A rendelkezések azonos jogalapon, koordinációs és együttműködési vonalon[11] mozogva igyekeznek biztosítani az immáron egyértelműen alapjogi szintre emelt, és ekként megerősített harmadik államban konzuli segítségnyújtásra vonatkozó jogok[12] érvényre juttatását. A reform igyekszik azoknak a követelményeknek megfelelni, amelyeknek a Lisszaboni Szerződés nyitott utat.[13] Idetartozik - többek között - a jó közigazgatás és a megfelelő ügyintézéshez való jog körébe tartozó igények sora, továbbá a rule of law mint uniós alapértéknek való megfelelés követelménye. Mindezek olyan elvárásokat támasztanak az európai közigazgatás ezen ágának is, amelynek irányába az ideiglenes úti okmányra vonatkozó irányelv előrelépést jelent, és ezzel az alapjog érvényesülése irányába is fejlődés tapasztalható.
A jogalapot jelentő szerződéses rendelkezés szerint a harmadik államokban, saját állam képviseletének hiányában az uniós polgárt megillető jogosultság az, hogy "bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe venni ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai."[14] A tanulmány a következőkben ennek részleteit járja körül.
Az uniós konzuli védelmi politika célja, hogy a harmadik állam területén képviselettel rendelkező tagállam által - annak nemzeti joga alapján - nyújtott szolgáltatásokat az uniós polgár is élvezhesse, állampolgárságtól függetlenül, ugyanolyan mértéken és módon, mint a fórum államának polgára. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha az útlevele hiányában szükséges a harmadik államban konzuli segítséget kérni: amennyiben a megkeresett hatóság feladat- és hatáskörébe tartozik - a saját államának joga alapján - úti okmány kiállítása, akkor arra az uniós polgár is igényt tarthat, ha nem, akkor pedig a megkeresett fórum - akár hatóság, akár diplomáciai feladatokat ellátó külképviseleti szerv, vagy akár tiszteletbeli konzuli tisztviselője a tagállamnak - teljesíti az uniós jogból folyó kötelezettséget, ha megteremti annak lehetőségét, hogy a bajba jutott uniós polgár a megfelelő, hatáskörrel és illetékességgel rendelkező fórumot megtalálja a problémája orvoslásához. Az útlevélkiadás joga ugyanis az állam diszkrecionális jogkö-
- 10/11 -
rébe tartozó kérdés,[15] ahogyan az is, hogy miként szabályozza a különböző típusú úti okmányok kiadásának anyagi és eljárási szabályait. A hazatéréshez való jog ugyan az ehhez szükséges adminisztratív feltételek biztosítását is magában foglalja,[16] ennek azonban a részletkérdései tagállami hatáskörbe tartozó tárgykörök, és nem befolyásolják a nem állampolgár uniós polgár irányába a segítségnyújtásra vonatkozó kötelezettség tartalmát.
Az EU konzuli politikájából fakadó kötelezettség - a közös formanyomtatvány, az ideiglenes úti okmány létrehozatala ellenére - nem jelent útiokmány-harmonizációt ezen a területen, hanem a praktikum hívta életre, és az élet igazolta annak szükségességét: a legtöbb uniós polgárt érintő, harmadik államban előforduló konzuli segítségnyújtásra irányuló kérelem az úti okmányokkal kapcsolatos.[17] Az Európai Unió tagállamai kormányainak a Tanács keretében ülésező képviselői úgy vélték, hogy elsősorban olyan helyeken, ahol az uniós polgárok származási tagállamai nem rendelkeznek állandó diplomáciai vagy konzuli képviselettel, egy egységes mintájú ilyen okmány létrehozása és alkalmazása konkrét manifesztációja az uniós polgárság gyakorlati előnyeinek, és valódi segítséget jelent számukra.[18] A tagállami kötelezettség ebben a tekintetben a teljesség igénye nélkül meghatározott, tipikus helyzetekben való konzuli segítségnyújtásra - "[...] may include assistance, inter alia, in the following situations: [...]",[19] és nem útiokmány-kibocsátási kötelezettségre vonatkozik, hatáskör hiányában nem is vonatkozhat. A jelenlegi konzuli védelmi rezsim esetében pedig kijelenthető, hogy a segítségnyújtásra vonatkozik a kötelezettség, követve ugyanis az együttműködési folyamatot, annak rögtön első eljárási szakaszába a saját állampolgárság szerinti állam megfelelő hatóságával való kapcsolatfelvétel tartozik, elsősorban a személyazonosság ellenőrzése céljából, másodsorban az esetre vonatkozó információk megosztása miatt. Ennek oka az, hogy a saját állam szerinti hatóság számára az eljárási lehetőséget megadják: az állampolgárság szerinti tagállam kérheti azon tagállamot, amelyhez az uniós polgár konzuli védelem céljából fordult, hogy továbbítsa ezt a kérelmet, hogy a saját állampolgárság szerinti tagállam nemzeti jogának vagy gyakorlatának megfelelően tudjon számára konzuli védelmet nyújtani.[20] Az uniós konzuli politikából eredő kötelezettségek nem érintik ugyanis a tagállamok azon hatáskörét, hogy maguk határozzák meg a konzuli védelem körét és eszközeit;[21] de mindezt - legyen az akár több vagy kevesebb, mint amit más állam nyújtana - állampolgár és nem állampolgár uniós polgárnak is ugyanolyan feltételekkel kell nyújtani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
