"Az ember akkor »hal meg«, ha elveszíti az »örök életet«."[1]
Napjainkban Magyarországon is úgy tűnik, a tudomány művelőinek körében (is) egyre inkább élénkül a "párbeszéd" (vita) a haldokló, szenvedő beteg ember életének és méltóságának tiszteletéről, védelméről, az ellátás visszautasításának jogáról, az emberhez méltó "halál"-ról, illetve az "eutanáziá"-ról és "öngyilkosság"-ról (önölésről). E témakörben neves előadókkal inter-, multidiszciplináris konferenciákat rendeznek,[2] az előadások bővített, szerkesztett változatait tanulmánykötetekben megjelentetik,[3] egyre több szakkönyv, szakkönyvfejezet, disszertáció, szakcikk, szaktanulmány, sőt, folyóirat-különszám, állásfoglalás születik, különösen orvosok, etikusok, jogászok, teológusok tollából,[4] és a bírói, alkotmánybírói gyakorlat sem érintetlen.[5]
E súlyos "anyaggal" szembesülünk a képzések, a hivatások gyakorlása során, különböző mértékben, hozzátartozóként, barátként, ismerősként, betegként; vannak, akik, akár fiatalon mint kutatók, mert érzik, tudják, ekként is, ennyire nagy, ilyen jelentős a feladat: tisztelni, szeretni, védeni az ember életét, méltóságát, főként akkor, amikor rendkívül kiszolgáltatott, elhagyatott (e tekintetben kell tenni, a körülményeket, feltételeket javítani).[6]
- 487/488 -
A kérdés talán a - földi élettől elválaszthatatlan - szenvedésben a leghasítóbb.[7] Idővel, előbb vagy utóbb, egyre inkább - ahogy múlnak felettünk az évek, mások, illetve saját magunk betegségeit, szenvedéseit, gyengeségeit, végességét, korlátait megtapasztalva felsejlik a félelem, s talán nem is annyira a haláltól, az idő végleges elmúlásától, hanem, lehet, hogy sokkal inkább a földi szenvedéstől való félelem, különösen, ha azt érezzük: "egyedül vagyunk".[8]
Az ember, ha nem mazochista, általában nem szeret szenvedni; még akkor sem, ha szenvedését fel tudja ajánlani, s egészen sajátos (bizonyos) értelemben - a krisztushívő Krisztus szenvedésében osztozva[9] - "örömét leli benne".[10] Nagyon nehéz, elviselhetetlen lehet magatehetetlenül, kínok közt, "elhagyatottként" szenvedni; mondhatni: emberfeletti.
A kérdést súlyosbítja, hogy sokak számára - enyhén fogalmazva - nem biztosított a megfelelő ellátás, amelyért persze szüntelenül munkálkodni kell, nem feladva, nem "kötelet adva" azon fáradozni, hogy a körülmények a lehető legjobbak, emberhez méltóak legyenek (ez a feladat). Azonban a "másik"-nak sem (mindig) "könnyű", s hiába "nem ígérte azt senki", attól még neki is, például a hozzátartozónak, az orvosnak, az ápolónak, lehet, hogy nehéz, sőt, esetleg - finoman szólva - nagyon nehéz.
A kérdés tehát: "Mi az emberhez méltó halál?" - "Mi a jó halál?" - amelyért imádkozunk, könyörgünk;[11] s ki, mely jogalany, például beteg, hozzátartozó, orvos, ápoló, jogalkotó, jogalkalmazó, mikor, mit, milyen feltételekkel, hogyan tehet, illetve nem tehet (mi a mértékletes, helyes magatartás)?
Tóth Mihály büntetőjogász professzor 2010-ben - véleményem szerint nem elég differenciáltan[12] - így fogal-
- 488/489 -
mazott: "Az eutanázia, a kegyes, jótékony, szenvedés nélküli halál, az emberi méltóság utolsó pillanatig történő megőrzésének igénye ugyanis nyilván nem osztja meg sem a szakmai, sem a laikus közvéleményt. Ha a kérdést úgy tesszük fel, van-e, aki a lassú, gyötrelmes, csillapíthatatlan fájdalmakkal terhelt elmúlás híve, van-e aki ne tudna különbséget tenni vegetálás és valódi élet között, a válasz nem lehet kétséges. Nincs közülünk senki - még azok között sem, akik orvosként, jogászként, lelkészként, vagy akár súlyos betegséggel küszködő emberként személyükben is érintettek - aki ne az ilyen értelemben vett kegyes halál feltétlen híve lenne. Ha azonban a kérdést a büntetőjog szemszögéből vizsgáljuk, nyomban szembetaláljuk magunkat a nehezen megválaszolható kérdéssel: ki, mikor, milyen módon, milyen feltételek mellett avatkozhat be kívülállóként az elmúlás küszöbén álló személy sorsának alakulásába. Mindig biztosan tudható-e, hogy erre a külső segítségre szükség van, s ezt valóban igénylik-e. Igen, ez a büntetőjog egyik évszázados dilemmája: gyógyíthatatlan szenvedések enyhítése, megszüntetése a halál más általi siettetésével, előidézésével, vagy az ahhoz nyújtott segítségnyújtással."[13]
A hatalmasra duzzadt forrás- és szakirodalmi anyag köréből - jelen kereteink közepette - most arra vállalkozhatunk, hogy néhány félreértést eloszlassunk; például a fogalmi tisztázás, illetve annak megvilágítása, hogy ki mit ért és mit nem ért (passzív) "eutanáziá"-n, ma is szükségeltetik;[14] illetőleg a végső "gyökerénél" fogva a jogtól nem idegen, hanem azzal nagyon is összhangban lévő, további segítséget nyújtva - a feltett kérdésekre (némileg) válaszolva - hangsúlyozzuk: ne adjuk fel, az életet és méltóságot tiszteljük és védjük, van remény[15] (a "depresszió" elleni orvosság nem a "kötél általi halál").
"Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek - mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek."[16]
Előfordul, hogy az ember "meglepődik": olyat olvas neve alatt, amit nem írt, s nem is mondott, de még csak nem is gondolt. Schanda Balázs tévesen írja a Magyar Jog 2015/3. számának 134. oldalán, hogy: "Eltérő álláspontot képvisel Hámori Antal, aki szerint a magzati élet védelme erősödött az Alaptörvénnyel". Mind a Schanda Balázs által hivatkozott tanulmányomban,[17] mind pedig az egyéb írásaimban pont az ellenkezőjéről szólok: sehol nem írom, és nem mondom, hogy "a magzati élet védelme erősödött az Alaptörvénnyel", így az általa hivatkozott 17. oldalon sem; ezért kerültek idézőjelbe például az "alaptörvény", az "alaptörvényi",[18] a "többletét" és a "többlete" szavak;[19] részletesen lásd uo. 22-23. oldal: "Véleményem szerint [...] a »magzat« jogalanyisága szempontjából nem tűnik többlettel bírni, sőt a »magzat« jogalanyisága melletti érvelést kifejezetten nehezíti [...] nem látom az »elfogadás« elfogadható okát. Különösen a »nagy magzatvédők« »igen« szavazata érthetetlen. Az »alaptörvény« megszavazása, az élethez való alanyi jog, a jogalanyiság, az alanyi jogi jogvédelem megtagadása az emberi lénytől helytelen, lényegileg rossz (bűnös) cselekmény. Az »alaptörvény« a magzati élet védelmét nem méltó módon rögzíti." Szerintem elég egyértelműen fogalmaztam a Magyar Jogban megjelent cikkemben is.[20]
A félreértés az olvasókat megtéveszti, ezért a megfelelő tájékoztatás elengedhetetlen. Látom, például említve, az Állam- és Jogtudomány 2016/4. számának 109. oldalán,[21] ráadásul idézőjelben, mintha idézet lenne, könyvem
- 489/490 -
oldalaira[22] hivatkozva: "a passzív eutanázia azoknak az életfenntartó, életmentő kezeléseknek a megtagadására vonatkozó jogot jelenti, amelyek beszüntetése esetén a beteg meghal, míg az aktív változat esetén a halál bekövetkezéséhez nem elegendő e kezelések abbahagyása, kifejezetten halált okozó aktív beavatkozásra van szükség" - pedig ez nem tőlem származik. Arról a problémáról van szó, hogy időnként azon szerzők szövegére is "ráhúzzák" a "passzív eutanáziá"-t, akik - mint például magam is - az ellátás visszautasításának jogát nem nevezik passzív eutanáziának [a "ráhúzást" a 110. oldalon az "új egészségügyi törvény", és így a Magyar Orvosi Kamara (MOK) is elszenvedi, noha a szerző a 106. oldalon írja: "A hatályos hazai jogi szabályozás szélesebb körben teret enged az önrendelkezésnek, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv. (Eütv.) által szabályozott esetekben (szűkített körben) az életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítását is megengedi, de nem szól az eutanáziáról, vagy a kezeléskorlátozás fogalmáról sem." - vö. még uo. 116. o. negyedik bekezdés].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
