A 2017. évi XXVIII. törvénnyel kihirdetett, új nemzetközi magánjogi kódexünk megalkotása előtti egyik meghatározó tartalmi és egyúttal kodifikációs kihívást egyértelműen az jelentette, hogy az új szabályozásban hogyan jelenik meg a közvetlenül alkalmazandó uniós jogi rendeletekhez való kapcsolódás, különös tekintettel arra, hogy az szabályozási tárgykörönként, sőt egyes tárgykörökön belül is eltérő lehet.
Az Amszterdami Szerződés hatályba lépése óta a joghatóság, a határozatok elismerése és végrehajtása, valamint a kollíziós nemzetközi magánjog területén folyamatosan kerültek elfogadásra uniós rendeletek, melyek közvetlen alkalmazandó természetüknél fogva a lefedett szabályozási kérdések tekintetében kiszorították a nemzeti szabályokat, azok helyébe léptek. Ennélfogva, ahogyan az újabb és újabb rendeletek hatályba lépésére tekintettel az 1979. évi 13. tvr. is egyre "karcsúbbá" vált, az újonnan megalkotandó törvény esetében kiindulási pontnak kellett tekinteni, hogy az nem lehet teljes értékűen kódex jellegű, pusztán hézagos, mivel a Magyarországon érvényesülő nemzetközi magánjogi szabályok a magyar törvényi, illetve az uniós rendeleti szabályok, valamint vonatkozó nemzetközi szerződések együtteséből teszik ki a tényleges kódex jelleget.
2015 nyarán a Jogtudományi Közlönyben Vékás Lajos az Egy új nemzetközi magánjogi törvény megalkotásának néhány elvi kérdéséről című tanulmányában részletesen foglalkozott a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. átfogó reformjának aktualitásával és annak indokaival. A tanulmányban hangsúlyosan jelenik meg a nemzeti szabályozás és az uniós rendeleti jog viszonya, melynek jelentősége kapcsán a szerző úgy fogalmaz, hogy "a megalkotandó nemzetközi magánjogi törvény legalapvetőbb elvi kérdésének az uniós rendeletekhez való viszony tekintendő."[1]
Ennek a viszonynak a megfelelő rendezése különösen azért összetett kérdés, mivel a nemzetközi magánjog területén elfogadott uniós rendeletek, azok egyes rendelkezései a nemzeti joghoz való kapcsolódás kialakítása tekintetében eltérő megközelítést igényelnek, melynek során figyelemmel kell lenni mindenek előtt a rendelet, mint uniós jogforrás kötöttségeire, valamint az érintett terület sajátosságaira, eltérően kezelve a kollíziós nem
- 29/30 -
zetközi magánjogot, illetve a joghatósági, valamint a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat. A nemzetközi magánjog forrásainak megsokszorozódása és jogforrási szintjeinek megkettőződése, ezek egymáshoz való viszonyának sokrétűsége az uniós szintű szabályozásból fakadó előnyök mellett egyúttal hátrányként[2] vagy legalábbis mind a nemzeti jogalkotó, mind a nemzeti jogalkalmazó számára kihívásként jelenik meg.
Az uniós rendelet általános hatályú, teljes egészében kötelező, közvetlenül alkalmazandó jogforrás.[3] A közvetlen alkalmazandóság egyúttal azt is jelenti, hogy az uniós rendeletek előírásai a nemzeti jogba nem inkorporálhatóak (azok szó szerinti beemelése esetében sem), tekintve, hogy a rendeleti előírások hatályosulása nem függhet nemzeti intézkedéstől.[4] Ez a jellemző egyúttal deregulációs kötelezettséget teremt a tagállam oldalán: a rendelet hatályba lépésének időpontjára hatályon kívül kell helyeznie a rendelet szabályozási körébe eső nemzeti jogi előírásokat akár ellentétesek, akár azonosak a rendeletben foglaltakkal.[5] A rendelet alkalmazási körébe tartozó tagállami jogi előírások hatályában való fenntartása az uniós jog megsértését jelenti, azok alkalmazásától a nemzeti hatóságnak, bírónak el kell tekintenie, elsőbbséget biztosítva a közvetlenül alkalmazandó rendeletnek.[6]
Ugyanakkor a rendeletekhez kapcsolódhat a dereguláción kívül egyéb jogalkotási kötelezettség is, függően az érintett rendelet jellemzőjétől, természetétől. A rendelet előírhatja a tagállam számára végrehajtási rendelkezések elfogadását, melyek szükségesek a rendelet megfelelő érvényesüléséhez.[7] Az ilyen intézkedések szükségességére a rendelet általában egyértelműen utal szövegében. A kötelezés lehet általános jellegű[8] vagy kifejezett, amennyiben a rendelet nevesíti a konkrét végrehajtási feladatot. A kötelezően elfogadandó végrehajtási intézkedéseken felül a rendeletek opcionálisan is felhatalmazhatják a tagállamokat, hogy a rendelet alkalmazásával kapcsolatban nemzeti jogi intéz-
- 30/31 -
kedéseket fogadjanak el vagy bizonyos kérdésekben a rendelet szabályaitól eltérjenek.[9] Az ilyen intézkedések esetében tehát a tagállamok szabadságot élveznek a tekintetben, hogy élni kívánnak-e az érintett rendelkezések meghozatalával vagy sem. A végrehajtási célú rendelkezéseknél is igaz az, hogy azok csak a rendelet alkalmazásához szükséges mértékben, kizárólag a jogrendszer koherenciájának biztosítása érdekében ismételhetik meg a rendelet előírásait.[10] E rendelkezések célja a rendeleti előírások alkalmazási célú konkretizálása lehet csak.[11]
Végül, jogtechnikai szempontból felmerülhet annak rendezésének szükségessége, hogy olyan rendeletek esetében, melyek nem szabályoznak kimerítő jelleggel egy területet, a tagállami jog vonatkozó (maradvány hatáskörbe tartozó) előírásai egyfajta negatív hatály megfogalmazással utaljanak az érintett rendelethez való kapcsolódásukra.[12] Az ilyen utalásoknak alapvetően jogbiztonsági okai vannak. Azt a célt szolgálják, hogy a jogkereső közönség, jogalkalmazók számára nyilvánvalóvá váljon, hogy mely kérdésekben irányadó a tagállami, illetve az uniós szabályozás.
Jóllehet az uniós rendeletek lényegi jellemzője azok közvetlenül alkalmazandósága, nem minden rendelet érvényesül Magyarországon. Az úgynevezett megerősített együttműködés keretében elfogadott rendeletek csak azokban a tagállamokban nyernek közvetlen alkalmazást, melyek részt vesznek az együttműködésben. A polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés területén három ilyen rendelet is elfogadásra került, melyek közül csak egyben részes Magyarország. Azok, a megerősített együttműködés keretében elfogadott rendeletek, amelyekben Magyarország nem vesz részt, nem fejtenek ki Magyarországon joghatásokat, így értelemszerűen nem érintik a hatálya alá tartozó kérdésekben a nemzeti szabályozási hatásköröket.
A tagállami nemzetközi magánjogra gyakorolt hatás szempontjából az uniós rendeletek többféleképpen viselkednek. A szabályozási megközelítés tekintetében mindenek előtt alapvető különbség van a kollíziós jogi előírásokat tartalmazó rendeletek, illetve a joghatósági, végrehajtási, elismerési kérdéseket rendező rendeletek között. Míg az előbbiek egységes jogot (loi uniforme) hoznak létre és ezáltal univerzális hatállyal bírnak, vagyis azokat akkor is alkalmazni kell, amennyiben a kapcsoló elv alapján kijelölt jog nem uniós, hanem harmadik ország joga és ekként az érintett szabályozási területen teljes mértékben kiszorítják a tagállami normákat, addig az utóbbiak fő szabály szerint a tagállamhoz kapcsolt joghatósági ok fennállása esetén, illetve akkor érvényesülnek, ha az elismerendő, végrehajtandó határozatot tagállami bíróság hozta, így a szabályozott terület tekintetében maradvány hatáskört hagynak a tagállamnál, illetve szükségessé teszik a párhuzamos nemzeti szabályozást. A kollíziós rendeletek tehát csak abban az esetben teszik lehetővé a tagállami szabályozást, amennyiben az érintett területet nem fedik le teljes mértékben vagy végrehajtásukhoz tagállami szabályozás szükséges, míg a joghatósági,
- 31/32 -
elismerési és végrehajtási szabályok esetében a szabályok tartalmi megkettőződése szükségszerű abban a vonatkozásban, amelyben nem azonosítható tagállami kapcsolat. Kivételt képez ez alól két rendelet: a Tanács 4/2009/EK rendelete a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről (a továbbiakban: Tartási rendelet)[13], valamint az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EK rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: Öröklési rendelet)[14], melyek a joghatóság tekintetében loi uniforme-ként működnek, vagyis kizárják a párhuzamos szabályozást harmadik országok vonatkozásában, a határozatok elismerése és végrehajtása tekintetében viszont értelemszerűen nem tartalmaznak előírást harmadik országok bíróságai által hozott határozatokra.
Mind a kollíziós jogi, mind a joghatósági, elismerési, végrehajtási szabályokat tartalmazó rendeletek előírhatnak opcionális vagy kötelező végrehajtási intézkedéseket a tagállamok számára.
Végül szólni kell a törvényt érintő, a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés keretében elfogadott azon rendeletekről, melyek elsődleges célja az igazságügyi együttműködés operatív elősegítése. Egyértelműen ide tartoznak a jogsegélyt szabályozó uniós rendeletek: az Európai Parlament és a Tanács 1393/2007/EK rendelete a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről ("iratkézbesítés") és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről (a továbbiakban: Kézbesítési rendelet)[15], valamint a Tanács 1206/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről (a továbbiakban: Bizonyításfelvételi rendelet)[16] amelyek tekintetében a nemzeti jognak a rendelet működtetéséhez szükséges elsősorban intézményi, illetve eljárási szabályokat kell meghatároznia.
Ami a kollíziós jogi szabályozást illeti, 2015 végéig három olyan uniós rendelet került elfogadásra, amelyik kizárólag kollíziós jogi rendelkezéseket tartalmaz és két olyan, amelyik kollíziós és joghatósági, elismerési és végrehajtási előírásokat is. Az előbbi csoportba tartozik az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (a továbbiakban: Róma I. rendelet)[17], az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásáról (a továbbiakban: Róma II. rendelet)[18], valamint a Tanács 1259/2010/EU rendelete a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jogte-
- 32/33 -
rületén létrehozandó megerősített együttműködésről (a továbbiakban: Róma III. rendelet)[19]. Ez utóbbi olyan, megerősített együttműködés keretében elfogadott rendelet, melyben Magyarország is részt vesz, ezért az Magyarországon közvetlenül alkalmazandó. A Tartási rendelet volt az első olyan rendelet, amelyik mind az alkalmazandó jog, mind a joghatóság, elismerés, végrehajtás tekintetében meghatározott előírásokat, így egyfajta "vegyes" rendeletnek tekintendő azzal a jellemzővel, hogy az alkalmazandó jog meghatározása tekintetében nem alkotott önálló szabályokat, hanem a 2007. évi Hágai Jegyzőkönyv előírásait tekinti irányadónak és rendeli utaló normával alkalmazni. Az Öröklési rendelet szintén "vegyes" rendelet, amely kollíziós és egyúttal joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályokat is tartalmaz. 2016-ban két újabb "vegyes" rendelet került elfogadásra: a Tanács (EU) 2016/1103 rendelete a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról (a továbbiakban: Házassági vagyonjogi rendelet)[20], valamint a Tanács (EU) 2016/1104 rendelete a bejegyzett élettársi kapcsolatok vagyonjogi hatásaival kapcsolatos ügyekben a joghatóság, az alkalmazandó jog, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról (a továbbiakban: Bejegyzett élettársi vagyonjogi rendelet)[21]. Ezeknek, a megerősített együttműködés keretében elfogadott rendeleteknek azonban nem tagja Magyarország, így Magyarországon nem alkalmazandók, az általuk szabályozott kérdések tekintetében fennmaradt a nemzeti szabályozási hatáskör.
Joghatósági, elismerési, végrehajtási szabályok tekintetében az említett "vegyes" vonatkozású rendeleten kívül mindenek előtt az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/ EU rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló az európai parlamenti és tanácsi rendelet (a továbbiakban: Brüsszel Ia. rendelet)[22], valamint a Tanács 2201/2003/EK rendelete a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (a továbbiakban: Brüsszel IIa. rendelet)[23] irányadóak. Ezeken a klasszikus nemzetközi magánjogi instrumentumokon felül azonban más uniós rendeletek is tartalmaznak joghatósági szabályokat, így a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területéről mindenek előtt a Tanács (EU) 2015/848 rendelete a fizetésképtelenségi eljárásról[24], de olyan rendeletek is, melyek az igazságügyi együttműködés területén kívül esnek, így a Tanács 6/2002/EK rendelete közösségi formatervezési mintáról[25].
Az egyes nemzetközi magánjogi vonatkozású uniós rendeletek szabályozási jellegük-
- 33/34 -
től és céljaiktól függően eltérőn viselkednek a belső joghoz való kapcsolódás szempontjából. Az általánosságban véve valamennyi rendelet esetében igaz és a rendelet jogi sajátosságaiból következő tulajdonság, az szabályozási körébe esően kiszorítja a nemzeti normákat és ez a jellemző a tagállami jogalkotó oldalán deregulációs kötelezettséget keletkeztet. Ez a deregulációs hatás elsősorban a kollíziós jogi rendeleteknél szembeötlő, amelyek esetében a tagállami nemzetközi magánjogi törvények, könyvek egyes részei, fejezetei gyakorlatilag kiüresedtek, adott esetben eltűntek a szabályozásból. Jól látható volt ez a korábbi magyar szabályozás esetében is, hiszen az 1979. évi 13. tvr valamennyi kollíziós jogi rendelet kapcsán jelentős mértékű deregulációs célú módosuláson ment keresztül, ahol a rendelet által lefedett szabályozási kör kikerült a szabályozásból vagy az egyértelművé tette, hogy csak az érintett rendelet hatályán kívül eső körben nyerhet alkalmazást.[26]
A kollíziós jogi uniós rendeletek közül egyetlen olyan (Tartási rendelet) azonosítható, amelyik sem belső, sem uniós jogi szempontból nem igényel a tagállami nemzetközi magánjog területén végrehajtási szabályozást vagy nem hagy maga után tagállami maradványhatáskörben meghozható rendelkezéseket. Más rendeletek azonban szabályozási hatáskört engednek a tagállamnak. Ezeknek alapvetően két csoportja van. Az egyik, amikor az uniós jogalkotó a rendelet alkalmazását érintő egyik részkérdés tekintetében hagyja meg a tagállam szabadságát. Ilyen a Róma III. rendelet 5-7. cikke értelmében az a lehetőség, hogy a nemzeti jog meghatározhatja azt a legkésőbbi időpontot, ameddig a felek a jogválasztás szabadságával élhetnek. Ugyan a Róma III. rendelet jogválasztást lehetővé tevő 7. cikke ilyen kifejezett felhatalmazást nem ad a tagállamnak a jogválasztás időpontjának meghatározására, logikusan következik, hogy egy ilyen időpont meghatározása ez esetben is indokolt a megfelelő végrehajtás érdekében.
A rendeletek második csoportjába tartoznak azok, melyek nem szabályozzák teljes körűen az érintett területet vagy kifejezetten kizárnak a hatálya alól bizonyos kérdéseket és a szabályozatlan kérdésben megmarad a tagállamok szabályozási hatásköre (egyfajta "maradvány-hatáskör" formájában). Ebbe a csoportba tartoznak a Róma I. rendelet 1. cikkének (2) bekezdésében, a Róma II. rendelet 1. cikkének (2) bekezdésében, valamint az Öröklési rendelet 1. cikkének (2) bekezdésében meghatározott kérdések.
A joghatósági, valamint a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó uniós normák esetében elsősorban azon kérdések szabályozása merül fel, melyekre a rendeletek személyi, területi hatálya nem terjed ki. Ezek esetében szabályozástechnikai kihívást az jelent, hogy a mivel a rendeletek joghatósági szabályainak egy része, az elismerési és végrehajtási normáknak pedig egésze csak uniós viszonylatban érvényesül, vagyis nem loi uniforme, szükségszerűen feltételezi a párhuzamos szabályozást, ezért hangsúlyosan jut jelentőséghez, hogy a tagállami jogalkotó kíván-e nemzeti szabályozásában utalni arra, hogy csak akkor kell a nemzeti szabályok alapján a joghatóságot megállapítani, ha a vonatkozó uniós rendeletek nem érvényesülnek. Különös jelentőséget kap ez a kérdés
- 34/35 -
annak fényében, hogy a Brüsszel Ia. rendelet a fogyasztói szerződések és munkaszerződések esetében a korábbi Brüsszel I. rendelethez képest univerzális hatályú lett, amennyiben a joghatóság akkor is megállapítható más, ha a gazdálkodó szervezet székhelye harmadik államban található, de az érintett tagállamban vagy oda irányulóan kereskedelmi tevékenységet folytat, illetve akkor is, ha a munkaadó egyetlen tagállamban sem rendelkezik székhellyel vagy lakóhellyel. Vagyis a szabályozási konvergencia kérdése ezekben a kérdésekben sokkal érzékenyebb, mint a kollíziós normák esetében. Az elismerési, végrehajtási szabályok a joghatósági szabályokhoz képest pedig szükségképpen igényelnek minden esetben párhuzamos szabályozást, hiszen a rendeletek harmadik országok viszonyában egyáltalán nem érvényesülnek, ezen felül pedig különlegesek abban is, hogy alkalmazásukhoz általában olyan tagállami végrehajtást is igényelnek, melyek vagy a polgári perrendtartásokba vagy kapcsolódó, önálló törvényekbe tartozó kérdéseket is érintenek.[27]
A legelső kérdés tehát, ami az új szabályozás és az uniós jog viszonya kapcsán szükségszerűen merült fel, az volt, hogy miként derüljön ki a magyar törvényi szabályozásból, hogy azt a vonatkozó, hatályos uniós rendeletekkel egységben, azokra tekintettel és azoknak elsőbbséget biztosítva kell alkalmazni. Kerüljenek-e nevesítésre ezek a rendeleti jogforrások egyenként esetleg a törvény elején vagy az egyes tematikus részeknél, vállalva ezzel egyúttal a törvény megfelelő módosítását minden esetben, amikor egy új uniós rendelet kerül elfogadásra? Vagy csupán általános jelleggel és érvénnyel történjen utalás az uniós rendeletek elsőbbségére a törvény elején, ahogyan ezt a korábbi 1979. évi 13. tvr. a nemzetközi szerződések vonatkozásában tette? Esetleg érvényesüljön egyfajta vegyes megoldás egy általános utalással a törvény elején és az egyes tematikus részeknél az irányadó rendeletek külön nevesítésével?
Az új Kódex kidolgozása lehetőséget nyújtott arra, hogy az uniós rendeletekhez való viszonyt koherens megközelítésben kezelje szemben a korábbi szabályozással, amely esetében az 1979. évi 13. tvr. az Unióhoz való csatlakozásra tekintettel, illetve az újabb rendeletekkel való jogszabályi összhang megteremtésekor eseti és részben más megközelítést követett. Így alapvető hiányosságaként mutatkozott, hogy míg a Róma I. és a Róma II. rendeletek esetében a Kódex vonatkozó részeinél egyértelmű utalás történt arra, hogy az abban foglalt rendelkezések csak az érintett rendeletekkel le nem fedett kérdésekben alkalmazandók, addig a joghatósági, elismerési, végrehajtási szabályoknál ilyen utalást a szabályozás nem tartalmazott, jóllehet ezeknél az univerzális jelleg hiánya miatt a szabályozás szükségszerű megkettőződése kapcsán erre különösen szükség lett volna.[28]
Az új Kódex végül azt a megoldást követi, hogy kizárólag 2. §-ában a törvény hatályá-
- 35/36 -
nak körében, általános jelleggel utal arra, hogy a törvény rendelkezéseit megelőzik a vonatkozó nemzetközi szerződések, valamint az Európai Unió általános hatályú, közvetlenül alkalmazandó jogi aktusai, vagyis a rendeletek és nem nevesíti ezeket sem a jogszabály elején, sem pedig az egyes tematikus részeknél. Igaz, hogy az érintett rendeletek nevesítése jelentős segítséget nyújthatott volna a jogalkalmazóknak, ugyanakkor kodifikációs szempontból nehézkes megoldás lett volna és a jogbiztonsági elvárásokat sem tudta volna megfelelően kielégíteni. A magyar nemzetközi magánjog szabályozása ugyanis hagyományosan teljességre törekvő, így egy jogszabályban kezeli a kollíziós normákat, a joghatósági, a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó előírásokat, valamint a nemzetközi magánjogi viszonyokban felmerülő egyéb eljárási rendelkezéseket. Ennek következtében a rendeletek elsőbbsége nem csak a hagyományos, polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés területére eső uniós jogi aktusokat érinti, hanem adott esetben más területeken elfogadott rendeleteket is, melyek joghatósági vagy eljárási szabályokat állapítanak meg.[29] Ezek kimerítő felsorolására a jogalkotó bizonyosan nem vállalkozhatott. Példaként utalhatunk a törvény 66. §-hoz fűzött indokolásra, amely pusztán a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés területéről tíz olyan rendeletet nevesít, melyek a magyar eljárási szabályokat felülíró, uniós szintű eljárási normákat állapítanak meg, valamint utal rá, hogy ilyen előírások szektorális szabályozásokban is fellelhetőek, például a szellemi tulajdonjog területén.
Ezen túlmenően, a vonatkozó rendeleteknek a törvényben való felsorolása mindenképpen szükségessé tette volna annak minden esetben történő módosítását, amikor új, Magyarország tekintetében is alkalmazandó rendelet kerül elfogadásra akkor is, ha egyébként az érintett rendelettel összefüggésben nem lett volna szükség a Kódex módosítására. Nem lett volna szerencsés a rendeletek nevesítése azért sem, mert egyensúlytalan helyzetet teremtett volna azon, számos nemzetközi szerződés hátrányára, melyek rendelkezései - a rendeletekhez hasonlóan - megelőzik a magyar szabályozást.[30] Márpedig ezeknek a nemzetközi instrumentumoknak a jelentősége nem alábecsülendő a rendeletekhez képest, számuk pedig egyre növekvő, ide véve nem csak a Magyarország által kötött nemzetközi szerződéseket, hanem az Unió által kötötteket is[31], melyek ugyan uniós jogként, de szintén ebben a körben, mint nemzetközi szerződések élveznek elsőbbséget a nemzeti szabályokkal szemben.
- 36/37 -
A törvény 2. §-sa tehát korrigálja a korábbi szabályozás hatályát meghatározó rendelkezésének hiányosságát, ami csak a nemzetközi szerződések megelőző jellegére utalt és megjeleníti azok mellett az uniós rendeleteket is negatív hatály meghatározással, hiszen a rendeletek elsőbbségét tagállami jogszabály nem konstituálhatja, tekintettel arra, hogy az az uniós jogból és az Európai Bíróság joggyakorlatából következik. Az új szabályozás ezt az általános, a törvény egészét átható utalást elegendőnek tartja, ezért következetesen eltekint az egyes tematikus rendelkezéseknél attól, hogy az érintett rendeletekhez fűződő maradvány hatáskör viszonyra utaljon. E tekintetben módosul az új Kódex megközelítése a szerződéses kötelmi viszonyok, illetve a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok esetében, így az 1979. évi 13. tvr-hez képest[32] ezeknél nem találunk utalást a Róma I., illetve Róma II. rendeletekre. E következetes megközelítés jegyében pedig értelemszerűen nem kerültek be a jogszabályba hivatkozások a joghatósági, elismerési, végrehajtási vagy eljárási szabályok esetében sem.
A törvény megközelítése tehát önállóságot feltételez a jogalkalmazó részéről és jártasságot a nemzetközi magánjog területét közvetlenül vagy közvetve érintő uniós normákban. A törvény indokolása ugyanakkor részletes eligazítást ad arra nézve, hogy az egyes törvényi rendelkezéseket mely uniós rendeletekre tekintettel kell alkalmazni, illetve mely uniós rendeletekhez nem kapcsolódik szabályozás a törvényben, csupán annak helyébe lépett.
Fontos továbbá utalni arra, hogy a törvény 127. §-ának jogharmonizációs záradéka nem azt a célt szolgálja, hogy az alkalmazandó uniós rendeletekről tájékoztatást adjon, csupán azokat a rendeleteket nevesíti a vonatkozó szakaszokra utalással, melyek végrehajtását a törvény szolgálja.
Egyes rendeletekre mégis találhatunk hivatkozást a törvényben. Ezek azok a rendelkezések, melyek az egyes rendeletek végrehajtásához szükséges nemzeti szabályokat tartalmazzák (tehát nem a maradvány hatáskörben hozott intézkedések) és amelyeket a törvény jogharmonizációs záradéka a vonatkozó uniós rendeletek megjelölésével felsorol. A jogalkotó így érzékelteti a rendelet és a végrehajtó rendelkezés szerves kapcsolódását. A törvény 81. §-sa a Bizonyításfelvételi rendelet vonatkozásában és annak végrehajtást igénylő rendelkezéseit nevesítve jelöli ki a központi szervet, határozza meg a jogsegélykérelem teljesítésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságot, a más tagállam bíróságától érkező kérelem fogadására és elbírálására kijelölt szervet, valamint adja meg azt, hogy a rendelet szerinti formanyomtatványokat milyen formában és nyelven fogadja a bíróság. Hasonló célja van a törvény 77. §-ának, amely a Kézbesítési rendelet vonatkozásában jelöli ki, hogy ki látja el a rendelet szerinti átvevő intézmény feladatait a különböző eljárásokban keletkezett iratok esetében, hogy mely szerv látja el a központi
- 37/38 -
szerv feladatait, milyen módon és milyen nyelven fogadja az iratokat az átvevő intézmény, valamint speciális szabályokat rendel alkalmazni az egyes kézbesítési módokhoz.
A törvény 101. § (1) bekezdése a Brüsszel IIa. rendelet 7. cikke, 106. §-sa e rendelet 14. cikke alapján, e felhatalmazásokra történő kifejezett utalással határozza meg a fennmaradó joghatóság esetén házasság felbontása, különválás, házasság érvénytelenítése esetében, valamint szülői felelősségre vonatkozó ügyekben az irányadó joghatósági okot, vagyis azt, hogy mi alapján lehet joghatósága magyar bíróságnak abban az esetben, ha a rendelet joghatósági szabályai alapján egyetlen tagállam bírósága sem rendelkezne joghatósággal.
A törvény 30. §-a a Róma II. rendelet, míg 59. §-sa a Róma III. rendelet esetében határozza meg - mindkét esetben nevesítve az adott rendelet vonatkozó cikkét - azt az időpontot, amíg a felek a magyar polgári perrendtartásra tekintettel a jogválasztással élhetnek.
A fenti végrehajtási rendelkezések olyan jellegűek, melyek az érintett rendeletek megfelelő működéséhez és alkalmazásához elengedhetetlenül szükségesek, azzal szerves egységet alkotnak, ezért indokolt és elengedhetetlen, hogy a végrehajtó rendelkezés és az érintett uniós előírás kapcsolódása a jogalkalmazó számára látható legyen.
A fentiektől eltér a törvény 3. § c) pontjában található definíció a lakóhely fogalmára nézve, amely a jogharmonizációs záradék szerint a Brüsszel Ia. rendeletben szereplő, nem definiált alapfogalmat tölti meg tartalommal a rendelet 62. cikkének (1) bekezdésében található tagállami jogra történő utalás alapján. Mivel a lakóhely fogalmának nem csak a rendelet vonatkozásában, hanem a törvény nemzeti hatáskörbe tartozó szabályozási kérdéseiben is relevanciája van, e ponton a rendeletre nem történik utalás.
Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy az egyes uniós rendeletekhez nem csak a Kódex tartalmazhat végrehajtási rendelkezéseket, bizonyos rendeletekhez - tipikusan ilyen az Öröklési rendelet[33], valamint a Brüsszel Ia. rendelet[34], a Brüsszel IIa. rendelet[35], a Kézbesítési rendelet[36] - a nemzetközi magánjogtól független végrehajtási szabályok is társulnak vagy elsősorban azok társulnak, mint például az Öröklési rendelet esetében.[37] A Tartási rendelet[38] kapcsán pedig csak a nemzetközi magánjogi szabályozáson kívül találunk végrehajtási rendelkezéseket.
- 38/39 -
Tagállami szabályozási hatáskörben azok a kérdések maradnak, melyekre az érintett rendelet hatálya nem terjed ki vagy azért, mert azokat kifejezetten kizárja vagy azért, mert - mint a joghatósági rendeletek egy része és az elismerési, végrehajtási rendeletek teljes köre - csak uniós tagállamok viszonylatában érvényesül, ezért szükségképpen rendezni szükséges a nem tagállami vonatkozásokat.
Mint ahogy arra fentebb már utaltunk, a törvény sehol sem tartalmaz hivatkozást arra az egyes szabályozási tárgyköröknél, hogy rendelkezéseit a rendeletekhez képest szubszidiárius jelleggel kell alkalmazni, mivel ez a törvény 2. §-ából automatikusan következik. Így sem a szerződéses, sem a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok esetében nem találunk utalást a Róma I., illetve Róma II. rendeletre. A törvény 50-56. §-ai, valamint 59-63. §-ai tehát csak akkor nyernek alkalmazást, ha az adott szerződés nem tartozik a rendelet hatálya alá. Ezeket a tárgyköröket mindkét rendelet 1. § (2) bekezdése tételesen felsorolja, jól körülhatárolható, speciális területekről van szó, melyek a kötelmi viszonyok egészéhez képest rendkívül kis szegmens képeznek. Az, hogy a törvény mind a szerződéses kötelmek, mind a szerződésen kívüli kötelmek esetében az általános főszabályt és kivételeket is meghatároz, nem szabad, hogy megtévesztő legyen: ezek az szabályok csak a rendelet hatálya alól kizárt területeken nyerhetnek alkalmazást. Ugyanakkor a jogalkotó mind a szerződéses, mind a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok esetében törekedett arra, hogy a maradvány hatáskörben maradt kérdésekre a rendelet szabályaihoz igazodó előírásokat határozzon meg, elősegítve ezzel is a tartalmi, megközelítésbeli koherenciát és a szabályozási párhuzamosságok elkerülését.[39] Így például a törvény a jogválasztás rendszerének szabályait vagy a szerződés létrejöttére, anyagi és alaki érvényességére vonatkozó szabályokat a Róma I. rendelet alapján határozta meg. Még szembe ötlőbb a koncepcionális változás a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok esetében, ahol a törvény a korábbi szabályozáshoz képest a Róma II. rendelet megoldását átvéve, kapcsolóelvet váltott és deliktuális felelősségre főszabályként a bekövetkezési hely kapcsoló szabályát írja elő a károkozás helyének joga helyett. Hasonlóképpen követi a törvény a rendelet logikáját az általános szabálytól való eltérés körében, ahol nem a károkozó és a károsult közös lakóhelyének, hanem a felek közös szokásos tartózkodási helyének jogát rendeli alkalmazni.[40]
Az általános szabályokon túl, nevesített kérdésekben - mint a választottbírósági megállapodásra irányadó jog meghatározása vagy a törvény 57-59. §-ban az értékpapírokra vonatkozó szabályozás esetben - egyértelmű, hogy a Kódex szabályai lesznek irányadóak. A személyiségi jogok megsértésére vonatkozó szabályok - mint a Róma II. rendelet hatálya alól kizárt terület - ugyanakkor nem a kötelmi jog rendelkezések között, hanem tematikus illeszkedésük és a korábbi szabályozás hagyományai alapján - a személyekre vonatkozó szabályok között jelennek meg.[41]
- 39/40 -
Az Öröklési rendelet esetében a tagállami maradványhatáskör marginális, hiszen csak a szóbeli végrendelet alaki érvényességét érinti, mint amit a rendelet kifejezetten kizár a hatálya alól. A jogalkotó a vonatkozó szabályokat a rendeletnek az írásbeli végrendelet érvényességére vonatkozó szabályaihoz közelítette, szintén a szabályozási koherencia támogatása végett.[42] Ezen felül a törvény szabályozza az uratlan hagyatékkal kapcsolatos kérdéseket, melyek a rendelet alól ugyan nincsenek kizárva, de amelyekre a rendelet nem határozott meg szabályokat, így az állam öröklésére vonatkozó rendelkezések ezt a jogalkotási hézagot töltik ki.[43]
A törvény Eljárásjogi rendelkezések című IX. fejezete jóval részletesebb a korábbi Kódex szabályozásánál. A norma - az általános megközelítés jegyében - ugyan nem, de a törvény indokolása utal rá, hogy a nemzetközi magánjogi relációkban releváns eljárásjogi rendelkezések számos esetben uniós rendeletekből is eredhetnek, melynek példálózó felsorolását az indokolásban meg is találhatjuk. Ezekben az esetekben tehát - a 66. § előírásával szemben - a magyar bíróság eljárására nem a magyar jogot, hanem az érintett uniós rendelkezést kell alkalmazni. Ezek az eljárásjogi rendelkezések a tárgykör szerint érintett rendeletekből logikusan adódnak.
Valós maradvány hatáskörbe tartozó kérdést rendez azonban az eljárási rendelkezések között a törvény 66. §-sa a párhuzamos eljárások tekintetében. Érdekessége, hogy e kérdés szabályozása vonatkozásában az egyes rendeletek eltérő mértékű és vonatkozású maradvány hatáskört hagynak a tagállamnál. Míg a Brüsszel Ia. rendelet a párhuzamos eljárások kérdését nem csak tagállamok közötti viszonylatban, de harmadik államok bíróságai vonatkozásában is rendezi, addig a Brüsszel IIa. rendelet, a Tartási rendelet, valamint az Öröklési rendelet ebben a relációban nem ad szabályokat, vagyis a törvény rendelkezései csak ez utóbbiak tekintetében és csak harmadik országok vonatkozásában érvényesülnek, valamint tagállami bíróságok viszonylatában uniós rendelettel le nem fedett kérdésekben. A jogalkotó a szabályozási összhangot ez esetben is úgy igyekezett biztosítani, hogy a Brüsszel Ia. rendelet előírásait tekintette mintának. Ezzel a megoldással a kiegészítő nemzeti szabály végső soron orvosolja azokat az esetleges tévedéseket, melyek a helytelen jogforrás alapul vételéből fakadnának, hiszen az egyes instrumentumok tartalmilag ugyanarra az eredményre vezetnek.
A törvény 70. §-sa esetében, amely lehetőséget biztosít ideiglenes intézkedések meghozatalára olyan esetben is, amikor egyébként magyar bíróságnak nem lenne joghatósága, arra láthatunk példát, hogy a jogalkotó az uniós rendeletekkel nem érintett területeken kísérletet tesz a rendeletek által alkalmazott egy jogintézmény meghonosítására, tekintettel arra, hogy valamennyi eljárási rendelkezéseket tartalmazó rendelet lehetővé teszi ilyen intézkedések meghozatalát.
Az iratok kézbesítésének szabályai (73-77. §), valamint a bizonyításfelvétel szabályai (78-80. §) csak a Kézbesítési rendelet, valamint a Bizonyításfelvételi rendelet hatályán kívül, harmadik országok viszonylatában érvényesülnek és vonatkozó nemzetközi egyezmény hiányában.
- 40/41 -
Az uniós rendeletek által meghagyott maradvány hatáskör szempontjából ugyanakkor a legkomplexebb a joghatósági szabályok kezelése. Az egyes uniós rendeletekhez való viszonyulást a törvény 91. §-ához fűzött indokolás részletesen bemutatja. Mivel az Öröklési rendelet, valamint a Tartási rendelet univerzális hatályú, ezek joghatósági kérdésekben nem hagynak szabályozatlan relációkat, esetükben indirekt joghatósági szabályok meghatározása szükséges csak, vagyis azon szempontok megadása, ami alapján a magyar bíróság vizsgálni fogja, hogy az elismerendő határozatot hozó bíróság joghatósága megalapozott volt-e.[44]
Az Öröklési rendeletnek azonban a joghatósági szabályok kapcsán is van jelentősége elsősorban a rendelet időbeli hatályával összefüggésben. Az univerzális hatály ellenére nem tartoznak/nem tartozhatnak ugyanis a rendelet hatálya alá azok az ügyek, melyek esetében az örökhagyó a rendelet hatályba lépése előtt, vagyis 2015. augusztus 15. előtt hunyt el. Ezek miatt az ügyek miatt szükséges volt joghatósági szabályokat megállapítani, melyek a törvény 98. §-ában találhatóak. Az időmúlással kiüresedő rendelkezések később csak a rendelet hatálya alól kizárt, a szóbeli végrendelet érvényességével összefüggő jogvitákban bírnak majd csak relevanciával.
A Brüsszel Ia. rendelet ugyan főszabály szerint nem univerzális hatályú rendelet, de négy kérdésben kimerítő, illetve univerzális szabályokat ad (a rendelet által megállapított kizárólagos joghatóság, a joghatósági megállapodáson alapuló joghatóság, továbbá a fogyasztó által a másik fél, illetve a munkavállaló által a munkáltató ellen indított eljárások). Ezekben a kérdésekben a nemzeti jog tehát elvesztette szabályozási lehetőségét olyan viszonylatban is, amikor az alperes lakóhelye (székhelye) nem uniós tagállamban, hanem harmadik országban van. Minden más esetben azonban, amikor az alperes lakóhelye nem uniós tagállamban van, a rendelet tárgyi hatálya alá tartozó kérdésekben a tagállami jogalkotó szabályozási hatáskörrel bír, ahogyan értelemszerűen olyan polgári és kereskedelmi ügyekben, melyek nem tartoznak a rendelet hatálya alá[45], valamint olyan kérdésekben, melyek egyetlen uniós rendelet hatálya alá sem tartoznak[46] és nem vonatkozik rájuk kötelezően alkalmazandó nemzetközi szerződés.[47] A Brüsszel IIa. rendelet nem tartalmaz univerzális hatályú előírásokat, a tagállami jogalkotó olyan esetekre állapíthat meg joghatósági okokat, amikor az alperes lakóhelye nem uniós tagállamban van, illetve indirekt joghatósági okokat állapít meg a rendelet hatálya alá tartozó esetekre.[48]
A joghatósági szabályoknál is megfigyelhető, hogy azokat a jogalkotó - ahol lehetett - tartalmilag igyekezett közelíteni a Brüsszel Ia. rendelet előírásaihoz (együttes perlés sza-
- 41/42 -
bályai, teljesítési hely jelentősége a joghatóság megállapításánál, a joghatósági megállapodás szabályai abban az esetben, ha a felek harmadik ország bíróságának joghatóságát kötik ki). Ezzel kapcsolatban a törvény indokolása így fogalmaz: "A törvény szerinti joghatósági szabályok, ahol kifejezett eltérés nem indokolt, követik az uniós jog szerinti szabályokat, annak érdekében, hogy a különböző alkalmazandó jogforrások ellenére a magyar jogalkalmazónak, feladatát megkönnyítendő, a lehető legegységesebb szabályrendszer alapján kelljen joghatóságát vizsgálnia. Ez e megközelítés lehetővé teszi adott esetben, nem kötelező jelleggel természetesen, az EUB joggyakorlatának figyelembevételét is a törvény értelmezése során."[49] Ebből következően tehát a jogalkotó a szabályozási koherencia legteljesebb biztosítása érdekében ajánlás jelleggel azt is felveti, hogy az uniós rendeletek hatályán kívül eső körben érvényesülő, az uniós normákat megismétlő törvényi rendelkezések értelmezése során a jogalkalmazó legyen tekintettel az Európai Bíróság vonatkozó joggyakorlatára, amire ugyan nem lenne köteles, de ami az uniós joggyakorlat szerint is egyértelműen azt szolgálja, hogy azonos gyökerű előírások ne nyerjenek kontextustól függően eltérő értelmet. Az ilyen, tagállami hatáskörben átvett uniós előírások értelmezésére vonatkozó kérdések megválaszolására az Európai Bíróság egyébként meg is állapítja hatáskörét.[50]
A külföldi határozatok elismerése és végrehajtása esetében sokkal egyértelműbb a helyzet a tagállami szabályozási mozgástér kapcsán, mint a joghatósági kérdésekben. Ezekben az esetekben ugyanis valamennyi uniós rendelet csak és kizárólag tagállami bíróságok által meghozott határozatok elismerésére, illetve végrehajtására tartalmaz szabályokat, így harmadik államok bíróságai viszonylatában szabályozási kényszer merül fel és az érintett szabályok abban az esetben nyernek alkalmazást, ha vonatkozó nemzetközi szerződés nem érvényesül.[51] A törvény 109-121. §-ai ezeket a szabályokat határozzák meg. A határozatok elismerése, végrehajtása kapcsán azonban nem merülhetett fel az uniós rendeletek szabályainak mintául vétele, hiszen azok a tagállami viszonylatban feltételezetten fennálló kölcsönös bizalom elvét tükrözik, ami nem uniós országok viszonylatában nem vélelmezhető, azért a nemzeti szabályozás sokkal körülhatároltabb kell, hogy legyen.
Az elismerés kapcsán említést kell még tenni a törvény 111. §-áról, amely a favor recognitionis elvét rögzítve azt írja, hogy "ha a külföldi határozat az annak elismerésére és végrehajtására a 2. § alapján alkalmazandó, Magyarország által kötött nemzetközi megállapodás feltételeinek nem felel meg, akkor is elismerhető és végrehajtható, ha az e törvény által megállapított feltételeknek megfelel." A törvényi indokolás felhívja arra a figyelmet, hogy ez a rendelkezés csak a Magyarország által kötött nemzetközi egyezmények
- 42/43 -
tekintetében nyerhet alkalmazást, az Unió által kötött egyezmények, így például a Luganói Egyezmény, a Hágai Fórumválasztó Egyezmény, a Hágai Tartási Egyezmény esetében nem, mivel ezek vonatkozásában a tagállam nem hozhat eltérő, még kedvezőbb szabályokat sem.
Az új magyar nemzetközi magánjogi szabályozásnak tényként kellett szembenéznie azzal, hogy előírásai egy globalizált szabályozási rendszer részeként és arra tekintettel jelennek meg, ahol az elsőbbséget élvező igazodási pontokat az Európai Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusai, valamint nemzetközi szerződések jelentik. Ez a rendszer egyúttal egy folyton mozgó kontextust ad a nemzeti szabályozásnak, amit ezért eleve úgy kellett kialakítani, hogy az az esetleges jövőbeli változásokra rugalmasan tudjon majd reagálni. A törvény által követett megoldás koherens, de a jogalkalmazótól, jogkereső közönségtől viszonylag nagy önállóságot vár el: a törvény, az uniós rendeletek, nemzetközi egyezmények között tudatosan kell tudni mozognia, eligazodnia. Jelentős fogódzót nyújt ehhez a törvény indokolása, valamint a jogalkotó arra irányuló törekvése, hogy a nemzeti hatáskörben maradt szabályozási kérdésekben lehetőség szerint igazodjon az uniós rendeletek előírásaihoz, megközelítéséhez, biztosítva ezáltal is a szabályozási koherenciát és kizárva a felesleges és indokolatlan párhuzamosságokat. A törvény ezáltal szervesen illeszkedik az uniós, illetve nemzetközi környezetébe. ■
JEGYZETEK
[1] Vékás Lajos: Egy új nemzetközi magánjogi törvény megalkotásának néhány elvi kérdéséről. Jogtudományi Közlöny, 2015. évi 6. szám, 297.
[2] Sarolta Szabó: Brief Summary of the Evolution of the EU Regulation on Private International Law, iustum Aequum Salutare, VII. 2011/2, 151., valamint Marcin Czepelak: Would we like to have a European Code of Private International Law? European Review of Private Law, 2010/4, 705-728.
[3] Lásd az EUMSz. 288. cikkét.
[4] S4/73. sz. Fratelli Variola S.p.A. v Administrazione italiana delle Finanze ügyben 1973. október 10-én hozott ítélet (ECLI:EU:C:1973:101).
[5] Lásd A jogharmonizációs célú jogalkotásról szóló 7001/2005. (IK. 8.) IM irányelv 179. pontjának c) alpontját.
[6] 1 06/77. sz. Amministrazione delle Finanze dello Stato v Simmenthal SpA. ügyben 1978. március 9-én hozott ítélet (ECLI:EU:1978:49).
[7] Lásd A jogharmonizációs célú jogalkotásról szóló 7001/2005. (IK. 8.) IM irányelv 179. pontjának a) alpontját.
[8] Az ilyen általános felhatalmazások általában a következő fordulatokat használják: "a tagállamok biztosítják a rendelet végrehajtásához szükséges intézkedések meghozatalát", "a tagállamok elfogadják a rendelet végrehajtásához szükséges törvényi, rendeleti, közigazgatási intézkedéseket", "a tagállamok a meghozzák a rendelet megfelelő alkalmazásához szükséges intézkedéseket."
[9] Lásd A jogharmonizációs célú jogalkotásról szóló 7001/2005. (IK. 8.) IM irányelv 179. pontjának b) alpontját.
[10] A 272/83. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 1985. március 28-án hozott ítélet (ECLI:EU:1985:147).
[11] Thomas Rauscher (Hrsg.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht, Kommentar, Sellier, München, 2011., 398.
[12] Lásd A jogharmonizációs célú jogalkotásról szóló 7001/2005. (IK 8.) IM irányelv 179. pontjának b) alpontját.
[13] HL L 7., 2009.1.10., 7. o.
[14] HL L 201., 2012.7.27., 107. o.
[15] HL L 324., 2007.12.10., 171. o.
[16] HL L 174., 2001.7.27., 1. o.
[17] HL L 177., 2008.7.4., 6. o.
[18] HL L 199., 2007.7.31., 40. o.
[19] HL L 343., 2010.12.29., 10. o.
[20] HL L 183., 2016.7.8., 1. o.
[21] HL L 183., 2016.7.8., 30. o.
[22] HL L 351., 2012.12.20., 1. o.
[23] HL L 388., 2003.12.23., 1. o.
[24] HL L 141., 2015.6.5., 19.o.
[25] HL L 3., 2002.1.5., 1. o.
[26] Lásd a Róma I. és Róma II. rendelet kapcsán a 2009. évi IX. törvényt, a tartási rendelet esetében a 2010. évi CXXVII. törvényt, a Róma III. rendelet kapcsán a 2011. évi LXVII. törvényt, a Róma IV. rendelet kapcsán a 2015. évi LXXI. törvényt.
[27] Így a Tartási rendelet esetében a 2012. évi CCVII. törvény, az Öröklési rendelet esetében a 2015. évi LXXI. törvénnyel elfogadott rendelkezések.
[28] A korábbi szabályozás ilyen jellegű hiányosságaira nézve lásd Vékás Lajos i.m. 297.
[29] A tagállami szabályozások közül a német Einführungsgesetz zum Bürgerlichen Gesetzbuche (EGBGB) példálózó jelleggel felsorolja azokat az uniós rendeleteket, melyek megelőzik a német szabályozást, de mivel az EGBGB csak kollíziós nemzetközi magánjogi normákat tartalmaz, a megjelenítendő normák köre jóval szűkebb, mint a magyar szabályozás esetében lett volna.
[30] Lásd különösen: a szülői felelősséggel és a gyermek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos nemzetközi jogi szempontokról szóló, 1996. október 27-én Hágában kelt egyezmény, a gyermekek feletti felügyeleti jogot érintő határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a felügyeleti viszonyok helyreállításáról szóló, 1980. május 20-án Luxemburgban kelt európai egyezmény, a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok külföldön történő kézbesítéséről szóló, Hágában, 1965. november 15-én kelt Egyezmény, a polgári és kereskedelmi ügyekben külföldön történő bizonyításfelvételről szóló, kétoldalú jogsegélyegyezményeink.
[31] Így elsősorban a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30-án Luganóban aláírt egyezmény (Luganói egyezmény), valamint a joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30-én Hágában kelt egyezmény, a gyermektartás és a családi tartások egyéb formáinak nemzetközi behajtásáról szóló, 2007. november 23-én Hágában kelt egyezmény.
[32] Az 1979. évi 13. tvr. 24-30. §-sa, valamint 32-34. §-sa.
[33] Ilyen a 2015. évi LXXI. törvény a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 31. cikke szerinti megfeleltetési nemperes eljárásról, valamint egyes igazságügyi tárgyú törvénymódosításokról, az 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról, az 1997.évi CXLI. törvény az ingatlan-nyilvántartásról, a 2010. évi XXXVIII. törvény a hagyatéki eljárásról, valamint a 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról.
[34] 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról, 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról.
[35] 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról, 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról, 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról.
[36] 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról.
[37] Az egyes uniós jogi aktusokhoz kapcsolódó magyar szabályokra nézve a http://jogharmonizacio.im.gov.hu keresőfelületének segítségével kaphatunk tájékoztatást.
[38] 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról, a 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról, a 2003. évi LXXX. törvény a jogi segítségnyújtásról
[39] Lásd a törvény 50. §-ához fűzött indokolást.
[40] Lásd a törvény 61. §-ához fűzött indokolást.
[41] A törvény 23. §-sa.
[42] Lásd a törvény 64-65. §-ához fűzött indokolást.
[43] Lásd a törvény 64-65. §-ához fűzött indokolást.
[44] Lásd a törvény 115. §-át, valamint 119. §-át.
[45] Ezek száma minimális, a törvény 91. §-ához fűzött indokolás az acta iure imperii körében okozott károk megtérítésével, illetve a választottbíráskodással összefüggő ügyeket említi.
[46] Házassági vagyonjogi jogviták, mivel Magyarország nem vesz részt az ilyen tárgyú megerősített együttműködésben.
[47] A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30-án Luganóban aláírt egyezmény, a joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30-i Hágai Egyezmény, a gyermektartás és a családi tartások egyéb formáinak nemzetközi behajtásáról szóló, 2007. november 23-i hágai egyezmény.
[48] Lásd a törvény 116-118. §-ait.
[49] Lásd a törvény 91. §-ához fűzött indokolást.
[50] C-28/95. sz. A. Leur-Bloem v Inspecteur der Belastingdienst/Ondernemingen Amsterdam ügyben 1997. július 17-én hozott ítélet (ECLI:EU:C:1997:367).
[51] Az EU által kötött egyezmények közül a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30-án Luganóban aláírt egyezmény, a joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30-i Hágai Egyezmény, a gyermektartás és a családi tartások egyéb formáinak nemzetközi behajtásáról szóló, 2007. november 23-i hágai egyezmény, Magyarország által kötött egyezmények közül 1996. évi hágai gyermekvédelmi egyezmény, a gyermekek feletti felügyeleti jogot érintő határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a felügyeleti viszonyok helyreállításáról szóló európai egyezmény, illetve egyes kétoldalú jogsegélyszerződések.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Habilitált egyetemi docens PhD, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Nemzetközi Magánjogi és Európai Gazdasági Jogi Tanszék.
Visszaugrás
