2008 decemberében a legnagyobb vasutas-szakszervezet sztrájkot hirdetett, amely idővel határozatlan tartamúvá vált, és az egész országra kiterjedt. Ez a sztrájk nem abból a szempontból emelhető ki a rendszerváltás után mind rendszeresebbé váló, valamely közlekedési ágazathoz kapcsolódó sztrájkok sorából, hogy a szakszervezeti vezetők az első idők lendületében ritkán tapasztalható határozottságról tettek tanúbizonyságot, hanem a sztrájkolók követelését tekintve. A szakszervezet ugyanis a vasúttársasággal szemben az általában valamennyi sztrájk követelései között szereplő bérfejlesztési célok mellett egy olyan szokatlan elemet is tartalmazott, miszerint az érdekképviselet a MÁV CARGO privatizációjából származó árbevételből a vasút valamennyi dolgozója részére igényelt egy egyszeri, nagyobb összegű juttatást. A dolgozatban e követelés alapjogi szempontú megalapozottságát kívánom vizsgálni, ezért hangsúlyozottan nem foglalok állást sem a sztrájk jogszerűsége, sem erkölcsi indokoltsága vagy indokolatlansága tárgyában. A dolgozat célja mindössze az, hogy a vasutas szakszervezet eme szokatlan, és így kétségtelenül gondolatébresztő követelésének nyomán elindulva, egyes, még megválaszolatlan alapjogi természetű kérdéseket elemezzen.
Kiindulási pontként feltételeztem, hogy a szakszervezet követelése alkotmányosan nem igazolható. A dolgozat a sztrájkjogot a tulajdonhoz való jog szempontjából vizsgálja, jóllehet a kiindulási eset alapján lehetséges lenne azt a - tulajdonhoz való jogot eleve feltételező - vállalkozás szabadságához való joggal is összemérni. A tulajdonhoz való jog ugyanis elsősorban a tulajdonosra, mint ilyen személyre fókuszálja az alapjogi védelmet, a vállalkozás szabadságához való jog ellenben a sztrájkjoghoz hasonlóan alkotmányosan védett, bipoláris gazdasági jogviszony-rendszer alanyainak jogait védi komplex érdekértékelés alapján. Ezt alátámasztja Takács Albert álláspontja, mely szerint a "vállalkozás és a munka célja egyaránt a javakból való részesedés, javak megszerzése, de alapvetően mások a munkavállaló és a vállalkozó eszközei e cél elérésére: a vállalkozó anyagi forrásait is felhasználja azért, hogy részesedése nagyobb legyen, a munkavállaló az anyagi források felhasználásának lehetőségével nem rendelkezik". Mivel a "vállalkozásnak az anyagi javak meghatározott körén eleve fennálló dologi tulajdon az alapja", így "[a] vállalkozás jogára az a legnagyobb fenyegetés, ha az állam korlátozza […] a vállalkozó tulajdonának hasznosulását".1 A vállalkozás szabadságához fűződő jog azonban ad olyan konkretizálásra módot, amely a célirányos vizsgálatot segítené, így szűkítettem kérdéskört a tulajdonhoz való jogra.
A sztrájkjog, a munkavállalóknak a munkaadókkal szembeni "ellenállási joga" a piacgazdaság magánjogának egyik hosszú időn át sok vitát kiváltó intézményeként emelkedett a legfőbb jogforrás intézményei közé, és manapság általános jelleggel, jellemzően ugyanolyan tartalommal és szövegezésbeli megoldással ismerik el az alkotmányok a gazdasági és szociális jogok között.2 Korunkban már egy olyan demokratikus államban sem képzelhető el, hogy a munkavállalóknak a sztrájkhoz való joga - az angolszász országokban: szabadsága - teljes körűen megtiltásra kerülhetne.3 A sztrájkhoz való jog a munkajog köréből ugyan kiemelésre került, de alkotmányjogivá válása jelenleg mindössze annyit jelent, hogy megkerülhetetlenné, kötelezően szabályozandó intézménnyé vált. Az állam által elismert és garantált második generációs alapvető jogok legtöbbjéhez - különösen a tulajdonhoz való joghoz és a szociális biztonsághoz való joghoz - hasonlóan a sztrájkhoz való jogot is elsősorban nemzetközi egyezmények szavatolják,4 amelyek ugyanakkor következetesen az egyes nemzeti jogrendszerek jogszabályi kereti között gyakorolható jogként határozzák meg. A nemzetközi egyezmények ezzel jogalkotási célként kijelölik, hogy a sztrájkjog csak a minden érintett szempontjainak érvényesülését biztosító jogszabály alapján gyakorolható, vagyis a sztrájk "nemzetközileg szabványosított" szabályozása ily módon a munkáltatót védi. A nemzetközi egyezmények ugyanakkor azzal, hogy kizárólag az egyes nemzeti jogszabályoknak megfelelő, és azok alapján jogszerű sztrájk jogát biztosítják, nem teremtenek közvetlen hivatkozási alapot az intézményes elismerésre vonatkozó kötelezettségen kívül.
A jelenlegi magyar jogban a később részletezendő "alaptörvényi gyökerek" mellett a sztrájk intézményének szabályozása a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény (a továbbiakban: Szt.) keretei között valósult meg. Az sztrájktörvényről elöljáróban annyi mondható el, hogy igencsak szűk körben szabályoz, megfogalmazásai magas absztrakciós szinten maradnak, amit a törvény miniszteri indokolása azzal magyaráz, hogy az Szt. esetében kerettörvényről beszélünk - amit ráadásul nem is alacsonyabb jogszabályokkal, hanem a munkavállalók és a foglalkoztatók egyedi megállapodásaival rendel kitölteni -, ugyanis a "részletekbe menő szabályozás szükségképpen jogalkalmazásbeli problémákhoz vezetne". Az Szt. ennél fogva sok hiányossággal küszködik, amihez sajnálatosan adódik az hozzá, hogy a magyar alkotmánybírósági és a rendes bírósági gyakorlat sem segítette sokban az állampolgári jogalkalmazást a törvény kisszámú szabályának értelmezésével. Sólyom László azt állapítja meg ezzel kapcsolatban, hogy a "szakszervezetekre vonatkozó alkotmánybírósági esetek […] tartalmi szegénységükkel tűnnek ki", aminek aztán az lett a következménye, hogy többek között a cél elérésére szolgáló eszközök alkotmányosságának kérdésére is gyakorlatilag nem vonatkozik semmilyen hazai alkotmánybírósági útmutatás.5
Az Alkotmány 70/C. § (2) bekezdése szerint "a sztrájkjogot az ezt szabályozó törvények keretei között lehet gyakorolni", míg a (3) bekezdés a sztrájkjoggal kapcsolatos törvényhez minősített többséget kíván meg. Az Alkotmány szövege az (1) bekezdésben tehát több törvényt említ a sztrájkjoggal kapcsolatban, a többes szám használatával kapcsolatban azonban nem egyértelmű, hogy szándékosan vagy véletlenül került rá sor, az ellenben igen, hogy csak törvényi szinten lehet a sztrájkjog kérdéseit szabályozni. A sztrájk azonban nem ab ovo létező és tartalmilag egyértelműen meghatározható jogintézmény, így az azt szabályozó normával kapcsolatban szükségképpeni alkotmányos elvárás, hogy a fogalmi bázist hézagmentesen megalkossa. Az Szt. legnagyobb hiányossága, hogy - keretjogszabály-jellege dacára - irányadó fogalom-meghatározásokat gyakorlatilag nem tartalmaz, így a jellegéből adódó egyik legfontosabb feladatát, az általános, absztrakt, a további előírások általi konkretizálás kereteit kijelölő meghatározások megalkotását nem végzi el, terminológiája pedig a mai körülmények között igen elavultnak tekinthető, és meghaladott szemléletet tükröz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
