Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága 2014-ben indította útjára azt a 2024-ig tartó kampányát, amelynek célja a hontalanság felszámolása.[1] Az állampolgárság nélkül élő hontalan személyek helyzete olyan nemzetközi jogi és humanitárius kérdés is, amelynek megoldása 2014-ben realitásnak tűnt ezen a tíz éven belül. A téma tehát fokozottan releváns ennek az időszaknak a vége felé közeledve.[2]
Hazai időszerűséget ad a témának az Alkotmánybíróság 14/2021. (IV. 23.) AB határozata, amely jó apropó a hontalansági eljárás alkotmányos szempontú értékelésére, és arra, hogyan járulhat hozzá a globális hontalanság felszámolásához a hazai eljárás. A hivatkozott alkotmánybírósági határozat egyik kritikus pontja,[3] hogy a nemzetközi, európai uniós összehasonlítást nem végzi el. E tanulmány célja, hogy legalább ezt részben pótolja, segítve ily módon a későbbiekben a jogalkalmazó és jogértelmező állami szervek munkáját, szélesítve a jogászi tudást és tapasztalatot ezen az egyébként Magyarországon kevéssé kutatott területen.
Ahhoz, hogy megérkezzünk ehhez az elemzéshez, szükséges végigmenni az elmúlt néhány év hontalansághoz kapcsolódó jogfejlődésén: az UNHCR által is megjelölt 2014-2024-es periódus napjainkig tartó időszakában a hontalansággal kapcsolatos nemzetközi jogi kötelezettségnek való megfelelés és emberi jog védelme miként fejlődött. Azt mondhatjuk, hogy csak bizonyos tekintetben fejlődött, több szempontból pedig visszafejlődött. Ezeket a változásokat kívánom áttekinteni a célul kitűzött jog-összehasonlításhoz, noha ez csak egy pillanatfelvétel.
A tanulmányban a hontalanság rövid, áttekintő jellegű bemutatása után a 6/2015. (II. 25.) AB határozat segítségével mutatom be, mi volt a hontalansági eljárás legnagyobb problémája a 2014-2024-es periódus kezdetén. Ezt követően a Sudita Keita-ügy segítségével ábrázolom a jogi fejlődést és a hontalansági eljárás mögött megbúvó emberi jogokat. Majd az Alkotmánybíróság 14/2021. (IV. 23.) AB határozata ismertetése és kritikája után, a téma továbbgondolásaképpen, megvizsgálom, hogy vajon más európai uniós tagállamban mit jelent a hontalansági eljáráshoz való hozzáférés. Az összefoglalóban levonom a lehetséges következtetéseket.
A hontalanok jogállása az 1954-es New York-i Egyezménnyel[5] (továbbiakban: Egyezmény) került be az emberi jogok körébe. Az Egyezménynek persze előzményei voltak: Ujvári Blanka mutatta be, hogy az állampolgárság és az állampolgársághoz kapcsolódó nemzetközi jogi fejlemények szükségszerűen hozták magukkal a II. világháború után, a menekültjog mellett, a hontalansághoz kapcsolódó emberi jogi fejlődést is.[6]
Ujvári álláspontja szerint, az állampolgársággal kapcsolatos nemzetközi szintű jogfejlődés első állomása az Állandó Nemzetközi Bíróság 1923-as tanácsadó véleménye volt a tuniszi és marokkói állampolgársági ügyben. A Franciaországnak a marokkói és tunéziai gyarmatait érintő ügy következménye, hogy az állampolgárság megszerzésének és elvesztésének szabályait a szuverenitás egyik fontos alapköveként ismerték el a nemzetközi jogban. Ennek alapján kimondták, hogy "az államalkotó lakosság jogi meghatározása minden egyes politikai közösség előjoga, melynek eszköze a nemzeti állampolgársági jogszabályalkotás".[7]
Ujvári következő lépésként a Népszövetség égisze alatt elfogadott 1930-as Hága Egyezményt említi, amely az Állandó Nemzetközi Bíróság 1923-as döntése alapján nemcsak "részletesen szabályozta az állampolgársággal kapcsolatos kérdéseket, [...] hanem egyben kísérletet tett az állampolgárság nélküli állapot, azaz a hontalanság megelőzésére is".[8] Ezt követte a jogfejlődésben az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, hiszen a - a 15. cikkben - már explicite rögzíti az állampolgársághoz való jogot, mint alapvető emberi jogot. A Nyilatkozat elemzésekor Ujvári arra jut, hogy "a Nyilatkozat 15. cikke a személyi hatályt tekintve értelmezhető akként, hogy az első bekezdés a hontalanok kapcsán alkalmazandó, míg a cikk második bekezdése kizárólag azon személyek kapcsán nyer értelmet, akik már rendelkeznek legalább egy állampolgársággal".[9]
A Nottebohm-ügy[10] teszi érthetővé, milyen alapon áll az Egyezmény. Ujvári Goncalo Matias munkája alapján jut arra a következtetésre, hogy az ebben az ügyben kidolgozott valódi kapcsolat elve (ti. állam és állampolgára között) "tulajdonképpen a kizárólagos nemzeti hatáskör elvének korlátjaként szolgál, mely a nemzetközi jog-
- 81/82 -
ból ered, ami lényegében nem kizárólag negatív korlátozást jelent, [...] hanem pozitív korlátozásként is értelmezhető, azaz abban az esetben, ha fellelhető a valódi kapcsolat egy állam és egy adott személy között, úgy az adott személy jogosulttá válik a szóban forgó állampolgárságra és egyben védelemre is". Ebben az értelemben az 1955-ös ügyben tulajdonképpen az jelenik meg, amiről az egy évvel korábban elfogadott Genfi Egyezmény is rendelkezik: az állampolgárság mint alapvető emberi jog korábbi deklarációkon túlmutató valódi védelme.[11]
Az 1954-es Egyezmény ezt cizellálja. Molnár Tamás a következőképpen foglalja össze, hogy ez a dokumentum milyen védelmet hozott az állampolgárságuktól megfosztottak számára.
Fontos leszögezni, hogy az Egyezmény nem nyújtja azt a részletes szabályozást, amit az 1951-es, menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény. Ez részben azért is van így, mert az 1951-es egyezmény gyakorlata folyamatos fejlődésen ment keresztül, míg az 1954-es egyezmény statikus állapotban maradt. Az Egyezmény ráadásul nem tartalmaz olyan szabályokat, amelyből következne a hontalanság megállapítását célzó eljárás mikéntje az egyes részes államokban. Ebből következik Molnár szerint, hogy a nemzetközi hontalansági jog évtizedekre feledésbe merült, míg a nem sokkal korábbi menekültjog gyakorlata és alkalmazása virágzott.[12] Ujvári is egyetért Molnárral abban, hogy az Egyezmény nem tekinthető a hontalansággal kapcsolatos problémák megoldásának.[13]
Az Egyezmény célja mindenesetre a hontalan - azaz de iure állampolgárság nélküli - személyek jogi védelme. Az Egyezményhez Magyarország 2001-ben csatlakozott, az abban rögzített védelmet Magyarországon a 2002. évi II. törvény az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében New Yorkban, 1954. szeptember 28-án létrejött, a Hontalan Személyek Jogállásáról szóló Egyezmény kihirdetéséről garantálja. Az eljárást pedig, amelyben arról dönt a magyar állam, hogy ki az, akit hontalanként ismer el, a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (továbbiakban: Harmtv.) 76-81/A. §§-ai szabályozzák.
Az Egyezményhez történő 2002-es csatlakozás és a következőkben vizsgálandó 2015-ös alkotmánybírósági határozat meghozatala közötti 13 évben egy lényeges dolog történt a hontalansági jog területén Magyarországon.
2002-ben Magyarország még fenntartást fűzött az Egyezmény 23. és 24. cikkéhez. A fenntartás lényege az volt, hogy a szociális ellátások, a munka és társadalombiztosítás terén "a Magyar Köztársaság úgy alkalmazza [az Egyezményben biztosítottakat], hogy a saját állampolgárokkal azonos elbánást az állandó belföldi lakóhely hontalan személyek számára biztosítja". Azaz, belföldi lakóhely nélkül nem lehetett szociális és munkajogi biztonságban egy hontalan személy. Ezen az állapoton Magyarország a 2012. évi LII. törvénnyel változtatott, a következő indokolás alapján: "Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a 2011-es évben különleges emlékévet ünnepelt. A szervezet megalakulásának 60. évfordulója mellett ebben az évben volt a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi Genfi Egyezmény 60. évfordulója, a hontalanság eseteinek csökkentéséről szóló 1961. évi egyezmény 50. évfordulója, valamint Fridtjof Nansennek, a Népszövetség első menekültügyi biztosa születésének 150. évfordulója is. Az ünnepi évben újabb intenzív kampány indult - többek között - az 1954. évi és az 1961. évi hontalansági egyezményekhez történő csatlakozás, illetve az ahhoz fűzött fenntartások visszavonása érdekében."[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
