A magyar Alaptörvényt a közteherviselés és az adózás igazságossága szempontjából vizsgálva, a pénzügyjogász nézőpontjából is megfogalmazható néhány megállapítás. Az első és örömteli tény az, hogy szemben - az addigi 1949. évi XX. törvénnyel - a korábbi magyar Alkotmánnyal az Alaptörvény már rendelkezik önálló közpénzügyi fejezettel. Földes Gábor 1996-ban megjelent tanulmányában[1] a közpénzügyi alkotmányosság helyzetét még "terra incognitának" nevezte, arra utalva, hogy ez a jogterület a magyar jog által kevéssé szabályozottan, a jogtudomány és a jogalkotás számára fel nem fedezett területnek minősíthető. Nehezen vitatható, hogy a 2011. év végéig hatályban lévő magyar Alkotmány meglehetősen kevés figyelmet fordított a közpénzügyi rendszerrel, illetve a magyar adórendszerrel kapcsolatos szabályok meghatározására.
Alapvetően két szakasz említhető, amelyek közvetve vagy közvetlenül, de érintették ezt a területet. A 8. § (2) bekezdése a következőképpen fogalmaz: "A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." E szakasz oly módon érinti az adóztatást, hogy az, mint alapvető kötelezettségünk csak törvény által meghatározott keretek közt szabályozható. Jó példa a szabályozás lényegére a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény, amely keretjogszabályként felhatalmazást adott az önkormányzatok számára a helyi adók részletszabályainak meghatározására és e törvénybe foglalt feltételek közötti választásra. A témánkhoz kapcsolódó másik szakasz közvetettebb módon utal az adózási kötelezettségre, a közteherviselés néhány tartalmi elemét megfogalmazva: "70/I. §. Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni." Ez a ma már jogtörténet részét képező szabályozási attitűd a maga idejében számos szakmai vitát generált, amelynek oka a szabályozás és a fogalmazás pontatlanságára volt visszavezethető.
Az Alkotmány fent említett pénzügyi szabályozási deficitje okozhatta, hogy a magyar Alkotmánybíróság számos alkalommal kényszerült arra, hogy pénzügyjogi, adójogi kérdések eldöntésével foglalkozzon. Többször vizsgálták az éppen hatályba lépő adó- és pénzügyjogi normák alkotmányos megfelelését, így például az arányosság érvényesülését az adózásban, az ingatlanadóztatás és a luxusadók bevezetésének feltételeit stb.[2] Az Alkotmánybíróságnak ez a tevékenysége azonban nem minősíthető konzisztensnek, nem rajzolódott ki belőle egységes és harmonikusan illeszkedő kép a magyar adójog egészéről. Éppen ezért éreztem fontos és jó lehetőségnek az új Alaptörvény megszületését, amely pótolhatta volna a korábbi Alkotmány adózás területén fennálló hiányosságait.
A 2011 előtti állapothoz képest fogalmilag és tartalmilag is jelentős, ugyanakkor ambivalens változásokat ismerhettünk meg az Alaptörvényben. E norma alapvető sajátossága az, hogy jelentős szemléletváltozást mutat az egyén és az állam, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás, az egyéni és társadalmi felelősség, valamint a szolidaritás területén. A Nemzeti Hitvallás a cseh alkotmány hatásait tükrözve markánsan fogalmazta meg e változás lényegét: "Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése." Ez a mondat szimbolikusan fogalmazza meg azt, hogy a magyar szabályozás szakít azzal a gyakori szabályozási megoldással, amely csupán az állam egyoldalú és sokszor pontatlanul meghatározott kötelességévé teszi a közjó vagy a közérdek, vagy a társadalmi igazság kiteljesítését, elvárását.
A Hitvallás következő sorai megerősítik azt, hogy az "állam szolgálja a polgárait", és a jogalkotók hitet tesznek a népuralom mellett, de a szövegkörnyezetből érzékelhető a szabályozás újdonsága, hogy a mindenkori hatalom elvárásokat fogalmaz meg polgáraival szemben. A felületes szemlélő számára talán rejtett módon, de ezt a szabályozási attitűdöt erősíti meg az Alaptörvény O) cikke: "Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni." Ez a szakasz egyszerre fogalmazza meg a polgár felelősségét a saját ügyeinek intézésében, valamint az állami és közösségi feladatokhoz való hozzájárulásban. A közjó fogalmi meghatározásának hiányában nem tudjuk, hogy az állam milyen típusú és mértékű közreműködést kíván meg pontosan a polgáraitól.
Vannak alkotmányok, amelyek ilyen típusú kötelezettséget még konkrétabban fogalmaznak meg. Az 1992-ben elfogadott 2001. évi módosításokkal egységes szövegbe foglalt vietnami alkotmány 80. szakasza megfogalmazza: "a polgárok kötelesek adót és vámot fizetni, valamint
12/13
részt venni a közmunkában". Ez a megoldás bravúrosan, de egyedülálló módon kapcsolja össze az adózás és a közmunka kötelezettségét. Csak remélni merem, hogy a magyar Alaptörvényben az egyéntől elvárt aktív cselekvés a közmunkára csak bizonyos élethelyzetekben terjed ki. A jogalkotó visszatér e gondolathoz a szociális jogok meghatározásakor, a magyar Alaptörvény XIX. cikkének (3) bekezdésében, ahol megjelenik "a közösség számára hasznos tevékenység" fogalma, amellyel a norma megteremtette egy új állampolgári kötelezettség elvi alapját. Ez a megközelítési mód a Hitvallás tartalmi elemének értelmezését eltolja abba a síkba, amelyben az állam lényegében a polgárok számára aktív munkakötelezettséget is megállapíthat. Úgy gondolom, az elvárt kötelezettségek körét és milyenségét mind a polgárok, mind az állam esetében sokkal pontosabban kellett volna megfogalmazni.
Jelentős újdonsága a magyar alkotmányos szabályozásnak, és fontos lépés, hogy e korszak jogalkotói felismerték a fenntartható és kiegyensúlyozott költségvetési gazdálkodás szükségességét. Az Alaptörvény N) cikk (1) bekezdése kötelezővé teszi a "kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvének" érvényesítését.
Ez a megközelítési mód nem ismeretlen az európai alkotmányokban. Így például az 1997. évi lengyel alkotmány közpénzügyekről szóló X. fejezetének 216. cikkének (5) bekezdése így fogalmaz: "Nincs helye olyan kölcsönfelvételnek, garanciavállalásnak és pénzügyi biztosíték adásának, amely olyan nemzeti adósságot eredményez, ami eléri az éves bruttó hazai össztermék értékének háromötöd részét. Az éves bruttó hazai össztermék értéke és a nemzeti adósság számolásának módját törvény határozza meg." A magyar Alaptörvény egyik újdonsága éppen az, hogy rendelkezik "A közpénzek" címmel önálló fejezettel, amelyben az N) cikkhez kapcsolódóan részletes szabályokat találunk a költségvetés tartalmi elemeire vonatkozóan. A lengyel szabályozáshoz hasonlóan e fejezet következőképpen rendelkezik: "37. cikk (3) Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja - a 36. cikk (6) bekezdésében meghatározott kivételekkel - a központi költségvetés végrehajtása során nem vehető fel olyan kölcsön, és nem vállalható olyan pénzügyi kötelezettség, amelynek következtében az államadósságnak a teljes hazai össztermékhez viszonyított aránya a megelőző évben fennállóhoz képest növekedne.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
