Szerző: FÖLDI András
Affiliáció: professor emeritus, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar; az MTA levelező tagja
Rovat: Öröklési jog
Rovatszerkesztő: FÖLDI András
Lezárás dátuma: 2025.05.31.
Idézési javaslat: FÖLDI András: "Öröklés" in JAKAB András - KÖNCZÖL Miklós - MENYHÁRD Attila - SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Öröklési jog rovat, rovatszerkesztő: FÖLDI András) http://ijoten.hu/szocikk/orokles (2025). Konkrét szöveghelyre való hivatkozáshoz javasoljuk a szövegbeli bekezdésszámok használatát, pl. [8] vagy [12]-[18].
Az öröklés azt a vagyonjogi folyamatot jelenti, amelynek keretében egy személy halála esetén főszabályszerűen az összes jogai és kötelezettségei átszállnak az örökösökre. Az öröklés genus proximuma az egyetemes jogutódlás, amelynek nemcsak halál esetén, hanem élők közötti (inter vivos) viszonylatban megvalósuló esetei is ismertek, különösen a társasági jog területén. Az öröklésre vonatkozó szabályozás jogtörténeti perspektívában is viszonylag lassan változik, ugyanakkor az öröklésnek minden korszakban voltak, és ma is vannak olyan aspektusai, amelyeket a mindenkori jogrendnek valamilyen módon kezelnie kell. Az ilyen kihívásokra való reagálás korszakonként számottevő eltéréseket mutat. Az örökléssel kapcsolatos alapvető kihívások körébe tartozik a vagyon szétaprózódásának veszélye, a végrendelkezési szabadság foka, a távolabbi rokonok törvényes öröklésének és különösen a közeli hozzátartozókat hagyományosan megillető kötelesrész létjogosultsága. E kérdések mikénti szabályozása tekintetében a nézetek a mai jogtudományban is megoszlanak.
[1] Az öröklés azt a vagyonjogi folyamatot jelenti, amelynek keretében egy személy halála esetén főszabályszerűen az összes jogai és kötelezettségei átszállnak az örökösökre.[1] Az a főszabály, hogy az ember mint természetes személy halálával jogai és kötelezettségei nem szűnnek meg, hanem átszállnak az örököseire,[2] minden jogrendben, elsősorban a magánjogban (polgári jogban) és a közjog bizonyos szegmentumaiban (így különösen az adójogban) érvényesül. Ehhez képest más vonatkozásokban, így különösen a közjogi tisztségek viselése és a büntetőjogi felelősség körében a jogok, illetve a kötelezettségek személyhez tapadása a főszabály, tehát azok a halál tényével megszűnnek. A polgári jog is ismer személyhez tapadó jogokat és kötelezettségeket, amelyek az ember halálával megszűnnek, ilyen például a jogosult haláláig tartó haszonélvezeti jog vagy egy műalkotás létrehozására irányuló szerződés, amely értelemszerűen megszűnik a művész halálával.[3] A polgári jogi jogok és kötelezettségek örökléséhez képest különleges kérdésként merül fel, hogy a birtok tekintetében lehetséges-e az öröklés. A birtoklás mint jogi tény nem öröklődik, de az örökös - számára kedvező szabályok szerint - folytathatja az örökhagyónak a haláláig fennállt birtoklását, és így például az örökhagyó által megkezdett elbirtoklás ideje az örökös által tovább folytatott elbirtoklás idejébe beszámít.[4] Ezt a szabályt sokan a birtok alanyi jogként való értelmezhetősége mellett szóló érvnek tekintik.[5]
[2] Az öröklés három szempontból is elkerülhetetlen:
• egyrészt minden ember halandó,
• másrészt gyakorlatilag nem lehetséges az, hogy valakinek semmilyen, halála esetén átszálló jogai és kötelezettségei ne legyenek,
• harmadrészt elvileg és általában az sem lehetséges, hogy egy elhunytnak ne legyen örököse.
Az első szükségszerűség nem igényel kifejtést. Ami a második szükségszerűséget illeti, egy teljesen vagyontalan személynek is vannak személyiségi jogai, amelyek kegyeleti jog formájában átszállnak az örököseire. Végül ami a harmadik szükségszerűséget illeti, ha egy végrendelet hátrahagyása nélkül elhunyt személynek nincs olyan hozzátartozója, akire a törvényes öröklés rendje szerint a hagyaték átszállhatna (akár azért, mert egyáltalán nincs ilyen hozzátartozó, akár azért, mert bár van, de az örökséget például visszautasítja), akkor a hagyatékot általában minden jogrendszerben szükségszerű és végső törvényes örökösként az állam szerzi meg.[6]
[3] A polgári jogban a jogi személyekre főszabályszerűen a természetes személyekre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni: a jogi személy rendelkezhet mindazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, amelyek nem kötődnek természetüknél fogva az emberhez. Ehhez képest azonban a jogi személy megszűnését sem a magyar jogban, sem más jogrendszerekben nem tekintik az ember halálához hasonló ténynek, ezért a jogi személyek megszűnése esetén a jogutódlást nem az öröklési jog, hanem speciális jogszabályok szabályozzák. Az öröklési jog ebben a vonatkozásban hasonlít a személyi jog bizonyos - speciálisan az emberre mint jogalanyra vonatkozó - szabályaihoz, illetve kiváltképpen a családjoghoz, amelynek szabályai merőben eltérnek a jogi személyekre vonatkozó szabályoktól. Mindazonáltal az öröklési jog nem különül el mereven a jogi személyekre vonatkozó szabályoktól. Itt csak arra utalunk, hogy bár a jogi személy nem végrendelkezhet, annak a legtöbb jogrendszerben nincs akadálya, hogy a természetes személy végrendeletében jogi személyt nevezzen meg örököseként, vagy egyéb, halál esetére szóló juttatásokban jogi személyt részesítsen:[7] ennyiben a jogi személyek is lehetnek öröklési jogviszonyok alanyai.
[4] A szakirodalomban gyakran hangoztatják, hogy az öröklés a tulajdoni rend, közelebbről a magántulajdon fontos intézménye.[8] Minthogy az öröklés alkalmával elvileg és általában egy személy teljes vagyona száll át az örököseire, az öröklésnél jellemzően olyan nagy volumenű vagyonmozgásokra kerül sor, amilyenek az élők közötti ügyletek körében messze átlagon felülinek számítanának.[9] Az öröklésnek az a sajátossága, hogy az elhunytnak (főszabályszerűen) nemcsak a tulajdonát képező vagyontárgyai, hanem a teljes vagyona, ekként például a tartozásai is átszállnak a jogutódokra, az ősi időkben nem volt magától értetődő, de viszonylag korán elismerést nyert a kötelmi jogosultságok és kötelezettségek átszállása is azon az alapon, hogy az örökösök minden lehetséges tekintetben az örökhagyó helyébe lépnek.[10]
[5] Gyakran hangsúlyozzák a szakirodalomban, hogy az öröklési jog szabályai mélyen gyökereznek egy-egy nép jogtudatában, és a hagyományok ereje miatt az öröklési jog szükségszerűen konzervatív, csak lassan változik.[11] A hagyományok erejére jellemző, hogy milyen sokáig tovább éltek a későbbi korokban az olyan római jogi eredetű öröklési jogi szabályok, mint a női örökösök hátrányos megkülönböztetése,[12] vagy a túlélő házastárs kedvezőtlen öröklési jogi pozíciója.[13] Általában véve a mindenkori családi-rokoni viszonyok, amelyek szabályozása a legmélyebben gyökerezik egy-egy nép kulturális hagyományaiban, meghatározó jelentőséggel bírnak az öröklési jogi szabályozás milyenségére, mégpedig nemcsak a törvényes öröklés vonalán, hanem - a hozzátartozók öröklési igényének védelmét szolgáló szabályok (például a kötelesrész) révén - a végrendeleti öröklésre nézve is. E tekintetben csak arra utalunk, hogy az európai öröklési jog fejlődését alapvetően meghatározta
• egyfelől a germán eredetű parentéláris öröklés,
• másfelől a iustinianusi római jog öt osztályra tagozódó törvényes öröklési rendjének hatása.[14]
Jóllehet az antik hellén jogokban vannak nyomai a végrendelkezésnek,[15] a végrendelet mint olyan valójában az ókori rómaiak találmánya, akik számára a végrendelkezés szinte erkölcsi kötelességként jelentkező szokássá vált.[16] A középkori germán jogokban nem volt ismert a végrendelkezés.[17] A középkorban és azt követően is az örökléssel kapcsolatos konzervatív hagyományokhoz tartozott a végrendeletekkel szembeni idegenkedés.[18] A XVII. században Domat rámutatott arra, hogy Franciaországban a végrendelkezés kivétel számba ment.[19] Rousseau abból kiindulva, hogy a vagyoni jogok a halállal teljes mértékben megszűnnek, kimondottan ellenségesen viszonyult a végrendeleti örökléshez.[20] A nagy francia forradalmat követően is sok tekintélyes gondolkodó szorgalmazta a végrendelkezési szabadság erőteljes korlátozását.[21] Ezekhez az előzményekhez képest nem csoda, hogy Marx a végrendeleti öröklést a "magántulajdoni alapelvek önkényes és babonás túlzásának" nevezte, különös tekintettel arra, hogy az öröklés a gazdag magántulajdonosok halálát követően is fenntartja a mások kizsákmányolása útján szerzett vagyoni javak igazságtalan elosztását, amely igazságtalanság egyébként természetesen törvényes öröklés esetén is tovább él.[22] A végrendelkezés az összehasonlító jogi irodalom tanúsága szerint ma sem gyakori. Ez európai országok többségében 70-90% között váltakozik a végrendelet nélküli öröklési esetek aránya, de 50%-ot valamivel meghaladó a végrendelkezők aránya Angliában és Spanyolországban is. A jelenkori statisztikai vizsgálatok is kimutatják azt a már az antik Rómában érvényesült és a priori is sejthető szokást, hogy a nagyobb vagyonnal bíró személyek gyakrabban végrendelkeznek, mint a szerény vagyonnal rendelkezők, de más tényezők (például az intesztát öröklési szabályok által nyújtott megoldások elfogadottsága vagy a vallás) is befolyásolják a végrendeletkészítés arányát.[23]
[6] A végrendelkezési szabadság kialakulását a régi korokban nem utolsó sorban az az aggály késleltette, miszerint a végrendelkező adott esetekben erkölcsileg vitatható módon akadályozhatja meg vagy korlátozhatja a közfelfogás szerint arra érdemes hozzátartozói, rokonai öröklését.
[7] A fenti igazságossági, illetve morális természetű aggályok a modern jogrendszerekben is rendelkeznek bizonyos relevanciával, és az ezen aggályokkal összefüggő problémákat a mindenkori jogalkotó különösen
• a távolabbi rokonok öröklésének az állam javára való korlátozásával,[24]
• az öröklési illeték,[25] valamint
• a kötelesrész intézményével igyekezett, illetve igyekszik kezelni.[26]
[8] Az öröklési jognak egy-egy nép jogtudatához, "szelleméhez" (Volksgeist) való szoros kötődése az immanens konzervativizmus mellett azzal a következménnyel is jár, hogy az öröklésről vallott nézetek és az e nézetek által determinált jogintézmények, szabályok között a különböző korszakokban, illetve jogi kultúrákban rendkívül jelentős eltéréseket mutatkozhatnak.[27] A családi viszonyok jellege (például nagycsalád, kiscsalád, a női rokonok jogi pozíciója) és az ingatlantulajdonra vonatkozó szabályok meghatározóak az öröklési rendre nézve. A különböző korok öröklésről vallott felfogásai közötti diametrális különbségeket jól szemlélteti az öröklési szerződés példája, amelyet ma természetesnek tekintünk, de amely a római jogban a jóerkölcsbe (boni mores) ütközött volna.[28]
[9] Az öröklés genus proximuma az egyetemes jogutódlás, amely nemcsak a természetes személy halála esetén következhet be. Egyetemes jogutódlásról akkor beszélünk, ha egy jogalany (jogelőd) minden joga és kötelezettsége, vagy vagyonának egy része (tipikusan eszmei hányada) száll át a jogutódra vagy jogutódokra. Jóllehet maga az öröklés egyetemes jogutódlást jelent,[29] az öröklési jog keretében különös jogutódlási intézmények is ismeretesek, amelyeknél egy-egy vagyontárgy (dologi jog, követelés, mindenesetre pozitív előjelű vagyontétel stb.) száll át valakire, például hagyományrendelés alapján. A hagyomány átszállása mint különös jogutódlás elhatárolandó az örökléstől.[30]
[10] Az egyetemes jogutódlásnak az örökléstől különböző legfontosabb esetei[31] a modern jogrendszerekben a jogi személyekre vonatkozó szabályok körében találhatók meg, és olyan esetekre vonatkoznak, amikor egy jogi személyiséggel rendelkező entitás, például egy gazdasági társaság akként szűnik meg, hogy jogai és kötelezettségei átszállnak egy jogutódra.[32] A magyar jogi terminológia egyértelműen tükrözi azt a rendszertani viszonyt, amelynek értelmében az öröklés fogalma - mint kevesebb - benne foglaltatik az egyetemes jogutódlás magasabb rendű fogalmában. Hasonló a helyzet a német jogi nyelvben is, amelyben az Erbfolge műszó jelenti az öröklést, amelyhez képest a tágabb értelemben vett egyetemes jogutódlás elnevezése: Gesamtnachfolge.
[11] A német és a magyar terminológiához képest a római jogi tradíció folytán számos idegen nyelvben, így például a francia és az olasz jogi nyelvben az öröklés és annak genus proximuma, az (egyetemes) jogutódlás között nincs éles terminológiai határ. A successio latin műszó már az antik római jog forrásaiban is tágabb jelentéssel bírt az öröklésnél, és ennek megfelelően e terminus modern ekvivalensei az öröklés mellett az élők közötti jogutódlás eseteit is felölelik, mégpedig akár az élők közötti egyetemes, akár az élők közötti különös jogutódlást.[33] Mindazonáltal a latin successio műszó és annak a modern nyelvekben továbbélő származékai szűkebb értelemben öröklést jelentenek,[34] az öröklés ugyanis "a jogutódlás prototípusa".[35] Az egyértelműsítés céljából a successio (successione stb.) műszót olykor kiegészítik a mortis causa (per causa di morte stb.) kitétellel.[36]
[12] Az egyetemes és a különös jogutódlás megkülönböztetése mellett a jogi szakirodalomban ismert a jogutódlás aktív és passzív formájának szembeállítása is, ami azzal függ össze, hogy bizonyos esetekben a jogutód csak jogokat, más esetekben csak kötelezettségeket szerez.[37] Kizárólag jogokat szereznek az öröklési jogban a hagyományosok és a halál esetére szóló ajándékozásnál a megajándékozott, kizárólag kötelezettségeket szerez például a tartozásátvállalás esetén az új adós, de az egyenleget tekintve hasonló helyzetbe kerül az olyan örökös is, akinek az örökségén belül a passzívák meghaladják az aktívákat. Megjegyzendő, hogy a jogok megszerzése korántsem jelent mindig (aktív) jogutódlást, hiszen az eredeti tulajdonszerzési módok esetében nincs olyan jogelőd, akinek a tekintetében a tulajdont megszerző személy jogutódnak lenne nevezhető.
[13] A jogutódlás egy további felosztás szerint önkéntesen vagy szükségszerűen bekövetkező jogutódlás lehet.[38] A római jog szerint az ún. sui heredes,[39] a modern jogrendszerekben pedig az állam szükségszerű örökös, mert nem utasíthatja vissza a rá szálló örökséget.[40]
[14] Történeti összehasonlító perspektívában a fentiekhez képest ellentétes előjelű szemantikai jelenségekre is felfigyelhetünk. Egyes jogi kultúrákban ugyanis az öröklés fogalmát szűkebben értelmezik.
[15] Az ősi római jogban a házközösség tagjainak (sui heredes) a családfő (pater familias) halála esetén bekövetkező öröklését nem tekintették tulajdonképpeni öröklésnek, hanem sokkal inkább a házközösségen belüli viszonyok átrendeződésének, amelynek keretében a sui heredes ("saját örökösök" vagy "saját maguk örökösei") olyan vagyonhoz jutottak hozzá, amelynek már a pater familias életében is valamiféle "lappangó tulajdonosai" voltak.[41] A régi magyar jogban valamelyest hasonlóképpen gondolkodtak a családi vagyonról, amely mintegy örökösen fennálló volt, és amelynek mindenkori tulajdonosait inkább időleges használónak tekintették.[42] Az összehasonlító jogi irodalom tanúsága szerint ma is széles körben elterjedtnek nevezhető az a felfogás, miszerint az elhunyt vagyona valamiképpen családi vagyon, ezért indokolt, hogy az lehetőleg a család, illetve a rokonság tagjaira szálljon át.[43]
[16] Egy más irányú fogalomleszűkülés jelei láthatók a régi magyar jogban és az angol jogban is, amennyiben az öröklés fogalma e jogi kultúrákban alapvetően csak az ingatlanok öröklésére vonatkozik.[44] Ez a szűkítő értelmezés annyiban feltétlenül különös, hogy az ingatlanok az ősi jogokban nem is képezhették öröklés tárgyát, mert állami vagy valamilyen közösségi, például nemzetségi tulajdonban voltak,[45] és ez a szokás a középkorban is tovább élt például a falusi földközösségek formájában.[46] E problémával valamelyest analóg jelenségként utalhatunk a magyar "öröklés" szó számos idegen nyelvhez képest sajátos etimológiájára,[47] amely talán azzal is összefügg, hogy az ingatlanok mint az öröklés kiváltképpeni tárgyai mintegy örökéletűek, az ingók viszont, még ha nem egyszeri használattal megsemmisülő dolgokról van is szó, előbb-utóbb többnyire elenyésznek.[48]
[17] Az öröklés fogalmának az angol nyelvben van egy még szűkebb jelentése, amennyiben az örökös (heir) szorosabb értelemben véve csak az ingatlanvagyon törvényes örökösét jelenti,[49] ehhez képest az ingatlanvagyon végrendeleti örökösét devisee-nek nevezik.[50] Analóg jelenségként utalhatunk arra, hogy a francia Code civil-ben a III. könyv I. titulusa a Des successions címet viseli, és ez a titulus figyelemre méltó módon csak az - elsődlegesnek, mintegy par excellence öröklésnek tekintett - törvényes öröklésről szól. Ennek megfelelően a francia jogi nyelvben örökösnek (héritier) szorosabb értelemben véve csak a törvényes örököst (héritier ab intestat) nevezik, ehhez képest a végrendeleti örökös elnevezése légataire universel(le) vagy - több örökös esetén - légataire á titre universel.[51] Ez a terminológia a végrendeleti örökös és a hagyományos fogalma közötti, a római jogban még éles határvonal elmosódásaként is értékelhető.
[18] Az öröklésről a különböző korokban számos eltérő filozófiai elképzelés vagy legalábbis ideológiai vélekedés alakult ki. Az állampolgári jogegyenlőség elvéhez képest az öröklésre akként is lehet tekinteni, mint amely korlátozza a társadalmi egyenlőséget például azáltal, hogy a gazdag családok gyermekeinek tetemes és erkölcsileg nehezen indokolható előnyt juttat a szegény családok gyermekeihez képest. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a vagyoni javak birtoklásának társadalmilag eredendően igazságtalan elosztását az öröklés több generációra is konzerválhatja. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy ha a jogrend erősen korlátozná, netán kizárná a hozzátartozók öröklését, akkor ez még károsabb jelenségeket idézhetne elő.[52]
[19] Az öröklés jogi szabályozásának történeti perspektívában két olyan alapvető dilemmája emelhető ki, amelyek a családi vagyon tartós fennmaradásának szempontjából jelentkeztek:
1. indokolt-e, hogy a jogrend a törvényes öröklés szabályozása útján segítséget nyújtson a családi vagyon szétaprózódása ellen;
2. indokolt-e, és ha igen, milyen mértékben indokolt a végrendelkezés jogának biztosítása, figyelemmel arra, hogy a végrendelkezés szabadsága azzal járhat, hogy a végrendelkező megrövidítheti vagy egyenesen kisemmizheti a hozzátartozóit.[53]
A családi vagyon szétaprózódás elleni védelmét szolgálta több jogi kultúrában is
• a primogenitúra elve[54] és
• a hitbizományok.[55]
A római jog történetében jól megfigyelhető az archaikus kori, erősen korlátozott végrendelkezéstől (tézis) a teljesen szabad végrendelkezési jogon (antitézis) keresztül a kötelesrész intézményével korlátozott végrendelkezési jog kialakulása felé (szintézis) mutató fejlődés.
[20] Az öröklés további fontos szociológiai, egyszersmind etikai aspektusokkal is rendelkezik. Az öröklési jog egyik funkciója a svájci polgári törvénykönyv indokolása szerint az, hogy biztosítsa az egymást követő nemzedékek közötti békét.[56] Az átlagos életkor örvendetes kitolódása kövekeztében a gyermekek egyre idősebb korukban örökölhetik szüleik vagyonát. Ez az önmagában véve örvendetes helyzet generációk közötti feszültség forrása lehet, különösen akkor, ha a szülő egy nálánál jóval fiatalabb személlyel köt új házasságot, mert az új házastárs belépése a családba jelentősen rontja a gyermekek öröklési kilátásait.[57]
[21] A klasszikus család felbomlásának tendenciája az örökléssel kapcsolatos kérdéseket is felvet. A házasságon kívül született gyermekek egyenjogúsítása már bekövetkezett,[58] újabban pedig egyre inkább igény mutatkozik az élettársak törvényes öröklésének elismerése iránt.[59] Az erkölcsi viszonyok változásának jeleként értékelhetjük az újabb francia bírói gyakorlat megengedőbb viszonyulását ahhoz az esethez, amikor valaki a felesége és gyermekei rovására a nálánál jóval fiatalabb szeretőjét teszi egyetemes örökösévé.[60]
[22] Ma sem ismeretlen az a régi múltra visszatekintő gondolat, miszerint a vagyont ne osztogassa az, aki azt nem maga szerezte, hanem csak örökölte.[61] A modern jogrendszerek az örökölt vagyonnal kapcsolatos korlátozásokat ezen az alapon általában nem ismerik el, fokozódó nyitottság mutatkozik azonban abban a tekintetben, hogy a magánszemélyek a halálukat követő időkre nézve is meghatározhassák vagyonuk sorsát:
• a római jogban a substitutio pupillaris,
• a középkorban és a kora újkorban a hitbizományok,[62]
• az újkorban pedig az utóöröklés mellett egyre inkább
• a bizalmi vagyonkezelés különféle intézményei
szolgálták, illetve szolgálják ennek az igénynek a kielégítését.[63]■
[1] A szerző ezúton is hálás köszönetét fejezi ki Vékás Lajosnak, az MTA rendes tagjának értékes lektori észrevételeiért, amelyeket igyekezett messzemenően hasznosítani.
[2] Adriano DE CUPIS: Successione nei diritti e negli obblighi, EdD XLIII, Milano, Giuffré, 1990, 1257. A szerző az olasz társasági jog szabályait is elemezve mutat rá arra, hogy a jogrend mind az öröklési jog, mind az egyéb jogutódlások területén igyekszik biztosítani a kontinuitást. A kontinuitás biztosításának igénye a modern jogrendszerekben már nem párosul azzal az ősi időkből származó gondolattal (vö. FÖLDI András - HAMZA Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Novissima, 28 2024, 598. sk.), amely szerint az elhunyt személyisége örököseiben folytatódnék. Ezzel kapcsolatban Adriano DE CUPIS: Successione ereditaria, EdD XLIII, Milano Giuffré, 1990, 1260, más olasz szerzőkhöz hasonlóan, fontosnak tartja megjegyezni, hogy az említett ősi gondolat napjainkban már a végrendeleti öröklés tekintetében sem értelmezhető. A kegyeleti jogok kapcsán szokás kiemelni, hogy értelemszerűen azok sem az elhunyt "továbbélő" jogai, hanem kimondottan az örökösöket megillető jogosultságok. Vö. LANDI Balázs: "Az emberi méltóság, mint polgári jogi személyiségi jog az emberi élet ellenében, sőt azon is túl? Gondolatok a halál és a kegyeleti jog kapcsán" Iustum Aequum Salutare, 2020/2, 59. skk. Lásd még GÖRÖG Márta: "A kegyeleti jog gyakorlásának jogosultjairól és az érvényesíthetőség időbeli korlátairól" Polgári Jogi Kodifikáció, 2005/2, 15-19; GÖRÖG Márta: "Az elhunyt szerzőhöz kapcsolódó (személyhez fűződő) szerzői jogról" Polgári Jogi Kodifikáció, 2005/4-5, 38-42.
[3] Ez utóbbi tényálláshoz lásd VÉKÁS Lajos: Szerződési jog. Általános rész, Budapest, ELTE Eötvös, 2016, 354. A polgári jog által szabályozott kötelezettségek körében csak kivételesen fordulhat elő, hogy azok nem szállnak át az örökösre. A megbízási szerződés az 1959-es Ptk. szerint bármelyik fél halálával megszűnt, de még az elhunyt megbízott örökösét is terhelték az együttműködési kötelezettség alapján a megbízó irányában bizonyos kötelezettségek, így például ha tudott róla, akkor a megbízott örököse köteles volt értesíteni a megbízót a megbízott haláláról, lásd ZOLTÁN Ödön in GELLÉRT György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata, II., Budapest, KJK Kerszöv, 2004, 1779. Az új Ptk. ehhez képest eltérő megoldásához lásd GÁRDOS Péter in VÉKÁS Lajos - GÁRDOS Péter (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, II., Budapest, Wolters Kluwer Hungary, 2020, 2031.
[4] Vö. MENYHÁRD Attila: Dologi jog, Budapest, ELTE Eötvös, 2 2010, 414, utalással arra, hogy a birtok nem csak a birtokos halála esetén, hanem egyéb típusú jogutódlás esetén sem szűnik meg.
[5] DE CUPIS: Successione ereditaria (2. j.) 1264. sk. A birtok alanyi jog jellegéhez lásd a hazai szakirodalomból MENYHÁRD (4. j.) 406. E felfogás történeti előzményeihez lásd további szakirodalommal FÖLDI András in FÖLDI András (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Budapest, ELTE Eötvös, 5 2022, 421 sk.
[6] Megjegyzendő, hogy egyes jogrendszerekben az állam végső, szükségszerű törvényes öröklése nem öröklésnek, hanem közjogi jellegű vagyonátszállásnak minősül. Hagyományosan ez a szemlélet uralkodik a francia jogban, lásd François TERRÉ - Yves LEQUETTE: Droit civil. Les successions. Les libéralités, Paris, Dalloz, 3 1997, 184-186. Itt jegyezzük meg, hogy egyes régebbi kultúrákban az elhunyt (ingó) vagyontárgyai nem öröklődtek, hanem azokat vele együtt eltemették vagy megsemmisítették, lásd TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Magyar jogi népszokások, Budapest, Gondolat, 1981, 708. E szokás halvány nyomaként értékelhető Ulpianus (D. 11.7.14.5) azon megállapítása, miszerint örököst nem kötelezi az az egyszerű embereknél (homines simpliciores) előforduló végrendeleti rendelkezés, amely szerint velük együtt értéktárgyaikat is el kell temetni, vö. Rudolf VON JHERING: Zweck im Recht, I., Leipzig, Breitkopf und Härtel, 1877, 509. A forrásszöveg kisebb mértékű félreértését tükrözi EÖRSI Gyula: A tulajdonjog fejlődése, I., Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó, 1951, 164, idevágó észrevétele.
[7] Az újabb hazai szakirodalomban RUSZOLY József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2011, 194, mutat rá hangsúlyosan arra, hogy a végrendeleti jog középkori fejlődése szempontjából nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy az egyház kifejezetten szorgalmazta, hogy a hívek végrendeletükben vagyonukat vagy annak egy részét az egyházra hagyják.
[8] A 2011. évi magyar Alaptörvény XIII. cikke alapjog jellegével mondja ki, hogy "[m]indenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez." Lásd hasonlóan a német Alaptörvény (Grundgesetz) 14. cikkét. Az olasz Alkotmány (Costituzione della Repubblica italiana) 42. cikkének (4) bekezdése szintén a tulajdonjog kapcsán mondja ki - egy fokkal részletesebb megfogalmazásban - a törvényes és a végrendeleti örökléshez való jogot, valamint az államnak a hagyatékokkal kapcsolatos jogait.
[9] Ahogy FRANK Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban, Buda, 1845, 429, fogalmazott, "[n]incs jutalmasabb jószág-nyerés az öröklésnél". Philippe LÉVY - André CASTALDO: Histoire du droit civil, Paris, Dalloz, 2002, 1087, megjegyzi, hogy az öröklésnek a régi időkben még nagyobb volt a vagyoni jelentősége, minthogy a modern időkben az emberek tipikusan a munkájukkal szerzett jövedelmük révén boldogulnak. E szerzők utalnak arra is, hogy a régi időkben a családi vagyonok stabilabbak voltak (különösen a földbirtokok), emellett az öröklés a monarchiák, a feudális rendek és az egyház szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bírt. További különbség, hogy a modern időkben a meggazdagodás szempontjából számottevően megnőtt a kereskedelmi tevékenység fontossága, lásd uo. 1087. sk.
[10] Rosario NICOLÓ: Successione nei diritti, NDI XVIII, Torino, UTET, 1971, 607. Nicoló részletesen foglalkozik azzal az alkalmasint túldimenzionált elméleti kérdéssel is, hogy vajon a jogutódok pontosan ugyanabba a jogi pozícióba lépnek-e be, mint amelyben korábban az örökhagyó volt.
[11] Werner KUNDERT in Helmut COING (szerk.): Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte, III/2., München, Beck, 1982, 2047.
[12] Az olasz fejlődés kapcsán utal az ún. principio agnatizio szívósságára Filippo RANIERI in COING. III/1. (11. j.) 351, amelyet véglegesen csak az 1865-ös Codice civile számolt fel.
[13] Lásd összefoglalóan WEISS Emilia: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása - történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.
[14] Lásd összefoglalóan a hazai szakirodalomból RUSZOLY (7. j.) 194-198.
[15] Alick R. W. HARRISON: The law of Athens, I., London, Duckworth, 1998, 149. skk.
[16] Már az a tény is, hogy a rómaiak a törvényes öröklést intesztát öröklésnek nevezték, jelzi, hogy a végrendelkezés elmaradása a (magasabb társadalmi állású) római polgároknál nem volt szokásos, lásd Kenneth G. C. REID - Marius J. DE WAAL - Reinhard ZIMMERMANN: Comparative Succession Law, II. Intestate succession, Oxford, OUP, 2015, 442. skk.
[17] Tacitus (Germ. 20) beszámolt arról, hogy a germánoknál nem volt ismert a végrendelet, vö. ZSÖGÖD Benő [GROSSCHMID Béni]: Magánjogi tanulmányok, I., Budapest, Politzer, 1901, 312; Gerhard KÖBLER: Deutsche Rechtsgeschichte, München, Vahlen, 51996, 73; Hans-Rudolf HAGEMANN: "Erbrecht" in HRG I., Berlin, Erich Schmidt Verlag, 2 2008, 1376.
[18] Lásd ZSÖGÖD [GROSSCHMID] (17. j.) 510. A svájci jogra nézve lásd KUNDERT (11. j.) 2047, azzal a megjegyzéssel, hogy főleg a német nyelvű kantonokban volt erős az idegenkedés a végrendelkezéstől.
[19] Idézi LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1088.
[20] LÉVY-CASTALDO 1299.
[21] Lásd LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1088, 1299; TERRÉ-LEQUETTE (6. j.) 13. sk.
[22] Karl MARX: "Bericht des Generalrats über das Erbrecht" in Karl MARX - Friedrich ENGELS: Werke, XVI., Berlin, Karl Dietz, 1962, 368.
[23] REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (16. j.), utalva számos tengerentúli ország statisztikai adataira is.
[24] Igen tanulságos e tekintetben a rokonok törvényes öröklésének korlátozásáról és a szent korona örökléséről szóló 1910. évi magyar törvényjavaslat indokolása, lásd Az 1910. évi június hó 21-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai, 352. skk. Lásd még a francia jog tekintetében TERRÉ-LEQUETTE (6. j.) 185; a holland jog tekintetében Ernst HOLTHÖFER in COING (12. j.) 1354. sk.
[25] Caracalla császár a római polgárokat Augustus császár törvénye (lex Iulia de vicesima hereditatum, Kr. u. 5 körül) óta terhelő 5%-os mértékű örökösödési illeték (vicesima hereditatum) mértékét a constitutio Antoniniana kibocsátása alkalmával 10%-ra emelte, lásd Francesca LAMBERTI in Ulrike BABUSIAUX et al. (szerk.): Handbuch des römischen Privatrechts, I., Tübingen, Mohr Siebeck, 2023, 710, utalással arra, hogy a legközelebbi rokonok mentességet élveztek. Franciaországban az 1980-as években de lege ferenda az akár 60%-os mértékű öröklési illeték bevezetése is felmerült (oldalági rokonok terhére), lásd LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1175.
[26] A kötelesrész jogintézményének létjogosultsága napjainkban vitatottá vált. E vita nyomán Reinhard ZIMMERMANN et al.: Zwingender Angehörigenschutz im Erbrecht. Ein Reformvorschlag, Tübingen, Mohr Siebeck, 2022, a BGB kötelesrészi szabályainak reformjára alaposan kidolgozott javaslatot tettek. A hazai szakirodalomból lásd SZEIBERT Orsolya (szerk.): Weiss Emilia családjogi és öröklési jogi tanulmányai, Budapest, ELTE Eötvös, 2017, 318.
[27] Már az ókori római jog fejlődésén belül is messzemenő paradigmaváltást jelentett a tiszta agnát öröklésről a tiszta kognát öröklés felé haladó fejlődés, de az öröklés házközösségi, illetve vallási aspektusának háttérbe szorulása is, lásd FÖLDI-HAMZA (2. j.) 598. sk., 609-611.
[28] Thomas FINKENAUER in BABUSIAUX et al. (25. j.) 596.
[29] Megjegyzendő, hogy a középkori germán jogokban az öröklést nem tekintették egyetemes jogutódlásnak, lásd Knut W. LANGE: Erbrecht, München, Beck, 2 2017, 2.
[30] Megjegyzendő, hogy azokban a jogrendszerekben, így hazai jogunkban is, amelyekben a kötelesrész kötelmi igényként van szabályozva, a kötelesrészre jogosult is a hagyományosokhoz hasonlóan kizárólag aktívákat szerez.
[31] Megjegyzendő, hogy a francia jogban az uratlan hagyaték államra való átszállását az uralkodó nézet nem tekinti öröklésnek, vö. (6. j.)
[32] Előfordulhatnak ugyanis olyan esetek is, amikor egy jogi személy jogutód nélkül szűnik meg, lásd például 2013. évi V. törvény 3:48. §.
[33] A successio latin műszónak a római jog forrásaiban ismert tágabb jelentéséhez lásd Emil SECKEL: Heumanns Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts, Jena, Fischer, 9 1907. A francia succession szó tágabb jelentéséhez lásd TERRÉ-LEQUETTE (6. j.) 1. Az olasz successione szó tágabb jelentéséhez lásd Alberto TRABUCCHI: Istituzioni di diritto civile, Padova, CEDAM, 40 2001, 61. Trabucchi a társaságok egyesülését, valamint az adásvételt említi az élők közötti egyetemes, illetve a különös jogutódlás példáiként.
[34] LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1085.
[35] Lásd ekként NICOLÓ (10. j.) 608.
[36] Lásd például TRABUCCHI (33. j.) 855.
[37] DE CUPIS: Successione nei diritti e negli obblighi (2. j.) 1250.
[38] DE CUPIS: Successione nei diritti e negli obblighi (2. j.) 1251.
[39] E fogalomra nézve lásd a [15] bekezdést
[40] DE CUPIS: Successione nei diritti e negli obblighi (2. j.) 1252. skk., a jogutódlások további csoportosításaival is foglalkozik, valamint elemzi a jogutódlás és a jogátruházás összefüggéseit is.
[41] Vö. LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1090; FÖLDI-HAMZA (2. j.) 618.
[42] TÁRKÁNY SZÜCS (6. j.) 719.
[43] REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (16. j.).
[44] GROSSCHMID Béni: Werbőczy és az angol jog, Budapest, Franklin, 1928, 57, szemléltetően mutatott rá arra, hogy a régi magyar jogban az öröklésről beszélve általában csak az ingatlanok öröklésére gondoltak. Werbőczy az ingó dolgok átszállásáról és felosztásáról beszélve a haereditas, illetve a successio szavak helyett más szavakat használt, például dividuntur, devolvuntur, pro se tollet. Lásd uo.
[45] Lásd például Luigi Capogrossi COLOGNESI: Proprietá e signoria in Roma antica, Roma, La Sapienza Editrice, 2 1994, 1. skk.
[46] Lásd a hazai szakirodalomból HORVÁTH Pál: A középkori falusi földközösség jogtörténeti vonatkozásai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960; újabban RUSZOLY (7. j.) 126, 132. Itt jegyezzük meg, hogy a régi időkben több európai országban is ismert volt (rokonok hiányában) a szomszédok - olykor mint fiktív nemzetségbeliek - öröklése, lásd LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1176; DEGRÉ Alajos: "A szomszédok öröklése és a szomszédi elővásárlási jog kialakulása" in Viski Illés József Emlékkönyv, Budapest, Stephaneum, 1942; DEGRÉ Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok, (szerk. MEZEY Barna), Budapest, Osiris, 2004, 299. skk. Idevág még az a nagy francia forradalom idején felmerült kommunisztikus nézet (Morelly és Mably részéről), amely szerint vissza kellene állítani a mezőgazdasági földek hajdani közös tulajdonát, lásd TERRÉ-LEQUETTE (6. j.) 21.
[47] FRANK (9. j.) 430, utal arra, hogy - a szemantikai szempontból a XIV. sz. végéig visszanyúló eredettel bíró (lásd BENKŐ Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, II., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976, 35, s. v. örök) - magyar örökös szó "annyi mint perpetuus". Ehhez képest az öröklés fogalma mögött az indoeurópai nyelvekben eltérő etimológia húzódik meg. A latin heres és a német Erbe főnév, valamint a rokon nyelvekbeli ekvivalensek gyökere az "elárvult gyermek" (vö. gör. orphanos, lat. orbus) etimológiára vezethető vissza, lásd Alois WALDE - Johannes B. HOFFMANN: Lateinisches etymologisches Wörterbuch, I., Heidelberg, Carl Winter, 1938, 641, s. v. heres; Duden Herkunftswörterbuch. Etymologie der deutschen Sprache, Mannheim, Duden, 32001, 184, s. v. Erbe.
[48] Hasonló felfogás ismert az angol jogban is, ahol a szoros, illetve hagyományos értelemben vett öröklés tárgyát csak az ingatlanok képezik, ehhez képest az ingóknál az angol jogászok hagyományosan csak azok elosztásáról (distribution) beszélnek. Lásd GROSSCHMID (44. j.) 46. skk., vö. uo. 454; Bryan A. GARNER (szerk.): Black's law dictionary, St Paul, Thomson West, 82004, 508, s. v. distribution.
[49] GROSSCHMID (44. j.) 453. GLANVILL (7.1): Tractatus de legibus et consuetudinibus regni Angliae szerint "csak az Isten tehet valakit örökössé, az ember nem" ("Deus solus heredem facere potest, non homo"), idézi LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1223.
[50] GROSSCHMID (44. j.) 453. Lásd az angol szakirodalomból Roger KERRIDGE: "Cím" in Peter BIRKS (szerk.): English private law, I., Oxford, Oxford University Press, 2000, 526.
[51] Vö. LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1088. A végrendeleti örökség francia műszava a legs á titre universel.
[52] Lásd HORVÁTH Attila: A magyar magánjog történetének alapjai, Budapest, Gondolat, 2006, 339; VÉKÁS Lajos: Magyar polgári jog. Öröklési jog, Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 7 2013, 12, úgy fogalmaz, hogy "az öröklés lehetősége, és az öröklési jog csak ártatlan velejárója magának a magántulajdonra épülő társadalmi berendezkedésnek."
[53] Lásd TERRÉ-LEQUETTE (6. j.) 19. skk.
[54] Lásd például Peter STEIN: Legal institutions. The development of dispute settlements, London, Butterworths, 1984, 181; RUSZOLY (7. j.) 206.
[55] Grosschmid Béni szemléltetően idézi Napóleonnak fivéréhez, József nápolyi királyhoz 1806-ban írott levelét: "Te csak hozd be Nápolyba a Code civilt, és megládd, hogy minden, ami nem hozzád szít, rövid időn szétfoszol, ellenben a mit magad fentartani akarsz, meg fog szilárdulni. Ez a nagy jó oldala a Code civilnek [...] Megszilárdítja hatalmadat, hisz ami nem hitbizomány, az mind össze fog omlani, és nagy családok csak azok maradnak, amelyeket magad hitbizományiakká emelsz. Ezért buzgólkodtam én a Code civil mellett, s ez indított annak behozatalára." Lásd ZSÖGÖD [GROSSCHMID] (17. j.) 507.
[56] MESZLÉNY Artúr: A svájci polgári törvénykönyvről, Budapest, A Magyar Jogászegylet Könyvkiadó Vállalata, 1909, 32. Meszlény megjegyzi, hogy a svájci öröklési jog kevésbé (volt) individualisztikus, mint (az ő korában) a magyar jog.
[57] Vö. például WEISS Emilia: "A tradicionális megoldások megőrzésének és/vagy meghaladásának kérdései az öröklési jog kodifikációjában" in KISFALUDI András (szerk.): Ünnepi előadások és tanulmányok Harmathy Attila tiszteletére, Budapest, ELTE ÁJK, 2007, 319.
[58] Franciaországban a "természetes gyermekek" (enfants naturels) egy 1896-os törvénnyel nyerték el az örökösi minőséget, de egyenjogúsításukra csak egy 1972-es törvénnyel került sor. A házasságtörő kapcsolatból származó gyermekek (enfants adultérins) egyenjogúsítására csak egy EUB ítélet nyomán, 2001-ben került sor. Lásd LÉVY-CASTALDO (9. j.) 1170. A Német Szövetségi Köztársaságban egy 1969-es törvény enyhítette a házasságon kívül született gyermekek diszkriminálását, majd egy 1997-es törvény révén került sor az egyenjogúsításra, lásd LANGE (29. j.) 4.
[59] Lásd TERRÉ-LEQUETTE (6. j.) 24. skk.; REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (16. j.)
[60] A Cour de cassation egy 2004-ben meghozott határozata, szakítva a korábbi bírói gyakorlattal, nem minősítette a jóerkölcsbe ütközés címén érvénytelennek a fiatal szerető fenyegetésének ("pas d'argent, pas d'amour") hatására alkotott végrendeletet, lásd DELI Gergely: Az eleven jog fájáról, Budapest, Medium pro Educatione, 2018, 153. sk. Megjegyzendő, hogy míg a Pierre Catala professzor nevével fémjelzett 2005-ös reformjavaslat (Avant-projet de réforme du droit des obligations et de la prescription) még nem számolt a "jóerkölcs" (bonnes moeurs) fogalmának eltörlésével (vö. DELI Gergely: A jó erkölcsökről, Budapest, Medium pro Educatione, 2013, 154), a Code civil 2016-os kötelmi jogi reformja a szerződések érvénytelensége körében eltörölte a jóerkölcsbe ütközés törvényi kritériumát. E tekintetben az újabb francia szakirodalom arra mutat rá, hogy a mai multikulturális francia társadalomban bizonytalanná váltak a jóerkölcs határai, és ezért csak a közrendbe ütközés kritériuma képezhet megfelelő támpontot az ítélkező bíró számára. Lásd Rapport au Président de la République relatif á l'ordonnance n° 2016-131 du 10 février 2016 portant réforme du droit des contrats, du régime général et de la preuve des obligations. Vö. Hans-Jürgen SONNENBERGER: "Die Reform des französischen Schuldvertragsrechts, des Regimes und des Beweises schuldrechtlicher Verbindlichkeiten durch Ordonnance Nr. 2016-131 vom 10.02. 2016" Zeitschrift für europäisches Privatrecht, 2017/1, 19. Megjegyzendő, hogy a jóerkölcsbe ütközés tilalmának törlése csak a Code civil szerződési jogára vonatkozik, ehhez képest a jóerkölcsbe ütközésnek a Code civil 6. cikkelyében kimondott általános tilalma ma is hatályos, és ekként a nem szerződésből keletkező polgári jogi jogviszonyokra elvileg továbbra is alkalmazható.
[61] ZSÖGÖD Benő [GROSSCHMID Béni]: A kiskorúak utáni öröklésről, 1897, 235. sk. Vö. WEISS Emilia: "Grosschmid Béni" in HAMZA Gábor (szerk.): Magyar jogtudósok, III., Budapest, ELTE ÁJK, 2006, 107.
[62] Lásd az újabb hazai szakirodalomból PERES Zsuzsa: A családi hitbizományok megjelenése Magyarországon, Pécs, Publikon, 2014; GYÁNI Gábor - SZILÁGYI Adrienn: Az arisztokrácia tündöklése és bukása Magyarországon, 1700-1957, Budapest, HUN-REN BTK TTI, 2024, 163-185.
[63] A hazai szakirodalomból lásd például SÁNDOR István: A vagyonvédelem jogi eszközeinek legújabb nemzetközi tendenciái, Budapest, HVG-ORAC, 2019.
Visszaugrás
