Az állampolgárság minden állam életében egy stabilan jelen lévő, de folyamatosan változó jogintézmény, amely az adott kor követelményeihez igazodik. Napjainkban is minden állam törekszik arra, hogy az állampolgársági szabályozása XXI. század kihívásainak megfeleljen. A téma aktualitását fokozza az európai térségben végbement integráció is, mivel a tagállamoknak szembe kell nézni olyan új kihívásokkal, amelyeknek megjelenése az Európai Uniónak köszönhető: egyrészről az Unió megnövekedett területe és nemzetközi befolyása hatással van a potenciális bevándorlásra, ami ma már "közös ügy". Másrészről minden tagállamot érint a másik, hozzá uniós jogon kapcsolódó európai ország állampolgársági szabályozása, hiszen egy tagállam döntései az állampolgárság intézményével (leginkább annak megszerzésével) kapcsolatban kihatnak a többi tagállamra is. Mindez arra készteti a tagállamokat, hogy figyelemmel kísérjék a többi tagállam szabályozási tendenciáit ebben az egyébként diszkrecionális jogi kérdésben[1].
Az állampolgárság intézményének francia szabályozása hasznos ismeretekkel szolgálhat az állampolgársági joggal kapcsolatos vizsgálódáskor. Az idők során több bevándorlási hullám is elérte Franciaországot, és ennek következtében földrajzilag és kulturálisan is távol álló bevándorlók érkeztek az ország területére. Magától értetődik, hogy eme folyamtok - a társadalmi feszültségek kialakulásának elkerülése valamint az állam érdekeinek védelme végett - hatékony megoldásokat igényeltek a bevándorlók jogi helyzetének rendezése érdekében. A francia állampolgárság fokozatos nyitása a külföldiek felé jól megmutatkozik az egymást követő reformokban, amelyek már a XIX. században megjelentek. A korabeli politikai helyzet ugyanis megkívánta, hogy az állampolgárság intézménye szorosan összeforrjon a katonai szolgálat kötelezettségével.[2] A vonatkozó érvelés szerint nemcsak a fiatal franciáknak kell katonaként a hazát szolgálniuk, hanem a Franciaországban született fiatal külföldieknek is. Annak érdekében, hogy a jogalkotó megteremtse a hadkötelezettség kiterjesztésének jogi alapját, elengedhetetlenné vált, hogy ezek a külföldiek megszerezzék a francia állampolgárságot. A XX. század állampolgárságot is érintő legfontosabb folyamata pedig a gyarmati rendszer felbomlása volt. A dekolonizáció folyamata igényelte az állampolgársági szabályok változását, hiszen rendezni kellett azon állampolgárok helyzetét, akik az országtól elszakadt területeken éltek.
Az említetteken túl a francia állampolgársági szabályozás az elmúlt években is hozott magával figyelemre méltó változásokat, amelyek bemutatására a következőkben kerül sor.
Amellett, hogy a ius soli fontos helyet tölt be a francia állampolgársági jogban, a vérségi elv is megtalálható a Code civil szabályai között, sőt a jogalkotó a területiség elvét alapul vevő szabályok elé helyezte a ius sanguinis-re vonatkozó rendelkezéseket, ami kellő indokul szolgál arra, hogy mi is ezzel az elvvel foglalkozunk először. A vérségi elv tartalmát illetően a 18. cikk kimondja, hogy francia minden gyermek, akinek legalább egy szülője francia állampolgár. Egy ezt kiegészítő rendelkezés arra az esetre vonatkozik, amikor a gyermek, akinek csak egy szülője francia, nem Franciaországban születik. A francia jog ebben az esetben megengedi, hogy a gyermek francia állampolgárságáról nagykorúságát megelőző 6 hónapban, valamint az azt követő 11 hónapban lemondjon. Ezzel a jogalkotó számba vette azt a tényt, hogy az ilyen külföldön született gyermek kötődése Franciaországhoz nem feltétlenül erős, és valószínűleg a születési országa állampolgárságával is rendelkezik. Ez utóbbi szabályt leszámítva a francia megoldás nagyon hasonlít a magyarhoz, azzal a különbséggel, hogy a magyar jogban a ius sanguinis mellett a ius soli csupán kisegítő jelleggel van jelen, szemben a francia példával, ahol a bevándorolt szülők gyermekei is automatikusan megkapják a francia állampolgárságot, amennyiben teljesítik az objektív kritériumokat.
A területiség elve a francia jogban jelenleg reneszánszát éli. A ius soli elvének történeti alkalmazását a ius sanguinis elvének előtérbe helyezése váltotta a napóleoni időkben, azonban ennek a két elvnek alkalmazása napjainkban lassan kiegyenlítődni látszik. Ez egyfajta visszanyúlás a régi rezsim (ancien régime) idejébe, amelynek oka nem más, mint az a politikai belátás, miszerint az ország területén élő személyek integrációja kardinális kérdés az állam egysége számára. Ez a kérdés ugyanúgy fontos volt a francia állam formálódásakor, amint a XX. században a francia gyarmatbirodalom felbomlásakor vagy akár napjainkban is.
A ius soli elve tekintetében az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb módosítását az 1993. július 22-i törvény hozta, amely az 1889. június 26-i állampolgárságra vonatkozó törvény addig időt álló szabályait váltotta fel. Ennek oka az volt, hogy a több mint 100 éven át szinte változatlanul fennmaradó törvény rendelkezései már nem feleltek meg az új kihívásoknak. Ez a reform ismét a régmúlt dilemmáját hozta felszínre, azaz a ius soli alkalmazásának problematikáját. Fontos megjegyezni azonban, hogy az 1993. július 22-i törvény nem jelentett teljes szakítást a korábbi szemlélettel, ugyanis a területi elv jelentőségét nem kérdőjelezték meg, csupán annak gyakorlati alkalmazását kívánták felülvizsgálni. Ennek keretében a korábbi szabályozás és a bevándorlás viszonyát értékelte át a '80-as években felállított Állampolgársági Bizottság[3], amelyet egy reformtörvény előkészítésével bíztak meg.
Az Állampolgársági Bizottság javaslatára megszorításokat vezettek be, ami azt eredményezte, hogy a területen való születés a továbbiakban már nem biztosította a korlátlan állampolgárság-szerzést, azaz bár nem szüntették meg az addig fennálló területi elven alapuló rendszert, de eltörölték az automatikus állampolgárság-szerzést, amely addig bizonyos társadalmi csoportok (így a külföldi szülők Franciaországban született gyermeke) állampolgárság-szerzését segítette. Ezt megelőzően a Franciaország területén született idegen szülők gyermeke ugyanis kétféle úton szerezhette meg az állampolgárságot. Egyrészről még kiskorúsága alatt saját maga vagy a törvényes képviselője tehetett egy olyan jognyilatkozatot, amely alapján kérelmezte az állampolgárság adományozását. Másrészről a nagykorúsága elérésekor automatikusan megkapta a teljes jogú állampolgárságot az a fiatal külföldi, aki teljesítette azt az objektív feltételt, miszerint legalább öt év óta az állam területén lakott.[4]
Az új "választási lehetőséget adó" koncepció alkalmazásával a francia törvényhozó honatyák azt akarták elkerülni, hogy az a szülő, aki kiskorú gyermeke számára az állampolgárság megadását kérelmezte, előnyt kovácsolhasson abból, pontosabban arra használja fel családtagjának az állampolgárságát, hogy biztosítsa saját maga számára a tartózkodási engedély elnyerését.[5] A visszaélés lehetőségét az a szabály tette korábban lehetővé, amely alapján védelemben részesült az a külföldi személy, akinek a kiskorú gyermeke francia állampolgár volt. A másik cél pedig az volt, hogy megszüntessék annak a lehetőségét, hogy a gyermek még a kiskorúsága alatt francia állampolgárrá váljon. Így ugyanis, ha a szülők a gyermek kiskorúsága alatt az országból eltávoznak, akkor a gyermek - amennyiben követi szüleit külföldre - nagykorúságakor már nem teljesíti a franciaországi lakóhellyel rendelkezés feltételét és ennek következtében nem szerezheti meg az állampolgárságot sem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
