Az alapvető jogok biztosa a minősített adat védelméről szóló 2009. évi CLV. törvény (továbbiakban: Mavtv.) minősítési eljárást szabályozó rendelkezéseinek (5-6. §) utólagos normakontrollját kezdeményezte.

Az ügy előadója Lévay Miklós volt.

Az Mavtv. érintett rendelkezései szerint egy adat akkor védhető minősítéssel, ha az törvényben meghatározott védhető közérdek körébe tartozik (Magyarország szuverenitása, területi integritása, alkotmányos rendje stb.), és e közérdeket károsítaná az adat nyilvánosságra hozatala vagy a jogosult részére hozzáférhetetlenné tétele, ezért szükséges az adat megismerhetőségének korlátozása. A minősítés kezdeményezőjének a minősítési javaslatban ismertetnie kell mindazokat a tényeket és körülményeket, amelyek a minősítést szükségessé teszik. A minősítő döntésének tartalmára nézve azonban nincs további rendelkezés az Mavtv.-ben. A minősített adat az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (továbbiakban: Infotv.) 27. § rendelkezése értelmében nem ismerhető meg. A minősítés felülvizsgálatának a közérdekű adat kiadásának megtagadása miatt indított perben sincs helye.

Az alapvető jogok biztosa szerint a minősítési eljárás szabályozásának hiányosságai miatt az Mavtv. aránytalanul korlátozza az Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdésében foglalt, közérdekű adat megismeréséhez való jogot. Az ombudsman érvelése szerint ilyen hiányosság az, hogy a szabályozás nem tartalmazza az ún. közérdekűségi tesztet, nincs előírva a minősített adat egyértelmű megjelölése, illetve minősítési javaslattól eltérés esetén a minősítő nem köteles indokolni döntését.

Figyelemmel arra, hogy mind a korábbi Alkotmány, mind az Alaptörvény biztosítja a közérdekű adat megismeréséhez való jogot, az Alkotmánybíróság jelen ügyben irányadónak tartotta korábbi gyakorlatát. Az AB következetes gyakorlata szerint a közérdekű adatok megismeréséhez való jog a kommunikációs jogok jogegyüttesébe tartozik, s mint ilyen, szoros kapcsolatban áll az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében garantált véleménynyilvánítás szabadságával, a X. cikk (1) bekezdésébe foglalt tudományos kutatás, tanulás, valamint a tanítás szabadságával, továbbá a B) cikk (1) bekezdése által védett demokrácia alkotmányos értékével. Ebből következően kitüntetett alkotmányos védelmet élvez, ezért az információszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni.

Ezen elvi alapokból kiindulva végezte el az Alkotmánybíróság az Mavtv. alapvető jogok biztosa által kezdeményezett normakontrollját. Először azt az indítványozói kifogást vizsgálta meg, amely a "közérdek-teszt" hiányát kifogásolta. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Infotv. 27. § alapján valóban a nyilvánosságra hozatalhoz fűződő érdek vizsgálata nélkül kell elutasítani a minősített adat megismerésére irányuló kérelmet. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az Mavtv. alapelvi rendelkezései rögzítik a szükségesség és arányosság elvét. Ez lehetővé teszi, hogy magában a minősítési eljárásban mérlegeljék a nyilvánosságra hozatalhoz fűződő közérdek súlyát.

Összességében az Alkotmánybíróság arra a megállapításra jutott, hogy az Mavtv. nem zárja ki a minősítési eljárás során a "közérdek-teszt" alkalmazását, ugyanakkor olyan kifejezett rendelkezést sem tartalmaz, amely azt előírná. Ezért az Alkotmánybíróság határozatának rendelkező részében alkotmányos követelményként határozta meg a minősítési döntés során a minősítéshez fűződő közérdek mellett a minősítendő adat nyilvánosságához fűződő közérdek figyelembe vételét is.

A testület szintén alkotmányos követelményként mondta ki, hogy a minősítő köteles részletesen megindokolni döntését, ha az előterjesztett minősítési javaslattól eltér. A minősítésről szóló döntés indokolásának hiánya ugyanis egyet jelent az ellenőrizhetőség hiányával, és gyakorlatilag a minősítő diszkrecionális jogkörébe utalja az adat minősítése felőli döntést. E vonatkozásban pedig már a 21/2013. (VII. 19.) AB határozatában határozottan állást foglalta a testület, amikor kimondta, hogy az olyan szabályok, amelyek diszkrecionális jogkört adnak az adatkezelő szervnek a közérdekű adatokhoz való hozzáférés megtagadására, önmagukban alapjogsértők.

Hasonlóképpen megengedhetetlennek tartotta az Alkotmánybíróság a minősítéssel nem érintett ada-

- 106/107 -

tok nyilvánosságának korlátozását pusztán azon az alapon, hogy azok a minősített adatokkal egy dokumentumban szerepelnek. Ez esetben szintén arra a megállapításra jutott a testület, hogy az Mavtv. nem tiltja kifejezetten az adatok pontos megjelölését, azonban azt előíró rendelkezést sem tartalmaz. Ezért alkotmányos követelményként rögzítette határozatának rendelkező részében, hogy a minősítésről szóló döntésben és a minősítési jelölésen egyértelműen meg kell jelölni a minősített adatot, és annak azonosíthatóságát a minősített adat kezelése során mindvégig biztosítani kell.

Mivel az alkotmányos követelmények meghatározásával biztosítható az Mavtv. 5. és 6. §-ának alkotmányos alkalmazása, ezért a hivatkozott rendelkezések megsemmisítésére irányuló ombudsmani indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.

A határozathoz annak előadó bírája, Lévay Miklós fűzött párhuzamos indokolást. Álláspontja szerint alkotmányossági problémát jelent, hogy a közérdekből nyilvános, de minősítetté nyilvánított adatot megismerni akaró személy nem kezdeményezheti a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (továbbiakban: NAIH) titokfelügyeleti eljárását. Ez az a közigazgatási hatósági eljárás, amelynek keretében a NAIH ellenőrzi a minősítés szabályszerűségét. Ez az eljárás azonban hivatalból indul, és akkor sem minősül kérelemre indult eljárásnak, ha azt az adatot megismerni kívánó személy bejelentésén alapuló vizsgálat előzte meg. így az adatot megismerni szándékozó személy számára semmilyen eljárás nem áll rendelkezésre az adatot a nyilvánosság elől elzáró minősítési döntéssel szemben. Márpedig amennyiben a jogrendben nincs olyan eljárás, amely alkalmas a minősítő nyilvánosságot korlátozó döntését érdemben felülvizsgálni és felülbírálni, úgy nem lehet kikényszeríteni, hogy a minősítő csak azokat az adatokat minősítse, amelyek esetében az valóban elkerülhetetlen. A párhuzamos indokoláshoz Bragyova András, Kovács Péter, Paczolay Péter és Stumpf lstván alkotmánybírák is csatlakoztak.

Szívós Mária azonban az alkotmánybírák többségével ellentétben azon az állásponton volt, hogy az Mavtv. a megfogalmazott alkotmányos követelmények nélkül is kielégítette az Alaptörvényből eredő követelményeket. Ugyanis véleménye szerint az Mavtv. rendelkezéseiből, figyelemmel annak alapelvi szabályaira is, már most is minden olyan követelmény egyértelműen levezethető, amit az alkotmánybírák többsége e határozat rendelkező részében külön alkotmányos követelményként megfogalmazott.

Enyedi Krisztián

32/2014. (XI. 3.) AB határozat

Alaptörvény III. cikk (1) bekezdés - kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalma

A Fővárosi Törvényszék több, előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybírósághoz fordult, és kezdeményezte a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137. § (1) bekezdésének normakontrollját. A támadott rendelkezés szerint a "zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson" Az indítványozó szerint ez a rendelkezés sérti a kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát, és ezzel az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdésébe és az Emberi Jogok Európai Egyezményének (továbbiakban: Egyezmény) 3. cikkébe ütközik. A Fővárosi Törvényszék ezért indítványozta a támadott rendelkezés megsemmisítését.

Az indítványozó arra is rámutatott, hogy a hivatkozott IM rendelet 2010. november 24-ét megelőzően kógens szabályt tartalmazott a zárkák méretére vonatkozóan. Azonban a korábbi jogszabályszöveg "legalább" kitételét a 12/2010. (XI. 9.) KIM rendelet a "lehetőleg" és "lehetőség szerint" kifejezésekkel cserélte fel. Ezért a Fővárosi Törvényszék másodlagosan indítványozta ennek a rendeletmódosításnak a megsemmisítését.

Az ügy előadó bírája Szívós Mária volt.

Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálása során áttekintette Emberi Jogok Európai Bíróságának vonatkozó joggyakorlatát. Ennek során megállapította, hogy a strasbourgi székhelyű testület már négy alkalommal is elmarasztalta Magyarországot a fogvatartottak zsúfolt elhelyezése miatt. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy az Egyezmény és az Alaptörvény szinte azonos módon szabályozza az embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmát. A következetes alkotmánybírósági gyakorlat szerint az alapjogok érvényesülésének minimális mércéje a nemzetközi szerződésekben foglalt, illetve az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatban kibontott jogvédelmi szint. Ezért a testület jelen ügyben hangsúlyozottan irányadónak tekintette a strasbourgi bíróságnak az Egyezmény 3. cikkét értelmező joggyakorlatát.

Ennek eredményeként megállapította, hogy az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmából eredő követelmény szerint a többszemélyes zárkában fog-

- 107/108 -

vatartottak részére biztosított élet-, illetve mozgástérnek minden esetben el kell érnie azt a minimális mértéket, amely biztosítja az emberi méltósághoz való alapjog sérelme nélküli elhelyezést. Ebből következően a jogalkotó kötelezettsége, hogy kógens jogszabályban határozza meg a fogvatartottak részére biztosítandó mozgástér minimális mértékét. A támadott rendelet a 2010-es módosítását követően már nem tartalmaz ilyen rendelkezést, ezért sérti az Egyezmény 3. cikkét, valamint az Alaptörvény III. cikkének (1) bekezdését.

Az Alkotmánybíróság a "mozaikos megsemmisítésre" nem látott lehetőséget, figyelemmel arra, hogy a "lehetőleg", illetve "lehetőség szerint" szövegrész nélkül a rendelkezés kizárólag a 6 köbméter légtér, illetve 3 és 3,5 négyzetméter mozgástér kötelező biztosítását írná elő, amely értékektől a fogvatartottak számára kedvezőbb irányba sem biztosított az eltérés. A rendelkezés teljes, ex nunc hatállyal történő megsemmisítése következtében pedig nem állna rendelkezésre semmilyen, a fogvatartottak részére biztosítandó lég-, illetve mozgástér mennyiségére vonatkozó jogszabályi előírás. Ezért az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezést pro futuro hatállyal, 2015. március 31. napjával semmisítette meg.

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság érdemi elbírálás nélkül visszautasította a 12/2010. (XI. 9.) KIM rendelet vizsgálatát. Ugyanis már több AB határozatában rögzítette, hogy az alkotmányossági vizsgálatot nem az új rendelkezést hatályba léptető, hanem a módosítás révén az új rendelkezést magába foglaló (inkorporáló) jogszabály vonatkozásában kell lefolytatni.

Az AB határozathoz több különvéleményt is csatoltak. Balsai István szerint a többségi indokolás nem adott kellő megalapozottságot a támadott jogszabályi rendelkezés nemzetközi szerződésbe ütközésének és ezáltal alaptörvény-ellenességének kimondására. Álláspontja szerint a strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlata, amely a konkrét egyedi esetekben az egyedi körülményeket vizsgálva értelmezi az Egyezmény szövegét, nem azonosítható magával az Egyezménnyel.

Dienes-OehmEgon különvéleménye szerint az Alkotmánybíróságnak az indítvány elutasítása mellett fel kellett volna hívnia a jogalkotót, hogy az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdése alapján tegye meg a nemzetközi jog és a magyar jog összhangjának megteremtéséhez szükséges intézkedést. Különvéleményéhez Lenkovics Barnabás is csatlakozott.

Juhász Imre különvéleményében kifejtett álláspontja szerint a strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlatából eredő jogszabályi változások foganatosítása a jogalkotó kompetenciája. Az Alkotmánybíróság pedig akkor semmisíthet meg jogszabályi rendelkezést, ha az az Alaptörvénybe ütközik, vagy nemzetközi szerződést sért. Jelen ügyben azonban a megsemmisítés feltételei álláspontja szerint nem voltak igazolhatók.

Salamon László különvéleményében azt fejtette ki, hogy a támadott rendelkezés alaptörvény-ellenességének kimondását követően az Alkotmánybíróságnak mellőznie kellett volna a nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatát. Szerinte ugyanis ebben az esetben is irányadó az a gyakorlat, miszerint több megsemmisítést megalapozó okra hivatkozás esetén az Alkotmánybíróság nem bocsátkozik az indítvány további hivatkozásainak vizsgálatába egy ok fennállásának megállapítása után.

Hasonlóképpen vélekedett erről a kérdésről Varga Zs. András is különvéleményében. Emellett kifejtette, hogy az IM rendelet támadott rendelkezése valójában nem bír kötelező erővel, így jogszabálynak sem tekinthető. Ezért álláspontja szerint mulasztással elkövetett alaptörvény-ellenesség megállapításának lett volna helye. Varga Zs. András vitatta az Alkotmánybíróság módosító jogszabályok vizsgálatának visszautasítására vonatkozó gyakorlatát.

Enyedi Krisztián

34/2014. (XI. 14.) AB határozat

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság elve

Alaptörvény C) cikk (1) bekezdés - hatalommegosztás elve

Alaptörvény M) cikk (1) bekezdés - vállalkozáshoz való jog

Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés - hátrányos megkülönböztetés tilalma

Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog

Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés - jogorvoslathoz való jog

Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés - bírói függetlenség elve

Több bírói indítvány kezdeményezte a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény (továbbiakban: Tv.) egésze, valamint egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) a bírói kezdeményezéseket egyesítette, és egy eljárásban bírálta el.

A Tv. a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: új Ptk.), valamint a Polgá-

- 108/109 -

ri Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) szerinti tisztességtelenség definíciójához képest új definíciót állapít meg, vagyis utólag normatív tartalmat ad a definíciónak, ami az indítványozók szerint a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik. A Tv. azáltal, hogy a szerződési feltételt tisztességtelennek minősíti, és - annak vitatása esetén - a kikötés alkalmazóját perindításra kötelezi, a tisztességes eljáráshoz való jog szükségtelen és aránytalan korlátozását valósítja meg. Az indítványok a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét látták abban is, hogy mind a per megindítására, mind pedig annak lefolytatására rendkívül szűk határidőket állapított meg a Tv., valamint abban, hogy az illetékekről szóló törvényhez képest magasabb illetéket ír elő.

A jogállamiság követelményének sérelmét eredményezi az indítványozók szerint, hogy a Tv. nem határozza meg pontosan a "devizaalapú szerződések" fogalmi körét. Nem volt egyértelmű továbbá, hogy ha a szabályozás indoka a pénzügyi és gazdasági válság volt, akkor a módosítás miért nem csak 2008 őszétől alkalmazandó. Jogbizonytalanságot eredményezett az indítványok szerint az is, hogy a Tv. nem zárta ki alkalmazásának lehetőségét azon szerződések esetében, amelyekben a kölcsönszerződés teljesítésének kötelezettsége megszűnt (végtörlesztés, ingatlan állam általi megvásárlása). A Tv. alapján nem egyértelmű továbbá, hogy kit illet meg a perindítás joga akkor, ha egy követelés átruházását követően, de a Tv. hatályba lépését megelőzően jogutód nélkül megszűnt pénzügyi intézmény követelését nem a pénzügyi intézmény szerezte meg. A jogállamiság elvébe ütközőnek találták az indítványozók, hogy a kikötések tisztességtelenségének vélelmét kizárólag a Tv. alapján megindított perrel lehet megdönteni, ráadásul, ha erre nem került sor, akkor a Tv. szerinti kikötések mindenkire kiterjedő hatállyal válnak semmissé. A jogbiztonság sérelmét eredményezi továbbá, hogy a Tv. a pénzügyi intézményeket a velük magánjogi jogviszonyban nem álló állammal szembeni perindításra kötelezi, ráadásul a szerződéses partnerek (fogyasztók, adósok) még beavatkozóként sem vehetnek részt.

A Tv. a kellő felkészülési idő követelményét sem a pénzügyi intézmények, sem a bíróságok számára nem biztosította, egyúttal az indítványok rámutattak arra is, hogy a pénzügyi intézményeknek biztosított harminc napos jogvesztő perindítási határidő a Tv. hatályba lépését követő napon indult, ugyanakkor a per szabályaira vonatkozó előírások csak nyolc nappal később léptek hatályba, ezért a törvény hatálybalépésének napja nem állapítható meg egyértelműen.

A Tv. egészének közjogi érvénytelenségét az indítványozók abban látták, hogy az Európai Unió működéséről szóló szerződés (továbbiakban: EUMSz) értelmében az Európai Központi Bank (továbbiakban: EKB) hatáskörébe tartozó valamennyi jogszabálytervezettel kapcsolatban konzultálniuk kell a nemzeti hatóságoknak, azonban a konzultációra ez esetben nem megfelelően került sor, hiszen az EKB véleménye a törvény elfogadását követően érkezett csak meg.

Az indítványozók szerint a jogorvoslathoz való jog sérelmét is megvalósítja a szabályozás, mert a sikertelen kézbesítés esetére nem írja elő kötelezően a bírósági kézbesítőnek azt, hogy értesítőt hagyjon a címzett részére, továbbá a felülvizsgálati kérelem benyújtására az átlagosnál rövidebb idő áll rendelkezésre.

A vállalkozáshoz való jog sérelmét arra alapították, hogy a Tv. a kölcsönszerződések megkötésekor hatályos jogszabályi környezet által megengedett joggyakorlatot minősíti utólag jogellenessé, ezáltal a pénzügyi intézmények pénzügyi szolgáltató tevékenységét korlátozza.

Az indítványok végül hivatkoztak a hátrányos megkülönböztetés tilalmára is, mivel a Tv. a peres felek részére az egyes eljárási cselekményekre nem biztosít egyenlő felkészülési időt, míg a bírói függetlenséget sérti, hogy a Tv. a régi Ptk. rendelkezéseit visszaható hatállyal értelmezi, egyúttal előírja a bíróságok számára, hogy egy már hatályban nem lévő törvény rendelkezéseit miként kötelesek értelmezni és alkalmazni.

Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.

Az AB mindenekelőtt megállapította, hogy az alkotmányossági vizsgálat kizárólag az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét tartalmazó szerződéses kikötéseket érintő törvényi rendelkezésekre terjed ki. Ezt követően az indítványok által érintett alkotmányi tárgykörök mentén vizsgálta a Tv. egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányosságát.

A jogbiztonság sérelmét állító indítványi elemeket a döntés két aspektusból vizsgálta. Egyrészt az alaptörvény-ellenességet formai okból állító résszel összefüggésben hangsúlyozta, hogy az AB-nak nincsen hatásköre annak vizsgálatára, hogy valamely jogszabály formai vagy tartalmi értelemben az Európai Unió jogával összhangban került-e elfogadásra, ezért a jogszabály közjogi érvénytelenségét - az EKB-val történő konzultáció hiányára vonatkozó indítványt - nem vizsgálta. Arra a kérdésre, hogy a felkészülési idő megfelelő-e, illetve, hogy sérül-e a jogbiztonság követelménye, a szabályozás tartalmi változásaira figyelemmel válaszolt. Az AB kiemelte, hogy a konkrét Tv.-i időpontokat nem önmagukban kell vizsgálni, hiszen elsődlegesen annak van jelen-

- 109/110 -

tősége, hogy a Tv. rendelkezései pontosan milyen tartalmat hordoznak, és egyúttal milyen többletkötelezettséget írnak elő. Az AB először is arra hívta fel a figyelmet, hogy a tisztességtelen szerződési feltételek vizsgálatakor irányadó, egységes ítélkezési gyakorlat érdekében megalkotott 2/2012. (XII. 10.) PK vélemény (továbbiakban: PK vélemény), illetve a 2/2014. Polgári jogegységi határozat elfogadásakor a pénzügyi intézmények számára már egyértelmű volt, hogy a fogyasztók által kezdeményezett jogvita esetében az eljáró bíróságok milyen elvek mentén fogják megítélni a vitatott szerződési kikötéseket. Bár a peres eljárás szabályai valóban a Tv. kihirdetését követő 8. napon léptek hatályba, ugyanakkor felkészülési időt igénylő rendelkezés csak az volt, amely előírta, hogy ha nem kezdeményeznek peres eljárást, akkor a tisztességtelenséget vélelmező szerződési kikötések semmisnek tekintendők. A jogkövetkezmények azonban azonnal bekövetkeznek, ezért a pénzügyi intézmények jogi helyzetét jelentős mértékben befolyásolja a perindítás esetleges elmaradása, amelyre a Tv. által biztosított felkészülési idő rövidnek tekinthető. Az AB kiemelte azt is, hogy a pénzügyi intézményeknek egy viszonylag hosszú időszak (nagyjából 10 év) során alkalmazott általános szerződési feltételek vonatkozásában kellett megvizsgálniuk, hogy a kikötések az új Tv. szerint tisztességtelennek tekinthetők-e, és jogvesztő határidőn belül kellett pert indítaniuk. Fontosnak tartotta a döntés kiemelni azt, hogy a törvényi vélelem az általános szerződéseken belül egy kisebb, pontosan körülhatárolható részt érint, vagyis nem okozhat a keresetindítás lehetőségét ellehetetlenítő problémát. Az AB végül megállapította, hogy a forintalapú szerződések vonatkozásában biztosított 120 napos határidő nem tekinthető rövidnek. A devizaalapú szerződések esetében a 30 napos időtartam általánosságban rövid ugyan, de - figyelemmel a társadalmi probléma gyors megoldásának igényére - nem tekinthető a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztetőnek.

A visszaható hatályú jogalkotás tilalmával kapcsolatban annak van jelentősége, hogy a Tv. anyagi és eljárási szabályai a korábban hatályos szabályokhoz képest hátrányosabb jogi környezetet hoztak-e létre, azaz a fogyasztói kölcsönszerződések egyes kikötéseinek tisztességessége a Tv. hatályba lépése előtt létrejött jogviszonyokat illetően másként volt-e megítélhető, mint annak hatályba lépését követően. Mindenekelőtt megállapítást nyert, hogy a tisztességesség követelménye mind az új, mind pedig a régi Ptk.-ban érvényesült. A régi Ptk. hatálya alatt a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény ugyanakkor lehetővé tette a kamat, a díj és az egyéb szerződési feltételek tekintetében az egyoldalú, az ügyfél számára kedvezőtlen módosítást, azonban - az AB szerint - ez csak egy "felhatalmazó típusú rendelkezés" volt, vagyis a jogalkotó nem zárta ki a régi Ptk. alkalmazhatóságát, és nem határozott meg szerződési feltételt, így ez nem minősülhet tisztességtelennek, hiszen az ezen alapuló szerződésmódosításoknak kezdettől fogva korlátját képezte a jóhiszeműség és tisztesség elve. A Tv. tehát nem a közjogi értelemben vett visszaható hatályú jogalkotás sérelmét valósítja meg, hanem a polgári jogi érvénytelenségből fakadó következményeket tartalmazza. Az egyoldalú szerződésmódosítás tisztességességének feltételeivel kapcsolatos jogértelmezést ugyan utólag foglalták jogszabályba, de ezek a követelmények már kezdettől fogva levezethetők voltak az általános jogszabályi rendelkezésekből, annak mércéje nem változott. A Tv. tehát nem alkotott visszamenőleg új anyagi jogszabályt, hanem az érintett időszakban mindvégig hatályban volt anyagi jogszabálynak az európai és a magyar bírósági gyakorlat által kidolgozott és alkalmazandóvá tett értelmezését emelte jogszabályi szintre, így a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának megsértése nem állapítható meg.

A testület ezt követően megállapította azt is, hogy a "devizaalapú szerződések" fogalom nem veti fel a normavilágosság sérelmének kérdését. Ilyen jellegű szerződések ugyanis tömegesen jöttek létre, lényegük közismert.

Az indítvány a jogbiztonság sérelmét látta abban, hogy a tisztességtelenség vélelmének megdöntésére irányuló perek csak a Tv. mint speciális eljárás alapján indíthatók, ilyen megoldás ugyanakkor más polgári jogvitában nem lehetséges. Az AB szerint a speciális eljárás nem sérti a jogbiztonságot, ugyanis a szabályozás indoka az, hogy az ugyanazon szerződési kikötéseket azonos elvek alapján, az ügyfelek szempontjából erga omnes hatályú ítélettel záruló eljárásban vizsgálja a bíróság. A jogalkotói szándék ráadásul az volt, hogy a tömeges perindítást elkerüljék, amely az igazságszolgáltatás megbénulásához vezetett volna.

Az AB azon indítványi elemet is elutasította, amely a jogbiztonság követelményébe ütközőnek tartotta, hogy a pénzügyi intézményeknek úgy kell megindítaniuk a Tv. által szabályozott pert, hogy az annak jogkövetkezményeit megállapító jogszabály még nem ismert. Az indokolás kifejtette, hogy a kikötés érvényessége vagy érvénytelensége nem függ az elszámolástól mint jogkövetkezménytől. Az indítványok egyike a Tv. egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítását arra hivatkozással kérte, hogy a követelések elévülésére vonatkozó rendelkezések a régi Ptk. módosítása nélkül előírják, hogy a bírósá-

- 110/111 -

gok hogyan értelmezzék a vonatkozó szabályokat, így a több mint öt éve nem érvényesített (elévült) követelések újra érvényesíthetővé válnak. A döntés szerint alkotmányosan elfogadható, hogy az olyan hosszú távon fennálló szerződéses jogviszonyok esetében, mint amilyenek a fogyasztói kölcsönszerződések is, a szerződés keretében létrejött egyes követelések nem évülnek el a szerződés egészének fennállása alatt - amíg az adós tartozása fennáll -; az egyes befizetések, követelések elévülése külön-külön nem kezdődhet meg.

Az AB ezt követően a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét állító indítványokat vizsgálta. Az indítványokat három részre osztotta. Egyrészt azokra, amelyek a rövid törvényi határidőkben látták a hatékony jogvédelem sérelmét; másrészt, amelyek az egyes speciális eljárási szabályok miatt (kézbesítési vélelem megdöntése lehetőségének kizárása, magasabb illeték) a bírósághoz fordulás jogának sérelmét állították; harmadrészt pedig, amelyek szerint a folyamatban lévő perek felfüggesztése az ügy eldöntésének lehetőségét a törvényes bírótól vonja el.

A rövid törvényi határidőkkel kapcsolatos alkotmányossági vizsgálat lényegi kérdése az volt, hogy a keresetindítási határidő rövidsége - mint a bírósághoz fordulás jogának, valamint a tisztességes eljáráshoz való jognak a korlátozása - megfelel-e a szükségesség-arányosság követelményének. Az AB mindenekelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a deviza- és forinthitelezésből eredő vitás kérdések össztársadalmi, nemzetgazdasági jelentőségűek, ezért kizárólag a hagyományos kétpólusú polgári peres keretek között nem oldhatók meg hatékonyan, és önmagában az eljárás során alkalmazandó rövidebb határidők még nem eredményeznek alaptörvény-ellenességet. Az alapul szolgáló polgári perek alapvetően ténykérdések okirati bizonyításából állnak, a hosszabb időt igénybe vevő bizonyítási eszközök alkalmazása - mint péládul szakértők bevonása - nem indokolt. Ezt követően az AB megállapította, hogy az a tény, hogy a bizonyítási teher miatt a rövid határidők a felperes jogait erőteljesebben érintik, nem teszi az eljárást tisztességtelenné, és nem sérül a fegyverek egyenlőségének elve sem. A kézbesítési vélelem megdöntésének kizártságával összefüggő indítványi elemmel összefüggésben a döntés hangsúlyozta, hogy egy eljárást gyorsító rendelkezésről van szó, amelynek esetében az alaptörvény-ellenes helyzet a Pp. azon garanciális szabálya miatt zárható ki, miszerint a bírónak a tárgyalás megnyitása előtt hivatalból észlelnie kell, ha valamelyik fél a tárgyaláson nem jelenik meg; vagyis azt, hogy a szabályszerű idézés megtörtént-e vagy sem. Továbbá, a magasabb eljárási illetékkel összefüggésben a döntés kifejtette, hogy az sem a jogorvoslathoz való joggal, sem a tisztességes eljáráshoz való joggal nincs érdemi összefüggésben. Tekintettel arra, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme az eljárás egyes elemei vonatkozásában, külön-külön nem állapítható meg, az eljárásrend egészével kapcsolatos alkotmányos aggályok sem érik el az alaptörvény-ellenesség szintjét. Ugyanakkor, a fentieken túl az AB felhívta a jogalkotó figyelmét arra, hogy ha össztársadalmi, gazdaság- és pénzügy-politikai, valamint szociális és más társadalmi szempontok indokolttá is tennék rendkívüli megoldások alkalmazását, ilyen eszközökkel a jogalkotó csak kivételes esetben, a lehető legszűkebb terjedelemben élhet.

A vállalkozáshoz való jog sérelmét állító indítványi elemmel kapcsolatban az AB rámutatott arra, hogy a Tv. nem tartalmaz a vállalkozáshoz való alapjogot érintő, azt korlátozó előírást. Az indítvány nincsen összefüggésben a vállalkozáshoz való joggal, hiszen annak sérelme csak akkor lenne megállapítható, ha az a vállalkozóvá válás lehetőségét korlátozná.

A bírói függetlenség sérelmével kapcsolatban az AB arra hívta fel a figyelmet, hogy az Alaptörvény szerint a bírák függetlenségének alapvető eleme, hogy csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatók. A bírói függetlenség nem a jogszabályoktól való függetlenséget jelenti, hanem a jogszabályoknak való alávetettség a függetlenség biztosítéka.

Az AB végül az indítványnak a hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos elemét arra hivatkozással utasította el, hogy abból hiányzik az érdemi elbírálást lehetővé tevő alkotmányjogi kérdés.

Juhász Imre alkotmánybíró párhuzamos indokolásában egyetértett a többségi állásponttal, ugyanakkor hiányolta az Európai Unió hazai jogba implementált irányelvi rendelkezései és a bírósági gyakorlat összevetését a megtámadhatóság és a semmisség problémakör vonatkozásában.

Salamon László párhuzamos indokolásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a visszaható hatály vizsgálatakor meg kell különböztetni a jogalkotást és a jogalkalmazást. Véleménye szerint ugyanis a jogalkalmazás során megvalósuló jogértelmezés természeténél fogva "visszaható hatályú". A tilalom csak a jogalkotás terrénumán érvényesül, a jogértelmezést tartalmazó bírói gyakorlat jogszabályba emelése ugyanakkor nem tekinthető jogalkotásnak, így erre a visszaható hatály tilalma sem vonatkozhat.

Sulyok Tamás párhuzamos indokolásában amellett érvelt, hogy ha jogszabály határozza meg a szerződés tartalmát, akkor az nem módosítja, hanem helyet-

- 111/112 -

tesíti a felek megállapodását. A szerződések tartalmát meghatározó jogszabályi rendelkezések konstitutív hatályúak, míg abban az esetben, ha a szerződések tartalmát meghatározó törvény tartalmi elemeit utóbb más törvény ismételten tartalmazza, akkor az újabb törvénynek a szerződésekre vonatkozóan csak deklaratív hatálya lesz. Az indokolás azon részét, amely arra vonatkozik, hogy a Tv.-nek nincsen visszamenőleges hatálya, azzal kívánja kiegészíteni, hogy azért nincsen, mert az abban foglalt törvényi elvek deklaratív hatályúak. A párhuzamos indokolás ezt követően a polgári jogi generálklauzulák alkotmánykonform értelmezése alapján azt állapítja meg, hogy a 2004. május 1. napján hatályos jogszabályok értelmében a fogyasztói kölcsönszerződések egyoldalú szerződésmódosítása csak akkor volt tisztességes, ha azok megfeleltek a Tv.-ben felsorolt, de egyébként a már akkor hatályos szabályok alapján konstitutív hatállyal a polgári anyagi jogban érvényesülő szabályoknak. A végkövetkeztetése az, hogy a Tv. csak deklaratív hatállyal bír, a szerződések tartalmát -visszamenőleges konstitutív hatállyal - nem módosította.

Kiss László alkotmánybíró különvéleményében azt vizsgálta, hogy a támadott szabályoknak van-e tiltott visszaható hatálya. Hangsúlyozta, hogy alkotmányosan is alátámasztható az, ha az állam jogalkotás útján avatkozik be a fogyasztók nagy tömegét érintő probléma kezelése érdekében, a szabályalkotási kötelezettség az állam intézményvédelmi kötelezettségéből is következhet. Ugyanakkor valamely alkotmányos cél (államcél) elérése érdekében az állam szervei sem tehetnek meg mindent, ez ugyanis a magyar alkotmányosság és alkotmánybíráskodás végét jelentené. A jogállami-alkotmányossági kritériumokat nem lehet átértékelni vagy feladni - még a gazdasági körülmények nehezedése esetén sem -, az alkotmánynak még rendkívüli helyzetekben is garantálnia kell "azt, amit ígér". Figyelemmel arra, hogy a pénzintézetek az inkriminált időszakban a Tv. által teremtett jogi helyzettől eltérő jogi környezetben nyújtottak hitelt, így a Tv. a tiltott visszaható hatály tilalmába ütközik, ugyanis nem felel meg a szükségesség-arányosság követelményének. A Tv. az új jogszabályi kritériumok meghatározásával - hosszú ideje hatályban lévő szerződések tekintetében - a szerződéskötés időpontjára visszaható hatállyal változtatta meg a felek szerződéses viszonyait. Az alkotmánybíró kiemelte azt is, hogy lett volna kevésbé korlátozó eszköz is, így például a lex Rhodia kármegosztási - felelősségi alakzatának alkalmazása. Az alkotmánybíró szerint a Tv. a tisztességtelenség definíciójával nem a polgári jogi érvénytelenség fogalmát tölti meg tartalommal, hanem a régi Ptk. és az új Ptk. definíciójától eltérő meghatározást ad, így visszamenőleges hatállyal, új definíció alapján minősít szerződéses rendelkezéseket tisztességtelennek. Az állam alperesi pozíciójával kapcsolatban kifejtette, hogy az elvonja az adósok önrendelkezési jogából fakadó perbeli rendelkezési jogát, ezért alaptörvény-ellenes. A magasabb illetékmérték vonatkozásában megállapította, hogy csak a rendkívüli mértékű, "büntetőadóhoz" hasonló illetékmérték jelent alkotmányossági problémát. Tekintettel továbbá arra, hogy nem alapjog-korlátozásról van szó, ezért az AB-nak le kellett volna folytatnia egy ésszerűségi tesztet. A jelen helyzetben kirívó mértékű illeték összegek közötti különbségnek nincsen ésszerű indoka. Különvéleményét összegezve arra hívta fel a figyelmet, hogy alkotmányos jogállamban az egyébként alkotmányos célt csak alkotmányos eszközzel, móddal és tartalommal lehet elérni, a Tv. ennek a követelménynek azonban nem felel meg.

Lévay Miklós különvéleményében hangsúlyozta, hogy a Tv. alapjául szolgáló politikai törekvés alkotmányosan igazolható, ugyanakkor annak számos megoldása nem felel meg az alkotmányossági követelményeknek. A Tv. elsődlegesen figyelmen kívül hagyja az államhatalmi ágak megosztásának elvét, hiszen a jogalkotó olyan feladatot ró a bíróságokra, amelynek teljesítése során sérül a bírói függetlenség, mivel nem biztosítja a függetlenség kiteljesítéséhez szükséges eszköztárat, ezért a tisztességes eljárás követelményének sérelmét is okozza. Abban az esetben, ha az eljárás formálisan bírói úton történik, de a tényleges döntés a bíróságon kívüli hatalmi ág kezébe kerül, akkor a fentieken túl a hatalommegosztás elve is sérül. Az alkotmánybíró szerint alkotmányellenes szűkítésnek minősül, ha a határozat meghozatala szempontjából releváns bizonyítást a Tv. általános jelleggel korlátozza. Sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, ha az egyébként is szűkre szabott, a keresetlevél benyújtására előírt határidőn belül felmerülő bizonyítást kizárja a Tv. A különvélemény rámutat arra is, hogy a bizonyítási teher megfordítása aggályos, tekintettel arra, hogy az állam - mint jogalkotó -kerül alperesi pozícióba, ugyanakkor nem rajta van a bizonyítási teher. Az alkotmánybíró kifejtette, hogy a fegyveregyenlőség elvének a polgári eljárásokban is érvényesülnie kell, ekként helytálló azon indítványi érv, amely szerint a Tv. rendelkezései a Pp. szabályait egyoldalúan, a felperes hátrányára változtatják meg. A különleges eljárási rend - a rövid határidőkkel, a bizonyítási teher megfordításával - közvetlenül alaptörvény-ellenes. Az alapvető jogok érvényesülése, érvényesíthetősége szempontjából különösen

- 112/113 -

aggasztónak tartja, hogy az AB csupán jelzést küld a jogalkotónak arra nézve, hogy ilyen eszközökkel a jövőben - össztársadalmi, gazdaság- és pénzügy-politikai, illetőleg szociális és egyéb társadalmi szempontokra hivatkozva - csak kivételes esetben, a legszűkebb terjedelemben élhet.

A többségi döntéshez Paczolay Péter is írt különvéleményt, amelyben amellett érvelt, hogy a Tv. által felállított vélelem visszaható hatálya miatt alkotmányellenes. Hangsúlyozta, hogy a bírói joggyakorlat kodifikálása nem tilos, a Tv. ugyanakkor túllép a bírósági gyakorlaton, új követelményeket, mércét állapít meg a fogyasztói kölcsönszerződések egyoldalú módosítására, így visszaható hatállyal szabályoz.

Pokol Béla különvéleményében kifejtette, hogy megalapozott volt azon indítványozói érvelés, miszerint a devizaalapú hitelekkel kapcsolatos ügyekben a 30 napos jogvesztő határidő alaptörvény-ellenes, mivel ez a határidő nem tekinthető ésszerűnek, szemben a forinthiteles ügyekre vonatkozó 90-120 napos határidővel. Az indokolást a visszaható hatály alkotmányos megítélése vonatkozásában kívánta kiegészíteni. A visszaható hatály értelmezésének szerinte csak azon megoldása fogadható el, amely a tartós jogviszonyokat illető jogváltoztatásoknál lehetővé teszi új szabályozással egy múltban létrejött jogviszony terhesebbé tételét, viszont ezt csak a jövőre vonatkozóan lehet elrendelni.

Vélemény

A döntéssel kapcsolatos vélemény, tartalmi kapcsolódás miatt a 2/2015. (II. 2.) AB határozattal együtt, annak ismertetését követően található.

Mészáros Gábor

35/2014 (XII. 18.) AB határozat

Alaptörvény VII. cikk - vallásszabadsághoz való jog

Alaptörvény VIII. cikk (2) bekezdés - egyesüléshez való jog

Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog

Az indítványozó jogi személy; 2012. február 29-ig egyházként működött, de jogállását a 8/2012. (II. 29.) OGY határozat (továbbiakban: OGYh.), illetve a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (továbbiakban: Ehtv.) következtében elvesztette. 2012. március 1-jétől egyesületnek minősült. Az alkotmányjogi panasz a Szolnoki Törvényszék és a Debreceni Ítélőtábla döntéseit tartotta alaptörvény-ellenesnek. A Szolnoki Törvényszék 2012. november 12-én meghozott végzésében az Ehtv. 35. § (3) bekezdése alapján elrendelte az indítványozó kényszer-végelszámolását, illetve jogutód nélkül megszüntette, arra hivatkozással, hogy az Ehtv. 35. § (1) bekezdése szerint az egyházként el nem ismert civil szervezeteknek

2012. február 29-ig nyilatkozniuk kellett azon szándékukról, hogy tovább kívánnak-e működni egyesületként, azonban az indítványozó ilyen tartalmú kérelmet nem terjesztett elő. A Debreceni Ítélőtábla 2013. január 15-i végzésében az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta. Az indítványozó szerint a bírói döntések sértik a vallásszabadsághoz, egyesüléshez és tulajdonhoz való jogát, mert alaptörvény-ellenes jogszabályon alapulnak, hiszen az Alkotmánybíróság 2013. március 1-jén kelt 6/2013. AB határozatában - amely az indítványozó által benyújtott alkotmányjogi panaszt is elbírálta - visszaható hatállyal megsemmisítette az Ehtv.-nek az indítványozót egyesületté minősítő rendelkezéseit, továbbá megállapította, hogy egyházi jogállását nem veszítette el.

Az alkotmányjogi panasz benyújtását (2013. március 7.) követően megváltozott a jogszabályi környezet. Az Alaptörvény negyedik módosítása és a 2013. évi CXXXIII. törvény (továbbiakban: Ehtvmód.) 2013. augusztus 1-jei, illetve szeptember 1-jei hatállyal módosította az Ehtv. rendelkezéseit. A módosított 33. § értelmében az olyan vallási közösség, amelynek vonatkozásában az Ehtv. 2012. január 1-jétől 2012. augusztus 31-éig hatályos 34. § (1), (2) és (4) bekezdése az Alkotmánybíróság 6/2013. (III. 1.) AB határozata (továbbiakban Abh1.) alapján nem alkalmazható, egyházként történő elismerését e rendelkezés hatálybalépésétől számított 30 napos jogvesztő határidőn belül kezdeményezhette volna. Az indítványozó ezt nem tette meg, mert szerinte az Abh1. kihirdetésétől kezdve azonos szabályok vonatkoztak rá, mint az Ehtv. mellékletében szereplő egyházakra. Az Alkotmánybíróság az eljárása során az előbbieken túl azt is kiemelte, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2014. szeptember 9-én jogerőssé vált Magyar Keresztény Mennonita Egyház és mások kontra Magyarország ügyben hozott döntésében az indítványozó vonatkozásában is megállapította Egyezmény sérelmét az egyesülési szabadságra (11. cikk) vonatkozóan, a vallásszabadsághoz való joggal (9. cikk) összefüggésben.

Az ügy előadó bírája Stumpf István volt.

Az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) először azt elemezte, hogy nem teszi-e okafogyottá az alkotmányjogi panaszt az indítványozó jogi személyisé-

- 113/114 -

gének megszűnése. A testület - tekintettel az alkotmányjogi panasz jogorvoslatjellegére - kimondta, hogy nem eredményezi az indítvány okafogyottá válását, ha az alkotmányjogi panaszeljárás megindításának indoka éppen a jogi személy megszüntetésével áll összefüggésben.

Az Alkotmánybíróság megalapozottnak találta az indítványt, mert az Abh1.-ben a testület az Ehtv. vonatkozó részeit visszamenőleges hatállyal alaptörvény-ellenesnek ítélte, és azokra nézve általános alkalmazhatósági tilalmat állapított meg. Ennek következtében az OGYh. mellékletében megjelölt egyházak egyházi jogállásukat nem veszítették el, vallási egyesületté történő átalakulásuk nem volt kikényszeríthető. Az AB megállapította, hogy jóllehet ezen rendelkezések alaptörvény-ellenességéről az alkalmazásuk időpontjában az eljáró bíróságoknak még nem volt tudomásuk, azok az akkor hatályos rendelkezések alkalmazásával jártak el, és nem értelmezték azokat tévesen, de a visszaható hatályú megsemmisítés miatt ezen rendelkezések bármely időpontban történő alkalmazása alaptörvény-ellenes. Az Alkotmánybíróság ezért megsemmisítette a két támadott bírói döntést, és az alapvető jogok sérelmének orvoslására vonatkozóan megállapításokat tett.

Az AB megállapította, hogy bizonyos esetekben az Alkotmánybíróság határozata önmagában alkalmas arra, hogy az alaptörvény-ellenes jogszabály által okozott jogsérelmet kiküszöbölje, de a hatalom megosztásának alkotmányos elvével összhangban még alapvető jog sérelmének orvosolása érdekében sem alkothat jogot, vagy járhat el egyedi ügyekben a bíróságok és hatóságok helyett. A testület hangsúlyozta, hogy ha nincsen jogszabály által egyértelműen meghatározott eljárás a jogsérelem orvosolására, akkor a feladatkörük szerint érintett hatóságok, illetve a jogalkotó tevőleges közreműködésére is szükség van, mivel az AB döntése mindenkire kötelező, illetve az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó kötelezettségnek nem csak az Alkotmánybíróság, hanem minden közhatalmat gyakorló szerv a címzettje.

A határozathoz öt bíró fűzött különvéleményt. Dienes-Oehm Egon szerint a többség azért döntött rosszul, mert nem vette figyelembe az Alaptörvény negyedik és ötödik módosítását és az Ehtv. módosításait, amely szerint az Abh1. indítványozói között szereplő egyházaknak 30 napon belül kérniük kellett volna egyházkénti elismerésüket. Mivel ezt az indítványozó nem tette meg, Dienes-Oehm szerint téves a jogszerűen hozott bírósági döntések megsemmisítése. A különvéleményhez Balsai István és Salamon László csatlakozott.

Szívós Mária Dienes-Oehm Egonhoz hasonlóan úgy érvelt, hogy az Ehtv. módosításainak hatályba lépésével az alkotmányjogi panasz okafogyottá vált, ezért az eljárást meg kellett volna szüntetni. Szívós utalt arra, hogy az indítványozó tudatosan és szándékosan mulasztotta el az új szabályok alapján kezdeményezni egyházkénti elismerését, és "az Alkotmánybíróság eljárásának folytatását kizárólag vagyonmentés céljából kérte, mert időközben rádöbbent arra, hogy saját mulasztása vagyona elvesztését eredményezheti."[64] A különvéleményhez Balsai István és Juhász Imre csatlakozott.

Zsugyó Virág

36/2014. (XII. 18.) AB határozat

Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog, bírósághoz fordulás joga

Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés - jogorvoslathoz való jog

A Kúria felülvizsgálati tanácsa eljárása felfüggesztése mellett kezdeményezte a konkrét ügyben alkalmazandó, a Magyar Köztársaság Kormánya és a Közép- és Kelet-európai Regionális Környezetvédelmi Központ Igazgatótanácsa közötti, a budapesti Regionális Központ jogállásáról szóló Megállapodás kihirdetéséről szóló 90/1996. (VI. 21.) Korm. rendelet (továbbiakban: Rendelet) egy szövegrésze alaptörvény-ellenességének, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását az Alkotmánybíróságtól (továbbiakban: AB). Kérte továbbá az eljárásban alkalmazandó diplomáciai vagy egyéb mentesség esetében szükséges eljárásról szóló 1973. évi 7. tvr. (továbbiakban: Tvr.) 5. § (1) bekezdésének "bíróságra vagy más" szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását is. Az alapul szolgáló ügyben az alperes Regionális Központ (továbbiakban: REC) a felperessel fennálló munkaviszonyát rendes felmondással megszüntette, majd tájékoztatta a felperest, hogy rendes jogorvoslattal a Pest Megyei Munkaügyi Bírósághoz fordulhat. Az elsőfokú bíróság 2009. május 22-én megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, illetve azt, hogy a REC a Magyar Köztársaság területén az ország jogszabályainak alárendelten működik. A fellebbezés folytán eljáró másodfokú bíróság a pert megszüntette, figyelemmel a Rendelet joghatóság alóli mentességére, és megállapította, hogy a jogorvoslati tájékoztatás nem minősül mentességről való lemondásnak. Az ezt követő felülvizsgálati eljárás során az indítványozó rámutatott arra, hogy az

- 114/115 -

együttesen alkalmazandó Rendelet, valamint Tvr. egy-egy szövegrésze alkotmányellenes. Az alkotmányossági aggály abban áll, hogy a szabályozás alapján kizárt, hogy a felperes munkaviszonyának megszüntetése kapcsán jogorvoslatban részesüljön, ami ellentétes a tisztességes eljáráshoz és a jogorvoslathoz való joggal. A Rendelet ráadásul számos alapjogra vonatkozó korlátozást is tartalmaz, ezért a szabályozási szint elégtelensége is alkotmányossági problémákat vet fel, amelyet az indítványozó szerint a jogalkotó azóta törvény elfogadásával kezelt, jelen ügyben azonban a Rendelet alkalmazandó, ezért annak alaptörvény-ellenessége vizsgálható. A Tvr. alkotmányossági vizsgálatát az indítványozó arra alapította, hogy a joghatóság alóli menetesség kérdésben a felügyeleti szerv a külpolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben határoz, amely határozat a bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező, ez pedig sérti a bírósághoz fordulás jogát és a bírói függetlenséget.

Az ügy előadó bírája Dienes-Oehm Egon volt.

Az AB mindenekelőtt megállapította, hogy a REC egy nemzetközi tevékenységre létrejött szervezet, amely bár magyarországi székhellyel alakult, és napi feladatai ellátása, valamint céljai megvalósítása érdekében magyar jogi személyiséggel bír, azonban az alapítók céljainak megfelelve de facto nemzetközi szervezetként került elismerésre. A REC a Magyar Köztársaság területén az ország jogszabályainak megfelelően tevékenykedik, ugyanakkor a Rendelet joghatóság alóli mentességet garantált a REC, illetőleg annak tulajdona és pénzeszközei vonatkozásában, kivéve, ha a REC kifejezetten lemond e mentességről. Az AB ezt követően kifejtette, hogy jelen alkotmányossági vizsgálat lényegi tárgya a nemzetközi szerződéssel létrehozott REC-nek biztosított joghatóság alóli mentesség tartalmának és alkotmányos korlátainak meghatározása. Ezzel összefüggésben megállapította, hogy a joghatóság - nemzetközi közjogi értelemben - a szuverén állam joga. Ehhez kapcsolódóan az immunitás mint mentesség a nemzetközi szervezet számára az idegen állam bírói joghatósága alóli mentességet jelenti, a másik fél számára pedig azt, hogy nem vonható bírósági eljárás alá. A nemzetközi jogban általában ismert a nemzetközi szervezet autonómiája munkajogi ügyekben, de ez az autonómia nem feltétel nélküli, biztosítani kell olyan alternatív eljárási utat, amely alkalmas a munkaügyi viták elbírálására, az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása érdekében. Az AB ezzel összefüggésben az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB) esetjogát is áttekintette, és megállapította, hogy a nemzetközi szervezet és alkalmazottai közötti munkaügyi jogvita elsődlegesen a szervezet autonómiájának körébe esik, vonatkozik rá a joghatóság alóli mentesség. Ez kivételt jelent a tisztességes eljáráshoz való jog alól, ugyanakkor a korlátozásnak meg kell felelnie a szükségesség-arányosság követelményének.

Az AB a REC immunitása kérdésével kapcsolatban mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy ha kifejezetten nem mond le a joghatóság alóli mentességről, akkor a Rendelet ezen szabálya sérti-e a bírósághoz fordulás jogát. A döntés mindenekelőtt kiemelte, hogy a REC függetlenségének biztosítása mellett a vele munkaviszonyban álló alkalmazottnak a bíróhoz való jogát is figyelembe kell venni a joghatóság alóli mentesség értelmezésekor. A nemzetközi szervezetek részére biztosított immunitás tehát a bírósághoz fordulás jogát korlátozza. A korlátozás szükségességével kapcsolatban a határozat kifejtette, hogy a jogintézmény a nemzetközi szervezet funkciójának biztosítására szolgál, védi feladata ellátásában az állami beavatkozástól. Az alkalmazottak kiválasztása a szervezet céljainak elérését közvetlenül szolgálja, ezért ebben a körben a részére garantált immunitás az Alaptörvény Q) cikke vonatkozásában is szükséges korlátja lehet a bírósághoz fordulás jogának.

Ezt követően az AB azt vizsgálta, hogy a bírósághoz fordulás jogának korlátozása arányban áll-e az immunitás céljával, azaz a nemzetközi szervezet függetlenségének és háborítatlan működésének biztosításával. Az immunitásra vonatkozó rendelkezés csak akkor tekinthető alkotmányos alapjog-korlátozásnak, ha az immunitás nem zárja ki teljesen, hogy a munkavállaló jogi igényeit érvényesítse a munkáltatóval szemben. A bíróság tehát joghatósága hiányának megállapítása feltételeként köteles megvizsgálni, hogy az adott szervezet joghatóság alóli mentességet élvez-e, és a szervezet e mentességről lemondott-e; amennyiben a mentességről nem mondott le, úgy az alkalmazottnak biztosítottak-e másik eljárást jogi igényeinek hatékony érvényesítése érdekében. A Rendelet immunitásszabályának alkalmazása során alkotmányos követelményként került megállapításra, hogy az immunitás a szervezetet csak abban az esetben illeti meg munkaügyi jogvitában, ha a munkavállaló ezáltal nem esik el vélt vagy valós jogi igényének bírói vagy más hatékony eljárásban történő érvényesítésétől. Ha ez a feltétel nem teljesül, a bíróság nem állapíthatja meg a joghatóság kizárását.

A szabályozási szint kérdésével összefüggésben az AB az indítványt arra hivatkozással utasította el, hogy a jogi helyzet a Rendelet hatályon kívül helyezésével és a kérdés törvényi szintű rendezésével stabilizálódott.

- 115/116 -

Az AB ezt követően megállapította, hogy az a megoldás, miszerint a miniszter határozata lényegében kitölti a bíróság döntésének tartalmát - vagyis a bíró nem mérlegelheti, hogy fennáll-e a joghatóság hiánya, hanem pusztán határozatba foglalja a miniszteri határozat tartalmát - sérti az ítélkezés függetlenségét. Persze, ez nem zárja ki, hogy a mentesség kérdésében az illetékes miniszter más formában állást foglaljon, de ez az állásfoglalás nem lehet kötelező a bíróságra. Önmagában az, hogy a diplomáciai vagy egyéb nemzetközi jogon alapuló egyéb mentesség kérdésében a külpolitikáért felelős miniszter rendelkezik szakértelemmel, nem indokolja olyan szabályozás kialakítását, amely sérti a bírói függetlenséget. Az AB ezért megállapította, hogy a Tvr. vonatkozó rendelkezése sérti a jogorvoslathoz való jogot, és kimondta a vonatkozó rendelkezések folyamatban lévő ügyekben történő alkalmazásának tilalmát.

Kiss László különvéleményében az alkotmányos követelmény megállapítását vitatta. Véleménye szerint mindenekelőtt azt kellett volna tisztázni, hogy a konkrét ügyben "külföldi", avagy "nemzetközi jog" alkalmazásáról van-e szó. Ennek eldöntése végül azt is eredményezhette volna, hogy az AB visszautasítja az indítványt a joghatósága hiányára tekintettel. Bár maga is arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgált ügy hátterében nemzetközi jog áll, azonban nem fogadta el azt a formalista felfogást, amely az AB joghatóságának fennállását attól teszi függővé, hogy magyar norma kihirdette-e az adott normát, annak tartalmi felülvizsgálata nélkül. Az alkotmányos követelmény helyett más hatásköri, hatalommegosztási követelményeket inkább tiszteletben tartó eszköz - így a jogalkotással okozott kár alkotmánybírósági megállapítása és a jogalkotó kötelezése a mulasztásból eredő kár reparációjára - alkalmazását tartotta volna indokoltnak.

Salamon László különvéleményében kifejtette, hogy a Tvr. vonatkozó rendelkezése nem sérti a bírói függetlenség elvét. A problémás kérdés ugyanis olyan mértékben speciális szakkérdés, amelynek megválaszolásához a külpolitikáért felelős miniszter rendelkezik szaktudással. A miniszteri felelősség pedig akkor töltheti be rendeltetését, ha abban az esetben, amikor valamely más, a végrehajtó hatalomtól független hatalmi ág döntésének külpolitikát érintő hatása van, a miniszter nyilatkozata ügydöntő. Nem értett továbbá egyet az alkotmányos követelmény megállapításával sem. Salamon szerint az AB-nak az alaptörvény-ellenesség megállapítása mellett biztosítani kellett volna a jogalkotónak a lehetőséget, hogy a vállalt nemzetközi jogi kötelezettség és az Alaptörvény összhangját megteremtse.

Mészáros Gábor

3001/2015. (I. 12.) AB határozat

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság

Alaptörvény II. cikk - emberi méltósághoz való jog

Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog

Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdés - diszkrimináció tilalma

Alaptörvény XXIII. cikk (1) bekezdés - választójog

A Kecskeméti Közigazgatási Bíróság kezdeményezte az országgyűlési képviselők választása kampányköltségeinek átláthatóvá tételéről szóló 2013. évi LXXXVII. törvény 8. § (4) bekezdés a) pontja alaptörvény-ellenessége megállapítását és konkrét ügyben való alkalmazási tilalmának kimondását. A támadott rendelkezés szerint az országgyűlési képviselőjelölt köteles visszafizetni az állam által biztosított kampánytámogatást, ha nem szerzi meg az egyéni választókerületben leadott érvényes szavazatok legalább 2%-át.

Az ügy előadó bírája Lévay Miklós volt.

Az Alkotmánybíróság az indítványt több elemében elbírálásra alkalmatlannak ítélte meg. Két vonatkozásban, a passzív választójog és a politikai vélemény szerinti hátrányos megkülönböztetés tekintetében találta érdemben elbírálhatónak az indítványt.

A testület szerint a passzív választójog (választhatóság) szempontjából az alkotmányossági aggály úgy és annyiban merül fel, hogy ez a fajta visszafizetési kötelezettség visszatartó erővel bír-e a passzív választójog konkrét gyakorlása szempontjából. A szükségesség-arányosság tesztjének lefolytatása során a testület megállapította, hogy a választások tisztaságának megőrzése és a választási eljárásnak a demokratikus legitimáció biztosításában megnyilvánuló funkciója olyan alkotmányos értékkel bír, amely korlátot állíthat a passzív választójog parttalan érvényesülésének. Ugyanis megszorító feltételek hiányában parttalanná, mi több, akár üzletszerűvé is válhatna a jelöltállítás, ezért a vizsgált korlátozást az Alkotmánybíróság az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján szükségesnek ítélte.

Az arányosság vizsgálata során a testület megállapította, hogy a 2014. április 6-ai választásokon a 2%-os küszöb kevesebb mint ezer szavazat összegyűjtésével teljesíthető volt. Tehát, a jelöltté váláshoz szükséges ötszáz ajánlás kétszeresénél kevesebb szavazat is elég volt a küszöb átlépéséhez, és ez a szám még teljes részvétel esetén sem emelkedne kétezer fölé. Ezért az Alkotmánybíróság a korlátozást arányosnak ítélte meg.

A testület a politikai véleménynyilvánítás tekintetében sem állapította meg hátrányos megkülönböztetés fennállását. Rámutatott ugyanis arra, hogy nem a jogszabály, hanem a választópolgárok közössége

- 116/117 -

tesz - egyébként szükségképpen - különbséget az egyes párttámogatott vagy éppenséggel ilyennel nem rendelkező jelöltek között a saját aktuális politikai véleményének megfelelően. Ezért a támadott szabályozás és az Alaptörvény által tilalmazott hátrányos megkülönböztetés között nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés.

Enyedi Krisztián

1/2015. (I. 16.) AB határozat

Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdés - magán- és családi élet, otthon, kapcsolattartás és jó hírnév tiszteletben tartásához való jog

Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdés - tisztességes hatósági ügyintézéshez való jog

Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozót egy magánszemély iWiW-felhasználói adatlapján[1], személy szerint megnevezve, az állatai között tüntette fel, valamint ügyvédi minőségét is érintően a jó hírnevét és hitelét rontó bejegyzéseket szerepeltetett. Az indítványozó ügyvéd alkotmányjogi panaszában kérte a Fővárosi Ítélőtábla mint harmadfokú bíróság 3.Bhar.16/2013/5. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésének, valamint XXIV. cikk (1) bekezdésének sérelmére tekintettel. Az indítványozó az alapügyben mint magánvádló vett részt. Az ügyvéd szerint az Ítélőtábla alaptörvény-ellenesen adott nagyobb teret a szólás szabadságának a jó hírnév és a tisztességes eljáráshoz való joggal szemben azzal, hogy becsületsértés elkövetésében nem találta bűnösnek a vádlottat. Az ítélőtábla azzal indokolta döntését, hogy az ügyvéd olyan közszereplőnek tekintendő, aki tűrni köteles az ügyben szereplő és ahhoz hasonló kifejezéseket.

Az ügy előadó bírája Balsai István volt.

Az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról döntött először. A testület kiemelte, hogy büntetőeljárásban önmagában a sértetti minőség nem alapozza meg az indítványozói érintettséget, de mivel az indítványozó magánvádlóként lépett fel az ügyben, és személyére vonatkozóan alapjogát érintő bírósági döntés született, ezért az AB elfogadta érintettségét.

Az AB érdemi vizsgálatát a jó hírnévhez való jog és a véleménynyilvánítás szabadságának egymáshoz való viszonyával foglalkozó korábbi döntéseinek összefoglalásával kezdte. A 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a hatóság, illetve hivatalos személy becsületének és jó hírnevének büntetőjogi védelme és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog szabadsága összefüggéseit vizsgálva kimondta, hogy nem ellentétes az Alkotmánnyal ezen személyek becsületének, jó hírnevének büntetőjogi védelme. A határozat ugyanakkor azt is megállapította, hogy az alkotmányosan védett véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatban tágabb, mint más személyek esetében. A véleménynyilvánításnak kitüntetett szerepe van, de az emberi méltóság, becsület, jó hírnév adott esetben a véleménynyilvánítás szabadságának korlátja lehet.

Az Alaptörvény rendelkezései kapcsán az AB megállapította, hogy "Az emberi méltósághoz való jog azonban nem egyszerű versengő alapjogként szerepel, hanem azt az Alaptörvény IV. módosítása értelmében, mintegy kiemelten védett alapjogot a véleménynyilvánítás elé helyezve kimondja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére."[32]

A testület a konkrét ügy kapcsán azt állapította meg, hogy az Ítélőtábla helytelenül sorolta az ügyvédet a nagyobb tűrési kötelezettséggel rendelkező közszereplők közé. Az AB szerint az ügyvédként eljáró személy pusztán ügyvédi minősége miatt nem tekinthető sem közhatalmat gyakorló személynek, sem közszereplő politikusnak. A bíróság tehát helytelenül értelmezte az Alkotmánybíróság vonatkozó gyakorlatát, amikor az ügyvédként bejegyzett személyt az igazságszolgáltatás más jogi végzettségű résztvevőivel azonos minőségben szereplőnek ítélte. Az Ítélőtábla döntését az AB alaptörvény-ellenesnek találta, mivel a fentiek alapján nem volt alkotmányos indoka annak, hogy a becsületsértés a sértett-magánvádló ügyvédi minőségére tekintettel ne lett volna büntetendő. Az ítélet tehát a testület szerint alaptörvényellenesen terjesztette ki a véleménynyilvánítás szabadságát, ami miatt sérült a panaszos emberi méltósága és jó hírnévhez való joga.

Az AB a bizonyítási eljárás hibáival kapcsolatos indítványi részeket hatáskör hiányában visszautasította, mert a konkrét ügyekben való ítélkező tevékenység nem képezheti alkotmánybírósági vizsgálat tárgyát. Alkotmányjogi panasz keretében csak arra van hatásköre, hogy alkotmányossági szempontból vizsgálja felül a bírói döntést, és kiküszöbölje az azt érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet.

A határozathoz Lévay Miklós, Paczolay Péter, Stumpf István és Sulyok Tamás fűzött párhuzamos indokolást.

Lévay Miklós szerint a testület nem határozta meg helyesen a visszautasítás jogalapját. Álláspontja szerint az érdemi összefüggés hiányára tekintettel kellett volna visszautasítani az ítélőtábla bizonyítási eljárására vonatkozó panaszt, mert az indítványozó

- 117/118 -

által felhívott alaptörvényi rendelkezés (XXIV. cikk) nem a bírósági, hanem a közigazgatási hatósági eljárás vonatkozásában fogalmazza meg a tisztességes eljárás követelményét. Lévay abban sem értett egyet a többséggel, hogy az érintettséget az állami büntető igény érvényesítésének kontextusába helyezte, mert az alkotmányjogi panasz csak valamely alapjog sérelme miatt nyújtható be, csupán az állam büntető igényének teljesítése vagy elmaradása miatt nem. Lévay szerint az érintettség fogalmának használata szélesebb alapjogvédelmi keret, mint ha pusztán az adott ügyben részes fél számára tenné ezt lehetővé.

Paczolay Péter véleménye szerint a többségi döntés indokolatlan módon tér el a korábbi gyakorlat elvi tételeitől, továbbá a bírói gyakorlatot érdemben nem segítő érvelést tartalmaz. A határozat a támadott bírói döntés logikáját követve arra helyezi a hangsúlyt, hogy az indítványozó ügyvéd közszereplő-e, jóllehet Paczolay szerint mindenekelőtt annak a kérdésnek van döntő jelentősége, hogy a megszólaló a közügyek vitájában fogalmazta-e meg álláspontját. Az alkotmánybíró álláspontja szerint a tényállásból semmi nem utalt arra, hogy a kifogásolt megjegyzések közügyek megvitatásához kapcsolódtak volna, így ennek hiányában jelen ügyben nem alkalmazhatók a közéleti szereplők fokozott bírálhatóságának mércéi. A párhuzamos véleményhez Lévay Miklós és Stumpf István is csatlakozott.

Stumpf István szerint a többségi döntéshez képest alaposabb vizsgálatot igényelt volna, hogy a büntető bíróság ítélete sértheti-e egyáltalán az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát, ha az indítványozó a vád képviselője, aki az állam büntető igényét érvényesíti a bíróság előtt. Stumpf azon a véleményen volt, hogy ne pusztán a magánvádlói minőség és az alapjogi érintettség - ami a legtöbb sértett által valószínűleg felhozható lesz - legyen az alkotmányjogi panasz befogadásának indoka.

Sulyok Tamás párhuzamos indokolásában arra hívta fel a figyelmet, hogy jelen ügyben nem pusztán a jó hírnév sérelme merült fel, hanem közvetlenül magának az emberi méltóságnak, az alapjog érinthetetlen magjának a sérelme is.

Zsugyó Virág

3013/2015. (I. 27.) AB végzés

Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdés - nemzetközi jog és a magyar jog összhangjának biztosítása

A másodfokon eljáró Szegedi ítélőtábla a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény, illetőleg a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban együtt: Btk.) azonos tartalmú rendelkezésének az Emberi Jogok Európai Egyezményének (továbbiakban: Egyezmény) 3. cikkébe ütközését állította, egyúttal a folyamatban lévő ügy felfüggesztésével az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) eljárását kezdeményezte. A Btk. vonatkozó szakasza szerint ugyanis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt terhelt nem bocsátható feltételes szabadságra, ami nincs összhangban az Egyezménnyel, illetve az annak alapján eljáró Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: EJEB) gyakorlatával, amely szerint minden fogvatartottnak biztosítani kell a rehabilitáció lehetőségét és a szabadulásra való esélyt. Az életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltnek joga tudni az ítélet meghozatalakor, hogy hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy szabadulására esély nyíljon. Bár az EJEB az indítvány benyújtásakor még nem hozott olyan jogerős ítéletet, amely ilyen ügyben elmarasztalta volna Magyarországot, ugyanakkor valamennyi Nagykamara által hozott ítéletnek kötelező hatálya van, Magyarország esetében az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdése alapján.

Az ügy előadó bírája Paczolay Péter volt.

Az AB hangsúlyozta, hogy az indítvány benyújtását követően lényegesen módosult a jogi helyzet, amelyre az indítvány okot adott. Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 59. §-a alapján az AB a nyilvánvalóan okafogyottá váló ügyek esetében az eljárást megszüntetheti. Figyelemmel arra, hogy az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem állt fenn - a jogi helyzet megváltozása miatt -, ezért az AB az eljárást megszüntette.

Czine Ágnes alkotmánybíró párhuzamos indokolásában arra mutatott rá, hogy indokolt lett volna az indítvány utáni jogalkotás fényében a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés jogintézményének részletes vizsgálata. Az életfogytig tartó szabadságvesztés akkor tekinthető az Egyezménnyel összhangban állónak, ha fennáll a szabadlábra helyezés és a felülvizsgálat lehetősége, azonban a felülvizsgálatra vonatkozó szabályozásnak és gyakorlatnak világosnak, nyilvánosnak kell lennie. A bírónő röviden utalt az EJEB gyakorlatára is, és megállapította, hogy a jelenlegi 40 évvel szemben körülbelül 25 év leteltét követően kellene sort keríteni a feltételes szabadságra bocsátás vizsgálatára, továbbá garanciális kérdés, hogy a köztársasági elnök kegyelmi döntését megalapozó indokok ismertek és hozzáférhetőek legyenek.

Salamon László párhuzamos indokolásában amellett érvelt, hogy az eljárás megszüntetésének a többségi döntéstől eltérően más indoka van. Felhívta a figyelmet arra, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem zárja ki az államfői kegyelem vagy a közkegyelem lehetőségét. Egyúttal pedig jelezte,

- 118/119 -

hogy az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdése a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést intézményesíti, ezért a bírói indítvány végső soron az Alaptörvény felülvizsgálatára irányul, amelyre az AB-nak nincsen hatásköre.

Lévay Miklós különvéleményében - amelyhez Kiss László is csatlakozott - amellett érvelt, hogy az indítvány előterjesztését követően beállt jogi helyzet vizsgálatát az AB-nak el kellett volna végeznie. Az eljárás megszüntetését a döntés az Abtv. és az ügyrendje alapján arra alapította, hogy az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn, az indítvány egyéb okból tárgytalanná vált. Az érvelés az alkotmánybíró szerint nem megalapozott, előtte ugyanis el kellett volna végezni a megváltozott helyzet tartalmi vizsgálatát. A többségi döntés nem szolgál magyarázattal arra, hogy az indítvány miért vált tárgytalanná. Fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy az indítvánnyal támadott Btk. szerinti rendelkezéseket a jogalkotó nem módosította, így a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés továbbra is része a hazai büntetőjogi szankciórendszernek, ezért az indítvány nem vált tárgytalanná, ráadásul az intézmény Egyezménnyel és az EJEB gyakorlatával való összhangja megkérdőjelezhető. Nem áll meg továbbá az okafogyottság azon az alapon sem, hogy az adott eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn. Az indítvány benyújtását követően az EJEB a Magyar László kontra Magyarország ügyben[2] elmarasztalta hazánkat, mivel a köztársasági elnök diszkrecionális jogkörébe tartozó kegyelem intézménye nem nyújt kellő garanciát a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek reményhez való jogának érvényesüléséhez. Lévay szerint az AB nem hozhatott megalapozott döntést arról, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés szabályozásának az Egyezménybe ütközése fennáll-e, mivel a releváns vizsgálatot nem végezte el.

Vélemény

Mindenképpen akceptálható a különvéleményt jegyző alkotmánybírák, valamint a párhuzamos indokolást író Czine Ágnes azon felvetése, miszerint az AB-nak az indítványt követően beállt jogi helyzetre figyelemmel el kellett volna végeznie az alkotmányossági vizsgálatot. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézményének továbbá nem csak az Egyezményhez való viszonyát, hanem az Alaptörvénnyel való összhangját is felül kellett volna vizsgálni. Az indítvány továbbá a Btk. vonatkozó rendelkezését támadta, amelyet az azt követő jogalkotás érdemben nem érintett, mivel a büntetések, az intézkedések, az egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény módosult. Az indítvány emiatt nem vált oka-fogyottá. Ráadásul az indítvány benyújtását követően az EJEB elmarasztalta Magyarországot. Érdemes még utalni Salamon László álláspontjára, miszerint az Alaptörvény intézményesíti a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, ezért az indítvány elutasításának azért is helye lenne, mert az az Alaptörvény felülvizsgálatára irányul. Az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdés második mondata pontosan arról rendelkezik, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. Ez a rendelkezés nem teszi kötelezővé a büntetést, hanem pusztán lehetőséget biztosít annak alkalmazására, egyúttal korlátozást is jelent arra az esetre, ha a jogalkotó ilyen büntetést alkalmazna. Az indítvány így nem értelmezhető akként, hogy az az Alaptörvény felülvizsgálatára irányult volna.

Mészáros Gábor

2/2015. (II. 2.) AB határozat

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság elve

Alaptörvény C) cikk (1) bekezdés - hatalommegosztás elve

Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog

Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés - bírói függetlenség elve

A Fővárosi ítélőtábla több bírói tanácsa - az eljárás felfüggesztése mellett - az Alkotmánybírósághoz (továbbiakban: AB) fordult, a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény (továbbiakban: Tv.) egyes rendelkezései alaptörvényellenességének megállapítását kérve. Az indítványozók szerint az állam közérdekvédelmi funkciójától meg kell különböztetni azon jogát, amelyet egy polgári jogi kötelem alanyaként gyakorolhat. Az indítványozók kifejtették, hogy az állam és egy pénzügyi intézmény között még közvetve sem állhat fenn olyan polgári jogi jogviszony, amelynek védelme érdekében a felperesnek az állammal szemben kellene pert indítania. A vonatkozó szerződéses jogviszonyok tekintetében a magyar állam nem polgári jogi jogalany. A Tv. ezzel ellentétes megoldása a jogállamiság és a hatalommegosztás elvét sérti. A jogállamiság sérelmét jelenti továbbá, hogy a magyar állam alperesi szerepe a perben nem értelmezhető, hiszen a perbeli jogképesség alapjaként nem rendelkezik olyan jogokkal, amelyeket az ítélet jogerőre emelkedése esetén

- 119/120 -

a fogyasztókra származtathat. Az állam bizonytalan perbeli helyzete és a jogszerzés hatályának szabályozatlansága pedig kétségessé teszi a bírósági döntések személyi és tárgyi hatályát. Az indítványozók a jogállamiság sérelmét látták abban is, hogy az ítéletek alapján nem állapítható meg egyértelműen, hogy annak jogereje mely személyekre, azoknak milyen ténybeli alapból származó jogaira és kötelezettségeire terjed ki. A probléma tehát jogértelmezéssel sem oldható fel. Az indítványozók szerint a Tv. nem veszi figyelembe a már meghozott határozatok alaki és anyagi jogerejét, ugyanis a szerződési feltételek semmisségét a perindítástól és annak kimenetelétől függően jogi tényként kell kezelni. Ez a megoldás pedig a jogerő alkotmányos indokok nélküli áttörését eredményezi. Az indítványozók kiemelik azt is, hogy a Tv. hatálya alatti időszakban az igazságszolgáltatás demokratikus jogállami környezetben működött. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét eredményezi szerintük, hogy az eljáró bíró a különleges szakismeretet igénylő következtetéseket pusztán a logika szabályai alapján, szakértői segítség nélkül kénytelen levonni, hiszen szakértő igénybevételét az eljárási határidők nem teszik lehetővé, a bizonyítás így okirati bizonyításra korlátozódik. Továbbá, az ítélet formálissá is válik, mert a bírónak rövid idő alatt több ezer oldalas peranyagot kell áttanulmányoznia anélkül, hogy a kereseti kérelmeket elkülöníthetné, minek következtében a bíró ítélkezési feladatát nem tudja a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) szabályai szerint ellátni. Abban az esetben pedig, ha a jogalkotó nem biztosítja a bizonyításra szoruló tény bizonyításának, valamint a bíró belső meggyőződésére épülő, megalapozott ítélkezés eljárásjogi feltételeit, akkor sérül a bírói függetlenség alkotmányos elve is.

Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.

Az AB mindenekelőtt hivatkozott arra, hogy a 34/2014. (XI. 14.) számú határozatában (továbbiakban: Abh.) már vizsgálta a Tv. több rendelkezésének alkotmányosságát, így az ítéletek erga omnes hatályával összefüggésben megállapította, hogy ítélt dologról van szó, ezért az indítványt ebben a részében visszautasította.

Ezt követően az AB az állam polgári jogi, perbeli jogalanyiságának a hatalommegosztás elvével és a jogállamisággal való kapcsolatát vizsgálta. Mindenekelőtt hivatkozott arra, hogy a polgári jogi jogalanyisághoz általában a perbeli jogképesség is kapcsolódik, de kivételes esetekben el is térhet tőle. A perbeli jogképességtől elkülönül a perbeli legitimáció, amely a fél és a per tárgya közötti anyagi jogi kapcsolatra vonatkozik. Az AB - hivatkozva az Abh.-ban kifejtettekre - megállapította, hogy jelen ügyben a perbeli legitimációt közvetve az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdése alapozza meg, mivel az ott ismertetett rendkívüli körülmények szükségessé tették az állam polgári eljárásban történő szerepvállalását. Az AB hangsúlyozta, hogy az állam magánjogi és közjogi minősége nem választható el élesen egymástól. Az állam az eljárásban a gyengébb felek érdekeinek érvényesítőjeként vesz részt, és nem mint az egyik hatalmi ág. A Tv. az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdésével összhangban született. Az állam alperesi helyzete továbbá a jogviták gyors, hatékony befejezését és a közérdek védelmét szolgálja.

Az indítványnak a jogbiztonság sérelmével kapcsolatos részében az AB kifejtette, hogy a Tv. tárgyi hatályából pontosan lehet következtetni annak személyi hatályára. A döntés felhívta a figyelmet arra, hogy egyáltalán nem szokatlan jelenség, ha egy polgári perben a tömegesen felmerülő igényeket az anyagi jogosultaktól eltérő szereplők érvényesítik. Ez pedig különösen irányadó azokban az esetekben, amikor az igény érvényesítéséhez közérdek fűződik - mint jelen esetben a fogyasztóvédelem. A testület szerint az állam szerepe a fogyasztók érdekeinek védelme, és mivel az állam egy konkrét szerződéses kikötés vonatkozásában átvállalta a fogyasztótól és a közérdekű kereset előterjesztésére jogosulttól az igényérvényesítést, ez összhangban van a fogyasztóvédelem alkotmányos követelményével.

A jogerő áttörésével kapcsolatban a döntés megállapította, hogy arra csak kellő súlyú alkotmányos indok meglétének igazolása esetén van lehetőség. A 10/1992. (II. 25.) AB határozatból az következik, hogy lezárt jogviszonyokat sem jogszabállyal, sem annak hatályon kívül helyezésével nem lehet alkotmányosan megváltoztatni. Az "érinthetetlenség" alól ugyanakkor kivételt jelenthet, ha azt a jogbiztonsággal konkuráló más alkotmányos elv elkerülhetetlenné teszi, és egyúttal nem okoz a céljához képest aránytalan sérelmet. A Tv. a bírói ítélettel lezárt jogviszonyokra azért terjesztette ki hatályát, mert a pervesztes adósokat azonos módon kívánta kezelni az ilyen pereket nem indító adósokkal. Az AB rámutatott arra, hogy a fogyasztói kölcsönszerződések adósai az egyensúlytalan szerződési feltételek teljesítésének kényszere következtében olyan gazdasági szükséghelyzetbe kerültek, amely az önrendelkezési szabadságukat kiüresítette, ez a helyzet pedig emberi méltóságukat is sérti. A jogalkotó ezzel az alaptörvény-konform megoldással kisebb érdeksérelmet okozott a pénzügyi intézményeknek, mint a pervesztes adósoknak okozott volna azzal, ha az elszámolásból kimaradtak volna.

Az AB végül a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét állító azon indítványi elemet vizsgálta, amely azt kifogásolta, hogy a Tv. alapján az ítélet formális-

- 120/121 -

sá válik. Az AB fenntartotta az Abh.-ban foglaltakat, miszerint a szabályozott perek alapvetően ténykérdések okirati bizonyításáról és az ehhez kapcsolódó jogkérdések megítéléséről szólnak, ezek pedig nem teszik szükségessé szakértő bevonását. Az AB rámutatott arra, hogy a Pp. alapján igénybe vehető bizonyítási eszközök körét a Tv. nem korlátozza, azokról - és a bizonyítás terjedelméről - az eljáró bíró dönt. Az eljárási határidők rövidsége pedig összhangban van a rendkívüli mértékben leszűkített tárgyú per lefolytatásának időigényével, a bizonyítás lehetőségétől a bíróságot és a feleket nem fosztja meg.

Czine Ágnes párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy az államnak a fogyasztóvédelemmel összefüggésben lévő közjogi minősége a jogalkotásban jelent meg, de nem a perbeli legitimációval összefüggésben. Az Alaptörvényből levezethető az állam kötelezettsége a jogalkotásra és a peres eljárás rendjének kialakítására vonatkozóan, ugyanakkor az ez alapján folyó perekben az állam már nem valamely hatalmi ágat jeleníti meg és nem is a gyengébb felek érdekeinek érvényesítője, hanem egyenrangú fél, akit nem illetnek meg többletjogosítványok. Ezzel tehát szétválik az állam közjogi és magánjogi minősége, egyúttal nem sérül a hatalommegosztás elve. Czine a jogerő áttörése kérdésében egyetértett azzal, hogy az jelen ügyben nem vezet a jogbiztonság elvének sérelméhez, mivel a hátrányos megkülönböztetés tilalma, az általános egyenlőségi szabály olyan kivételes indok, alkotmányos elv, amely a jogerő áttörése folytán megalapozhatja a korábban létrejött jogviszonyokba való beavatkozást.

Sulyok Tamás párhuzamos indokolásában szintén a jogerő feltörésének kérdésével összefüggésben jutott arra a megállapításra, hogy a Tv. hatályba lépését követően megindított, törvényi vélelem megdöntése iránti perekben megszülető jogerős ítéletek azért nem törik fel a korábban, egyedi perekben meghozott ítéletek jogerejét, mert a Pp. szerinti anyagi jogerő feltörésére vonatkozó konjunktív feltételek nem valósulnak meg, így legfeljebb a jogerős ítéletek párhuzamosságáról lehet szó. Az ítéletek közötti esetleges tartalmi ellentét pedig nem veti fel a jogerő áttörésének problémáját.

Kiss László különvéleményében hangsúlyozta, hogy az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdése nem több államcélnál, amely az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján nem elegendő az alapjogok korlátozásához. A perbeli önrendelkezési jog teljes elvonását jelenti továbbá, hogy a közfeladatra (ti. a fogyasztók védelmére és érdekeik képviseletére) hivatkozás megalapozhatja azt a törvényi megoldást, amely szerint a közvetlenül érintett hitelesek még csak beavatkozóként sem vehetnek részt saját ügyük intézésében. A hatalommegosztás elvével és az állami főhatalom funkcióival kapcsolatos többségi állásponttal szemben az alkotmánybíró amellett érvelt, hogy az állam a hatalmával visszaélve teremtett olyan helyzetet, amelyben az ellenérdekű fél hátrányosabb helyzetbe került. Az AB döntése nem kisebb kérdést vet fel jelen ügyben, mint a hatalommegosztás elvével kapcsolatos paradigmaváltásét. Kiss rámutatott arra, hogy az Alaptörvény elfogadását követően (és némileg azt megelőzően is) az Országgyűlés a kétharmados felhatalmazással félretette a hatalommegosztás követelményét, magát a legfelsőbb államhatalmi szervként aposztrofálta, és ennek következtében felbomlott a fékek és ellensúlyok rendszere. Álláspontja szerint az AB azáltal, hogy a fogyasztók jogainak védelmére vonatkozó indokokat részesítette előnyben, gyakorlatilag elismerte a törvényhozó hatalom szupremáciáját, amely a hatalommegosztás súlyos sérelmét jelenti, egyúttal "szabad átjárhatóságot" biztosít a törvényhozó hatalomnak az egyes hatalmi ágak között. A jogerő áttörésével kapcsolatban kifejtett többségi álláspont a bíró szerint a jogbiztonság elvére vonatkozóan 1992 óta kialakított gyakorlat felülbírálatát jelenti. A döntés ráadásul a szükségességi-arányossági teszt alkalmazása helyett anyagi igazságossági érvek mentén igazolja a jogerő áttörését.

Lévay Miklós is különvéleményt fogalmazott meg, melyben az Abh.-hoz fűzött különvéleményét fenntartotta, egyúttal hangsúlyozta, hogy a Tv. nem biztosítja a bírák számára a függetlenség biztosítékaként érvényesülő, megfelelő eszköztárat, így sérti a tisztességes eljárás követelményét.

Pokol Béla azért nem értett egyet a többségi határozat rendelkező részével, mert álláspontja szerint az olyan formula Alaptörvénybe iktatását jelenti, amely gyakorlatilag alaptörvény-kiegészítést eredményez, erre pedig az AB-nak nincsen hatásköre.

Vélemény

Az alapul szolgáló jogszabály, valamint a tartalom azonossága miatt a 34/2014. (XI. 14.) AB határozatról és a 2/2015. (II. 2.) AB határozatról egységes vélemény megtétele indokolt. A döntés mindkét esetben nem kisebb kérdésről, mint a különleges helyzetben érvényes alkotmányos minimumról, valamint az ilyenkor döntésre jogosultjogköréről (vagy annak korlátairól) szól, még akkor is, ha mindezt az AB kifejezetten nem mondja ki. Egyedül a különvélemények - ezen belül pedig főként Kiss László alkotmánybíróé - utalnak a kérdés valós súlyára. A Tv. maga is a gazdasági világválság hatásának ered-

- 121/122 -

ménye, vagyis egy különleges helyzetnek, a gazdasági szükséghelyzetnek egy, a társadalom jelentős részét érintő manifesztuma.

A második döntés különvéleménye is hangsúlyozza, hogy a Tv. államcélon, közfeladaton alapuló jogkorlátozást valósít meg anélkül, hogy az AB eddigi alapjog-korlátozással kapcsolatos tesztjét, követelményét figyelembe vette volna. Ebből pedig az következik, hogy az állam a társadalom széles rétegeit érintő problémára hivatkozással, az állam intézményvédelmi kötelezettségéből eredő szabályalkotással az eddigi alapjogvédelmi mechanizmust megkerülheti, és ennek nincsen valós kontrollja. Az AB tehát azáltal, hogy elismerte a Tv. tartalmát, az abban foglalt jogkorlátozásokat, anélkül, hogy érdemi korlátozási tesztet lefolytatott volna, gyakorlatilag elismerte a kétharmados parlament döntési jogának kizárólagosságát és felülbírálhatatlanságát különleges helyzetekben. A kivételes helyzetekben való jogkorlátozás szempontjából a jogirodalomban két álláspont figyelhető meg. Az egyik gyakorlatilag elismeri, hogy a hagyományos jog (így az alkotmány) szabályai, az állam, a társadalom megóvása érdekében "felfüggeszthetők" (ennek számtalan formája lehet, például speciális alkotmányi szabályok alkalmazása, a döntési kompetencia egyetlen szervre vagy személyre telepítése stb.). A másik álláspont szerint még különleges helyzetekben sem függeszthető fel az alkotmány(osság) minimuma, ellenkező esetben az alkotmányosság - végső soron pedig a demokratikus államrend - eróziója visszafordíthatatlanná válna. A többségi döntés az előbbi állásponthoz áll közel, a különvélemények pedig sokkal inkább az utóbbihoz. Álláspontom szerint a vita eldöntésének az a kulcsa, hogy a krízishelyzet kialakulása és az arra adandó válasz között mennyi idő áll rendelkezésre. Egy példával élve: ha váratlan terrortámadás éri az országot, akkor a pánik, a sokk és a félelem miatt gyors, látványos, azonnali intézkedést vár el a társadalom többsége az államtól, ebben az esetben tehát a sürgősség (az amerikai irodalomban: "azonnali szükség" vagy "szükségszerűség") miatt kevésbé lehetséges a hagyományos (alkotmányos) szabályok betartása. A jogkorlátozás az alapvető jogkorlátozási tesztek félretételével és pusztán a közérdekre hivatkozással fog bekövetkezni (más kérdés, hogy utólag az intézkedések alkotmányossági felülvizsgálata elengedhetetlen). Ilyen helyzetekben - az azonnali intézkedési kötelezettség miatt - nagyobb az esélye az "alkotmányos minimum" figyelmen kívül hagyásának. A valóságban az intézkedések előzetes alkotmányossági kontrollja nem reális elvárás - ez persze nem jelenti azt, hogy ez a jó és követendő eljárás. A jelen döntések alapjául szolgáló gazdasági krízis is különleges helyzetnek tekinthető, ugyanakkor a konkrét ügyben éppen az azonnali szükség hiányzik. Ebből következően olyan különleges helyzetről beszélünk, ahol lett volna idő az alkotmányos minimum megtartásával kezelni a problémát.

Az alkotmányos minimum számonkérése pedig az AB feladata lenne. Fontos a probléma kezelése, de - egyetértve Kiss László érveivel - az alkotmányosság minimumának, az alkotmány "ígéretének" betartása alól nem tehetők kivételek.

Mészáros Gábor

3023/2015. (II.9.) AB határozat

Alaptörvény II. cikk - emberi méltósághoz való jog

Alaptörvény XXVII. cikk - szabad mozgáshoz való jog

Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény (2007. évi XCII. törvény)

Az alapvető jogok biztosa kezdeményezte az Alkotmánybíróság eljárását, mert a személyszállítási szolgáltatásokról szóló 2012. évi XLI. törvény (továbbiakban: Sztv.) 51. § (4) bekezdése úgy módosult, hogy kikerült a törvényből az akadálymentesítés megvalósítására vonatkozó határidő. Az indítványozó szerint sérti az emberi méltósághoz és a szabad mozgáshoz való jogot, továbbá ellentétes a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménnyel (továbbiakban CRPD), hogy az akadálymentesítésre a törvény nem tűz határnapot, csupán annyit ír elő, hogy az átalakításokat "fokozatosan" kell végrehajtani a közösségi közlekedési eszközökön, pályaudvarokon, állomásokon és megállóhelyeken.

Az alapvető jogok biztosa szerint az egyenlő emberi méltóságból és az esélyegyenlőség megteremtésére vonatkozó kötelezettségből - Alaptörvény XV. cikk (4) bekezdés - következően az állam kötelessége felszámolni a mozgáskorlátozott személyek súlyosan egyenlőtlen helyzetét. Az indítványozó rámutatott arra, hogy az akadálymentesítés befejezésének eredetileg 2010. január 1-jei határidejét a jogalkotó egyszer már kitolta 2013. január 1-jére. A biztos a határidő teljes elhagyását visszalépésnek értékelte, mert szerinte erre csak különös indok alapján kerülhetne sor, és a kizárólag gazdasági nehézségekre való hivatkozás nem tekinthető ilyennek. A nemzetközi szerződésbe ütközés megállapítását azért kérte, mert álláspontja szerint a vállalt kötelezettségek "fokozatos" megvalósítása az anyagi források hiányára való hivatkozással a teljesítés elmaradásához vezethet, és így a fogyatékkal élő személyek jogai sérülnek.

Az ügy előadó bírája Stumpf István volt.

Az indítvánnyal összefüggésben az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) áttekintette a fogyatékkal élők közúti közlekedésben történő részvételét elősegítő szabályokat, és közforgalmú menetrend alapján

- 122/123 -

végzett személyszállításhoz való hozzáférést biztosító normákat. A testület ezt követően azt vizsgálata meg, hogy az egyenlő emberi méltóságból és a szabad mozgáshoz való jogból levezethető-e alapjog vagy állami kötelezettség a menetrend szerinti személyszállítási szolgáltatások akadálymentesítésére, illetve arra vonatkozó konkrét határidő megállapítására. Az Alkotmánybíróság szerint az előbb említett alapjogokból és az esélyegyenlőség megteremtésére vonatkozó kötelezettségből levezethető, hogy az államnak intézkedéseket kell tennie annak érdekében, hogy a tömegközlekedéshez való egyenlő esélyű hozzáférés feltételeit megteremtse. Ez a testület érvelése szerint konkrét határidőt tartalmazó előírás nélkül is az állam állandó kötelezettsége. Éppen ezért nem alaptörvény-ellenes, hogy az akadálymentesítést az Sztv. módosult szövege szerint nem konkrét határnapra kell teljesíteni, hanem csak "fokozatosan." Az AB szerint ezzel az állam nem kapott felmentést az Alaptörvényből eredő kötelezettségének teljesítése alól, így nem valósult meg az indítványozó által támadott visszalépés. A testület megjegyezte továbbá, hogy az akadálymentesítés elmaradása miatt sérelmet szenvedetteknek többféle lehetősége (személyiségi jogi per, panasz) van igényérvényesítésre.

A nemzetközi szerződésébe ütközés vizsgálatakor az AB megállapította, hogy a CRPD szövegéből csak annyi következik, hogy az intézkedéseket fokozatosan, az állam rendelkezésére álló erőforrások felső határáig kell megtenni. Konkrét határidő vagy határnap kijelölését nem teszi kötelezővé a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény, ezért a testület nem állapított meg alaptörvény-ellenességet.

A határozathoz Czine Ágnes párhuzamos indokolást fűzött, két alkotmánybíró pedig nem értett egyet a többségi döntéssel.

Czine Ágnes szerint a mozgáskorlátozott személyeknek nincs ugyan joga a konkrét határidőhöz kötött akadálymentesítésre, de ez nem foszthatja meg őket az egyéni igényérvényesítés lehetőségétől abban az időszakban, mialatt az állam nem tesz eleget a kötelezettségének. Többek között a Kúria egy döntésére hivatkozott, amelyben a bíróság kimondta, hogy csak akkor van helye kimentésnek, ha az állam (a konkrét esetben a buszpályaudvar üzemeltetője) ténylegesen is intézkedéseket tesz az akadálymentesítés megvalósítása érdekében. Czine álláspontja szerint a fokozatos megvalósítás magában foglalja a tényleges intézkedésre vonatkozó kötelezettséget, ami megalapozza az állam felelősségre vonását különböző fórumok előtt.

Kiss László különvéleményében amellett érvelt, hogy az akadálymentesítéssel kapcsolatos feladatok határidejét folyamatosan kitoló tendencia (az eredeti határidő módosítása majd teljes eltörlése) jogbizonytalanságot okoz, és sérti az esélyegyenlőség megteremtését, továbbá a nemzetközi kötelezettségvállalások szempontjából is tarthatatlan. Kiss szerint - akárcsak az indítványozó szerint - a fokozatosság visszalépést jelent, ami alapjogok esetén csak különös indok miatt képzelhető el. Úgy véli, hogy a visszalépés indoka nem alapulhat kizárólag gazdasági nehézségeken.

A döntéshez Lévay Miklós is különvéleményt fűzött. Szerinte mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet kellett volna megállapítania az Alkotmánybíróságnak, mert a támadott jogi szabályozás Alaptörvényből levezethető lényeges tartalma hiányos. Lévay különbséget tesz az alkotmányossági szint és konkrét helyzet között. Ügy véli, hogy az esélyegyenlőség megteremtése valóban olyan alaptörvényi kötelezettség, amely az államot folyamatosan terheli, de mivel ebben az esetben egy jól körülhatárolható területről, a tömegközlekedésről van szó, ezért a határidő megállapítása elengedhetetlen. E nélkül ugyanis sérül a fogyatékkal élők emberi méltósága és a jogbiztonság is, mivel kiszámíthatatlanná válik az állami működés (ami a fogyatékkal élők számára a személyes sorsuk alakulását is kiszámíthatatlanná teszi).

Zsugyó Virág

3024/2015. (II. 9.) AB határozat

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság

Alaptörvény M) cikk (1) bekezdés - vállalkozás szabadsága

Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése - vállalkozáshoz való jog

Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog

Alaptörvény XV. cikk - diszkrimináció tilalma

Az indítványozó alkotmányjogi panaszában több jogszabályt [2013. évi CCXXXII. törvény a nemzeti köznevelés tankönyvellátásáról (továbbiakban: Ntt.), 501/2013. (XII. 29.) Korm. rendelet (továbbiakban: Korm. r.), 17/2014. (III. 12.) EMMI rendelet (továbbiakban: Rendelet)] támadott, amelyek a tankönyvpiac állami megszervezését, a tankönyvvé minősítés kritériumait szabályozzák. Az indítványozó álláspontja szerint a jogalkotó a korábban kialakult és hosszabb ideje működő piaci viszonyokba előzetes vizsgálat nélkül, súlyosan piackorlátozó, illetve monopolizáló módon, szakmai szempontokat mellőzve avatkozott be. A rendelkezések a tankönyvkiadóknak a jogszabályok hatályba lépése előtt végrehajtott,

- 123/124 -

immáron feleslegessé vált fejlesztési és egyéb költségeit illetően nem kártalanítják, így azok sértik az érintettek tulajdonhoz való jogát. Az indítványozó szerint a jogszabályi rendelkezések révén megvalósuló állami beavatkozás ellentétes a jogállamiság elvével, a szabályozást végrehajtó intézmények [Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (továbbiakban: OFI), Könyvtárellátó Kiemelkedően Közhasznú Nonprofit Kft., Nemzeti Tankönyvtanács] kijelölése diszkriminatív, illetve sérti a vállalkozás szabadságát. Sértik továbbá a tanulás és a tanítás szabadságát, és ezzel összefüggésben is a vállalkozáshoz való jogot, mivel a támadott jogszabályi rendelkezések lényegében megszüntették a tankönyvkiadási tevékenység végzésének további lehetőségét. Az indítványozó szerint a rendelkezések ellentétesek a hátrányos megkülönböztetés tilalmával is, mivel a jogi szabályozás megváltoztatása eredményeként a hasonló tevékenységet végző piaci szereplők aránytalanul eltérő bánásmódban részesülnek.

2014. január 1-jén lépett hatályba az Ntt., amely a folyamatban lévő tankönyvvé minősítési eljárások azonnali leállításáról rendelkezett. Ezt az indítványozó szerint visszamenőleges hatállyal terjesztette ki azon könyvekre, amelyeket korábban már jóváhagyásra benyújtottak. Továbbá az Ntt. megalkotásával az állam a már meglévő, tartósan kialakult piaci viszonyokba avatkozott be, piacszűkítő és monopolizáló intézkedéssel. Az intézkedés a bevezetése előtt nem biztosított több éves türelmi időt annak érdekében, hogy az érintett piaci szereplőknek módjuk legyen veszteségeiket minimalizálni, és gazdasági stratégiájukat az új helyzethez alakítani. A Korm.r. megalkotásával a Kormány kijelölte a tankönyvellátásban közreműködő szervezeteket, mellyel a korábban teljesen szabad piaci alapú tankönyvfejlesztést és kiadást monopolizálta. A Rendelet az indítványozó szerint diszkriminatív helyzetet teremtett azzal, hogy az OFI-n kívül a többi tankönyvkiadó csak nyilvános felhívás esetén nyújthat be könyvet jóváhagyásra, továbbá a miniszteri pályázatban kiválasztott könyvekre nem vonatkoznak a más könyvekre előírt formai és jogi követelmények, és sehol sem kerültek szabályozásra a miniszteri pályázat szakmai és egyéb feltételei. Ráadásul az új szabályozással a korábban már engedélyt kapott könyvek egy évet veszítettek az eredetileg öt tanévre szóló engedélyükből. Az iskolai tankönyvrendelés elküldésének lehetősége fenntartói jóváhagyáshoz kötötté vált. A rendelet lehetővé tette a kartonált borítójú könyvek tartós tankönyvként való engedélyeztetését, miközben a piaci kiadók számára korábban kizárólag a keménytáblás vagy flexibilis kötésmódú könyvek esetében volt erre lehetőség. Az indítványozó hivatkozott még az Emberi

Erőforrások Minisztériuma (EMMI) köznevelésért felelős államtitkára és a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) elnöke által a tankerületi igazgatóknak és az iskolaigazgatóknak címzett levelére, amelyből megállapítható, hogy az állami fenntartású iskolák és az ott tanító pedagógusok az addigi gyakorlattól eltérően nem a hivatalos tankönyvjegyzékről, hanem egy rendkívül leszűkített tankönyvlistáról rendelhetnek csak tankönyvet. Az indítványozó szerint diszkriminatív, hogy amíg a nem állami fenntartású iskolák a tankönyvjegyzékről valamennyi tankönyvet szabadon rendelhették, addig a KLIK fenntartásában álló iskolák kizárólag a szűk, "javasolt" listáról választhattak.

Az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) először az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának formai és tartalmi feltételeit vizsgálta, amelyeket megfelelőnek talált. Majd előrebocsátotta, hogy az Alaptörvény XI. cikk (2) bekezdésében, valamint XV. cikk (4) bekezdésében foglaltak alapján az alapfokú oktatás rendszert, továbbá az abban való saját részvételét az állam felülvizsgálhatja, és ez egyben folyamatos kötelezettsége is. Az AB azt is kiemelte, hogy a tankönyvellátó rendszer átalakításának célja az egységesség, a színvonal biztosítása, az állami kontroll és az olcsóbb tankönyvellátás volt.

Az indítványozó többek között a jogállamiság sérelmére is hivatkozott, melynek kapcsán a testület kimondta, hogy alkotmányjogi panasz keretében csak a visszaható hatályú jogalkotásra és a felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetén vizsgálódik, mert alkotmányjogi panasz csak alapvető jogok sérelme esetén nyújtható be. Az AB szerint a támadott rendelkezések vonatkozásában a visszamenőleges hatályú jogalkotást megállapítani nem lehet, ezért az indítványt ezen részében az Alkotmánybíróság elutasította. A testület szerint nem sérti a jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményét, hogy tankönyvként kizárólag olyan könyv hozható forgalomba, amelyet az új törvény felhatalmazása alapján kiadott miniszteri rendelet alapján nyilvánítottak tankönyvvé, tehát a korábban tankönyvvé nyilvánított könyvek főszabály szerint tankönyvként nem hozhatók forgalomba; vagy hogy a folyamatban levő tankönyvvé minősítési eljárások azonnali leállításáról rendelkezett a törvény, visszamenőleges hatállyal kiterjesztve azon könyvekre, amelyeket a kiadók - éppen az állam ösztönzésére, jóhiszeműen - átdolgoztak, és korábban jóváhagyásra benyújtottak. Az AB úgy érvelt, hogy a visszaható hatályú jogalkotás tilalma az anyagi jog alapján már létrejött jogviszonyokra vonatkozik, de az indítványozó esetén nem áll fenn ilyen, mert a támadott szabályozás a jövőre nézve változtat a tankönyvellátás rendszerén.

- 124/125 -

A kellő felkészülési idő vizsgálata kapcsán az AB kifejtette, hogy a jogszabály alkalmazására vonatkozó felkészülési idő megfelelősége az Alkotmánybíróság értelmezésében a jogkövető magatartás tanúsítására való felkészülést jelenti, és nem a jogszabály gazdasági következményeire való felkészülést. A testület szerint az Ntt. rendelkezéseihez igazodó, jogkövető magatartás tanúsításához külön felkészülésre nem volt szükség, ezért az indítványt ebben a részében elutasította.

Érintettség hiányában utasította vissza az indítvány azon részét az AB, amely az Alaptörvény X. cikkében foglalt tanulás, illetve tanítás szabadságával ellentétesnek tartotta a Rendelet 2. § (2) bekezdését, valamint 30. § (2) bekezdését, mert az indítványozó egy tankönyvkiadó.

Az alkotmányjogi panasz a vállalkozáshoz való jog sérelmét is állította. Az AB korábbi gyakorlatára hivatkozva azt állapította meg, hogy a vállalkozás joga nem korlátozhatatlan: "senkinek sincs alanyi joga egy meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához'" A vállalkozáshoz való jog csupán annyit jelent, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást.[35] Erre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az iskolák választási lehetőségének szűkítése önmagában nem okozza a szolgáltató(k) vállalkozáshoz való jogának sérelmét. Ez a korlátozás a testület szerint alapvetően a felhasználók, az iskolák választási lehetőségeinek korlátozását jelenti az általuk felhasználható tankönyvek tekintetében. Az indítványozó vállalkozáshoz való jogának sérelmét ebben az összefüggésben nem állapította meg az AB.

A tulajdonhoz való jog kapcsán sem talált alaptörvény-ellenességet a testület. Az AB szerint a vállalkozás árbevételének a támadott jogszabályi rendelkezések állítólagos hatásaként bekövetkezett csökkenése, vevőkörének csökkenése, szellemi termékeinek leértékelődése, a gazdálkodás felmerülő költségeinek megnövekedése semmiképp sem tekinthető a tulajdon korlátozásának, sem elvonásának.

Az indítványnak a diszkrimináció tilalmára hivatkozó részét is elutasította az Alkotmánybíróság. Nem diszkriminatív például, hogy kísérleti tankönyvfejlesztésben kizárólag az OFI vehet részt, továbbá az sem, hogy az OFI-n kívül a többi tankönyvkiadó csak nyilvános felhívás esetén nyújthat be könyvet jóváhagyásra. Az AB szerint az OFI a közoktatás és a felsőoktatás területén egyaránt igen széles körben meghatározott - és alapvetően koncepcionális, oktatás-stratégiai - feladatokat ellátó költségvetési szervként még a részleges jellegű könyvkiadási tevékenységét illetően sem tartozhat a szabályozás szempontjából azonos csoportba egy kifejezetten és kizárólagosan gazdasági tevékenységet végző, profitorientált gazdálkodó szervezettel. Ebből következően az indítványozó és az OFI nem tartozik azonos csoportba, ami miatt helyzetük nem összehasonlítható, és így nem valósul meg a hátrányos megkülönböztetés.

A határozathoz Pokol Béla és Stumpf István párhuzamos indokolást, Czine Ágnes, Kiss László és Lévay Miklós különvéleményt csatoltak.

Stumpf István párhuzamos indokolásában rámutatott arra, hogy az AB elmulasztotta tágabb kontextusban értékelni a vállalkozáshoz való jog esetleges sérelmét, mert nem vette figyelembe, hogy a jogalkotó a keresleti oldal szabályozásán keresztül szűkítette le az indítványozó vállalkozási lehetőségét. Stumpf szerint a vállalkozás szabadságának védelme során nem csupán általánosságban a vállalkozás lehetőségét kellene védeni, hanem bármely konkrét vállalkozási tevékenység folytatásának a lehetőségét is, mert e nélkül a vállalkozáshoz való jog tartalma kiüresedik. A kellő felkészülési idő kapcsán Stumpf felvetette, hogy a testület tisztázza le gyakorlatát, mert "egy alapjogot érintő kedvezőtlen szabályozási változásnak - még ha az egyébként absztrakt módon tartalmilag összhangban is áll az Alaptörvénynyel - előreláthatóan és kiszámíthatóan kell bekövetkeznie, ellenkező esetben a jogállamiság sérelmén keresztül a szabályozással érintett Alaptörvényben biztosított jog (pl. vállalkozás szabadsága, szociális biztonság) sérelmét eredményezheti, különösen, ha nem társul hozzá megfelelő kompenzáció."[81]

Czine Ágnes nem értett egyet a többségi döntéssel, mert szerinte a támadott szabályozás sérti a tulajdonhoz való jogot. Amellett érvelt, hogy az indítványozó jövőbeli szolgáltatásai jellegüket tekintve alanyijog-közeliek, ezért azok tulajdoni várománynak minősülnek, vagyis alkotmányos védelemben részesülhetnek. A tankönyvellátás 2014. január 1-jén hatályba lépett szabályozása pár hónapon belül átalakította a tankönyvellátás korábbi rendszerét. Ennek következtében az indítványozó korábbi meghatározó jelenléte a tankönyvellátás piacán jelentősen visszaesett, az évekre előre kiszámítható és tervezhető jogszerzés lehetőségét rövid időn belül megszüntették, ami a tulajdonhoz való jog korlátozását eredményezte. Az indítványozó tulajdonhoz való jogának korlátozhatósága körében Czine szerint a tankönyvellátás ingyenességéhez fűződő közérdeket legitim cél lehet, de úgy gondolja, hogy a korlátozó rendelkezéséket ebben az esetben is csak felmenő rendszerben lehetne bevezetni.

Kiss László szerint a határozatnak meg kellett volna állapítania a jogbiztonság, a vállalkozáshoz való jog,

- 125/126 -

a tulajdonhoz való jog és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a sérelmét az indítványban hivatkozott indokok szerint.

Lévay Miklós szerint a támadott szabályozás hátrányos megkülönböztetést valósít meg. Nem értett egyet a többségi döntéssel abban, hogy az Alkotmánybíróság az OFI-t költségvetési szerv jellege miatt kiemelte a támadott szabályok hatálya alá tartozó alanyok homogén csoportjából. Lévay szerint az AB gyakorlatából az következett volna, hogy a csoportképző ismérv a szabályozási koncepció, ami alapján az OFI-ra és az indítványozóra mint a tankönyvpiac szereplőire azonos jogszabályok irányadóak.

Vélemény

Az AB korábbi gyakorlatában kifejtett elveket nem követve súlyosan alapjog-korlátozó döntést hozott. Jelen ügyben a "technika" az volt, hogy a testület el sem jutott az alapjogok korlátozása esetén alkalmazott szükségességi-arányossági vizsgálathoz. Ezt úgy érte el, hogy kimondta: az indítványozó vállalkozáshoz való jogának sérelme ebben az összefüggésben nem állapítható meg. Vagy az indítványozó gazdasági tevékenységét nem tekintette tulajdoni várománynak, vagy az OFI-t és a többi tankönyvkiadót nem tekintette azonos csoporthoz tartozónak a tankönyv-kereskedelem piacán (azért, mert az OFI-nak egyéb tevékenységei is vannak). Tehát az AB megelőzte - és ezzel visszautasította - azt, hogy érdemben vizsgálnia kelljen a tankönyv-kereskedelem államosításának alkotmányosságát.

Zsugyó Virág ■

JEGYZETEK

[1] Az iWiW egy magyar közösségi weboldal volt, amely - eredetileg WiW néven - 2002 és 2014 között működött.

[2] Az ügy összefoglalója a Fundamentum 2014/4. számában olvasható.

Lábjegyzetek:

[1] A szerző jogász, Országgyűlés Hivatala.

[2] A szerző jogász.

[3] A szerző jogász, PhD hallgató EKINT, DE ÁJK.

Enyedi Krisztián[1] - Mészáros Gábor[2] - Zsugyó Virág[3]: Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntéseiből (Fundamentum, 2015/1., 106-126. o.)

Absztrakt

Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdés - közérdekű adat megismeréséhez való jog

Alaptörvény III. cikk (1) bekezdés - kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalma

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság elve

Alaptörvény C) cikk (1) bekezdés - hatalommegosztás elve

Alaptörvény M) cikk (1) bekezdés - vállalkozáshoz való jog

Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés - hátrányos megkülönböztetés tilalma

Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog

Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés - jogorvoslathoz való jog

Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés - bírói függetlenség elve

Vélemény

Alaptörvény VII. cikk - vallásszabadsághoz való jog

Alaptörvény VIII. cikk (2) bekezdés - egyesüléshez való jog

Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog

Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog, bírósághoz fordulás joga

Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés - jogorvoslathoz való jog

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság

Alaptörvény II. cikk - emberi méltósághoz való jog

Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog

Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdés - diszkrimináció tilalma

Alaptörvény XXIII. cikk (1) bekezdés - választójog

Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdés - magán- és családi élet, otthon, kapcsolattartás és jó hírnév tiszteletben tartásához való jog

Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdés - tisztességes hatósági ügyintézéshez való jog

Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdés - nemzetközi jog és a magyar jog összhangjának biztosítása

Vélemény

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság elve

Alaptörvény C) cikk (1) bekezdés - hatalommegosztás elve

Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés - tisztességes eljáráshoz való jog

Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés - bírói függetlenség elve

Vélemény

Alaptörvény II. cikk - emberi méltósághoz való jog

Alaptörvény XXVII. cikk - szabad mozgáshoz való jog

Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság

Alaptörvény M) cikk (1) bekezdés - vállalkozás szabadsága

Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése - vállalkozáshoz való jog

Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog

Alaptörvény XV. cikk - diszkrimináció tilalma

Vélemény

Tartalomjegyzék