Az Alaptörvény elfogadása számos területen változást eredményezett, amelynek eredményeként - többek között - a vallási közösségekre vonatkozó részletszabályokat is sarkalatos törvény határozza meg. A korábbi szabályozást [a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt (a továbbiakban: Ltv.)] előbb a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény,[1] illetve később a 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) váltotta fel. Az új törvény - az Alaptörvény VII. cikkével összhangban és figyelemmel a nemzetközi dokumentumokra - tartalmazza a lelkiismereti és vallásszabadság lényegi tartalmára vonatkozó rendelkezéseket, valamint a vallási közösségek jogállására, működésére, az egyházként történő elismerésre, az egyházi jogi személyek nyilvántartására, átalakulására és megszűnésére vonatkozó részletszabályokat.
Az alaptörvényi definíció szerint az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre. A korábbi szabályozástól eltérően az Ehtv. a vallási közösség két különböző jogi formáját különbözteti meg: vallási közösség a 6. § (1) bekezdése szerint az Országgyűlés által elismert egyház és a vallási tevékenységet végző szervezet. Az Országgyűlés által elismert egyház a bevett egyház, amelyek listáját - jelenleg 27 bevett egyházat - a törvény melléklete tartalmazza. A jogalkotó tehát a vallási közösséget gyűjtőfogalomként használja a bevett egyházakra és a vallási tevékenységet végző szervezetekre. A jogszabály ugyanakkor a vallási közösséget (tehát a bevett egyházat és a vallási tevékenységet végző szervezetet együtt) feljogosítja arra, hogy az egyház megjelölést elnevezésében és tevékenységére való utalás során önmeghatározása céljából használhatja, azonban a két jogi forma között számos különbség van. Jelen tanulmány a bevett egyház és a vallási tevékenységet végző szervezet között fennálló különbségeket, a különbségtétel alapját, és annak mibenlétét vizsgálja meg, különös tekintettel a vallási közösségek finanszírozása közötti különbségtétel lehetőségére; valamint arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehet-e különbséget tenni az egyes vallási közösségek hitéleti támogatása, illetve tagjaik adóátirányításhoz való joga között.
A téma aktualitását az Alkotmánybíróság nemrég meghozott 17/2017. (VII. 18.) AB határozata adja. A testület - jogkövetkezményként, hivatalból eljárva - diszkrimináció tilalmát sértő, mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg, mivel a törvényalkotó nem biztosította az adózók számára, hogy személyi jövedelemadójuk 1%-át valamely vallási tevékenységet végző szervezet számára rendelkező nyilatkozatukban felajánlhassák. A döntés indokolása szerint bár az Alaptörvényből nem következik, hogy a bevett egyházak és a vallási tevékenységet végző szervezetek támogatását azonos módon kellene szabályozni, azonban az egyén - mint hívő és adózó - oldaláról nem tehető indokolatlan különbség. A határozat tehát az adóátirányítás két oldalát - az adóátirányításról döntő adózó jogait és a támogatott vallási közösség jogait - külön vizsgálta.
A konkrét kérdéskör áttekintése előtt érdemes kitérni néhány gondolat erejéig a vallásszabadság tartalmára, annak egyéni alapjogi összefüggéseire és intézményi oldalára. A korábban hatályos Alkotmány 60. §-ában foglaltak szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa. Az Alkotmány továbbá deklarálta, hogy az egyház az államtól elválasztva működik.
Az Alaptörvény VII. cikke rendelkezik a vallásszabadságról, illetve az állam és egyház viszonyáról,
- 112/113 -
amely alapján mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa. Az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre. Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek, a vallási közösségek önállóak. Az állam és a vallási közösségek a közösségi célok elérése érdekében együttműködhetnek. Az együttműködésről a vallási közösség kérelme alapján az Országgyűlés dönt. Az együttműködésben részt vevő vallási közösségek bevett egyházként működnek, és a közösségi célok elérését szolgáló feladatokban való részvételükre tekintettel az állam a bevett egyházaknak sajátos jogosultságokat biztosít. Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezéseiből kitűnik, hogy az az egyházakkal kapcsolatosan több előírást tartalmaz mint a korábbi Alkotmány. Az Alaptörvény külön kiemeli az egyházi autonómiát, valamint az állam és az egyházak együttműködésének lehetőségét. Mindez azonban nem jelent olyan mértékű változást, amely a korábbi alkotmánybírósági határozatokban megfogalmazottakat, alkotmányjogi elveket és értelmezéseket alkalmazhatatlanná tenné, így azok továbbra is felhasználhatók és az Alaptörvény értelmezése során továbbra is irányadók, ezért jelen tanulmányban is azok releváns megállapításai kerülnek bemutatásra.[2]
A gondolat, vallás és lelkiismeret szabadságát a nemzetközi emberi jogi dokumentumok és ezt átvéve a hazai szabályozás is többnyire együtt említi és részesíti védelemben. A különöstől az általános felé haladás logikája szerint a vallásos meggyőződés szabadságát idővel kiterjesztették a lelkiismereti meggyőződésre (amely magában foglalja a vallástalanságot és az istentagadást is), végül legáltalánosabban a gondolatszabadságban oldották fel, amelybe már bármely eszme és nézet is beletartozik.[3] A gondolat szabadsága - amely az egyén belső meggyőződésének védelmét követeli - a jog számára érinthetetlen, annak megnyilvánulásakor, a gondolat kinyilvánításakor tud - kommunikációs alapjogként - alapjogi védelemben részesülni, így az állam szerepe az eszmék szabad áramlásának biztosítása.[4] A gondolatszabadság megsértését jelentenék az egyént belső meggyőződésének feladására kényszerítő vagy késztető beavatkozások, valamint ha az állam vallási-világnézeti kérdésekben állást foglalna, vagy valamely nézetet privilegizálna, illetve hátrányosan megkülönböztetne. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a gondolat megnyilvánulására így a véleménynyilvánítás szabadsága vonatkozik.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
