E címmel 2001. március 8-án az Egyetem Rektori Tanácstermében a Hanns Seidel Alapítvány és az Alkotmányjogi Tanszék szervezésében német nyelvű szeminárium megrendezésére került sor. Petrétei József tanszékvezető egyetemi docens megnyitó beszédét követően Hans-Friedrich Freiherr von Solemacher-Antweiler, a Hanns Seidel Alapítvány budapesti képviselője köszöntötte a résztvevőket és elismeréssel szólt a konferencia német és magyar előadói által több mint egy évtizede folytatott eredményes szakmai együttműködésről.
1. A német nyelvű szeminárium első előadója Heinrich Scholler professzor volt, aki "Az egyházak mint közjogi testületek helyzete a Szövetségi Köztársaságban" címmel tartotta meg előadását. Scholier professzor úr kiemelte: bár máig vita tárgya Németországban, hogy milyen terjedelemben és milyen fokon érvényesül az állam és az egyház elválasztása - vagyis csak jelképesnek, avagy teljesnek tekinthető-e -, annyi bizonyos, hogy az egyházak közjogi testületként való elismerése további jogi előírások tömegének kibocsátását vonja maga után. Ezáltal ugyanis az állammal párhuzamosan működő, rendelkezési joggal felruházott hatalomként működnek, amit jeleznek az általuk ellátott feladatok: temetkezésügy szervezése, az egyházi adó szedése mellett ide tartozik az egyházak oktató tevékenysége az állami egyetemeken, a vallásoktatás rendes tantárgyként való oktatása az állami iskolákban, a katonai lelkészek tevékenysége, az állami bizottságokban való részvétel (fiatalkorúak jóléti bizottságaiban, médiafelügyeleti és vizsgabizottságokban). További jogalkotást igényel a büntetőjogban a rangjelzések tiszteletben tartásának, a dologi jogban a "res sacra" védelmének, valamint a vallási közösségekből való kilépésre vonatkozó szabályoknak, az egyházi közalkalmazottaknak, az ún. egyházi szolgálatnak közszolgálatként való elismerésének rendezése.
Az 1949-ben keletkezett német Szövetségi Alaptörvény (GG) is kiemelte a lelkiismereti szabadságot a tradicionális állami egyházi jogi kontextusból, és az alapjogi katalógus egyik különálló szakaszában - 4. cikk (1) bekezdésében - szabályozta, a vallásszabadsággal, valamint a vallási és világnézeti meggyőződés szabadságával együtt. Az ezt követő (2) bekezdésben a vallásgyakorlás szabadsága - Scholler professzor meglátása szerint - mint egyéni jog, vagyis nem az egyház kollektív jogaként nyert rögzítést.
Ennek megfelelően a lelkiismereti szabadságot illető joggyakorlat a munkajogban - vagyis a magánjogi szférában - is megjelenik. A témával kapcsolatos ügyek egyikében a Szövetségi Munkaügyi Bíróság helytadott a munkavállaló keresetének, és kimondta a - munkakötelezettség nem teljesítésére alapozott -munkaadói felmondás jogellenességét. A munkaadó olyan gyógyszer előállítására[1] szólította fel a munkavállalót, amelynek elkészítése annak etikai elveivel összeegyeztethetetlen volt, így a bíróság ítéletében a munkavállaló lelkiismereti szabadságára alapozva hozta meg döntését.
Az állam és az egyház két olyan hatalomként jelölhető meg, amelyek számtalan területen kerülnek érintkezésbe egymással, és kapcsolatuknak jogilag szabályozottnak kell lennie. Bodin óta ugyanis az államot főhatalom illeti meg, végső szabályozás kizárólag az állam által, törvényben vagy szerződés útján történhet. A Szövetségi Alkotmány a vallási közösségek szerepét a 140. cikkben a Weimari Alkotmány (Weimarer Reichsverfassung, WRV) vonatkozó 136139., 141. cikkei átvételével rendezte. Ezzel a vallási közösségekre vonatkozóan [137. cikk (3)] az állami önkorlátozás garanciája is megállapítást nyert. Az állam eszerint az egyház számára saját ügyei tekintetében nemcsak egyedi feladatainak fizikai megvalósítását teszi lehetővé, hanem az állami közrendbe való szervezeti beilleszkedésre való jogot is felkínálja és biztosítja. Ennek következtében így a lelkiismereti szabadság az állam és az egyház viszonyrendszerét rég elhagyta, és primátust szerzett az emberi jogok és az alapjogok területén. Radikálisan világi alkalmazásában a lelkiismereti szabadság tehát az állam és az egyház teljes elválasztását jelenti, amit azonban ebben a formában soha nem deklaráltak a német állami egyházjogban, és soha nem ismertek el. A lelkiismereti, világnézeti és vallásszabadság emberi jogi alaphelyzetének elismerése mellett újabb és újabb megfogalmazások állnak, amelyek az arra vonatkozó garancia ellenére, hogy többé nem létezik államegyház, mégis elismerik az egyházak közjogi testületi státuszát, egyedi ügyeiben pedig önkormányzati jogát.
Az egyházak az államilag szervezett társadalom közéletében nagy jelentőségű "történelemformáló erőként" való elismerése azokban az államokban, amelyek később a Német Birodalmat alkották, oda vezetett, hogy a puszta magánegyesülésekétől különböző, speciális státuszt kaptak. Ez a tulajdonságuk, mely "rejtélyes tiszteletbeli címnek" is tekinthető, elveszti rejtélyességét, ha megállapításra kerül, hogy ezalatt egyedi státusz értendő az olyan személyegyesülések számára, amelyek az államilag szervezett társadalom számára különösen fontosak. A közjogi testület jogfo-
- 173/174 -
galmának tartalmához az alkotmány teljes körű értelmezése révén juthatunk el. A fogalom értelmezése körül viták folynak. Von Campenhausen pontatlannak és homályosnak tartja a minősítést, H. J. Wolff az egyházakat csak rendszertanilag sorolja be a közjogi testület kategóriájába, Weber pedig szuverén szervezeti egységként, szuverén szövetségként jelöli meg őket. Scholier professzor leszögezte: a közjogi testület státusza nem jelenti azt, hogy az egyház az állam meghosszabbított karja, kiutalt állami feladatok végrehajtója lenne, vagy hogy a közvetett államigazgatás egy részét alkotná. Szervezeti különállásában ugyanis az állampolgárok olyan közösségi érdekeit gondozza, amelyek nem tartoznak állami feladatkörbe.
A közjogi testületi státusz nem jelent betagozódást az állam szervezetébe, nem közigazgatási jogi, hanem alkotmányjogi státusz. Az egyházellenes elkülönítés rendszerének helyébe partneri viszony lépett. A WRV 137. cikk (2) és (3) bekezdése az egyesülési szabadságot, valamint a mindenkire érvényes törvények korlátain belüli önállóságot garantálja a vallási közösségek számára. Ezek a rendelkezések minden vallási közösségre érvényesek, akár jogképesek, akár nem, legyenek bár magánjogi egyesülések, vagy közjogi jellegűek. A Weimari Alkotmány 137. cikk (4) és (5) bekezdése a vallási közösségeket jogi személyekként illeszti be az állami jogrendszerbe. Itt is az alkotmány egységességének alapelve érvényesül. A közjogi státusz intézményi garanciája azt jelenti, hogy ez nem vonható el, jóllehet a vallási közösségek némelyike a körülmények megváltozása esetén elveszítheti. Abból kell kiindulnunk, hogy a közjogi státusszal rendelkező vallási közösségek közjogi státuszát ugyan elismeri az állam, de eziránt nem intézkedik automatikusan. A WRV 137. cikk (4) bekezdés értelmében a vallási közösségek a mindenki számára érvényes törvény szerint, a polgári jog alapján nyerik el jogképességüket. Az (5) bekezdés szerint a vallási közösségek úgy szerezhetnek közjogi testületi státuszt, ha alapszabályuk és tagjaiknak száma alapján tartós működést képesek bizonyítani. A több vallási közösséget összefogó szövetség ugyancsak közjogi státuszt kap. Az Alkotmány eredeti és származékos közjogi testületű vallási közösségeket különböztet meg. Az előbbi közösség már az Alkotmány hatálybalépése előtt rendelkezett ilyen jelleggel, míg az utóbbi csak az alaptörvény életbelépésével szerezte meg azt. E közjogi státusz szempontjából jelentős alapelvnek számít az egyenlőségi elv. A WRV 137. cikk (5) bekezdés 2. mondata alapján a vallási közösségek, illetve a velük egy tekintet alá eső világnézeti közösségek kérelmükre azonos jogokat szerezhetnek. Ha ezt az egyenjogúsítást tőlük megtagadják, közigazgatási úton érvényesíthetik a státusz megszerzésére vonatkozó igényüket. A határozatlan jogfogalmak, mint a "tartós működést képesek bizonyítani", lehetővé teszik a tartományi jogalkotás számára, hogy kiegészítő rendelkezéseket hozzon. A bajor alkotmány 143. cikk (2) bekezdése például ötéves időtartamból indul ki, amely eltelte után a tartósság vélelmezhető.
Az a kérdés, hogy a egyházak rendelkeznek-e a közjogi testületeket illető jogokkal, illetve az állam ezekkel felruházza őket vagy csak elismeri számukra, még tisztázatlan. A konkrét rendelkezések során más-más megfogalmazások használatosak. Nagyobb jelentőségű azonban, hogy a közjogi testületi státusszal rendelkező egyházakkal szemben is fennállnak-e az alapjogok. A Szövetségi Alkotmánybíróság nyitva hagyta ezt a kérdést.
Az osztrák kánonjogi konkordátum kánonjogilag határozza meg a közjogi testület természetét és alapját, míg a német megoldás szerint köztestületi ranggal csak akkor rendelkezhetnek az egyházak, ha korábban is volt ilyen pozíciójuk. A közjogi testületként való elismerés révén az egyház kisebb alegységei, az egyházjogilag szervezett felekezeti közösségek - pl. a római katolikus egyházmegye, az evangélikus tartományi egyház - is rendelkezhetnek jogképességgel.
A Scholier professzor által is képviselt jogirodalmi álláspont szerint szükséges lenne felkészíteni az államigazgatást arra, hogy az egyházmegyék, egyházközségek tartományok által jóváhagyott változását, újjáalakítását a jogviszonyok átláthatósága érdekében hivatalos közlönyben publikálja, és róluk jegyzéket vezessen. A státusz elismerésének, adományozásának szokásjogi és írott jogi szabályai is léteznek. Az 1973. évi hamburgi szabályozás[2] alapján például az elismeréshez megkövetelt a törvényi forma. A porosz rendszerben a gyakorlat a törvényi és az egyszerű rrunisztériumi határozat között ingadozott.
Az alapproblémát Scholier professzor egyrészt az értékrend és az alapjogok rendje, másrészt az alapvető jogok és az alapvető kötelezettségek körüli nézeteltérésben látja. Előadásában bírálta az ítélkezési gyakorlat és a Szövetségi Alkotmánybíróság által alkalmazott szubjektív értékrend alkalmazását, amelynek következményeként elmosódnak a jog és az erkölcs határai.
2. A szeminárium következő előadója Dr. Jürgen Harbich, a Bajor Államigazgatási Iskola főigazgatója volt, akinek előadása "Vallásoktatás Németország állami iskoláiban" címmel hangzott el. Megállapítása szerint napjainkban az egyházak egyre kevésbé nélkülözhetőek az emberi közösség vallási és erkölcsi alapjainak megőrzésében és megerősítésében. A németországi egyházak olyan intézmények, melyek meggyőzően képesek a nyilvánosság előtt erkölcsi alapértékeket képviselni. A vallási kultúra és jogtudat között - amelyek a demokratikus jogállam fontos pillérei - szoros összefüggés áll fenn. A vallást nem szabad kizárólagosan a magánszférába utalni, a val-
- 174/175 -
lási közösségeknek indokolt feladatkört biztosítani a közéletben is. Bár az iskolai vallásoktatásról az állam köteles gondoskodni, a vallási közösségeknek kell viselniük az oktatás tartalmáért a felelősséget.
Bár a Weimari Köztársaság óta Németországban nincs államegyház, számos olyan ügy létezik, amelyen az egyház és az állam közösen munkálkodik. A vallásoktatás tekintetében különösen szoros az együttműködésük. Az állam a szervezeti előfeltételekről gondoskodik, míg a tartalom kialakítását nagyrészt átengedi az adott vallási közösségnek.
Mivel a német Alaptörvény liberális állama vallássemleges, a vallási területet nem definiálhatja és nem szabályozhatja. Ez a fajta önkorlátozás megóvja az államot annak veszélyétől, hogy az emberek gondolkodását irányítani akarva totalitásra törekedjen. Másrészről a szekularizált államnak is elemi érdeke fűződik az alapvető értékekről való széles körű közmegegyezéshez, amely az állam alapját képezi. Ez az alapkonszenzus azonban az állam által nem szervezhető meg. Ez - Ernst-Wolf gang Böckenfördét idézve - azt jelenti, hogy "a liberális, szekularizált állam olyan előfeltételezésekből él, amelyeket maga nem tud garantálni." Ezért más szerveződéseknek, mindenekelőtt az egyházaknak kell ezeknek az értékeknek a jelenlétéről és továbbéléséről gondoskodniuk.
Korunk felekezet-semleges állama az állami és az egyházi intézmények szervezeti elválasztását követeli meg. Az Alaptörvény azonban - Franciaországgal és az Egyesült Államokkal ellentétben - nem világi államot deklarál. A Szövetség és a tartományok jogrendszere az állam és az egyházi közösségek kooperációjának széles körét ismeri. Az állam a vallásszabadságot mint egyéni és mint kollektív jogot is biztosítja. A vallás szabad kibontakoztatásának joga tehát mind a privát, mind a közösségi életben - tehát az iskolában is - alapjogi védelemben részesül.
A vallásoktatásra vonatkozóan a németországi állami iskolákban irányadó alkotmányjogi sarokpontok a következők: az állam felekezet-semleges [a GG 140. cikke szerint], biztosítja a tanulók és a szülők vallásszabadságát [GG 4. cikk], a szülők neveléshez való jogát [GG 2. cikk (4) bekezdés], az állam képzési kötelezettségét [GG 7. cikk], a vallási közösségek jogait [GG 7. cikk (3) bekezdés].
Az oktatásügy állami felügyeletéről szólva Dr. Harbich rámutatott arra, hogy amíg a középkorban az iskolaügy - melyet az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke is annexum religionisként aposztrofált - csaknem teljesen az egyház kompetenciájába tartozott, Németországban az állam csak a 18. századtól tart igényt az iskolaügy fölötti fennhatóságra. 1717-ben Poroszországban bevezették az általános iskolakötelezettséget. Az 1794. évi porosz Allgemeines Landrecht szerint a teljes oktatás- és nevelésügy állami szervezés és felügyelet alá kerül. A GG szerint az iskolai nevelés az állami tevékenység súlyponti eleme. Bár az állam még a népiskolákra nézve sem rendelkezik korlátlan monopóliummal [GG 7. cikk (4) és (5) bekezdés], mégis az állami oktatás számít alapesetnek. Alapjában véve a Német Szövetségi Köztársaságban a tartományok felelősek az iskolaügyért, mivel az Alaptörvény szerint a művelődésügyi fennhatóság őket illeti. Az oktatásügy néhány lényeges alapelvét tekintve azonban a szövetségi alkotmányjog szabályozása a mérvadó.
A GG 7. cikk (1) bekezdés szerint a teljes iskolaügy az állam - vagyis a tizenhat szövetségi tartomány - felügyelete alatt áll. Az oktatás feletti felügyelet fogalmát - csakúgy, mint a weimari időkben - a német közigazgatási jogban tág értelemben fogják fel. Az iskolaügy állami felügyeletéhez tartoznak az iskolaügy tervezésére és szervezésére vonatkozó olyan jogkörök, amelyek célja olyan iskolarendszer kialakítása, mely minden fiatal állampolgár számára képességeinek megfelelően biztosítja a mai társadalmi életnek megfelelő képzési lehetőségeket. E rendszer kiépítésében az állam szabadsága nem csupán az iskolák szervezésére terjed ki, hanem az oktatási célok meghatározására és a képzés folyamatának tartalmi kialakítására is. Az állam kétségtelen joga, hogy a fiatalok neveléséről maga gondoskodjék. E körben tevékenysége nem korlátozódik a szakmailag értékesíthető tudás puszta közvetítésére, kötelezettsége a szellemi-erkölcsi fejlődésre is kiterjed, így arra is, hogy a diákot azoknak az alapértékeknek a rendjébe bevezesse, amelyek az alkotmányban szabályozott állami közösség számára alapul szolgálnak (mint például a személy, a becsület, az emberi méltóság és mások anyagi javainak tiszteletben tartása). Joga és kötelessége az iskolának az is, hogy őszinteségre, segítőkészségre, felelősségtudatra, tisztességre és a gyengébbekkel szembeni szolidaritásra neveljen.
Az állami felügyeletnek - mint azt az előadó hangsúlyozta - természetesen vannak bizonyos határai. Az együttélés általánosan elfogadott normáinak köre - éppen az utóbbi évtizedek folyamán - szűkebbé vált. A kétségtelenül közös alapelvek, a közvetítő, közös értékek stabilitása csökkent. Itt húzódik az állami iskola jogkörének határa arra vonatkozóan, hogy kötelező megállapításokat tegyen és közvetítsen. Az iskola a pártpolitikai értékvitákban nem állhat egyik oldalra sem, tiszteletben kell tartania a politikai véleményalakítás szabadságát. Demokratikus jogállamban a hivatalviselők és a mandátummal rendelkezők nem jogosultak arra, hogy az alapjogokkal rendelkező állampolgár véleményét elképzeléseik szerint alakítsák. Nem utolsósorban ebben különbözik a demokratikus jogállam a totalitárius rendszerektől, és azok átfogó népnevelő programjaitól.
- 175/176 -
Az iskolai vallásoktatás - a felekezetektől független iskolák kivételével - már a Weimari Köztársaságban kötelező tantárgyként nyert rögzítést [WRV149. cikk (1) bekezdés 1. mondat]. A GG 7. cikk (3) bekezdésének 1. mondata csaknem szó szerint veszi át ezt a szabályozást, amely alkotmányi biztosítékként a vallásoktatás intézményi garanciáját jelenti.
Az a kérdés, hogy a GG 7. cikke (3) bekezdéséből - amelynek 2. mondata szerint a vallásoktatás (az állami felügyeleti jog mellett) a vallási közösségek alapelveinek megfelelően zajlik - egyéni jogok is fakadnak-e, véglegesen még nem tisztázott. Az uralkodó nézet ezt a vallási közösségek jogaként ismeri el. Viták tárgya a diákok és a szülők jogállása, mivel a vallási közösségek közreműködése nélkül nem működhet vallásoktatás. Az előadó álláspontja szerint semmi sem szól az ellen, hogy a diákoknak és a szülőknek is egyéni joguk, illetve az állammal szemben érvényesíthető igényük áll fenn a vallásoktatás intézményesítésére.
Az állami iskolákban a vallásoktatás - a felekezetektől független iskolák kivételével - rendes tantárgyként történik. Bajorországban nem működik felekezetektől független iskola, tehát minden bajor állami iskolában folyik vallásoktatás. Bajorország állami iskoláiban a keresztény felekezetek alapelvei szerint oktatják és nevelik a diákokat [Bajor Alkotmány 135. cikk 2. mondat]. A Szövetségi Köztársaság régi tartományaiban - Észak-Rajna- Wesztfáliától eltekintve - a keresztény közösségi iskola az általános iskolatípus. Az új tartományok alkotmányai az iskolai nevelés céljait a keresztény felekezetek alapelveire való hivatkozás nélkül fogalmazzák meg. A különböző iskolatípusok léte alkotmánykonform, mivel a GG 4. cikk (1) és (2) bekezdése alapján az állami iskolák vallási-világnézeti jellegét - a vallásszabadság figyelembevételével - az egyes tartományok határozzák meg.
A keresztény közösségi iskola ugyanakkor - mint arra a Szövetségi Alkotmánybíróság rámutatott - nem lehet hittérítő iskola. "Az ilyen iskola nevelési célja -a vallásoktatáson kívül, amelynek látogatására senki sem kényszeríthető - nem lehet keresztény felekezeti meghatározottságú- A kereszténység helyeslése a profán tárgyakban elsősorban a nyugati történelem során kialakult, letisztult kulturális-művelődési tényezők elismerésére, nem pedig a hitelvek valóságára vonatkozik, s így a nem keresztényekkel szemben is -a történelmi adottságok továbbélése okán - legitimnek tekinthető, amelyet a másként gondolkodókkal szembeni tolerancia gondolata is erősít."[3]
A vallásoktatás kötelező, mivel rendes tantárgynak minősül. Ez azt jelenti, hogy a diák a felekezete szerinti vallásoktatáson köteles résztvenni, hacsak arról gondviselői nem íratták ki. Az órai munkáért kapott jegy bekerül a bizonyítványba. Szervezeti okokból a vallásoktatás megindításához a diákok minimális száma szükséges, ami tartománytól függően öt és tizenkettő között ingadozik.
A vallásoktatás esetében a "megbízó" nem a vallási közösség, hanem az állam, amely azonban felekezeti semlegessége okán a vallásoktatás tartalmát nem határozhatja meg. A GG 7. cikk (3) bekezdés 2. mondata szerint a vallásoktatás "a vallási közösség alapelveivel összhangban" zajlik, az alkotmány alapján "felekezeti meghatározottságban és kötöttségben".
A vallásoktatás biztosítójaként az oktatókról való gondoskodás[4] az állam feladata. A vallástanárok vagy állami szolgálatban vannak, vagy a vallási közösség alkalmazottai. A vallásoktatónak az óratartáshoz a vallási közösség kifejezett elismerésére van szüksége.[5] Bár az állam a GG 7. cikk (3) bekezdésének 2. mondata alapján felügyeleti jogot gyakorol a vallásoktatás felett, az összhang szükségessége miatt ebből a jogból a vallási közösséget is részesítenie kell. A rendes tárgyként működő vallásoktatás alkotmányi garanciája kötelezi az államot, hogy az állami felsőoktatásban lehetőség legyen a tárgy oktatásához szükséges képesítés megszerzésére.
Minden diáknak, aki valamelyik felekezethez tartozik, részt kell vennie[6] a felekezetének megfelelő vallásoktatáson, de kifejezett jelentkezés nem szükséges. A második német császárság (1871-1918) idején a keresztény vallásoktatás a diákok (és az oktatók) számára nem volt kötelező. Ma a GG 7. cikk (2) bekezdése - a vallásszabadság és a szülői neveléshez való jog alapján - biztosítja a gondviselőknek azt a jogot, hogy a vallásoktatásban való részvételről rendelkezzenek.[7] Ez azt jelenti, hogy a gondviselők a gyermeket kijelenthetik a vallásoktatásról, anélkül, hogy ennek okait fel kellene tárniuk.[8]
Németországban ma közel 3 millió muzulmán hitű ember (nagyrészt török állampolgár) él, a harmadik legnagyobb vallási közösséget alkotva. A kérdés, hogy a muzulmán diákok részesüljenek-e vallásoktatásban, és adott esetben milyen formában, csaknem 20 éve politikai és jogi viták tárgya. Az iszlám vallásoktatás kötelező tárgyként való bevezetésére azonban mind ezidáig nem került sor, mivel az iszlám nem alkotott az elvártnak megfelelő szervezeti egységet. Az államnak így nem volt partnere, amely a vallásoktatásra nézve irányadó alapelveket, alaptételeket - a GG 7. cikk (3) bekezdés 2. mondata értelmében - megfogalmazta volna. Mivel az iszlám "egyház nélküli vallás", a muszlimok számára nehéz a vallási közösségek kiépítése. A Bajor Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium 2000 decemberében hat különböző iszlám egyesület részvételével kerekasztal-tárgyalásokat kezdeményezett. Ezáltal olyan fórum jött létre, melynek során megegyezés alakulhat ki az iszlám vallás kötelező tárgyként való bevezetése érdekében teendő lépésekről.
- 176/177 -
A vallásszabadság mindenki számára biztosítja a jogot, hogy viselkedését hitének tanításaihoz igazítsa. Ezt a jogot jelölték meg azok a muzulmán diáklányok, mikor a Koránnak ellentmondó ruházati előírásokra hivatkozva nem kívántak résztvenni a koedukált sportoktatáson. A Szövetségi Közigazgatási Bíróság azok számára, akik a ruházati előírásokat magukra nézve kötelezőnek tartják, a GG 4. cikk (1) bekezdésének 2. mondata alapján megállapította a sportoktatás alóli felmentés lehetőségét.
A bajorországi állami iskolákban a diákokat a keresztény felekezetek alapelvei alapján oktatják és nevelik (Bajor Alkotmány 135. cikk 2. mondat). A Bajor Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium ebből az alkotmányi rendelkezésből vezette le az 1983. június 21-i bajor népiskolai rendelet 13. cikk (3) bekezdésének következő rendelkezését: "Minden osztályteremben keresztet függesztenek ki." Egy házaspár alkotmányjogi panaszában arra hivatkozva, hogy a tanteremben elhelyezett kereszt iskolaköteles gyermekük negatív vallásszabadságát és az ő szülői neveléshez való jogukat sérti, annak eltávolítását kérelmezték. A Szövetségi Alkotmánybíróság a megnevezett alapjogok sérelme miatt a fentieknek helyt adott, és a bajor rendelet hivatkozott bekezdésének 3. mondatát megsemmisítette. A határozat indoklása szerint az államnak vallási kérdésekben semlegesnek kell lennie. Azokban a tantermekben viszont, amelyekben keresztet helyeztek el, a diákok az államnak köszönhetően -és anélkül, hogy ezt elkerülhetnék - konfrontálódnak ezzel a szimbólummal. Arra vannak kényszerítve, hogy "a kereszt alatt tanuljanak", amelynek figyelemfelhívó jellege van, és amely az általa jelképezett hitelvi tartalmat példaértékűnek és követésre méltónak mutatja. Az állami iskolák diákjainak ez a fajta államilag elrendelt vallási befolyásgyakorlása a GG 4. cikk (1) bekezdésébe és több más olyan alkotmányi előírásba ütközik, amelyek felekezetileg semleges államról rendelkeznek. Kifogásolta a Szövetségi Alkotmánybíróság azt is, hogy a bajor rendelet nem tartalmaz az esetleges konfliktusok rendezésére vonatkozó szabályozást.
Az Alkotmánybíróság döntésére mind a szakirodalmi körökből, mind a nyilvánosságból érkeztek helyeslő vélemények, többségben voltak azonban a kritikai megnyilvánulások, sőt mondhatni közfelháborodást is okozott, amelyhez a bajor kormány is csatlakozott. Azt a kérdést vitatták, hogy a tanteremben elhelyezett keresztnek figyelemfelhívó, kényszerítő jellege lenne, mivelhogy ennek puszta ténye - véleményük szerint - a diákoktól semmiféle kultikus cselekedetet nem kíván meg. A vallásszabadsághoz való jogából adódóan senki nem követelheti, hogy más vallásokkal és azok szimbólumaival ne kelljen konfrontálódnia.
A Szövetségi Alkotmánybíróság döntésére reagálva a Bajor Tartományi Gyűlés a megsemmisített szabályozást a nevelés- és oktatásügyről szóló az 1995. december 23-i törvény (Gesetz über Erziehungs- und Unterrichtswesen - EUG) újrafogalmazott 7. cikk (3) bekezdésében pótolta. Itt már megállapították az esetleges konfliktusok rendezésére vonatkozó szabályozást, amelyet döntésében az Alkotmánybíróság hiányolt. Eszerint az iskola vezetőjének a gondviselők valamely "komoly és belátható vallási vagy világnézeti okból" tett ellenvetése esetén békés megegyezésre kell törekednie. A Bajor Alkotmánybíróság az EUG újrafogalmazott 7. cikk (3) bekezdését a Bajor Alkotmánnyal összhangban lévőnek találta. A Szövetségi Alkotmánybírósághoz benyújtott alkotmányjogi panaszt a testület elutasította.
Az előadó által ismertetett másik ügyben egy német muszlim hölgy középiskolai tanári pályázatát utasították el Baden-Würtenbergben, miután a felvételi elbeszélgetésen kijelentette, hogy vallási hovatartozása jeléül fejkendőjét a tanórán is viselni szándékozik. Ez a jogeset több mérlegelésre érdemes kérdést vet föl: köteles-e a tanárnő - aki alkalmazottként egyben alapjogok alanya is - az állam felekezeti semlegességére való tekintettel a vallási felekezeti szabadságra vonatkozó alapjogának korlátozását eltűrni azon az alapon, hogy az állami iskolai oktató kötelezettségéhez tartozik "a rábízott diákok oktatása során a lehetőség szerinti legteljesebb semlegesség és objektivitás" parancsára tekintettel kell lennie? Jogában áll-e a diákoknak és szüleiknek - ha annak felügyeleti hatóságai tétlenek maradtak - az iskola semlegességét és objektivitását kikényszeríteni? Végül csorbulhat-e azoknak a szülőknek a neveléshez való joga, akik nem akarják, hogy gyermeküket fejkendőt viselő tanárnő oktassa?
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása attól függ, hogy milyen szimbolikus erőt tulajdonítunk az iszlám fejkendőnek. Befolyásolja-e a fejkendő - a tanárnő agresszív, hittérítői tevékenysége nélkül - az állam felekezeti semlegességét? Sértheti-e jobban a kendő viselése a diákok alapjogait, mint a kereszt, melyet számtalan tanár és tanárnő - minden diák számára látható módon és a közvélemény bármiféle rosszallása nélkül - visel? Az állam felekezeti semlegessége és a vallásszabadság vitán felül fontos elvei a jogrendnek. Kérdésessé válnak ezek az elvek, ha a diák az iskolában azt látja, hogy oktatói különböző felekezetekhez tartoznak? Feltételezve, hogy ezek a tanárok nem fejtenek ki térítői tevékenységet, nem számít-e az iskola részéről pozitívumnak, hogy a tolerancia értékét közvetíti? Lehetséges-e az állam felekezeti semlegességét garantáló alkotmány értelmezése során -mely a tanár és a diák vallásszabadságát, valamint a szülők neveléshez való jogát is védi - figyelmen kívül
- 177/178 -
hagyni, hogy a németországi lakosság felekezetileg nem homogén, és így kétharmada a keresztény egyházakhoz, míg egyharmada más vallási, vagy világnézeti közösségekhez tartozik, illetve felekezet nélküli? Mind a jogalkotásnak, mind az alkotmánybíráskodásnak felelősen kell mérlegelnie ezeket a felvetéseket.
3. A szeminárium harmadik előadója, Ádám Antal professor emeritus ugyancsak német nyelvű előadásában az egyházak és a magyar állam viszonyát jellemezte. Az elhangzottakból a következőket emelem ki. Az alkotmány valós és fenntartandó tényként állapítja meg, hogy az egyházak az államtól elválasztva működnek. (60. § (3) bek.) Az egyházak Magyarországon nem minősülnek köztestületnek. A köztestületi státusz az egyházak számára hátrányos lenne. Ez ugyanis lehetővé tenné, hogy egyházat törvény létesítsen és megszüntessen, az állam az egyház számára kötelező feladatokat határozzon meg és a miniszter törvényességi felügyeletet gyakoroljon az egyház működése felett. Ezért ehelyett az egyház, mint alkotmányi alapintézmény alkotmányi jogalanyisággal és sajátos - ún. egyházi - jogi személyiséggel rendelkezik. E pozíciójában bármely nyilvántartott egyház autonómiát élvez és a kormánnyal partneri viszony keretében megállapodást köthet. A vallásszabadságról és az egyházak jogi helyzetéről szóló 1990. évi IV. tv. és más jogszabályok a magyar hagyományoknak megfelelően lehetővé teszik, hogy az egyházi jogi személyek közhasznú feladatokat vállaljanak és ebből a célból nevelési, oktatási, egészségvédelmi, szociális, kulturális stb. intézeteket létesítsenek és működtessenek. Ezeket az intézeteket az állam ugyanolyan pénzügyi támogatásban részesíti, mint a hasonló feladatokat végző állami és önkormányzati intézeteket.
A vallásszabadság érvényesülését és az egyházak működését szolgáló sokrétű, ún. intézményes állami támogatás elvi alapja abban jelölhető meg, hogy az állam világnézeti semlegessége nem jelent értékközömbösséget. Az alkotmányos magyar jogállam értéknek tekinti a valódi vallásokat, az egyházakat, az egyházaknak az alkotmányt nem sértő működését, valamint az egyházaknak a vallásszabadság gyakorlása tekintetében érvényesítendő plurális egyenjogúságát.
Ádám professzor az Alkotmánybíróság kapcsolódó határozatai alapján rendszerezte azokat a tilalmakat és követelményeket, amelyek az egyházak és az állam elválasztásából, valamint az állam világnézeti semlegességéből fakadnak. Ezek közé tartozik például az, hogy az állam nem vallhat magáénak kizárólagossággal egyetlen világnézetet sem, nem dönthet hitelvi kérdések igazságáról, nem avatkozhat az egyházak belső ügyeibe, nem alkalmazhat kényszert vallási illetve egyházi előírások érvényesítésére, nem hozhat létre állami szervet az egyházak irányítására és felügyeletére, nem vállalkozhat az egyházi adók beszedésére.
A magyar téma előadója állást foglalt az egyházakra vonatkozó törvényi szabályozás továbbfejlesztésének néhány napirendre került kérdésében is. Alkotmányossági szempontból nem tartja kifogásolhatónak, ha a törvény felemelné az új egyház alapítására jogosult polgárok minimális létszámát. E változtatás természetesen nem lehet visszaható hatályú. A visszaélések megelőzése érdekében ő is indokoltnak tartja, hogy az alapítók az új egyház alapszabályán kívül hitelveik és erkölcsi tanításuk lényeges összevetőit is kötelesek legyenek benyújtani a nyilvántartásba vételre jogosult bírósághoz. Fenntartotta azt a korábban publikált kezdeményezését, hogy az egyházak nyilvántartását az ország egész területére kiterjedő illetékességgel a Fővárosi Bíróság végezze. Helyesli azt is, hogy a törvény pontosabban határozza meg az ügyészség törvényességi felügyeleti jogait és feladatait, valamint ezek gyakorlási rendjét az egyházi jogi személyek működése tekintetében. Azt is kezdeményezte Ádám Antal, hogy a bírósági nyilvántartás terjedjen ki az egyháznak a jogi személyiségre igényt tartó belső szervezeti egységeire is.
Az egyházak és a magyar állam viszonyát bemutató előadás a volt egyházi ingatlanok visszaadási rendjére, az egyházak gazdasági-pénzügyi viszonyaira, valamint az állami egyházjognak, mint jogszabálycsoportnak, mint tudományágazatnak és mint felsőoktatási tananyagnak a jellemzőire illetve időszerű problémáira vonatkozó értékeléssel zárult.
4. Báling József a Dunántúli Napló ny. főszerkesztő-helyettese, a magyarországi németek több kiemelkedő tisztséget betöltő képviselője a hazai németek egyházi hovatartozásairól, vallásgyakorlásáról és kulturális életéről tartott sokoldalúan dokumentált előadást.
Scholler professzor és Harbich főigazgató német nyelvű előadását publikálásra átdolgozott változatban folyóiratunk e számában olvashatjuk. Ádám professzor előadásának alapjául szolgáló tanulmány pedig a JURA 2000. évi 1-2. számában jelent meg. ■
JEGYZETEK
[1] A készítmény alkalmazásának célja az volt, hogy hatására a katonák atomtámadásban elszenvedett halálos sugárfertőzés után is még órákig harcképesek legyenek.
[2] A vallási és világnézeti közösségek közjogi testületként való elismeréséről szóló törvény.
[3] A Szövetségi Alkotmánybíróság végzése, 1987. szeptember 15.
[4] A lelkiismereti és vallásszabadság [GG 4. cikk (1) bekezdés], magától értetődően megilleti a vallásoktatókat is. Ezért ezek a tanárok - noha esetleg előzetesen a vallásoktatásra késznek mutatkoztak - a tárgy oktatásától visszaléphetnek, akaratuk ellenére pedig arra nem kötelezhetők [GG 7. cikk (3) bekezdés 3. mondat].
- 178/179 -
[5] A vallási tanok oktatásához szükséges jogkör a katolikusoknál missio canonica, az evangélikusoknál a vocatio. Az oktatásról, az oktatási jogkör megtagadásáról, illetve adott esetben megvonásáról kizárólag az adott vallási közösség dönt. Csak ilyen módon garantált, hogy a vallásoktatás a vallási közösség alapelveivel összhangban történik.
[6] A diákok a felekezetük szerinti vallásoktatáson vesznek részt. A felekezet-semleges állam a vallásoktatás szervezését csak a formális felekezeti hovatartozás mozzanatához képes kötni. A diákság felekezet-homogén csoportosítása garancia a vallási közösség számára, hogy a vallásoktatás alapelveivel összhangban folyhat. Azoknak a diákoknak a részvétele, akik más, illetve egyik felekezethez sem tartoznak, befolyásolhatják az oktatás tartalmi alakítását. Ezért a vallási közösségeknek el kell dönteniük, hogy az órákon a más felekezetű, illetve felekezet nélküli diákok részt vehetnek-e, és milyen terjedelemben. Az állam kötve van a vallási közösség döntéséhez, s nem erőltethet rá sem más felekezetű, sem felekezet nélküli diákot.
[7] Azoknak a diákoknak, akik a vallásórákon nem vesznek részt, az iskolák "az erkölcs általánosan elismert alaptételei" elnevezésű tárgyat kínálják fel. Ennek az ún. etikaoktatásnak az ugyancsak kötelező tárgyként való kialakítása a GG 7. cikk (1) bekezdésére támaszkodik, mely az állam átfogó iskolai képzési és nevelési kötelezettségére utal, mely kötelezettség magában foglalja az egyes gyermekeknek a társadalom felelősségteljes tagjává való nevelését is. Az állam feladata ezért nemcsak a puszta tudásanyag közvetítése. Az etikai oktatási anyagot azonban vallási és világnézeti szempontból semlegesen kell meghatározni.
[8] A vallásoktatásról történő kiiratkozások száma bizonyos korlátok közt marad. A bajor népiskolákon a kiiratkozások száma jelentéktelen, a gimnáziumokban a kijelentkezési arány a felsőbb osztályokban (18. életévüket betöltött diákokkal) körülbelül 15%. Összességében a százalékos arány Bajorországban állandó.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző demonstrátor.
Visszaugrás
