A szociális vetítési alap mint a szociális ellátások új alapja a szociális ellátásokról és igazgatásról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) legutóbbi módosításával került be a szabályozásba. Számos ellátásnál ez lett az új mérőszám és váltotta (legalábbis névleg) a nyugdíj mindenkori legkisebb összegét. A kérdés, hogy ez a módosítás hozott-e, illetve hoz-e majd valamilyen változást az ellátottak életében, viszonyaiban. A kérdés relevanciáját adja, hogy ezek a változások a lakosság jelentősebb részét érintik. A rászorultság mértékét nem lehet egységesen meghatározni. Vannak ellátások, amelyek magasabban határozzák meg a rászorultsági küszöböt. Az látszik, hogy a rászorultság meghatározásának nincsenek egységes elvei. Az egyes ellátások esetében inkább tűnik most már randomnak, hogy melyiknél melyik mérték került meghatározásra, mert nincsenek közös rendezőelvek mentén rendszerezve. Ennek remek példája gyermekek otthongondozási díjának (a továbbiakban: Gyod) az Szt.-be való beillesztése.
A rendszerváltás hozott magával változást, amely az állam olyan felelősségét állította előtérbe, amely korábban nem volt fontos. Az állam a protekcionista eszközeivel védte a polgárokat a piac hatásaitól. Ha szabad így fogalmazni, a problémát a szőnyeg alá söpörte. Papíron mindenkinek volt állása, de ez csak a problémák elfedésére volt elég. Az állami gondoskodásnak egy furcsa, a realitásoktól elrugaszkodott formája valósult meg, amely hitt a rendszer változtathatatlanságában. Éppen ezért volt sokkoló a polgárok jelentős részének, amikor az a gazdasági lufi, ami működtette a szocialista piacgazdaságot, kidurrant.[1] Átmenet nélküli áttérés volt egy kapitalista alapú piacgazdaságra, amely alapjaiban is másként működik. Ebben a gazdasági keretrendszerben teljesen új felelősségvállalásra volt szükség. A korábban a szőnyeg alá söpört problémák hirtelen előkerültek. Az áttérés időszaka olyan szociális válságot generált, amelynek a hatásai még ma is jelentkeznek. E válság tünete, hogy 1993 óta nem sikerült egy új szociális törvényt kidolgozni. Az akkori jogszabályt folyamatos módosításával alkalmazták és alkalmazzák ma is. Az egyik legtöbbet módosított jogszabályunk. Ez sem jogbiztonságot, sem a szociális biztonságot nem biztosítja. Az 1990-es évek elejének válsága egyszerre volt politikai, gazdasági, szociális válság.[2] Ebből gyűrűzik ki egy a mostani évekre jellemző bizalmi válság, amely a Kádár-rendszerrel kapcsolatos nosztalgiával keveredik. A nosztalgia alapja a protekcionista politika, amely megvédte a polgárokat a piac hatásaitól.[3] Ezzel együtt sokaknak a rendszerváltás csalódással járt a túl idealisztikus elvárások okán.[4] Egy korábban vágyott rendszernek ugyanis csak a pozitív hatásait várta mindenki. Ebbe az idealisztikus képbe nem fért bele, hogy az új rendszernek is vannak negatív hozadékai, amelyek olyan elemi változásokat hoznak, ami nehéz átmeneti időszakot eredményez. Az emberek többségének ez csalódást okozott, amely egy lassan formálódó bizalmi válságot alakított ki. Ennek legjobb példája a szakszervezetek taglétszámának rohamos csökkenése, vagy az egyes intézményekkel szembeni bizalmatlanság.[5]
A bizalmat természetesen az sem segítette, hogy a korábbi rendszer által a szőnyeg alá söpört problémák felszínre kerültek. Ezzel együtt a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok is összeomlottak. A szovjet importból származó nyersanyagok hiányában a nagy nehézipari üzemek megszűntek. Az üzemek bezárásával pedig előkerültek azok a személyek is, akik a gyárkapukon belüli munkanélküliség leple alatt voltak foglalkoztatva. Előtérbe kerültek azok a kollégák is, akik munkásszállókon éltek és más lakhatásuk nem volt. Ezeknek a személyeknek a jelentős része a bezáró munkásszállókból kikerülve az utcán kötött ki.[6] Azok a szociális problémák, amelyek korábban ledugaszolva voltak a szocialista piacgazdaság szelencéjében, kiszabadultak.
A szociális válságkezelés több lépcsőben valósult meg, aminek első állomása a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény (a továbbiakban: Flt.), a következő a munkajogi szabályok megszavazása volt. Ezt követte 1993-ban az Szt., amelyben megfogalmazott ellátások az akkori korszak igényeihez igazodtak. Ezek a gondolatok azonban éppen egy olyan időszakban kerültek megfogalmazásra, amely egybe esett a gazdasági megszorítások szükségességének a gondolatával.
A szociális jogok kiindulópontja a szegényekről való gondoskodásban keresendő, a gazdasági jogok biztosításának forrása az emberhez méltó munkafeltételek
- 39/40 -
követelésében található meg.[7] Az állam semmiféleképpen sem lehet közömbös a kérdéssel kapcsolatban. Az állam szociális felelősségének egy kiemelt területe a szociális segélyezés területe. Ez nem azt jelenti, hogy az egyén felelősségéről ne kellene beszélni. Azonban azt is szükséges látni, hogy az egyéni felelősség korlátja, maga a cselekvési korlát, amely a folyamatosan romló társadalmi státusszal van összefüggésben. A nagy kérdés azonban, hogy azok a személyek, akiket érintenek ezek a folyamatok, vajon képesek-e fellépni a jogaikért? Tudnak-e megfelelően jogot érvényesíteni? Egyáltalán felmerül-e bennük ennek a lehetősége? Számtalan a nyitott kérdés, amelyek egy részére a válasz is ismert. Az Alaptörvényben foglalt jogosítványokkal sokan nem tudnak élni, egyrészt mert hiányoznak erről az ismereteik, másrészt, ha van is róla tudomásuk, akkor a szegénységük mint cselekvési korlát gátolja őket.[8] Ahogy Szalai Júlia is megfogalmazza,[9] ezek a személyek olyan mértékben a társadalom alsóbb szegmensébe kerülnek, ahonnan nincs visszaút. Ezek az emberek átkerülnek a Rubiconon túlra.
Ezen folyamatok lassítása és megállítása okán fontos, hogy az állam hogyan látja a saját szerepét ebben a kérdésben. Az Szt. által megfogalmazott alapelvek, az állami szerepvállalás a szubszidiaritást jelenítik meg. A kérdés az azonban, hogy a szubszidiaritás jelentheti-e a teljes felelősségnek az egyénre, az önkormányzatra, a civil és egyházi szervezetekre való hárítását? Az állam az, aki a szolidaritási elv mentén az újraelosztás során határozza meg a keretösszeget. Ilyen szempontból a segélyek alacsony szinten tartása lehet az állam érdeke. Ez azonban semmiképpen sem korrelál az előző időszakra kiadott Nemzeti Szociálpolitikai Koncepciójában meghatározott elvekkel és intézkedési tervekkel. A probléma azonban nem a teljes sikertelensége ennek a dokumentumnak, hanem a jogalkotói törekvés hiánya.[10] A dokumentumban lefektetett koncepcionális változások nem érvényesültek a párhuzamosan megvalósított jogszabálymódosításokban. Az ellátások mértékének csökkentése volt tapasztalható 2011-től kezdődően, amely a 2015. március 1-jén hatályba lépő nagyvolumenű módosításban teljesedett ki.[11] Ez azt is jelenti, hogy az utóbbi időszak legnagyobb változása történt ezen a területen. Ez a változás a mai napig meghatározza a rászorulók lehetőségeit és mutatja meg pontosan az állam viszonyulását a kérdéshez. Az állam a pénzbeli ellátások jelentős részét önkormányzati szintről a járási hivatalok szintjére telepítette.[12] Ami egyrészről tűnhet egy fokozottabb felelősségvállalásnak is. A helyzet azonban az, hogy inkább szerkezeti változtatás történt, ami azt eredményezte, hogy az ellátások egy jelentős része messzebb került a rászorulóktól. A távolság pedig az ellátások elérhetetlenségének a veszélyét is hordozza magában. Ennek ellensúlyozására találták ki a települési ügysegédek rendszerét. Az ügysegédek azonban a kitelepült fogadóórán nem tudnak becsatlakozni a központi informatikai rendszerbe, így érdemi ügyintézést a helyszínen nem tudnak végezni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
