Tudományos doktori kutatásaim első állomásául egy különleges, sajátos lelkületű, a Nyugat jogászai számára nehezen megérthető gondolkodásmóddal bíró kultúrát választottam: Japánt.
E szigetország jogi kultúrájának sajátossága abban rejlik, hogy a társadalom rendjének és az igazságszolgáltatásnak az alapjait nem a jogra helyezik. Ezt híres jogtudósuk, Yisiyuki Noda egy mondatban így foglalta össze: "nem szeretik Japánban a jogot". A nyugati jogászt meglepetés éri a "kifinomult szellem jogának" (Noda) vizsgálatakor, amikor szembesül a jellegzetesen japán jelenségekkel: a társadalmi rend megőrzése az önbírálat állandó ébrentartásán és a megbékélés szellemén nyugszik; a jog és erkölcs kapcsolatában: a jogi megoldásokat - mivel ezekkel szorosan összefügg az erőszak fogalma - a legnagyobb mértékben helytelenítik; az emberek közti kapcsolatok ideális harmóniájának eszméje; a naiv realizmus; a jog és jogosultságok fogalmának puhasága; a változékony és hajlítható verbális megnyilvánulások a jogi érvelés terén...etc.
E tanulmányomban vizsgálom, mi áll e hagyományos jogi beállítottság és gondolkodás hátterében, vagyis kitérek a földrajzi, történeti és kulturális okokra, a japán jellemre, részletesen bemutatom a jogi eljárást és a békéltetési formákat.
Méltán nevezhetjük Japánt a világ egyik legkülönösebb és legbonyolultabb kultúrájának. Az 1868-ig szamurájokból és földművesekből álló, feudális alapokon nyugvó állam 1930-ra gazdasági-katonai nagyhatalommá, a '90-es évekre a világ harmadik legnagyobb ipari hatalmává vált. Ez a teljesítmény még inkább figyelemre méltó, ha megvizsgáljuk a világtérképet és elgondolkodunk azon, hogy e szigetországnak alig vannak természeti erőforrásai. Felvetődik a kérdés: mi magyarázhatja e rendkívüli teljesítményt? A válasz a japán nép rendkívüli képességeiben és földrajzi-történelmi sajátosságában keresendő.
Japán elhelyezkedése nem mondható előnyösnek: a civilizált eurázsiai óvilág peremvidékén fekszik, nem keresztezik világkereskedelmi főútvonalak, így a külső hatások lassan jutottak el hozzá, és azokat az eurázsiai népek alaposan megszűrték.
Ezen izolációnak voltak azonban előnyei is: a tenger könnyűvé tette a közlekedést, bőségesen kínált halat. E szigethelyzet távol tartotta a nomád hordákat, megmentette az ellenséges invázióktól.
Kulturális tekintetben Japán a kínai civilizáció leszármazottja, alapkultúrájának legnagyobb részét az északkeleti síkságon létrejött ősi civilizációtól kölcsönözte. Gyakran éri olyan vád a japánokat, hogy utánzó, kölcsönző nemzet volt. Ennek azonban épp ellenkezőjét tartom igaznak, hisz tekintettel az elszigetelt helyzetükre, az átvett kultúra új, egyedülálló irányba fejlődhetett tovább; ez az izoláció tette lehetővé számukra, hogy sajátos kultúrát hozzanak létre.
A földrajzi elszigeteltség és a nyelvi különállás igen öntudatossá tette e nemzetet, erősítette bennük a másoktól való különbségeiket. Így érthető, hogy a nemzeti identitás problémája nem került elő Japánban. A mai napig érzékelhetőek az izoláció által táplált öntudatosság hátrányai, amely a külföldiekkel való viszonyuk ridegségében és a nemzetközi kapcsolataik extremitásában jelentkezik.
Japán 1853-ig nem érintkezett a Nyugattal. Történelme tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor egy magasan fejlett társadalom (a Kínai Birodalom) "kisugárzása" elérte, és hatása keveredett a helyi egyszerű hagyományokkal, így hozott létre egy új kultúrát.
Az első írásos emlékek a Taika-korszakból maradtak ránk (i.sz. 646-tól).
Ekkor a japán királyi udvarban lázadás tört ki azzal a céllal, hogy megszabadítsák az országot a nagy nemesi családok önkényuralmától. Ezek a régi nemzetségek magántulajdonuknak tekintették az államot már évszázadok óta, így korlátlan hatalmat szereztek maguknak. Nem átallottak véres viszályokat szítani, politikai gyilkosságokra bujtogatni, uralkodójukat megfélemlíteni. Vagyonukat erőszakkal növelték, az ország érdekeire való tekintet nélkül.
Ennek a tarthatatlan állapotnak akartak véget venni az összeesküvők, akik olyan államot kívántak létrehozni, ami a csodált példaképhez, Kínához hasonlít: minden hatalom a császár kezében összpontosul, és a birodalom legtávolabbi részében is császári hivatalnokok gondoskodnak a törvényről és a rendről.
Az államcsíny sikerült és új korszak kezdődött a részeire szakadt ország életében: a Taika, a "nagy átalakulás" mélyreható reformok korszaka.
1.1 Valamennyi Taika-reform alapja az újonnan alkotott császári méltóság volt, amelyhez teljhatalom társult. Ezt a legmagasabb állami tisztséget a győztes forradalmárok annak az ősi hercegi és papi nemzetségnek ajánlották fel, amely magát egyenesen Amateraszu napistennőtől származtatta. Az új
- 134/135 -
császárokat, "a nap fiait" az alattvalók nem földi uralkodóként tisztelték, hanem olyan személyként, akinek megbízatása isteni eredetű. Ezt jelzi az elnevezésük: tenno, azaz "égi császár". Az államcsínyt követően megszületett a Taika-rendelet, az új állam alapító okmánya.
1.2 Kínai hatásra államilag irányított gazdasági és erkölcsi rendet építettek ki. Megpróbálták létrehozni a Tang-kori Kína minden részletre kiterjedő, centralizált bürokratikus kormányzatát: ennek megfelelően egy főminiszterből és jobb-, illetve baloldali miniszterekből álló Központi Államtanácsot állítottak fel, amely felett állt az Istenségek Hivatala, amely a császár vallási funkcióinak reprezentálására volt hivatott. Az egész addigi világtörténelem legfejlettebb kormányzati rendszerét azonban nem vették át módosítás nélkül: a kínai rendszer szokásos hat minisztériuma helyett nyolcat hoztak létre a császári udvartartás és a központi titkárság számára. Ezeket a hivatalokat és minisztériumokat megfelelő számú és rangú hivatalnokokkal töltötték meg, akik szolgálatukért a császártól kapnak fizetést, akinek feltétlen hűséggel és engedelmességgel tartoztak.
1.3 A központi kormányzati rendszer létrehozása könnyebb feladat volt, mint kínai típusú vidéki közigazgatás kiépítése. Az országot tartományokra, járásokra és faluközösségekre osztották fel; a tartományok élén központból kiküldött kormányhivatalnokok álltak.
1.4 Egyszer és mindenkorra megszűnt a föld magántulajdona. Minden megművelhető föld a császáré, aki egyedül hivatott a hasznosításról dönteni.
1.5 A lakosság 80%-a a mezőgazdasági szektorban dolgozott, az állami rizsföldeket az ellátandó emberek száma alapján felosztották, egyenlő nagyságú birtokokat alakítottak ki és használatukat önálló parasztokra ruházták. A társadalmi "rang"-ja szerint és föld mértékének arányában köteles volt mindenki szolgálatot ellátni az állam számára: az adót részint terménnyel, részint munkával vagy katonai szolgálattal kellett teljesíteni. (Igazán sohasem állt össze Japánban besorozásos hadsereg, hisz nem kellett tartaniuk beözönlő hordáktól. A besorozott csapatok munkacsoportokká degradálódtak, így az igazi harcosoknak a régi lovas nemesek maradtak.) A IX-X. századra a társadalom alapvető eleme az uradalom lett, a sho, mely háttérbe szorította az állami földeket. A sho sérthetetlen területnek számított, adómentességet élvezett, ura szuverén bírói hatalmat gyakorolhatott a sho területén belül.
1.6 A birodalom központjául császári fővárost építettek.
1.7 Ekkor születtek meg a ritsu-ryo-k, a büntető és közigazgatási szabályokat tartalmazó jogi gyűjtemények. Az alanyi jogoknak nincs még jele ezekben a szabályokban, de kialakulóban van egy eszme, amely a jognak már jelentőséget tulajdonít.
1.8 Szerte az országban falvak és városok keletkeztek, buddhista papok keze nyomán Japán megtelt gyönyörű templomokkal, kolostorokkal, szentélyekkel. Felvirágoztak a művészetek és a tudományok: a festők, a szobrászok, a tudósok, a költők a birodalom újonnan alapított fővárosba, Kiotóba gyűltek. Itt élt a császár és udvara, itt működött a császári kormányzat és hivatalai. Minden jel arra utalt, hogy Japán fényes jövő előtt áll.
Mint láthatjuk, a Taika-reform fő célja az volt, hogy Japánt egységes országgá változtassa, ahol a lakosság azonos létfeltételek között élhetett. Ám ezt a tervet sohasem sikerült maradéktalanul véghezvinni. Ennek okai:
2.1 A császári kormányzat az idők múlásával veszített politikájának meggyőző erejéből és határozottságából.
2.2 A másik ok a földrajzi adottságokban rejlik. Vessünk egy pillantást Japán térképére!
A császári befolyás a központi vidékekre korlátozódik: Honsu déli részétől Sikoku és Kjusu szigetének északi részéig terjedt. A többi országrész szinte megközelíthetetlen vidék maradt. (Egész Hokkaido, Észak-Honsu, és a nyugati part, valamint Dél-Sikoku.) A fenti körülmények miatt hónapokig tartott, amíg a kormányzat parancsai helyükre értek.
Ekkortájt állandó gerillaharcok folytak az Észak-Honsu és Dél-Kjusu területén, ahol az őshonos harcos népcsoportok (ezók, kumaszok, hajatok) elkeseredetten védték földjeiket a császári csapatokkal szemben.
A helyi lakosság arra kényszerült, hogy birtokait, falvait megerősítse, őrizze. Emellett paraszti lázadások voltak napirenden, akik nehéz sorsukon, ínségükön fegyveres erőszak útján próbáltak változtatni.
Nem csoda tehát, ha a tartományok vezetői saját erejükből próbáltak meg úrrá lenni a nehézségeken. Ezért katonai szolgálatra alkalmas, kemény, fegyverforgatásban és bátorságban kimagasló képességeket bizonyító férfiakat kezdtek maguk köré gyűjteni, akiket személyes parancsnokságuk alá rendeltek. Őket tekintjük Japán első szamurájainak.
E tartományi katonai alakulatok szervezeti felépítése a japán nagycsalád mintáját követte. A harcos családok családfői kormányzók, magas rangú hivatalnokok, gazdag földesurak, akik alárendeltjeikkel egy fedél alatt éltek. A közelebbi-távolabbi rokonok csoportját kenin-nek hívjuk, ők a család emberei, de idegenek is lehettek tagjai a családnak, ők az udvarház környékén éltek. A hűség és az engedelmesség a szamurájok értékrendjében a legfőbb erények közé
- 135/136 -
sorolható és halált megvető bátorságának alappillére is. A Kondzsaku Monogatari (Jelen és múlt történetek) című híres gyűjteményben ezt olvashatjuk:
"Kész vagyok éretted életemet áldozni, mint a pihe súlya. Fenyegessen bár az ellenség kezétől biztos halál, sohasem fogok arra vetemedni, hogy életemet mentendő megfutamodjam előle."
Kezdetben az átlagos harcos családok csak néhány tucat szamurájt számláltak, később azonban a jelentősebb vezéregyéniségek már tekintélyes létszámú csapatokat gyűjtöttek maguk köré. A két legjelentősebb harcos család a Tairak és a Minamotok voltak. Ők a XI-XII. században olyan hatalommal bírtak, hogy egész országrészeket képesek voltak ellenőrzésük alá vonni.
1159-ben Taira no Kijomori megfosztotta hatalmától a kormányzatot. A császár szentként tisztelt személye érintetlen maradt, de minisztereinek menniük kellett. A tény, hogy az ország irányítását egy szamuráj vette át, óriási felháborodással töltötte el a dekadens és elnőiesedett udvari nemességet. Kijomori szabályozta a császári család öröklési rendjét, a hivatali állások betöltésének módját, a pénzek szétosztását. Elsődleges célja az volt, hogy családjának megfelelő rangot szerezzen. Törekvéseinek első sikeres lépése volt leányának házasságkötése a császárral, így unokája, Antoku, 81. tennoként, alig három évesen a császári trónra léphetett.
1180-1185 között állandó harcok folytak a Minomotok és a Tairak között, ezt nevezik a történészek a Gempei-háborúnak. A győztes vezér, Minamoto no Joritomo a harcosok rendjének uralmából nem engedett. 1192-ben felvette a shogun (generális) címet, ő volt a legtekintélyesebb szamuráj és a legfőbb miniszter. A hadseregének főhadiszállását, Kamakura halászfalut birodalmi székhellyé alakította át. A tényleges hatalom az ő kezében volt, új birodalmi közigazgatási rendszert hozott létre, ezt nevezték bakufu-nak, vagyis sátoros kormánynak. Mivel Kamakura az egyetlen hatalmi központ, az emberek elkezdtek törvénykezési ügyekben is hozzá fordulni, peres ügyeket is rendezett, és a közigazgatás terhe is rá hárult. A katonai kaszt a saját szokásjoga szerint élt (buke-ho), és ezen szabályokat a kaszt minden tagja személyes törvényének tekinti, felettük A lovagi rend kódexe, a Dzsoei uralkodott.
A Kamakura-bakufu igen egyszerű kormányzási rendszer volt: a katonai kormányzat élén a shogun állt; miniszterei is szamurájok voltak. Vazallusai dzsitoként (a katonai közigazgatás felelősei, akiknek az adókat és járadékokat kellett ellenőrizniük) voltak szétszórva az országban, és a tartományi sugo (protektor, katonai védnök, aki a rábízott terület valamennyi katonai és politikai eseményéért volt felelős) felügyelete alá tartoztak. A dzsitok és a sugok között néhány adminisztratív és jogi testület helyezkedett el, ezek Kamakurából figyelték a rendszer működését.
A császár már csak a vallás által rá háruló feladatokat látja el, tényleges hatalma nincs, ezáltal az udvari nemesség, kuge, hanyatlásnak indul. Ez az oka annak, hogy a Fudzsivara társadalom kényessége és dekadenciája a mai napig távol áll a japán lelkülettől, inkább a korai feudális társadalomban ismerhetjük fel a mai japán előképet.
A harcosok osztályának erkölcsi felfogását a következők tükrözik:
- életelemük a háborúskodás,
- dicsőséget a spártai erényekkel érhetünk el magunknak,
- aszketizmus, önfegyelem, testi-lelki keménység,
- hűség, becsület,
- bátorság, vitézség, igénytelenség,
- kialakították a "saját kard" kultuszát,
- szívós kitartás a cél elérése érdekében,
- állhatatosság a bajban,
- ekkor alakult ki a szokás, hogy a reménytelen helyzetbe került harcos szeppuku-t követ el, ami az ellenség iránti megvetés és a hadúr iránti hűség kifejezése volt.
A japán dualisztikus hűbéruralom alapelvei voltak:
- A hűbéres teljes hűséggel köteles szolgálni urát.
- Kizárták a jogi természetű kötelezettségek gondolatát.
- A hűbéresnek semmi biztosítéka nem volt a hűbérura önkénye ellen.
- Elképzelhetetlen volt, hogy a hűbéres jogokat támasszon hűbérurával szemben.
- A hűbérúr és a hűbéres kapcsolata az apa-fiú viszonyhoz hasonlított.
- A hűbérúr és vazallusa között nincs semmilyen szerződés.
"Olyan érzések mint szeretet, hűség, lemondás, egy személy iránti teljes odaadás, egy eszméért való feláldozás gondolata veszítenek erejükből, mihelyt megkísérlik azokat merev, ésszerű keretek közé szorítani." - írja Longrais.
A Minomoto no Joritomo által 1192-ben megalapított katonai kormányzat, a kamakurai bakufu körülbelül másfél évszázadig maradt fenn. 1333-ban egy lázadó szamuráj sereg tört rá Kamakurára, és a sarokba szorított helytartó kíséretével együtt ünnepélyes öngyilkosságot követett el. A hatalom új birtokosa az Ashikaga család lett.
Amíg Ashikaga shogun korszakában (1333-1573) a polgárháborúk győzelemre juttatták az egységes feudalizmust, a ritsu-ryo párhuzamosan élt a buke etikával. A harcosok felsőbbsége a parasztok felett meg-
- 136/137 -
szilárdult, a katonák osztálya megszerezte az uradalom egész jövedelmét, így néhány nagyúr, daimyo, felosztotta egymás között Japánt. Ennek oka az a végzetes ballépés volt, hogy Ashikaga a bakufuval együtt visszatelepült Kiotóba. Itt a szigorú ellenőrzéshez szokott szamurájok képtelenek voltak ellenállni a szépséges főváros csábításainak, az udvari cselszövések és intrikák áldozatai lettek, és hozzákezdtek saját politikai céljaik megvalósításához. A ritsu-ryo szabályai elveszítik hatályukat, a buke személyi jog lépett a területi szokásjog helyére.
1478-1577 között az állam egysége veszélybe sodródott, a helyi nagyurak szomszédaikra és egyéb vélt ellenségeikre támadtak, amelyek polgárháborúkká fajultak, ahol a vérszomjas szamurájok harci vágyaikat korlátlanul kiélhették. Korábban elképzelhetetlen dolgok történtek: mind gyakrabban megesett, hogy zsoldosok alighogy hűséget esküdtek daimyojuknak, máris vesztére törtek, elűzték és maguk ültek a helyére. Ezt nevezzük gekokudzso-nak, vagyis alulról döntik meg a felüllévőket.
De a polgárháborúk által szétdúlt császárság nem hullott darabokra: Oda Nobunaga, rendkívüli hadvezér energikusan és furfangosan elűzte az utolsó Ashizaka shogunt. Halála után munkáját Iotoni Hidejoshi folytatta, majd a művet (Japán egységesítését) az ő utódja, Tokugawa Iejaszu fejezte be, aki létrehozta az új szamurájállamot, amely azután 250 évig fennmaradt.
Tokugawa shogun korszakát (1603-1868) a teljes elszigetelődés politikája jellemezte. Az élet teljes változatlanságban telt, a társadalmi viszonyok kiegyensúlyozottak, külső behatástól mentesek voltak.
Henderson Conciliation and Japanese law című könyvében egész Japánt egy nagy rizsültetvényhez hasonlítja, ahol csak az adminisztráció létezik, minden változás lassú, szinte észrevehetetlen. Az egész országot behálózta a goningumi-rendszer, melyet ellenőrzésre és besúgásra építő politika jellemzett. Erre azért volt szükség, hogy többé senkinek se legyen lehetősége arra, hogy összeesküvést szőjön, büntetlenül erőszakoskodjon, vagy akár polgárháborút robbantson ki.
A fennálló rendet megváltoztathatatlannak tekintették. Az emberek életmódját az határozta meg, melyik társadalmi osztályba tartoznak: a harcosokéba, a parasztokéba vagy a kereskedőkébe. Ezen besorolás alapján különböztették meg öltözetüket, ez határozta meg étkezési szokásaikat és azt, hogy milyen házban laknak.
Az új államrend a következő volt: az államszervezet élén a legmagasabb rangú szamuráj, a shogun állt. Székhelye Edóban, a mai Tokióban volt. Onnan igazgatta teljhatalmú uralkodóként az országot, ő állt a bakufu, a katonai kormányzat élén. A vezető szamuráj családok közül kerültek ki a bakufu miniszterei és a Tokugawa-állam magasrangú tisztségviselői. A bakufu faladata volt a shogun parancsainak a végrehajtása.
Őket követték rangban a daimyo-k, akik az ország tartományait (260) igazgatták a bakufu utasításai szerint. Ellenőrzésük meglepő módszere a következő volt: a 260 daimyo életének minden második évét a shogun szeme előtt fényűzésben, de túszként a fővárosban tölteni, így az ország megtelt fejedelmeket költöztető menetekkel.
A szamurájok egy kisebb csoportja a shogun, nagyobb része a vidéki daimyok parancsnoksága alatt élt. A feladatuk uruk parancsainak teljesítése volt: rendfenntartás, testőri feladatok, várbeli őrszolgálat; de többségüknek polgári megbízatása volt: jószág- és raktárigazgatás, adóbehajtás, építkezések irányítása. Ezen tevékenységekért rendszeresen fizetést kaptak. A társadalmi helyzetük kivételes volt, előjogaik lehetőséget adtak nekik arra, hogy bárkit, aki megtagadta a velük szemben kötelező tiszteletadást, lefejezhettek, és a többieknek tiltakozás nélkül tudomásul kellett venniük ezt.
A császárnak és az örökké intrikáló nemességnek Tokugawa megtiltotta a politizálást. A tenno jogait 1615-ben erőteljesen korlátozta: megtarthatta főpapi méltóságát és irányíthatta az ünnepségek ceremóniáit, de ezenkívül csak a filozófiának és a költészetnek élhetett.
A vitás ügyek eldöntése a shogun feladata volt, bíráskodása a XVIII. századra fejlődött ki. A központi hatalom a helyi igazságszolgáltatás hatáskörét tiszteletben tartotta és nem ragadta magához. Az alattvalóknak sohasem ismerték el azt a jogát, hogy bírósághoz forduljanak. Ezidőtájt nem voltak Japánban sem ügyvédek, sem ügyészek, sem bírák, sem közjegyzők; a bírói funkciót nem határolták el a többi közfunkciótól.
Rene David a jog gondolatának hiányáról beszél, a giri-ket emeli ki, melyek a jogot, az erkölcsöt helyettesítették, meg nem tartásuk a társadalom rosszallását vonta maga után. Nevezhetjük ezeket tehát becsületkódexeknek, hiszen egy japán számára szégyenletes lenne és tekintélyének elvesztését jelentené, ha nem tartaná be a számára előírt girit.
Mielőtt áttérnék a következő korszak, a Meidzsi-restauráció (1868-1912) elemzésére, szükségesnek tartom, hogy pár sort szenteljek a tokugawa shogunátus két és fél évszázadát meghatározó kulturális tényezőkre, vagyis a japán gondolkodásra nagy hatással bíró sintoizmusra, a buddhizmusra és a konfucianizmusra.
- 137/138 -
A sintoizmus ősi panteisztikus vallás, mely azt hirdeti, hogy az istenségeket, akiket a nagy természeti körforgással azonosítanak, ráérzéssel lehet elérni. Ez az intuitív természetközeliség élt tovább a japán jellemben.
Ezzel ellentétben a buddhizmus hívei azt vallják, hogy minden változik, az ember a tökéletes nyugalmat úgy érheti el, ha énjét kiteljesíti, lemond minden vágyról, ami a változó világhoz köti. Az ehhez vezető út első állomása a mértéktartó lemondás középútjának megtalálása, melyhez a négy nemes igazság ismerete vezet:
- az élet szenvedés,
- e szenvedés a vágyakozásra vezethető vissza,
- a vágyakat ki kell oltanunk, ha a szenvedéseket meg akarjuk szüntetni,
- mindez a nyolcrétű ösvény útján érhető el (vagyis a helyes belátással, helyes elmélkedéssel, helyes elhatározással, helyes beszéddel, helyes cselekedettel, helyes életmóddal, megfelelő elmélyedéssel, és a megvilágosodással).
A megvilágosodással és a szenvedélymentesség állapotának elérésével juthatunk el a Nirvánába, vagyis a vágytalanság állapotába. Ez nem más, mint az individuális ego feloldódása a világmindenségben úgy, ahogy a vízcsepp is elveszíti identitását a tengerben.
Egy buddhista naponta öt erkölcsi gyakorlatot végez, nem okoz másoknak sérelmet, nem hazudik, nem használ durva szavakat, tiszta életet él, nem lop, nem öl, nem részegíti le magát, mások boldogsága felett örömöt érez. Átvették azt az indiai hiedelmet, hogy az egyén folyton újjászületik erre a világra, és minden újabb életében attól függ a rangja, hogy miként viselkedett előző életében.
A buddhizmus eredetét tekintve indiai vallás, de lassanként átterjedt Kínára is. Energikus térítő vallásként jellemezném, és a misszionáriusainak köszönhetően hamar átterjedt Koreába, majd onnan pedig Japánba. A 6-8. században konvertita papok utaztak Kínába, hogy alaposabban tanulmányozzák az új vallást; a kontinensről visszatérve ezek a tanult papok még a misszionáriusoknál is lendületesebben terjesztették Japánban az új vallást és vele együtt a kínai civilizáció más elemeit is. Színpompás szertartásai elnyerték a felsőbb osztályok tetszését is. A korai indiai tanok pesszimisztikusnak tűntek a legtöbb kínai és japán számára, ezért eltérő irányzatai alakultak ki. A két legjelentősebb szekta tanai Kínából érkeztek a 804-es delegáció szerzetesei által.
Az egyik ilyen szerzetes Kóbó Daisi volt, a singon, igaz szó szekta meghonosítója. A singonnak ezoterikus, titkos tanai, varázsszövegei, ráolvasásai, halotti szertartásai voltak, fejlett ikonográfiával jelenítette meg a buddhista filozófiát. A signon irányításával a sinto istenek lettek a buddhista istenek helyi megjelenítési formái. Teológiai és intézményi síkon úgy összeolvadt a két vallás, hogy csak a XIX. században tudták szétválasztani kormányrendelettel.
A másik szerzetes Dengjo Daisi volt, aki a tendai szektát honosította meg. A tendai tanok mindent magukba foglaltak: az ezoterikus singont és a buddhizmus egyéb formáit.
Míg a vallási szekták minden társadalmi osztály körében népszerűek voltak, főként az alacsonyabb társadalmi rétegek számára szolgáltak az önkifejezés eszközéül, a Kamakura-korban egy új buddhista szekta is felbukkant: a zen, amelynek lényege a meditáció. Azért volt ez szimpatikus a bakufu és utódainak, mert intézményileg újszerű volt, és nem kötődött a gazdag korábbi szektákhoz. Jellemformáló fegyelmezési megoldásai is vonzóak a harcosok osztálya számára, és a japán személyiség maradandó összetevőjévé vált.
A harmadik szellemi hatás a kínai konfucianizmus, mely a gyakorlatra helyezi a hangsúlyt, nem a transzcendenciára. Ennek értelmében az emberek feladata a természeti világot szabályozó állandó törvények követése, viselkedésüket a rítusok, li-k, irányítják. A konfuciuszi etika legalapvetőbb erénye az együttérzés, a jen, a mélyen gyökerező önzetlenség, melyre a társadalmi kapcsolataink révén tehetünk szert. Alapvető követelmény a gyermeki engedelmesség, a szülők iránti kötelességtudat és tisztelet és az ember rangjának megfelelő viselkedés. Öt alapvető emberi kapcsolatot különít el Kung-Fu-Ce: az apa és a fiú, a férj és a feleség, az idősebb és a fiatalabb testvér, a barát és barát és a miniszter és a császár. Tehát megkövetelt a magasabb pozíciót tiszteletben tartó viselkedés; egyenjogúságon csak az azonos korú barátok kapcsolata nyugodhat.
A viták orvoslása csak kompromisszummal képzelhető el.
A tokugawa shogunátust felváltó restauráció (18681912) a hatalmat ismét -a porosz modell alapján -szimbolikusan a császárra ruházta és elkezdődött a 70 évig tartó gyors modernizáció.
Ezt a korszakot nevezi R. David a japán jog nyugatiasodásának, hisz a hajdani feudális állam helyét a nyugati demokrácia váltja fel. Morigiwa viszont keserű felhanggal beszél e korszakról:
"Az utóbbi időkben Meidszi-korszaknak nevezett időszakban Japánnak modernizálnia kellett jogát, hogy modern nemzetállam váljék belőle. De a kormány vezetői az átalakulás során nem tartották szem előtt sem a lakosság általános jólétét, sem azok
- 138/139 -
véleményét...Ezzel párhuzamosan Japán-szerte demokratikus eszméket hirdető, emberi jogokért kiálltó csoportok követelték, hogy Japán köztársasággá váljék. Ekkor született meg nyugati erők hatására, porosz modell alapján az alkotmány, mely természetesen nem tetszett a demokratáknak. Japánra, a teljesen kifejlődött nemzetállamra a nyugati hatalmak idegen, imperialista politikát kényszerítettek rá, amit saját túlélése érdekében át kellett vennie."
Mint ismeretes, a japán jog a nyugati társadalmaktól származik: elsősorban a francia jogi gondolkodás uralja a gondolkodásmódot, a Meidzsi-alkotmány életbe lépése óta pedig a német jogi oktatás és intézmények hatottak Japánra. A második világháborút követően, a megszállást követően az angolszász jog elvei nyertek teret a jogi gondolkodásban. A többféle befolyás ellenére megállapíthatjuk, hogy a mai japán gondolkodás leginkább német hatást mutat. A jogfilozófiai művekben a Nyugat elméleteit magyarázták anélkül, hogy a régi, sajátosan japán eszmékre hivatkoznának, és úgy tűnt, hogy a régi japán jog és a mai modern japán jog között megszakadt a folytonosság. (De azt azért nem mondhatjuk, hogy napjainkban is a japán jogászok gondolkodása teljes mértékben nyugati eredetű lenne, mert feltárhatóak olyan mozzanatok, amelyek a "hagyományos" gondolkodásra utalnak, ez hatja át a jogi tanokat, a bírák ítélethozatalát és általában a joggyakorlatot.
Ekkor született meg: 1882-ben francia mintára a büntető törvénykönyv és büntető perrendtartás, 1890-ben a bírósági szervezeti törvény, 1891-ben a polgári törvénykönyv (mely végül is a német PTK mintájára készült), 1899-ben a kereskedelmi törvénykönyv. E kódexek készítésével párhuzamosan folyik a közjogi struktúra átalakítása: 1899-ben a császár alkotmányt ad ki.
Az 1920-as években Japánnak is volt liberáldemokrata korszaka, ezt nevezzük a Taisho-demokrácia érájának, amikor egyenrangú félként tárgyalhatott a nyugati országokkal. Az első világháború idején is a győztes országok, az Antant oldalán lépett harcba, melyet követően a jólét, az önbizalom időszaka kezdődött meg. Fejlődtek a tudományok, a művészetek, az irodalom, a mozi, hatalmasra nőtt politika iránti lelkesedés, hisz ezen történelmi periódusban Japán megtudta, mik is az előnyei a liberális demokráciának, ami elsősorban a kompetitív gazdaság volt. De a Japán népnek meg kellett ismernie a sötétebb oldalt is, amikor szembe találta magát elszegényedéssel, az éhezéssel, a szenvedéssel, míg a szabad vállalkozások a gazdagokat még módosabbá tették. A megoldást a Megváltójuktól, a Császártól várták.
A háború utáni időszakban Japánban az ún. "Amerikából importált" demokratikus intézmények megszilárdultak. A politikai palettán gyakorlatilag a II. világháborút követő időszakban a Liberális Demokrata Párt állandó túlsúlya figyelhető meg, mely pragmatizmusának, a változásokhoz alkalmazkodó rugalmasságának köszönhetően eddig nem tapasztalt gazdasági helyzetbe kormányozta a nemzetet. A másik oldalon elhelyezkedő "állandó" ellenzék ideológiailag megosztott és nagyrészt hatástalan maradt.
1945. szeptember 2-tól kezdetét veszi Douglas MacArthur irányításával Japán amerikai intermezzója. Az amerikai kormány a megszállás két célját a demilitarizálásban és a demokratizálásban határozza meg. Az első cél viszonylag korán megvalósult azáltal, hogy megfosztották Japánt tengerentúli területeitől, felosztották haderőit, fegyveriparát lerombolták, átalakították, az alkotmányba pedig bevezették a békezáradékot:
"A japán nép mindörökre lemond a háborúról, mint szuverén nemzeti jogról és soha nem tart fenn szárazföldi, tengerészeti, légi és semmilyen más potenciális haderőt."
A megszállás második fő céljának megvalósítása Japán politikai intézményeinek megváltoztatását jelentette annak érdekében, hogy megszüntessék a Meidzsi-alkotmány autoritárius jellegét és megteremtsék a demokrácia szilárd vázát. Ezzel a programmal tehát Japán gazdasági-társadalmi szerkezetének és politikai kultúrájának átalakítását célozták meg. Ehhez szolgált eszközül: az új alkotmány megalkotása, a császári státus megváltoztatása a reform a végrehajtás és a törvényhozás terén, a bírósági rendszerben és az oktatásügyben.
A Meidzsi-alkotmány a császári szuverenitás elvét mondta ki, transzcendentális autoritáson alapuló politikai rendszert épített ki, amely antidemokratikus volt, hisz a nép felett állt.
Az 1946-os új alkotmányt Courtey Whitney tábornok és osztálya dolgozta ki a japán kabinet, a megszálló hatóságok nyomására, elfogadta és a császár november 3-án kihirdette (1947. május 3-án lépett hatályba).
Az új alkotmánnyal járó változások közül a legjelentősebb a császári státus megváltozása volt. Hangsúlyozottan csak megváltoztatásról beszélek, hisz hasznosnak bizonyult a császár személye a reformok véghezvitelében. Közbenjárásával mind a la-
- 139/140 -
kosság, mind a katonaság hajlandó volt megadni magát és teljesítették a leszerelési parancsot. A megszálló hatóságok megpróbálták megfosztani a trónt isteni jellegétől, ennek érdekében betiltották a császárimádáson alapuló állami sintoizmust, és belefoglalták az alkotmányba az állam és az egyház szétválasztását. Másrészt megfosztották a császárt birodalmi hatalmától és szuverenitásától.
(A mitológia szerint a japán császárok Dzsimu császár utódai, aki Amateraszu napisten leszármazottja. A császári dinasztiát Dzsimu császár alapította i.e. 660-ban, vagyis a jelenleg létező monarchiák közül messzemenőleg a legidősebb; eszerint a jelenlegi császár, Akihito, a 125. uralkodó a sorban. Női uralkodói is voltak Japánnak a VI-VII. században, mígnem az utolsó uralkodónő egy buddhista szerzetes oly erős befolyása alá került, hogy trónbitorlástól kellett tartani, akkor egyszer és mindenkorra leszámoltak a női uralkodással. Ezt követően a japán nők, akik korábban politikai és társadalmi síkon még uralkodhattak a férfiak felett, alárendelt helyzetbe süllyedtek, a férfiak egyszerű szolgáivá váltak.)
A megszálló hatóságok a japán parlamentáris rendszert a brit modell és a hatalmi ágak fúziójának koncepciója alapján alakították ki. A parlament két házból áll: a Képviselőházból, mely a Meidzsi-korszakban már létezett, és a Tanácsnokok házából, mely a háború előtti főnemesekből álló felsőházat váltotta fel. Az alkotmány megállapítja , hogy az országgyűlés az "állam kizárólagos törvényhozó szerve", és az "államhatalom legfelsőbb szerve", deklarálja a népszuverenitás elvét, és a törvényhozást kizárólag a nép választott képviselői alkotják.
A háború előtt a kormány nem volt felelős a törvényhozásnak és nem a törvényhozás hatáskörébe tartozott a miniszterelnök kiválasztása és a kabinet feloszlatása (porosz modell).
A háború utáni alkotmány a végrehajtó hatalmat kizárólagosan a miniszterelnökre és kabinetjére ruházta, a kormány felelős a nép által választott képviselőknek. Az országgyűlés választja a miniszterelnököt saját tagjai közül, és a miniszterek többségének is országgyűlési tagnak kell lennie. Amennyiben az országgyűlés nem szavaz bizalmat vagy bizalmatlanságot szavaz, akkor a kormánynak 10 napon belül le kell mondania.
1993-ban szakadt meg az LDP 38 éves egyeduralma és helyére egy nyolcpárti ellenzéki, majd több, az LPD-t is magába foglaló koalíció lépett. A miniszterek hatékonyságát megnehezíti a gyors rotáció (nem ritka az évenkénti kicserélődés), így politikai programjukat nem tudják végigvinni.
A Meidzsi-alkotmány szerint a bíróságok nem voltak függetlenek a végrehajtó hatalomtól, ezért volt szükség arra, hogy a háború utáni alaptörvény független, a többivel egyenrangú államhatalmi ággá emelje az igazságszolgáltatást. A bírósági szervezet csúcsán a Legfelsőbb Bíróság áll, nincs a helyi és a közigazgatási bíróságoknak külön rendszere (úgy mint az USA-ban). Az országos szint alatt még két kormányzati szint különíthető el: a prefekturális és a helyi. A megszálló hatóságok próbáltak több autonómiát juttatni ezeknek a szinteknek, és reformjaikkal megpróbálták a politikai hatalmat decentralizálni, mégis általános megítélés szerint a helyi szintek autonómiája korlátozott maradt. Ezt Japán unitárius jellegére, illetve a centralizált igazgatás hosszú időre visszanyúló tradícióira vezetik vissza.
Az amerikai megszállás alatt a társadalom átalakítását célzó kampányokat dolgoztak ki, melyek között elsősorban a japán tananyag megváltoztatása szerepelt, az oktatást liberalizáló hatások érvényesültek: a tankötelezettséget 6-ról 9 évre emelték, és a felsőoktatási lehetőségeket kibővítették.
A megszállás radikális reformjai a társadalom ellenállását vonta maga után: sokan még tisztelettel adóztak a császárnak; többen bírálták az ellentmondásos 9. cikkelyt, a békezáradékot; a családi és oktatási reformokban pedig a kulturális alapértékek elleni támadást véltek felfedezni. Sokan idegenkedtek az egyre gyakoribb baloldali utcai demonstrációktól, hisz ezek összeegyeztethetetlenek a konszenzus és harmónia japán tradícióival.
1951-ben megszületett az amerikai-japán biztonsági szerződés, amely a megszállás végét jelentette. Junnosoke Masumi így ír az amerikai közjátékról:
"A megszállás két emlékműve -az alkotmány és a biztonsági szerződés - polarizálta Japán politikai erőit és meghatározta a háborút követő politikai versengés alaphangját."
Mindezek vizsgálata után felmerül a kérdés, hogy a nyugati külszín mögött Japán milyen változáson ment át ténylegesen, és a nyugati értelemben vett igazságeszmét átvették-e.
R. David mind a közjog, mind a magánjog területén megvizsgálja e kérdést. A nyugati mintára alko-
- 140/141 -
tott társadalmi rend elérése érdekében tett fejlődési kísérlet csak a városokban és a fiatalság körében gyors ütemű. De széles körben a konfuciánuszi eszme él tovább, mely a dolgok természetéből adódó hierarchikus rendet hirdeti. A Nyugat kódexei racionálisan gondolkodó emberek számára készültek, a modern jog alkalmazása a japánok misztikus szentimentalizmusába ütközik, amely inkább a költészetért rajong, mint a logikáért.
Oka professzor a közjog terén csak látszólagos alkotmányosságról beszél, ahol a rendőrség önkénye kevés tiltakozást vált ki, az ügyész mindent megtesz annak érdekében, hogy a rendőrség ne veszítsen tekintélyéből, a bírák döntéseiket sommázva indokolják, a Legfelsőbb Bíróság tartózkodva gyakorolja az alkotmányosság feletti felügyeletet.
A magánjog: A japánok szégyennek tartják a bíróság elé idézést, a jogban továbbra is kényszerítő eszközt látnak. Ma is azok a magatartási szabályok jelentik a lényeget, amelyeket a hagyomány alakított ki. A nagyvállalatok kivételével az emberek jogaik érvényesítése céljából nem fordulnak bírósághoz. A hitelező felkéri adósát, hogy önként fizessen, a baleset áldozata hálásan fogadja a baleset előidézőjének bocsánatkérését, és nem él törvény adta lehetőségeivel.
Az alanyi jogok fogalma személytelenné teszi az emberi kapcsolatokat, és a minden ember egy szintre helyezése ellentmond a konfuciánusi elmélet szerinti hierarchikus rendnek.
Egy nép jellemének vizsgálata során több szempontot kell figyelembe venni. Egyes gondolkodók azt vallják, hogy a történeti, kulturális és fizikai tényezőknek van kitéve egy nép nemzeti karaktere, míg mások örökletes természetűnek mondják, mely ellenáll a külvilág változásainak.
Véleményem szerint nem szabad egy nemzet jelleméről általánosságban beszélni, de a japán gondolkodásmód olyan jellegzetes vonásokkal bír, mely indokolja, hogy önálló fejezetben mutassam be azokat.
Kawashima a naiv realizmus és a logikai realizmus ismeretelmélete közti különbségre hívja fel a figyelmet.
A naiv realizmus a japán kultúra jellegzetessége, ahol az ember és társadalom képeit érzékeken keresztül szemlélik, elvonatkoztatás nélkül; úgy fogadják el őket, ahogy az a tapasztalás érzékeikben közvetlenül megjelent. A logikai realista képeit az elvonatkoztatások és fogalmak révén alakítja ki.
A japánok úgy használják a szavakat, hogy az olvasónak lehetősége legyen behelyettesíteni saját elgondolásait a kevésbé világosan kifejezett helyeken, amelyekre csupán utalás történik. A japán irodalomban és mindennapi beszédben a lehető legkevesebb szóval próbálja kifejezni a beszélő a gondolatait; erre példa a japán irodalomban kedvelt haiku verstípus.
A jogi érvelés terén is hasonlóan hajlékony kifejezéseket használnak, a verbális megnyilvánulások nem egyértelműek, így könnyen előfordulhat, hogy a bírák, ügyészek vagy a rendőrség eljárása során megváltoztatja egy-egy szabály értelmét. Ebből következik a törvények felülvizsgálatának szükségtelensége, hisz az értelmezés útján mindig lehetséges és elfogadott a változtatás. Kawashima Hamupipőke történetéhez hasonlítja a japán jog írott rendelkezéseit, ahol az értelmezés a varázspálca, ami által minden, amire szükség van, elérhetővé válik, amennyiben némi szemantikai csűrés-csavaráshoz fordulunk, folyamodunk.
Másodsorban a logika hiányát emelem ki. Ennek oka az, hogy a logikus megoldások túlságosan merev megoldásokat adnak az élet változatos és kifinomult dolgaira; az analízis eltávolítja a dolgokat természetes állapotuktól, Noda szerint ez a dolgok leszűkítésével, korlátozásával, elevenségétől történő megfosztással jár:
"Él a japánok között egy naiv hit, miszerint mindenki ugyanúgy gondolkodik. Ahhoz, hogy a másikat megértsük, nem szükséges lefektetnünk azokat az elveket, logikai szabályokat, amelyek szerint aztán a párbeszédet folytatjuk. Elegendő erre az, ha a szellemi közösségre hagyatkozunk."
Logikai érvelések helyett a giri-k (magatartási szabályok, melyek a társadalom rendjét biztosítják) és a ninjo-érzület játszik fontos szerepet.
A család és a társadalom rendjét a giri-k és az on (kötelezettségek halmaza) biztosítja; mindezek kiegészítve a wa-val (harmónia) segítik elő az egyetértést. A wa összetett fogalom, gazdag érzelmi töltéssel bír, alkotói a szeretet és a jószándék. Mindezek kiegészülnek a "szeretettel a kötelességnek eleget tenni"elvvel: ezt nevezik ninjo-nak (barátsággal, jószándékkal teli lélekkel), mely a Nyugat embere számára nehezen érthető, a japánok pedig nemzeti jellegzetességüknek tartják. A társadalmi viszonyok sajátos bensőségességet kapnak, hisz ezeket is a család mintájára kezelik.
Mi a giri? A szó pontos fordítása "ésszerű viselkedés", amely azt a viselkedésmódot jelenti, amellyel egy ember az embertársainak tartozik társadalmi helyzetéből adódóan. A giri több mint erkölcs, de még nem jog. Míg Nyugaton a társadalmi kötelességek és az érzelmi kötelékek különválnak, Japánban a giri és a ninjo egymást átható fogalmak, melyek egymást kölcsönösen tartalommal telítik. Hiába teljesíti valaki a kötelezettségét, ha nem barátságosan te-
- 141/142 -
szi, ezt a japánok nem sokra értékelik. Értékmérőjük a kötelezettségek teljesítésekor tanúsított jó szándék és kedvesség.
Nakamura a következőkben látja a japán gondolkodás legfontosabb jellemzőit:
- hangsúly az emberi kapcsolatokon van,
- az emberek közti kapcsolat fontosabb, mint maga az egyén,
- a családközpontú erkölcs tisztelete,
- a státusból eredő alá- és fölérendeltség hangsúlyozása,
- az állam felsőbbrendűsége,
- egyes kitüntetett embereknek történő teljes alárendeltség,
- a császár imádása,
- zárt csoportok, szekták,
- az adott társadalmi kötelékek védelme, akár erőszak árán is,
- öntudatosság nélküli vallásos tisztelet. Nem racionális irányba mutató jelenségek:
- a nem logikus megoldásokra irányuló hajlam,
- a logikai következményekben történő gondolkodás fejletlensége,
- a beleérzésen és érzelmen alapuló megoldásokra irányuló hajlam,
- összetett képzetek létrehozására való képesség hiánya,
- egyszerű szimbolikus képek előnyben részesítése.
D. F. Henderson és R. David könyveit olvasva megállapíthatjuk, hogy a japánok nem szívesen bocsátkoznak pereskedésbe, hisz ez a japán szellemmel nehezen egyeztethető össze. Ezek mellett történeti okokat is felsorakoztathatunk ennek igazolására:
- on-giri-wa uralma ritkán adott alkalmat a jogi beavatkozásra;
- a törvénykönyveket nem tették hozzáférhetővé a közönséges emberek számára, így az igazságszolgáltatás misztikus színben tűnt fel;
- a japán jog kínai törvénykönyvek hatására alakult ki, ezek pedig büntető törvénykönyvek, így a kínai legalizmus összekapcsolódik a japán hagyományokkal: szigorú, de ésszerű büntetéseket alkalmaznak a ninjo szellemében.
Az első alkotmányukat Shotoku herceg adta ki a VII. században, mely erkölcsi parancsokból áll: "A megegyezést (wa) tartsd minden másnál nagyobb becsben! Gondosan őrizd, hogy elkerüld a viszályt."
A hagyományos japán gondolkodás nem tesz különbséget jog, igazságosság és erkölcs között. Ma is az a nézet él, hogy a jog denka no hoto, vagyis olyan kard, amit eleink hagytak ránk, és amely a család kincstárát ékesíti. Tehát valójában nem is a jogot, hanem alkalmazását nem szeretik a japánok.
Már a bíróság előtti szakaszt megelőzően az első békéltetési formát, jidan, alkalmazzák, amelyben a rendőrségnek van nagy szerepe. Mivel a bírósághoz fordulás szégyenletes magatartás, a keletkezett vitákat elsődlegesen közvetítők útján békés úton rendezik. Amennyiben a keletkezett vitát a közvetítők nem tudják békés útra terelni, a felek a bírósághoz fordulnak. A bírónak a per során végig arra kell törekednie, hogy a felek megegyezésre jussanak és elálljanak a pertől. (A polgári eljárási törvény 136. §-a is kimondja). Ezen wakai-nak nevezett eljárás mellett lehetőség van egy békéltető bizottság, chotei igénybevételére, amely a békés megegyezés módjára tesz javaslatot. (Általában családi ügyeknél és munkaügyi vitáknál még a törvény is ennek az eljárásnak az igénybevételét írja elő.) A látszat kedvéért e bizottság bíró tagja nem vesz részt a tárgyalásokon, így úgy tűnhet, hogy a vitás ügy a felek megegyezésével a két békéltető sikeres közreműködésével zárult le. Ezért is érthető, hogy többször veszik igénybe Japánban a bíróságot a chotei útján, minthogy ügyüket a jog alapján rendezzék. Ha holtpontra jutott az eljárás, a bíró vagy a szigorú jog alapján dönti el a vitát, vagy jóváhagyja a békéltetők által javasolt ex aequo et bono kiegyezéses megoldást. Ezzel kapcsolatban felmerül azonban egy alkotmányossági kérdés: a törvénynek ezen rendelkezése nem áll-e ellentétben az alkotmánnyal? Hosszas gondolkodás után 1956-ban a bíróság kimondta, hogy nem sérti az alkotmányt. De 1960-ban a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta a bírói gyakorlatot, mert a törvény ellentétben áll az alkotmány 32. cikkével, mely mindenki számára biztosítja, hogy szabadon fordulhat a bírósághoz; a 82. cikkel, amely kimondja, hogy nyilvánosnak kell lennie az eljárásnak. A chotei csak akkor engedhető meg, ha a megoldást önként elfogadják a felek.
Rene David szerint ez a módosítás bizonyítja, hogy milyen haladást valósít meg Japánban a jogi szellem és a törvényesség elve. Másrészt 1958 óta hanyatlás figyelhető meg a chotei eljárásban: ma már többen fordulnak a bírósághoz a jog alapján meghozandó ítéletért, mint korábban. De a statisztikák ma is azt tanúsítják, hogy kevés bennük a perlekedési hajlam.
Ez a jogellenes beállítottság a választott bírósági eljárás intézményét is távol tartja. A külkereskedelmi szerződésekben gyakori a választott bírósági záradék, de belföldi szerződés esetén a viták békéltetés útján történő megoldást írnak elő.
Japánban az alacsonyabb fokú bíróságok előtt folyó ügyek ügyvéd részvétele nélkül zajlanak, amelyből következik, hogy az eljárások folyamán nagyobb az esély a békítésre, illetve méltányosság
- 142/143 -
alapján hozzanak ítéletet.
Az élő jog fejlődése Japánban az idegen jogrendszernek köszönhető, és nem a belső jogfejlődésnek. A XIX. század végéig európai népek jogainak darabjaiból építették fel jogrendszerüket; egybefüggő részeket vettek át, így próbálták összehangolni az arisztotelészi logikára épülő nyugati jogot és a japán beleérző életfilozófiát. Annak ellenére, hogy a nyugati kultúra kölcsönelemeiből építette fel jogrendszerét, mégis megőrizte hagyományos értékeinek többségét. Sikerük történelmi okokra vezethető vissza, hisz Japán mindig is idegenektől kölcsönözte törvényeit (a legelső kodifikációi kínai szó szerinti átvételek voltak).
Napjainkban mind a japán gondolkodás, mind a jog folyamatosan közeledik a Nyugathoz. Noda megjegyezte: "Vidéken, falusi környezetben a közösségi tudat még eleven, s ennek következtében erős az ellenállás a modern joggal szemben."
Érdekes, hogy nem látnak semmi ellentmondást abban, hogy nyugati jogrendszert alakítanak ki, mindez mellett kitartanak olyan életvitel mellett, amelyben nem vesznek tudomást a jogi szabályozásról. Az importált jog nem kapcsolódik a helyi erkölcsökhöz.
Másodsorban ellentmondásosnak tűnik, hogy a gazdasági élet fejlesztésével párhuzamosan fennmaradnak a régi erkölcsök megőrzésére irányuló törekvések. Mindezek mellett a Nyugat az emberek közti egyenlőséget, Japán viszont a konfucianizmuson alapuló hierarchikus társadalomberendezkedés elvét vallja magáénak; ezen elvvel (a dolgok természetes rendjéből folyó hierarchia elve) Japán elszigetelten áll az iparosodott országok között, írja David. "A demokratikus eszmék fejlődésének és a külfölddel való kapcsolatok elmélyülésének távlatilag az lehet az eredménye, hogy Japánban gyökeret ver az a tudat, hogy az igazság uralmának szükségszerű előfeltétele a jog uralma." De hozzáteszi: "ez még csak feltételezés".
Ádám Antal: A világvallások hasonló és eltérő elemeiről. Jura 2001. 1. sz.
Cathrina Blomberg: Szamurájok. Senzar Kiadó, Budapest 2001
Rene David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1977
Scott Flanagan-Bradley Richardson: Politika Japánban. In: Összehasonlító politológia. Osiris Kiadó, Budapest 1999
Kulcsár Kálmán: A modernizáció és a jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1989
Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Kulturtrade Kiadó, Budapest 1997
Yasutomo Morigiwa: The law of the nation. In: Winds of change. Williamsburg (Vi) 1993
Varga Csaba: Összehasonlító jogi kultúrák. Osiris Kiadó, Budapest 2000
Visegrády Antal: A jog- és állambölcselet alapjai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001 ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató.
Visszaugrás
