A címben szereplő kérdések számos szempontból vizsgálhatók. Ebben a tanulmányomban elsősorban arra törekszem, hogy vázoljam az erkölcsi mértékek, az értékek és a normák viszonyát, valamint az ellentmondás, az egység és az összhang kapcsolatát a világvallásokban. E rövid áttekintés azokat a törekvéseket kívánja szolgálni, amelyek a nagy vallások jobb megismerésére, alaposabb megítélésére, valamint a közöttük folytatandó párbeszéd és együttműködés fejlesztésére irányulnak.
Az öntudatra ébredt ember más élőlényekétől eltérő, egyik lényeges megkülönböztető sajátossága nyilvánul meg abban, hogy rendszeresen keresi, megértéssel tudomásul veszi és széles körben kezeli azoknak az általa vagy mások által megengedett, előírt illetve tiltott magatartásoknak - tehát tevékenységeknek és tartózkodásoknak - a kiterjedtségét, határait és korlátait, amelyeket saját fennmaradása, enyhébb vagy súlyosabb hátrányok elkerülése, törekvéseinek megvalósítása érdekében tiszteletben kell tartania. A továbbiakban az ilyen korlátokat, kereteket, az általuk körülhatárolt lehetőségeket és a bennük rejlő kötelességeket közös megjelöléssel az ember magatartási mértékének tartom. A vizsgált mértékek egyik része egyéni mérték. A mértékek többsége azonban külső - pl. vallási, állami, nemzetközi, szupranacionális, társadalmi, közösségi, családi stb. - forrásból származik. E mértékek lehetnek hosszabb időre szóló általánosak és konkrét esetre vonatkozó egyediek. A normatív és egyedi mértéknek a mércétől eltérő jelentést tulajdoníthatunk. Az utóbbi ugyanis a méréshez választott egységet - pl. liter, kilogramm, méter - jelent. Az előbbi általános megállapítások természetesen nem zárják ki a következőket.
a) Jelentős valós korlátokat az ember gyakran nem tekint magára nézve mértéknek.
b) Az ember az egyébként mértékként elismert korlátait esetenként hanyagságból, gondatlanságból vagy tudatosan áthágja. Az elsőként említett fogyatékosságot mértékhiánynak, a második csoportba eső megnyilvánulásokat pedig mértéktévesztésnek, mértéksértésnek nevezhetjük. A mértékhiány, a mértéktévesztés és a mértéksértés - hagyományos görög etikai megjelöléssel "hybris" - az ember számára súlyos hátrányokkal, kudarccal, bukással, vereséggel, büntetéssel, tragédiával járhat.[1] Minderre a vallástan, az erkölcstan, a szépirodalom, a művészetek, a társadalomtudományok, köztük a jogtudomány számtalan alkotása hívja fel a figyelmet.
c) A mérték egyéni meghatározásában, elfogadásában, alakításában, követésében, elvetésében, figyelmen kívül hagyásában, megsértésében közreható tényezők, körülmények (pl. származás, társadalmi környezet, tájékozottság, műveltség, érdekeltség, érzelmek, törekvések stb.) között nem jelentéktelen a lelkiállapot - így pl. a szangvinikus, a melankolikus, a kolerikus vagy a piknikus vérmérséklet - milyensége, az öröklött, tehát a genetikailag kódolt készségek, hajlamok, az erkölcsi jó és rossz iránti vonzalom, illetve ellenszenv tartalma és nagyságrendje.
d) Vizsgálati témakörömön ugyan kívül esik, itt mégis utalok arra, hogy az állatvilág fejlettebb fajtái és egyedei - bár különböző mértékben - is képesek arra, hogy bizonyos szabályok követését megtanulják, sőt ki tudják fejezni elégedettségüket, haragos vagy szomorú érzelmeiket. Örülni tudnak saját sikereiknek és az embertől kapott elismerésnek, jutalomnak. Általánosan elfogadott felfogás szerint azonban még az ilyen fejlett állatoknál is hiányzik az elvonatkoztatáson nyugvó általánosítás és fogalomalkotás, az összefüggések, a törvényszerűségek felismerése és elemzése, a tudatos értékelő szellemi tevékenység, a felelősség, valamint az ezekre épülő beszélőképesség.
e) Az ember által megállapított és alkalmazott rendkívül sokféle és nagyszámú mértékek között különösen jelentősek a vallási mértékek, a vallási bázisú erkölcsi mértékek, a nem vallási meggyőződésből fakadó, de mégis transzcendens forrású, tehát idealista jellegű mértékek, az ésszerűségi megfontoláson nyugvó erkölcsi mértékek, a konzekvencionalista szemléletű erkölcsi mértékek, a természetjogi forrású mértékek, a tételesjogi mértékek, a közhatalmat nem gyakorló emberi közösségek és társadalmi szervezeti alakzatok által megállapított mértékek, az illemnormákban kifejeződő mértékek, a műszaki, a tudományos és a művészeti mértékek.
Tanulmányom címéből és célkitűzéséből következik, hogy a mértékeknek teljességre természetesen igényt nem tartó felsorolása után a továbbiakban elsődlegesen a vallási és a vallási bázisú erköl-
- 5/6 -
csi mértékekkel kívánok foglalkozni.
1. Annak érdekében, hogy az e fejezetcímben jelzett kategóriák lehetséges viszonyait megítélhessük, fel kell idéznünk mindegyik fogalmát. Különösen fontos az érték mibenlétének tisztázása. A mértékekről az előbbiekben már szóltam, a normáról pedig tudjuk, hogy az nem egyetlen vagy néhány konkréten megjelölt alanyra és nem egyetlen vagy néhány pontosan meghatározott esetre vonatkozik, hanem az általánosan körülírt címzettek hosszabb időn keresztül előforduló lehetőségeit és rendszeres kötelességeit állapítja meg. A normáknak forrásaik, tárgyuk, tartalmuk és következményeik szerint több csoportja létezik. Az embert és az emberi közösséget érintő normák jellegzetes és ismert fajtáiként a vallási, az erkölcsi, a jogi, a társadalmi szervezeti és egyéb szervezett közösségi, valamint az illemnormákat ismerjük. A vallási normák elsődlegesen a hit tárgyköreire és szolgálatának rendjére vonatkoznak. Az erkölcsi szabályok pedig - akár vallási, akár szekularizált bázisúak - főleg az emberek közötti viszonyokat érintik. Találóan érzékelteti az erkölcsi előírások emberi kapcsolatokra irányultságát Umberto Eco lakonikus megállapítása: "Az etikai szemlélet akkor születik meg, amikor feltűnik a színen a másik".[2]
Az etika erkölcstant, a morál pedig erkölcsöt, illetve az erkölcsi normák összességét jelenti. Az erény az erkölcsi normák tiszteletének készségében és tényleges követésében testesül meg. Az étosz erkölcsi erény vagy meghatározott erénycsoportok tudatos vállalásában, elkötelezett és lelkesült, esetleg önkéntes áldozattal is járó, hősies érvényesítésében nyilvánul meg. Moralitásnak az önmagunk erkölcsi megválasztásából fakadó lelkiismeret szerinti, hiteles erkölcsiség felel meg. A magát immorálisnak választó, rossz ember moralitása ezért szemben áll a széles körben elismert erkölccsel. Kifinomult, túlérzékeny lelkiismeret pedig többet diktálhat, mint az általánosan elismert erkölcsi normarendszer.
Az etika az erkölcs forrására vagy forrásaira, normáira, az utóbbiak jellegére, tartalmára, rendeltetésére, következményeire, az erkölcsi felelősségre, az erények, illetve az étosz és a moralitás mibenlétére vonatkozó tudomány. Mind az erkölcs, mind pedig az erkölcstan, tehát a morál és az etika nyugodhat vallásos, hitelvi alapon és lehet szekularizált jellegű. Ismert az erkölcsnek olyan idealista felfogása is, amely az erkölcsi normák eredetét a tapasztalható világon túli (tehát transzcendens, metafizikai) forrásokban jelöli meg, de azokhoz nem fűz vallási jelleget. Mindegyik bázisú erkölcs az erkölcsi jó szolgálatára hivatott. Mivel az erkölcsi jó az embernek és az emberi közösségnek előnyös, az erkölcsöt, mint az ember szellemét, lelkiismeretét, akaratát, magatartását, felelősségét átható, befolyásoló, serkentő regulatív eszméket és elvárásokat értékhordozó, értékkifejező, értékszolgáló kategóriának, röviden tehát értéknek minősíthetjük. Sokan éppen az erkölcs eszmeiségére és kiemelkedő szerepére tekintettel az erkölcsöt és az erkölcsöst tekintik tulajdonképpeni, esetleg kizárólagos értéknek. Mindezek alapján alig vonható kétségbe az etika, illetve etikák értéktani természete.
2. Az emberi szempontú értékek elméleti problémáival elsődlegesen az általános értéktan (axiológia) és az ágazati értéktanok foglalkoznak. Ezek állásfoglalásait is hasznosítva megállapíthatjuk, hogy az érték az egyéni vagy közösségi értékelés terméke[3]. Az értékelés mérlegelést, becslést, megítélést jelent. A mérlegeléshez, értékeléshez világos, pontos ismérvek, szempontok, mértékek, illetve mércék szükségesek. Az értékelés ezek felhasználásával különböző tárgyak: transzcendenciák, természeti adottságok, egyéni, közösségi, állami célok, emberi követelmények, tulajdonságok, megnyilvánulások, alkotások minősítését és arányosítását jelenti, amely az értékelt tárgykörök rangsorolásához vezet. Az axiológiának a filozófia nagy áramlataihoz igazodó, számos irányzata született. Ezek különböző mértékben és tartalommal kapcsolódnak a vallási értékeket hirdető vallástani, a gazdasági értékeket kutató közgazdaságtani, az erkölcsi értékeket vizsgáló etikai, a művészi értékek elemzését végző esztétikai, a jogi értékeket taglaló jogbölcseleti, illetve jogtudományi és az egyéb normatív értékeket kutató logikai és deontológiai irányzatokhoz és koncepciókhoz. Fontos vizsgálati tárgyköreivé és szempontjaivá váltak az értékkategóriák a politológiai kutatásoknak, valamint az egyéni, közösségi és a társadalmi értékorientációk feltárására vállalkozó értékszociológiai vizsgálatoknak is. Az axiológia ezáltal serkentő, megtermékenyítő hatást gyakorol egyrészt az ágazati értéktanokra, másrészt általánosító gyűjtőcsatornája lehet az említett diszciplínák sajátos eredményeinek.
Az axiológia sízámos művelőjének törekvése többnyire arra irányult, hogy feltárja és megjelölje az ember vagy az emberi közösség szempontjából elsődleges vagy abszolút értékeket, illetve az elsődleges, a legfőbb, vagy a kizárólagos értékmutatókat. Az elsődleges, vagy legfőbb értéket megjelölő értéktani felfogások közül a gyönyört első helyre állító hedonista, az állandó kellemes állapotot, vagyis a boldogságot preferáló eudaimonista, a szükségletkielégítést, illetve a hasznosságot respektáló utilitaritsa, a fejlődést legfőbb értéknek
- 6/7 -
minősítő evulocionista, valamint értékesnek a tökéletesedést tekintő perfekcionista irányzatot említem meg. Az elsődleges érték megjelölésével e koncepciók képviselői tulajdonképpen megállapíthatták azt a legfőbb értékmérőt is, amellyel az egyéb emberi, társadalmi, szellemi és fizikai erőfeszítések, illetve termékek, esetleg a természeti környezet objektumai helyzetét, szerepét, értékes vagy értéktelen voltát, valamint értékrangsorát meghatározhatták. Bizonyos értékelméletek oly mértékben embercentrikusak vagy eszmei irányultságúak, hogy a természeti környezet összetevőinek - pl. az emberen kívüli élővilág, a víz, a levegő, a nyersanyagok, a kozmosz - axiológiai értékelését mellőzték. A jelzett értéktanok nagyrészt monolitikusak, tehát felfogásuk helyességének kizárólagosságát hangsúlyozzák és nem ismerik el vagy legalábbis eltekintenek az értékfelfogások koronkénti, tájegységenkénti, társadalmi rétegenkénti változatosságától. Természetesen voltak és léteznek olyan korszerű értéktani iskolák is, amelyek elismerik az értékek változékonyságát és sokszempontú pluralitását.
Egyes újabb értéktani vizsgálatok hasznosításával az egyéni, a közösségi, az eszmei, az erkölcsi, az esztétikai, a jogi, a politikai, az anyagi, stb. értékek és értékrendszerek sokféleségének, valamint az értékelméletek pluralitásának elismerése mellett az értékek természetére vonatkozó alábbi következtetések jelentőségét is hangsúlyoznunk kell. Rendkívül fontos például az a felismerés, hogy valamely érték realitását és súlyát nemcsak a benne megtestesült, illetve belőle fakadó előny érzékelteti, hanem az érték ellentéteként vagy hiányaként szereplő veszély, hátrány mérete is.
Lényeges az a megállapítás is, hogy az értékek és az értéktelenek többségének több fokozata fordulhat elő. Az értékválasztás ezért egyrészt a különböző értékek vagy ellentétpárjuk közötti válogatásban, ezek preferálásában vagy mellőzésében, másrészt az adott értékkategória valamely fokozatához való kötődésben is megnyilvánulhat. Az újabb értéktani kutatások egyik jelentős következtetésének tekinthetjük azt is, hogy az értékek rangsora néhány, az adott értékrendszer egészének irányultságát meghatározó alapérték determinatív helyzetétől eltekintve nem változatlan, hanem a kontextusok, a konstellációk, a helyzetek változásaihoz igazodik. A társadalmi és egyéb körülmények változásai pedig rendszerint az eszmeáramlatok átalakulásával, az értékek újrarendeződésével járnak.
Élénk vitát folytatnak az amerikai axiológusok az értékek összemérhetőségéről, illetve az összemérhető és összemérhetetlen értékekről. Meggyőzőnek tartom azok felfogását, akik igazán összemérhetőnek csak az azonos jellegű - tehát pl. csak az erkölcsi, vagy csak az esztétikai - értékeket tartják. Az azonos jellegű mérce hiányából fakadó összemérhetetlenség (incommensurability) azonban - szerintem - nem zárja ki az eltérő jellegű - pl. az eszmei és az anyagi - értékek összevetését és ennek alapján választhatóságát. Gondoljunk pl. a különböző eszméknek azokra a mártírjaira, akik inkább utasították el a felkínált anyagi előnyöket vagy szenvedték el a kegyetlen kínzást, sőt a halált is, mintsem elárulták volna hitüket, vagy más eszmei, politikai felfogásukat (szókratészi választás).
Az értékelés eredményeként az értékelés tárgya az ember, az emberi közösség számára, illetve szempontjából pozitív vagy negatív, tehát előnyös, kedvező vagy hátrányos, rossz minősítést nyerhet. Az értéktani értelemben vett érték az értékelt tárgy, vagyis az értékhordozó lényeges adottságává, sajátosságává, minőségévé válik. Az érték tehát az értékelt tárgynak az értékelő alany (ember, közösség, szerv, szervezet, intézmény) által tulajdonított lényeges minősége. A kimunkált, elfogadott értékek maguk is viszonyítási alapként, értékmérőként szerepelhetnek más adottságok, tárgyak értékeléséhez, minősítéséhez, értékes vagy értéktelen voltának megítéléséhez.
Az érték előnyösnek, kedvezőnek tartott volta jelentheti a megszokottságot, bevettséget, általánosan elfogadottságot, a beidegződött megoldást vagy viselkedést, az elvárásnak megfelelést, kiválthat tetszést, tiszteletet, rendszeres követést és megnyilvánulhat elterjedt igények ismétlődő kielégítésében. Az érték által kiváltott emberi elismerés, tisztelet, helyeslés, az értékkel való azonosulás, vagyis az elismert, a választott érték személyi internálódása és valamely közösség által gyakorolt tudatos és rendszeres követése, ún. közösségi interiorizálódása azt is kifejezi, hogy az értéktételezés, az érték léte és fennmaradása szükségképpen magában foglal bizonyos kötelező, késztető hatást az értéket elismerő, illetve elismerők irányában akkor is, ha az értékhordozó nem tekinthető jellegzetes normának. Hangsúlyozandó azonban, hogy a nem anyagi értékek jelentős hányadának értékhordozója vallási, erkölcsi, jogi, illem- vagy egyéb társadalmi norma. Ez a körülmény természetes következménye annak, hogy az emberi közösségek törekszenek arra, hogy jelentős transzcendentális és evilági értékfelfogásaikat normatívákba foglalják és ezáltal kötelező vallási, erkölcsi, nemzeti és nemzetközi jogi, társadalmi, közösségi tiszteletben, követésben és oltalomban részesítsék.
3. Az értékek elismerésének, megtartásának, követésének igénye tehát természetszerűen vezet el az értékek oltalmát előíró, megsértését tiltó vallási, erkölcsi, jogi és egyéb szabályok megállapításához. Ennek alapján állíthatjuk, hogy az emberi, illetve a tár-
- 7/8 -
sadalmi és állami normák léte, tartalma, hierarchiája - tudatosan vagy anélkül - rendszerint az emberi értéktételezésekhez és értékekhez kapcsolódik. Az értékeket kifejező, értékekhez igazodó, azokat szolgáló, védő normák egyben mértékeket is megállapítanak. Előfordulhatnak azonban normába nem foglalt egyedi értékek és mértékek is. Értéknek tekintendő mértékeket, minőségeket és más elemeket meghatározó normák értékhordozó és értéket szolgáló szerepét figyelembe véve a normákkal összefüggő értékeknek különösen szembetűnő a következő kettős rétege. 1) A normák által védett, szolgált értékek: pl. emberi élet, egészség és méltóság, lelki béke, megelégedettség, Isten, szentségek, üdvözülés, közrend, közbiztonság, jogbiztonság, alanyi jogok, kötelességek, mentességek, intézmények stb. 2) Mindezek alapján második rétegként értéknek, mégpedig ún. eszközértéknek minősülnek a példálózóan jelzett értékeket védő, szolgáló, a lehetőségeket, a jogosultságokat, az elvárásokat, a kötelezettségeket mint mértékeket meghatározó vallási, erkölcsi, jogi és egyéb közösségi normák is.
Az értékek, a normák és a mértékek tehát rendszerint egymásra épülnek és összefonódnak. Az persze nem kizárt, hogy valamely külső hatalom - pl. a kormány - meghatározott személyi kör számára normába foglalt olyan mértéket határoz meg - pl. korlátozza a külföldre utazást -, amelyet a címzettek nem tekintenek értéknek. Ebben az esetben a kormányzók és a kormányzottak értékfelfogásának egyébként sem ritka eltérését, illetve szembenállását észlelhetjük. Mind az értékek, mind pedig a velük összefüggő normák és mértékek egymással versenghetnek, korlátozhatják egymást, sőt ütközésbe is kerülhetnek egymással. Az értékek, a normák és a mértékek számának korszakunkban tapasztalható látványos növekedése ezért mellőzhetetlenné teszi az értékek, a normák és a mértékek egyeztetését, valamint bekövetkezett kollízióik körültekintő feloldását.
4. A közelmúlt lényeges változásainak, különösen a bipoláris hatalmi struktúra megszűnésének, a globalizációs és differenciálódási folyamatok egyidejű erősödésének, az információs világtársadalom kialakulásának bizonyos következményei, az olyan súlyos válságtünetek, mint a vallási és a szekularizált erkölcsi kötelékek lazulása, a vallási és etnikai gyűlöletből fakadó kegyetlenkedések, az ortodox fundamentalista közösségek elkeseredett és kíméletlen fellépései, a munkanélküliség, a nagymértékű és többnyire tiltott bevándorlás, az infláció, az adósodás, a szegényedés, a szervezett és egyéb bűnözés, különösen a terrorizmus, a maffiózitás, a korrupció, a prostitúció, a kibernetikai bűnözés, a genetikai manipulációkkal, a humán reprodukciós eljárásokkal, klónozással, emberi petesejt és spermium, magzati, illetve emberi szervek átadásával és felhasználásával való visszaélés lehetőségei, a kábítószerfogyasztás és egyéb szenvedélybetegségek, valamint a járványok, a súlyos és gyógyíthatatlan betegségek terjedése, az élővilág és a természet más összetevőinek pusztulása, a szörnyű kataklizmák, a gyakori közlekedési balesetek, a fenyegető természeti és műszaki katasztrófák sokakban reményvesztést váltanak ki. A gondolkodó és felelős lelkületű embereket pedig új értékek keresésére és meghatározására, az értékek újrarendezésére, mindezek alapján esetleg átfogó paradigmaváltásra serkentik korszakunk veszélyei, visszaélései és egyéb válságtünetei. A paradigmaváltást megtestesítő értékrendezés egyaránt magában foglalja a hagyományos és bevált értékek megtartását, elavult értékek szelektálását, új értékek előtérbe állítását, az értékrangsorolás új ismérveinek és módszereinek kialakítását. Számos vallási, erkölcsi és szakmai kiválóság megállapításai nyomán korszakunkat nemcsak posztkolonialista, posztimperialista, posztindusztriális, posztszocialista, posztmodern korszaknak nevezhetjük, hanem átrendezésre szorul az individualizmuson, a szabad versenyen, a teljesítményen nyugvó, a gazdálkodás feltételeinek alakítására és a szociális feszültségek enyhítésére többnyire a határtalan fejlődés jegyében vállalkozó, ún. jóléti állami és társadalmi berendezkedés is. Figyelmet érdemelnek e vonatkozásban is Fukuyama következő drámai megállapításai: "Az olyan társadalom, amely eltökélten és következetesen írtja a szabályokat az egyéni szabadság fokozása nevében, egyre szervezetlenebbé, atomizáltabbá és elszigeteltebbé válik, ezáltal képtelen lesz közös célokat elérni, közös feladatokat végrehajtani. Ha valamely társadalom nem szab határt a technológiai fejlődésben, akkor ott valószínűleg másban sem lesznek határok és szaporodik a bűnözés, felbomlanak a családok, a szülők nem teljesítik kötelességeiket gyermekeikkel szemben, a szomszédok nem figyelnek egymásra és a polgárok nem vesznek részt a közéletben".[4]
A problémák, az útkeresések ismeretében valószínűsíthetjük, hogy az egyre többek által szorgalmazott értékújrarendezés vagy paradigmaváltás sarkalatos teendői közé az ember, a közösségek, az emberiség, az élővilág, a természeti környezet túlélésének, fennmaradásának biztosítására, a fenntartható fejlődés lehetővé tételére, az emberi örökség és a termelt javak igazságosabb elosztására, bizonyos eszmei értékek, az életminőség közösségi, kulturális, erkölcsi, testi és lelki egészségi, szociális, közbiztonsági összetevőinek fejlesztésére, az agresszió, az erőszak, a háború kiküszöbölésére, a béke megőrzésére irányuló értéktételezések tartoznak. Az ilyen holisztikus szemlélet csak olyan értékfelfogásból indulhat ki, amely az embert, a közössége-
- 8/9 -
ket, az emberiséget, az eszmei értékeket, a társadalmi, a természeti és művi környezetet, a természeti és műszaki törvényszerűségeket szerves egységben szemléli, óvja és szolgálja. Ennek a holisztikus szemléletnek a kialakításához, megszilárdulásához és hatékonnyá válásához mellőzhetetlenek a vallások közös, hasonló és eltérő összetevőinek alapos megismerése, kölcsönös tisztelete, egyeztetett, ökumenikus erőfeszítései. Erre a felismerésre a világvallások több tekintélyes képviselője, a vallástudományok számos művelője jutott már el. Megalapozottnak tűnik az a megállapítás, amely szerint a világbéke feltételei között jelentős helyet foglal el a világvallások közötti párbeszéd és békés kapcsolatrendszer. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a világbéke nem érhető el a vallások közötti béke nélkül. E felismerések jegyében folytatásra érdemes, jelentős kezdeményezések születtek.
A vallás rendszerbe foglalt és kinyilvánított, tehát megismerhetővé tett hitelvek, valamint az azokhoz igazodó, kötelező magatartási szabályok összessége és ezek megvalósulási folyamata. A hitelvek a világ és az ember eredetére, rendeltetésére és kapcsolatára, az emberi test és lélek viszonyára, az emberek, illetve más élőlények halál utáni sorsára, a megismerhető világon túli legfőbb lény vagy lények létére és szerepére, a világmindenséget átható bizonyos természeti vagy természetfeletti erők, szellemek és törvényszerűségek lényegére és hatására, továbbá a vallási közösség (egyház) viszonyaira vonatkozó, a hitvalló, a vallásos emberek által elfogadandó és tiszteletben tartandó megállapítások összessége. Az ilyen hitelvek és a hozzájuk kapcsolódó magatartási szabályok egységes világszemléletként átfogják a hívő ember személyiségének teljességét, meghatározó szerepet töltenek be az emberi méltóságtudatra, életvitelre, az emberi személyiség kibontakozásának, megvalósulásának és magatartásának milyenségére, a vallási közösség belső életére és kapcsolataira. Minden vallás lényeges megnyilvánulása tehát a hit az általa megjelölt természetfeletti, misztikus lényben, lényekben, erőkben, törvényszerűségekben, valamint az ehhez igazodó vallási normák szerinti egyéni és közösségi életrend. A hitelvekhez igazodó vallási normák között sajátos csoportokat alkotnak a vallásgyakorlás rituális, liturgikus előírásai, a vallásos életvitel illetve magatartás szabályai, valamint a vallási közösség (egyház) szervezetére, intézményeire, tisztségviselőinek, papjainak, szerzeteseinek helyzetére és szerepére vonatkozó rendelkezések.
E rövid megállapításokból többek között az következik, hogy a vallás a világnézet egyik változatának tekinthető. A világnézetnek azonban emellett előfordul vallásellenes vagy ateista, vallásmentes materialista és vallási szempontból közömbös változata is. A fenti fogalommeghatározás kifejezi az isteni kinyilatkoztatású és egyistenhívő (monoteista) zsidó, keresztény és iszlám vallások lényegét, valamint az ún. örök világtörvényekből kiinduló és nagyrészt több istenséget, szellemet, szellemi lényt tisztelő (politeista, animista, misztikus) vallások tanításait, így különösen a brahmanizmus vagy hinduizmus és a buddhizmus válfajainak tanait, a főleg három összetevőből - nevezetesen a totemizmus és animizmus elemeire épülő ősi kínai vallásból, a taoizmusból és a konfucianizmusból, sőt esetenként a buddhizmus bizonyos elemeiből - ötvöződő, tehát szinkretista kínai univerzizmus alapvető elemeit, továbbá a rendkívül sok égi és földi jó szellemet (kamit) tisztelő és több gonosz szellemet (onit) is ismerő japán sintó vallást és a vele szoros kapcsolatban alakult, számos szent lényt (bucut és boszacut) tisztelő japán buddhizmus lényegét.[5]
Széles körben elfogadott és általam is vallott felfogás szerint az ember testi, lelki és tudatos szellemi adottságaihoz természetszerűen kapcsolódik az az igény, hogy választ kapjon, adjon, fogadjon el alapvető világnézeti kérdésekre. A válaszok körében központi helyet foglalnak el a transzcendens lények létére és szerepére, valamint az ember által közvetlenül megismerhetetlen erőkre, törvényszerűségekre vonatkozó hitelvi állásfoglalások, tanítások. Az emberek többsége elfogadja, követi a vallási válaszokat. Kisebb arányban előfordul azonban a vallási válaszokat elutasító vagy ezek iránt közömbös viszonyulás is. Mindhárom megnyilvánulás a vallásos világnézetet érintő reflexió. Mindezek alapján és értelmében megalapozottnak tekinthetjük azt a megállapítást, hogy az ember homo religiosus.
A vallások tartalmi összetevői, vagyis a hitelvek, a mitológiai, az erkölcsi és a liturgiai elemek, valamint a vallási erények és az azokat előíró szabályok kiemelkedő spirituális értékeknek minősülnek a hívő emberek számára. Értékesnek tekinti a bejegyezett vallások tanításait, intézményeit és érvényesülését a világnézetileg semleges alkotmányos jogállam is.
A fentiek mellett azt is megállapíthatjuk, hogy a vallás jelentős közösségképző erő. Sőt, a vallásnak egyik fogalmi eleme a hitelvek és vallási normák egyéni és közösségi tisztelete. Közösség létrejöttében, fennmaradásában és működésében a valláson kívül más körülmények és eszközök is szerepet játszhatnak. Példaként említhetjük különösen az egyéb világnézeti és más (pl. politikai, tudo-
- 9/10 -
mányos, művészeti, szakmai) meggyőződéseket, a különböző érdekeket, törekvéseket, állapotokat és érzelmeket. Nem kétséges, hogy ezek sok változatot magukban foglaló, átfogó kategóriák. Az érzelmek közül főleg a tiszteletnek, a bizalomnak, az aggodalomnak, a hűségnek, a szeretetnek, a haragnak, az irigységnek, a gyűlöletnek, a bosszúnak, a szégyennek, a büszkeségnek, a félelemnek, a szenvedésnek, a szenvedélynek, az örömnek, a felelősségnek és a megbánásnak erős a közösségképző szerepe. Ezek az érzelmek bizonyos magatartásra, rendszerint tevékenységre, erőfeszítésre, szolidáris együttműködésre késztetnek. Nem kizárt azonban a hasonló beállítottságúak között a közömbösségnek, mint érzelmi viszonyulásnak az összekötő hatása sem. A felsorolt közösségképző eszközök elvezethetnek társulások, szövetségek létrehozásához és megnyilvánulhatnak megállapodások, szerződések kialakításában és megkötésében is. Arra a kérdésre, hogy összefoglalhatók-e ezek a kötelékek egy vagy néhány átfogó fogalomban, - úgy vélem - igenlő válasz adható. Szerintem ugyanis a közösségek létrejöttében és működésében egyrészt ún. objektív vagy tárgyi és szubjektív vagy alanyi közösségképző eszközök érvényesülnek. Az első csoportba tartoznak az ember genetikailag kódolt biológiai, fizikai, lelki adottságai, valamint a közösség létrejöttét lehetővé tevő külső tárgyi feltételek. Szubjektív vagy alanyi összetevőként valósul meg az ember szűkebb vagy tágabb környezetétől kapott és nagyrészt automatikusan internálódott, vagy tudatosan szerzett és alakított értékirányultsága, értékszemlélete.
Mivel bármely vallás mitológiája, mítoszai és misztikumai iránti hitben, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó egyéni és közösségi rituális és más magatartásszabályok követésében az azonos vallású emberek egybeeső és egymás irányában is kölcsönös kötelességeket tartalmazó, markáns értékirányultsága testesül meg, a vallást elméletileg és a gyakorlati tapasztalatok alapján is erős és hatékony közösségképző köteléknek tekinthetjük. E megállapítás azt is érzékelteti, hogy a vallásos hitre épülő értékirányultságot rendszerint azonosságtudati, érdekeltségi és érzelmi elemek is erősítik. A vallási közösségben az internálódott egyéni értékszemléletből olyan interiorizálódott közösségi értékorientáció képződik, amely folytonosan figyelemmel kíséri, értékeli, minősíti, változtatásra, javításra, tökéletesítésre készteti a tagok megnyilvánulásait és ezáltal autopoietikusan élteti és alakítja a közösség arculatát is. "Az igazi közösségeket a tagok közösen vallott és követett értékei, normái és tapasztalatai fűzik egybe. Minél mélyebbek és erősebbek ezek a közös értékek, annál erősebb a közösségi összetartozás érzése" állapítja meg Francis Fukuyama is.[6] A közösség tagjainak kölcsönös bizalmát, korrekt kapcsolatait, kellemes és hatékony együttműködését szolgáló mértékek, értékek és az ezeket kifejező szabályok együttes megjelölésére szerencsésen terjed a szakirodalomban a "társadalmi tőke" metafora. A vallásos ember és a vallási közösség saját vallását szépnek, jónak, nemesnek és előnyösnek ítéli meg, tehát értékesnek tartja. A vallás ezért egyik igen jelentős személyiségformáló és közösségteremtő tényező. Amint ezt már említettem, az alkotmányba nem ütköző, valódi vallásokat és vallási közösségeket ezen az alapon minősíti értéknek és részesíti védelemben, illetve meghatározott intézményes támogatásban a világnézetileg semleges, alkotmányos jogállam is.[7]
1. A zsidó vallás forrása e nép sajátos történelme, a Mózesnek adott kinyilatkoztatás, a nép és az Isten közötti szövetség, amelynek alapján a zsidóság Isten választott, szövetséges, szent népének minősül. A Messiás még nem jött el, megérkezése után várható a zsidóság uralma és a teljes béke. A vallás kiemelkedő rendeltetése a földi élet egyéni, családi és közösségi viszonyainak részletes szabályozása. A parancsok és tilalmak követése révén érhető el a Tikkun olam, az a cél, hogy jobb világot hagyjunk magunk után, mint amelybe beléptünk. Ehhez folytonos tanulásra, az igazság keresésére, rendszeres testi és lelki megtisztulásra, szilárd hitre, gyakori imádkozásra, szolidáris jótékonyságra, bűnbánatra, böjtre, szigorú étkezési és magatartási szabályok megtartására van szükség. E követelmények gyakorlása révén érhetők el a szelíd örömök az egyéni és a családi életben. Mindezek alapján a judaizmus hitet, kultúrát, életstílust jelent, sajátos erkölcsi és rituális parancsok követését igényli és a zsidó nép globális etnikai szolidaritását testesíti meg.
2. A keresztény vallást a római katolikus, a keleti ortodox és a protestáns vallásúak, valamint a keresztény bázisú, különböző elnevezésű új vallási közösségek hitelvei és szabályai alkotják. A keresztény hit mintegy kétmilliárd hívével a legelterjedtebb világvallás. A kereszténységhez tartozók azonban a föld vallásos embereinek csak kb. egyharmadát alkotják.
A katolikus keresztény erkölcsi tanítások és előírások alapjait az Isten által a Sínai-hegy égő csipkebokrában Mózesnek két kőtáblába vésve átadott Tízparancsolat, Jézus hegyi beszédében megfogalmazott főparancs és boldogságmondások, továbbá Jézus más tanításai és példabeszédei, valamint a katolikus egyház által dogmásított szentségek, az irgalmasság lelki és testi cselekedetének tana és a ke-
- 10/11 -
resztény erénytan összetevői alkotják. A Tízparancsolat katolikus keresztény változata így hangzik: "1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. 2. Isten nevét hiába ne vegyed. 3. Az Úr napját szenteld meg. 4. Atyádat és anyádat tiszteld. 5. Ne ölj. 6. Ne paráználkodj. 7. Ne lopj. 8. Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy. 9. Felebarátod házastársát bűnre ne kívánd. 10. Mások tulajdonát ne kívánd". A keresztények a II. század óta azért ünneplik a vasárnapot - és nem a szombatot - az Úr napjaként, mert Krisztus vasárnap támadt föl és Pünkösd vasárnapján küldte el a Szentlelket.
A Jézus által megfogalmazott első főparancs szerint "szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből". A második főparancs pedig előírja, hogy "szeresd felebarátodat, mint magadat". Jézus a hegyi beszédben boldognak nyilvánította azokat, akik sírnak, mert őket megvigasztalják, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert őket kielégítik, az irgalmasokat, mert ők irgalmasságot nyernek, a tiszta szívűeket, mert ők meglátják Istent, a szelídeket, mert övéké lesz a föld, a békességeseket, mert ők Isten fiainak tekintendők, a lelki szegényeket, valamint azokat, akik az igazságért hátrányt szenvedtek, mert övéké a mennyek országa.
A jézusi tanítás szerint felebarát minden ember, akár barát, akár ellenség, akinek szüksége van ránk. A felebaráti szeretethez kapcsolódnak az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. Ezek: "1. az éhezőknek ételt adni, 2. a szomjazóknak italt adni, 3. a szegényeket ruházni, 4. az utasoknak szállást adni, 5. a fogságban levőkért imádkozni és nekik segíteni, 6. a betegeket látogatni és ápolni, 7. a halottakat eltemetni, 8. a bűnösöket meginteni, 9, a tudatlanokat tanítani, 10. a kételkedőknek jó tanácsot adni, 11. a szomorúakat vigasztalni, 12. a bántalmakat békében tűrni, 13. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, 14. az élőkért és holtakért imádkozni. Kemény fogalmazásban tiltotta meg Jézus mások bűnre csábítását. "Aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák... jaj annak, aki botrányt okoz." Jézus szociális érzékenységének jeleként kilátásba helyzete, hogy az utolsó ítélet napján, amikor szétválasztja a jókat a bűnösöktől, így szól majd: "Jertek hozzám áldottak, mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, mezítelen voltam és ti felruháztatok, befogadtatok, vigasztaltatok. S azok maguk is meglepve fogják kérdezni: Uram, mikor voltunk olyan helyzetben, hogy ezt tegyük? És ő azt válaszolja, amit a legkisebbnek cselekedtétek, nekem tettétek".
A vázolt alapvető parancsokra, tilalmakra, intelmekre, ajánlásokra, példabeszédekre építve dolgozta ki, foglalta rendszerbe és alakítja folytonosan a katolikus egyház saját, részletes erkölcsi normáit és erényrendszerét. A keresztény erkölcsi rend értékeinek élén az a három teológiai vagy isteni erény, nevezetesen a hit, a remény és a szeretet áll, amely Isten irányában teljes erőfeszítést követel. A felebarátok esetében azonban már megengedett az arányosság. A sarkalatos erények közé tartozik az okosság és annak teljessége, a bölcsesség, az igazságosság, a bátorság és a mérsékletesség. Amint a három isteni erény, a négy sarkalatos erény is szorosan kapcsolódik egymáshoz, sőt egymásra épül. Az utóbbi erények keretében bölcsen kell igazságosnak, méltányosnak, bátornak és mérsékletesnek lenni. Ezek a követelmények tehát magukba foglalják az adottságokhoz, a képességekhez igazodó fokozatosságot és arányosságot is. Mindenkinek saját talentumait kell kamatoztatnia.
A mérsékletesség, a temperantia a túlzásoktól, a szertelenségtől, a bármilyen irányú szélsőségtől óvja az embert. Amint az arisztotelészi középmérték (meszotész) nem közepest, nem középszert kívánt jelenteni, hanem az ember képességeihez és körülményeihez igazodó optimálist, úgy a keresztény erénynek minősülő mérsékletesség sem középutat, hanem ésszerű mértéktartást, valós arányosságot, szükséges egyensúlyozást, összehangolást és egyensúlyt követel. Az ilyen mérsékletesség nem zárja ki az ember lehetőségei között gyakorlandó igényességet, körültekintést, a szebbre, jobbra, színvonalasabbra törekvést. Keresztény erkölcsi erénynek minősülnek továbbá: a megbocsátás, a szelídség, az engedelmesség, az állhatatosság, a türelem, a hűség, a tisztaság stb[8].
A keresztény értékorientáltság magasztosságát érzékeltetik azok a - gyakran számos egyéb bűnök elkövetéséhez vezető, ezért - főbűnnek nevezett tulajdonságok, amelyeket ez az erkölcs szigorúan elítél és amelyektől féltően óv. Ilyen főbűnök: a kevélység, a képmutatás, az irigység, a kapzsiság, a falánkság, a bujaság és a jóra való restség.
3. Az iszlám jelentése: az Isten iránti odaadás, alávetés és belenyugvás Isten akaratába. Az iszlám vallás követőjét muszlimnak, odaadónak, magát alávetőnek nevezik. Ez a vallás az iszlám öt pillérén nyugszik[9].
Közülük az első a tauhíd, amely szerint Allahtól, az egyedüli Istentől származik minden. Isten egyetlenségét a Saháda (a Tanúságtétel), az iszlám hitvallás első része is megerősíti: "Nincs más Isten, csak Allah és Mohamed az ő Prófétája"[10].
A második kötelesség az ima, a szalát. Az imák füzéréből álló, "megkívánt" imát a muszlimok rituális tisztálkodás (tahara) után naponta ötször, pirkadatkor, délben, délután, szürkületkor és este mondják el, általában a müezzinek felszólítására. A pénteki közös imát és istentiszteletet hutbának nevezik. Az imához kis téglalap alakú szőnyeget vagy gyé-
- 11/12 -
kényt terítenek le, ezzel is jelzik a hely nem hétköznapi voltát. Az iszlám hitgyakorlat legfőbb helye a mecset, amelynek jelentése: a leborulás helye.
A harmadik kötelesség a zakát, az "alamizsnálkodás". Ez más, mint az önkéntes alamizsna, a jövedelem legalább 1 %-ának kötelező adóként való szolgáltatását jelenti. A negyedik kötelesség a szaúm vagy szijám, tehát a böjt, amire az év kilencedik hónapjában, ramadán idején kerül sor. A böjt a nappali órákra vonatkozik, ezalatt tartózkodni kell az evéstől-ivástól, a nemi érintkezéstől és a dohányzástól. Az iszlám ötödik kötelessége a mekkai zarándoklat, a háddzs. Minden hívőnek életében legalább egyszer meg kell tennie, ha elég módos és távolléte miatt családja nem szenved szükséget. A zarándoklatra az iszlám év utolsó hónapjában kerül sor.
Az öt fő kötelességhez szorosan kapcsolódik a közösségnek és az államnak az a szent törekvése (dzsihád), hogy győzelemre juttassák az iszlámot. A dzsihádot arra a megállapításra alapozzák, hogy az iszlám univerzális vallás, egyetlen igaz hit, terjesztése érdekében erőszakot is szabad alkalmazni. Erre azonban csak kivételesen, fegyveres ellenállás esetén kerülhet sor. A síiták felfogása szerint a dzsihád nemcsak a hitetlenek, hanem a velük szövetkezett muzulmánok ellen is alkalmazható. A muszlimok elismerik a zsidó Tóra és a keresztény Evangélium kinyilatkoztatott voltát, ezért a zsidókkal és keresztényekkel szemben, ha behódolnak, nem alkalmazható a dzsihád. Ők tehát megtarthatják vallásukat, kötelesek azonban fejadót fizetni.
Az iszlám felfogás szerint a kötelező és lehetséges emberi magatartások a következő öt csoportba sorolhatók: ami megparancsolt - elmulasztásáért büntetés jár; ami ajánlott - elmulasztásáért nem jár büntetés, elvégzéséért jutalom jár; ami tiltott - elkövetéséért büntetés jár; ami helytelenített - mellőzéséért jutalom jár, gyakorlásáért nem jár büntetés; ami közömbös - azért sem jutalom, sem büntetés nem jár. A mindennapi élet legtöbb cselekvése a közömbös kategóriába esik. Minden, ami kívül esik a tiltott kategórián, megengedett.
4. A hinduizmus, mint modernizált brahmanizmus alaptétele szerint Brahman (világlélek) és a vele azonos atman (emberlélek) bír csak abszolút valósággal. Brahman személytelen és mégis tökéletes valóság[11]. Az újjászületés körforgása, a lélekvándorlás, a szamszára nem szűnhet meg addig, amíg az Én a léthez ragaszkodik. A rossz rosszat, a jó jót eredményez, minden bűnt le kell vezekelni. Nincs örök bűnhődés és örök jutalom. A karma törvénye szerint a cselekedet a sors meghatározója. A jóakarat, az igyekezet változtathat a sorson, de a következmény csak a jövőben érvényesül. A dharma: törvény, kötelesség, szabályozó elv, tehát a releváns mértékek összessége. Szerencsés, ha a karma összhangban van a dharmával. A teljes összhang elvezet a móksához vagyis a körforgás megszűnéséhez, a felszabaduláshoz. A móksa az erényekkel közelíthető meg. A tökéletesség állapota, a Brahmannal való egyesülés is a móksa által érhető el. A jócselekvések útja: a karma-marga. Az élet velejárója a szenvedés, amelynek okozója a vágy, valamint a helyes tudás hiánya, amely a léthez való ragaszkodásban nyilvánul meg. A helyes tudás útja a dzsnyána-marga. Ezt az isten iránti hódolattal (bhakti) lehet elnyerni. Ez az áhitatos szeretet a bhakti-marga. A hindu vallás minden vallási törekvést megbecsül.
5. Buddha[12] szerint az ember a legmagasabb rendű lény. Csak ember válhat megvilágosulttá, amely bizonyos parancsok és tilalmak követésével érhető el. Sem az érzéki élvezetek hajhászása, sem az önsanyargatás nem vezet az üdvösséghez. Ehhez a "mértéktartó lemondás" középútja szükséges, amelyhez először a 4 nemes igazság ismerete vezet. Ezek: 1. az élet szenvedés, 2. a szenvedés oka a vágyakozás, 3. a szenvedés megszüntethető a vágyakozás kioltása révén. 4. A vágyakozás kioltása és így a szenvedés megszüntetése a nemes nyolcrétű ösvény (vagyis helyes belátás, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes életmód, helyes elmélkedés, megfelelő elmélyedés és a megvilágosodás) útján érhető el. Az élet tehát szenvedéssel teli, de szenvedélymentesség révén befejeződik a lény vándorlása a világban, halálakor pedig megszabadul az újjászületéstől, eljut a nirvána örök nyugalmába. A megvilágosodás, a vágyak megszüntetése nem azonos a halállal, a megvilágosodás már az életben elérhető. Ez a magasabb szellemiség, a megfoghatatlan örökkévalóság állapotának elérése. A végső cél a nirvána, amelyhez a világi kötelékek megsemmisítése vezet. Az ember előző létformái (karma) meghatározzák az ember törekvéseit. Megfelelő felismerés és életvitel azonban elvezet a felszabaduláshoz (móksa), vagyis a vágytalanság állapotába (nirvána), amely megszakítja a létkörforgás (szamszára) kényszerét.
A buddhista naponként öt erkölcsi gyakorlatot vállal magára, nem táplál mások iránt ártó szándékot, nem okoz másoknak sérelmet, nem veszi el azt, amit nem adnak neki, nem hazudik és durva szavakat nem használ, nem részegíti le magát és tiszta életet él. Ezenkívül Buddha öt parancsa a következő: Ne ölj! Ne lopj! Ne hazudj! Ne kövess el házasságtörést! Ne részegeskedj! A szerzetesek számára ezeknél súlyosabb követelményeket fogalmazott meg. A buddhista kialakítja magában a négy isteni tartózkodást: minden élőlény szeretetét, szánalmat ezek iránt, mások boldogsága feletti örömet és egykedvűséget a saját ügyek iránt. A buddhizmusban jelentős kategória a "barátságos érzület" (maitrí), amely hasonló,
- 12/13 -
de nem azonos a keresztény szeretettel. A buddhista lelki egyensúlya nem teszi lehetővé a lelkes, rajongó szeretetet és a haragos gyűlöletet sem.
Buddha a nirvánán túli világgal nem foglalkozott, nem hitt sem a teremtő Istenben, sem más felsőbbrendű szellemi lényben. Azt vallotta, hogy nincs ezekről bizonyított ismerete. Az eredeti buddhizmusban mind a túlvilági lények, mind pedig az egyházi hierarchia ismeretlenek voltak. A buddhizmus tiszteli a többi vallási felfogást is. Alapfelfogása, hogy minden, ami létezik, átmeneti és elpusztul.
Buddha halála után a buddhizmus jelentős változáson ment keresztül és koronként, illetve országonként számos változata alakult ki. Alapvető kategóriái: a) a hínajána (kis kocsi), b) a mahájána (nagy kocsi), c) a vadzsrajána (gyémánt kocsi), d) a lámaizmus, e) a kínai csan, f) a japán zen és g) az Amitábha buddhizmus.
6. A kínai univerzizmust, mint bölcseleti vallást az ősi birodalmi vallás, a taoizmus, a konfucianizmus és az ezekhez illeszkedő buddhizmus szinkretista, tehát vegyített rendszere alkotja. Az egyetemesség megnyilvánul abban, hogy beletartoznak a különböző rangú istenségek és kultuszok. Az ég, a föld és az ember az egységes mindenség három alkotórésze, amely belső kölcsönhatásban áll egymással, és kapcsolatukat a mindenre kiterjedő világtörvény szabályozza.
6.1. Az ősi birodalmi vallást a totemizmus, az animizmus, a sámánizmus, az erő (mana) képzete, az ősök kultusza, a természetimádás, a mágia, a varázslás, a jövendölés és Sang-ti különös tisztelete jellemezte.[13] A világegyetem összetevőit az "egyetemes összhang" elve szabályozza. Ebben két őserő érvényesül, a jang és a jin. A jang a pozitív, a férfias, a jin a negatív, a nőies erőt, a mélységet, a befogadókészséget jelenti. Ez a kettősség megfelel az istenek és a démonok, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka kettősének. E két erő nem más, mint a "Minden - Egy" elv két oldala. Az emberben a jangnak megfelel a sen, az égi lélek, a jinnek pedig a kwei, vagyis a földi lélek. Az ember, mint mikrokozmosz a makrokozmosz kicsinyített mása.
6.2. A világmindenséget fenntartó legfőbb elv, törvény, törvényszerűség, erkölcs, követelmény, bölcs út, a Tao. A Tao négy fő erénye az ismeret, az igazságosság, az emberszeretet és a vallásos kultusz. A Tao tanába tehát az istenek is beleilleszkednek. Sang-ti a legfőbb megistenült ős (főisten) az ég mozdulatlan pontján a Sarkcsillagon lévő bíborpalotájában lakozik. Személyes istenségből azonban fokozatosan személytelenné vált. Szerepét a Tien, a menny vette át. A menny minden dolog oka és alárendeltje a Földistennő. Rajtuk kívül másodrendű istenek: a Nap istene, a Hold istene, a hegyek, folyók, tengerek istenei stb. Harmadrendű istenek: a tűz, a víz, a foglalkozások, a városfalak istenei és a háziszellemek. Az istenek és szellemek tisztelete Kínában tehát igen jelentős volt. Az ősi vallásnak szervezett papsága nem volt. A törzsfők, az állami hivatalnokok (mandarinok) és a császár mutattak be áldozatokat. A taoizmus sem foglalkozik a megváltás kérdésével. A létezés minden állomása a természet törvényszerű rendjének megnyilvánulása. A taoizmus alaptétele ezért a "be nem avatkozás" (vu vej) erkölcsi tétele, amely azt követeli az embertől, hogy vesse alá magát a természet folyamatainak és változásainak. A vallásos taoizmusban azonban fontos szerepet játszik a halhatatlanság keresése. Ennek eléréséhez helyes étrendre, megfelelő nemi életre, testgyakorlásra és meditációra van szükség. E követelmények teljesítése megfordítja a testben áramló életnedvek irányát, halhatatlanság-embriót hoz létre, amely a halál után tovább él.
6.3. A konfuciuszi etika a harmonikus társadalom, az erkölcsös, segítőkész állam és az illemtudó polgár magatartási követelményeit foglalja magában.[14] Eszerint, ha mindenki odafigyel másokra, őszinte másokkal és gyakorolja a zsen (emberiesség) erényét, vagyis a mélyen gyökerező önzetlenséget, akkor elérhetőek az említett célok. A gyermeki engedelmesség, a szülők iránti kötelességtudat és tisztelet, valamint az ember rangjának megfelelő viselkedés alapvető követelmény. E hierarchikus emberi kapcsolatokban legfontosabb a fiú és az apa, a feleség és a férj, a fiatalabb és az idősebb testvér, a barát és barát, valamint a miniszter és a császár megfelelő, tehát a magasabb pozíciót tiszteletben tartó viselkedése. A felsoroltak közül csak az azonos korú barátok kapcsolata nyugodhat az egyenjogúságon.
Tanulmányom zárófejezetében arra törekszem, hogy csoportosítva összefoglaljam a mértékek, az értékek és a normák, valamint az ellentét és az összhang közös, hasonló és eltérő megnyilvánulásait az érintett világvallások alapfelfogásaiban és erkölcsi tanításaiban.
1. Az ellentétek egysége, egybeesése, az ellenkező szubsztanciák, tényezők, szerepek, megnyilvánulások egymást nem nélkülöző, sőt egymást kiegészítő, kolleratív viszonya, Szent Bonaventura és Nicolaus Cusanus kifejezésével a "coincidentia oppositorum" több vallási felfogásban fellelhető. Cusanus szerint, ha a coincidentia oppositorum elvét a concordantia alkalmazásával megértjük, tudatlan tudásunk, docta ignorantiává, tehát tanult tudatlansággá válik, vagyis tudatlanságunk ismertté lesz és ezáltal tudatlan tudásunk tanult tudássá alakul. Ennek alapján
- 13/14 -
úgy vélte, hogy az egyistenhívők és a többistenhívők közötti különbözőség is feloldódik, ha figyelembe vesszük, hogy a többistenhívők a monoteistákhoz hasonlóan isteneikben "az istenséget" tisztelik. A coincidentia oppositorum jellegzetes megnyilvánulása Bonaventura szerint a Szentháromság (a trinitas) egysége. Az "egy a háromban és a három az egyben" tan szerint Isten egyetlen substantia, akit három személy alkot: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A három isteni személy közül az Atya teremtett mindent, a Fiú megváltotta, a Szentlélek pedig megszenteli az embereket.[15] Az i.e. 600 körül keletkezett upanisadok Brahmannak nevezik a legfőbb lényt ,amelyet szavakkal nem lehet leírni és az emberi értelem nem képes felfogni. Tulajdonságairól évszázadokon át vitatkoztak, az azonban nem volt kérdéses, hogy Brahman, mint a mindenséget átfogó világszellem és az atman, az egyes ember szelleme az erkölcsi követelmények teljesítése, a moksa elérése esetén egybefonódik, egységet alkot. Több korai hindu vallási szöveg ismeri az istenháromságot, a trimurtit, amelynek tagjai: Brahma (Teremtő), Visnu (Megőrző) és Siva (Pusztító). Később Brahma szerepe elhalványult és a hármas funkció a hívő ember választása, elköteleződése szerint Visnu, Siva vagy Devi (az Istennő) személyében egyesült. Visnu egyébként az évezredek során számos nagy emberben vagy egyéb élőlényben is megtestesült. Visnu kilencedik megtestesülése (avatáriája) Krisna, egyik legnépszerűbb hindu isten, akit a jóság, kegyelem és a béke urának tartanak, bizonyos időszakban pedig táncos, csábító szeretőként szerepelt.
A valós és feloldható ellentétek megtalálhatók mind a monoteista, mind pedig politeista vallásokban. A kereszténység mindent teremtő örök Istene végtelen, transzcendens és egyben személyes is, aki folyton tevékeny. Krisztus isten és ember volt, meghalt és feltámadt. A kereszténység is ismeri az ember istennel való egyesülésének, a theoszisznek és az átlényegülésnek, a transsubstantiationak bizonyos változatait. Közülük legjelentősebb az oltáriszentség, amelynek keretében a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik, majd ennek emberi befogadása, a szentáldozás által Jézus áthatja az ember személyiségét. Lényeges különbségek ellenére sem tagadható a hasonlóság bizonyos hindu istenek pl. Visnu emberi megtestesülései és Jézus Krisztus átmeneti emberré válása között.
Az ellentétek egységét leghatározottabban a taoizmussal és a konfucianizmussal összekapcsolódó ősi kínai vallás "Minden - Egy" elve, valamint az egyetemes összhang vázolt koncepciója fejezi ki. Az Egyből származik minden, a mindenben benne van az egy és a minden magában foglal mindent. Egység van a sokaságban, azonosság van a nem azonosságban, vallotta az újplatonikus gondolkodás is[16]. Aquinói Szent Tamás is azt tanította, hogy Istenben egybeesik, ami a földön különböző és ellentétes. A szubjektív szellem, az objektív szellem, a világszellem és az abszolút szellem, valamint az univerzum egymásba kapcsolódó, folytonos tökéletesedését kívánta kifejezni G. W. Fr. Hegel panteista filozófiai koncepciója. Ugyancsak feloldható ellentétet jelent, sőt elérhető összhangot igényel a kínai vallásban az erőt, férfias határozottságot, kemény emberi erőfeszítést kifejező jang és a körültekintő női megértést, előzékeny engedékenységet, gondoskodó figyelmességet megtestesítő jin, továbbá a brahmanista, valamint a buddhista dharma és karma kívánatos viszonya.
A harmóniát, az összhangot, az egyetértést igénylő, illetve megtestesítő japán wa, kapcsolódva a kötelezettségek halmazát jelentő on-nal, valamint a magatartási, viselkedési szabályok összességét kifejező giri-vel elengedhetetlenül igényli a kötelezettségek teljesítésének érzelmi töltetét, a ninjo-t is. Az így összekapcsolódó on-giri-ninjo a kötelességek teljesítésének, a szabályok követésének olyan megvalósítási rendjét, azt a viselkedésmódot jelenti, amellyel mindenki társadalmi helyzetéhez igazodóan tartozik embertársai iránt. Bár a giri társadalmi, erkölcsi, viselkedési szabály, amely nemcsak az egyén kiegyensúlyozottságát, hanem a társadalom rendjét is hivatott biztosítani, az onnal és a ninjoval való összekapcsolódás révén azt az elvárást is magában foglalja, hogy mindenki a rá vonatkozó magatartásszabályokat, az őt terhelő kötelezettségeket előzékenyen, figyelmesen, könnyedén, kedvesen teljesítse.[17]
2. Az alapvető sajátosságok megőrzése mellett mindegyik jelenlegi nagy világvallás egymástól jelentősen eltérő, színes, esetenként feltűnően archaikus, mesés mitológiája és változatos erkölcsi rendje az évezredek során természetesen változott. Átfogó rendszerezések, jelentős reformok, lényeges megújulások mentek végbe. Ezek keretében számos irányzat, ágazat, kombináció és szekta jött létre. Ez a folyamat napjainkban sem zárult le. A XX. század utolsó harmadában új vallási mozgalmak és ún. New Age típusú felekezetek születtek[18]. Az előbbiek keretében megtalálhatók az elzárkózó, merev ortodoxok, a mindenkivel szembenálló fundamentalisták, a kíméletlen lázadók, a reformerek és a szelíd visszavonulók. A második csoportba a testi és lelki megerősödést ígérő, ehhez különös ismereteket, technikákat szolgáltató, a hívőnek érvényesülést, karriert, lelki hatalmat garantáló irányzatok tartoznak.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1992-ben és 1999-ben fogadott el ajánlást a szektakérdésről a tagállamok számára. Mindkét állásfoglalás szük-
- 14/15 -
ségtelennek tartja ún. szektatörvények meghozatalát, mivel ezek veszélyeztethetnék az új, illetve kisebb vallási közösségek működését. Ehelyett a nemzeti jogrendszerek meglévő - pl. büntetőjogi - eszközeivel javasolják némely vallási közösségek illegális tevékenységével szembeni fellépést. Mindemellett az 1999 júniusában kibocsátott okmány indokoltnak tartja olyan intézkedések meghozatalát, "amelyek lehetővé teszik a védtelen személyek oltalmát, és azt, hogy végső soron bizonyos csoportok működése betiltásra kerüljön, ha ezek ismétlődően bűncselekmények elkövetőinek nyújtanak védelmet". Az ET ajánlások a hangsúlyt a megelőzésre helyezik, amely főleg "tájékoztatás és képzés segítségével valósulhat meg". Célszerű olyan "országos, a közhatalomtól független tájékoztatási központok" létrehozása, amelyeknek munkáját az Európai Megfigyelőhely hangolná össze. Különös figyelmet kell fordítani az 1999. évi ajánlás szerint a fiatalok oktatására és nevelésére, a kiemelkedő szellemi áramlatok történetének tárgyilagos bemutatásával. Az Európa Tanács határozott fellépést javasol az illegális orvoslással szemben és ajánlja, hogy a tagállamok büntetőjogi keretei között hozzák meg a szükséges jogi intézkedéseket a szektákba lépő személyek "indoktrinációjával", vagyis a gyakori mentális manipulációkkal szemben. Gondos erőfeszítésekre van szükség az ezoterikus vagy spirituális jellegű csoportok áldozatainak védelme érdekében.
Az Európai Parlament először 1984-ben, majd 1996-ban foglalt állást a szektakérdésről. Az 1996-ban elfogadott határozat többek között "felszólítja a tagországok kormányait, hogy kellő megfontoltsággal adományozzák az adókedvezményt és jogi védelmet nyújtó vallási szervezet státusát és indokolt esetben vonják meg ezt a jogi pozíciót a titkosan működő vagy büntetendő gyakorlatot folytató csoportoktól". Felhívja a dokumentum a tagállamokat arra, hogy "tanúsítsanak maximális éberséget annak érdekében, hogy a szekta jellegű csoportosulások ne juthassanak a törvényes vallási testületeket megillető jogokhoz".[19]
3. A lényeges mitológiai különbözőségek, a világ eredetére, az ember rendeltetésére és halála utáni sorsára, az erkölcsi normák szerepére vonatkozó eltérő felfogások ellenére korszakunkban csökkennek a feszültségek és szembenállások a világ nagy vallásai között, sőt több tárgykörben, főleg az emberiség sorskérdéseiben, az egyénnek és a közösségnek is előnyös erkölcsi szabályok feltárásában és egyeztetésében kibontakozóban van az együttműködés. Napjainkban az ellentétek inkább a fundamentalista és nem fundamentalista irányzatok, az eredetinek, hitelesnek nyilvánított tanítások, valamint az újabb vallási mozgalmak, továbbá a hagyományos mitológiával rendelkező vallások és az azoktól lényegesen különböző, kvázi, pszeudo vallási szerveződések között élesednek.
Sokat ígérő kezdeményezések és erőfeszítések révén részeredmények is születtek már a világvallások kölcsönös megismerésének, tiszteletének és bizalmának javítására, sőt néhány tárgykörben együttműködés folytatására is. Ebben a keleti vallások hagyományos nyitottsága mellett jelentős szerepe lehet annak, hogy a II. Vatikáni Zsinat elismerte a vallásszabadságot, ezáltal a vallási pluralitást, a katolikus egyház feje pedig kifejezte sajnálatát az egyház más vallási meggyőződést követőkkel szemben korábban tanúsított türelmetlen, bántó megnyilvánulásaiért, esetenként kegyetlen, megtorló tetteiért. Origenes, Cyprianus és Augustinus már a kereszténység korai évszázadaiban megalapozták azt a hagyományos katolikus felfogást, amely szerint az egyházon kívül nincs üdvösség. (Extra Ecclesiam nulla salus). Ezt a merev dogmát a XVII. században a janzenisták elméletileg azzal a megfogalmazással igyekeztek enyhíteni, hogy az egyházon kívül nincs kegyelem (Extra ecclesiam nulla gratia). A változást e tekintetben a II. Vatikáni Zsinat következő állásfoglalása tartalmazza: "Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel".
A globalizálódás sokféle egységesülő, illetve egyidejű etnikai, vallási, politikai, kulturális stb. differenciálódási folyamatait erősítő tudományos, műszaki, pénzügyi, gazdasági tényezőkhöz szerencsésen kapcsolódik az önmagában is ellentmondó, ún. európai kultúrfölény dőre beképzeltségének csökkenése, valamint földünk hosszú múltra visszatekintő más, gyakran varázslatosan színes, tartalmas és tanulságos kultúráinak, ezeken belül a kultúrák alapvető jellegzetességeit meghatározó vagy befolyásoló vallások tanulmányozása, megismerése, tisztelete és az arra épülő együttműködés. Ezzel összefüggésben hangsúlyozandó, hogy a vallás és a kultúra fogalma és érvényesülési formái nem esnek teljesen egybe. A vallások azonban a Föld mindegyik nagy kultúrkörében meghatározó hatást gyakorolnak a hívők mentalitására, a családhoz, az emberekhez, a közösségekhez, a hazához, a hatalomhoz, az alkotáshoz, a munkához, a művészetekhez, a szórakozáshoz stb. fűződő viszonyára. Amint Émile Durkheim is megállapította: minél inkább áthatja a vallás a kultúrát, annál jobban be tudja tölteni társadalomintegráló funkcióját. A történelem számos példát szolgáltat arra is, hogy ugyanaz a vallás különböző kulturális környezetekben egymástól eltérő, sajátos ele-
- 15/16 -
mekkel egészült ki. A vallástudomány ezt a jelenséget az inkulturalizáció egyik sajátos esetének tekinti.
Európa, illetve a Nyugat tagadhatatlanul óriási tudományos, művészeti és egyéb értékekkel járult hozzá az emberiség kulturális és civilizációs fejlődéséhez. Ezek az értékek - közöttük a jogállamiság, az alapjogok, a demokratizmus, fontos műszaki és más civilizációs vívmányok stb. - továbbra is oltalmazandók és fejlesztendők. A multikulturális világ sajátosságainak, veszélyforrásainak beható elemzése szerint azonban mellőzhetetlen S. P. Huntington alábbi következtetésének megszívlelése is: "más civilizációk ügyeibe való beavatkozás valószínűleg a legnagyobb veszélyforrás, amely bizonytalansághoz és potenciálisan globális konfliktusokhoz vezet a multicivilizációs világban".[20] Megalapozottan idézi szerintem könyvében Huntington Lester Pearsonnak azt az 1950-ben született megállapítását, amely szerint az emberiség "olyan korszakba lép, amikor a különböző civilizációknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élés szabályait; meg kell ismerniük egymást, s ha egymás történelmét, gondolkodásmódját, művészetét és kultúráját tanulmányozzák, kölcsönösen gazdagabbá tehetik egymás életét. Ebben a túlzsúfolt, piciny világban sok választási lehetőség nincs, mert egyébként viszály, feszültség, háború és katasztrófa veszélye fenyeget".[21] Mindehhez zárókövetkeztetésként Huntington hozzáfűzi: "A béke és a civilizáció jövője a világ nagy civilizációinak, politikai, vallási és szellemi vezetőinek együttműködésén és megértésén múlik. A civilizációk összecsapásában Európa és Amerika együtt vagy külön-külön bukik majd el... A világháború veszélyét egyedül a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el".[22] A saját kultúra ápolásának és más kultúrák megismerésének, hasznosításának lehetőségét Segesváry Victor a következőkben fogalmazza meg: "A globális kort tehát nem tekinthetjük úgy, mint "a Nyugat világhódító forradalmá"-nak időszakát, éppen azért, mert a globalizáció meghatározása magában foglalja a civilizációs dialógusok elkerülhetetlenségét... Egymás létének kölcsönös tudata, mély érzékenység mindazzal szemben, amit más népek gondolnak, éreznek, hisznek és értékelnek, s mindenekelőtt akarat, amely arra irányul, hogy mások hitét és tetteit ne magunk, hanem az ő mértékeik szerint tolmácsoljuk és ítéljük meg - ezek a tulajdonságok tennék lehetővé e nagy hagyományok, hit- és értékrendszerek békés együttélését. Az ilyen magatartás nem arra vezetne, hogy a résztvevők kételkedjenek saját kultúrájukban és saját civilizációjuk értékeiben, de mindenképpen feltételezné azt, hogy valamennyien hajlandók legyenek a másik meggyőződéséből és tapasztalataiból tanulni, s integrálni a saját helyi, kontextuális világukba más civilizációknak azokat az elemeit, amelyek megkönnyítik bizonyos emberi problémák megoldását vagy közös célok elérését".[23]
Hasonló tartalmú felismerések jegyében nyilvánította az ENSZ Közgyűlése az 1998. november 4-én egyhangúlag megszavazatott határozatával a 2001. évet a civilizációk közötti dialógus évének. E határozat preambuluma szerint: "Tudatában lévén a különböző civilizációk által elért eredményeknek, amelyek a kulturális pluralizmus valóságáról és az emberiség kreatív képességeinek különféle formáiról tanúskodnak; kiemelve a türelem nagy fontosságát a nemzetközi kapcsolatokban és a dialógus hasznos szerepét egymás megértésében, a békét fenyegető tevékenységek elkerülésében, valamint a civilizációk közötti együttműködésben és kölcsönös megértésben; megerősítve azt a felismerést, hogy a különféle civilizációk által elért eredmények az emberiség örökségét képviselik, s az egész emberiség számára a haladás megvalósítására irányuló ösztönzés forrásai; ...a Közgyűlés kinyilvánítja megingathatatlan elhatározottságát a civilizációk közötti dialógus könnyítésére és előmozdítására".[24] A Közgyűlés ennek alapján felkérte a tagállamok kormányait, az ENSZ szerveit, elsősorban az UNESCO-t, valamint a többi érdekelt nemzetközi szervezetet, ezek között a kormányoktól függetlenül működőket is (NGO), hogy valósítsanak meg a civilizációk közötti párbeszédet szolgáló kulturális, nevelési és társadalmi programokat.
Megjegyzendőnek tartom, hogy lényeges különbség tapasztalható a multikulturalizmus liberális és konzervatív megítélése között. Az előbbi az eltérő kultúrák kölcsönös tanulmányozását, megismerését és megbecsülését szorgalmazza, az utóbbi pedig mellőzhetetlennek tartja a kultúrák axiológiai kezelését és ennek alapján azt hangsúlyozza, hogy "nem minden kultúra egyformán értékes, mint ahogy az egyes kultúráknak az emberiség fejlődéséhez való hozzájárulása sem szükségszerűen azonos mértékű".[25] Úgy vélem, a vallási illetve etnikai alapú, hagyományos kultúrák egyetlen - pl. konzervatív - világszemléletű értékrangsorolásának tárgyilagossága kétséges. Az ilyen törekvés kockáztatja bármely kultúrkör sajátos, esetleg más kultúrák jellegzetes elemeivel össze sem mérhető értékeinek sikeres feltárását és megismerését, valamint elfogulatlan megbecsülését és ésszerű hasznosítását.
4. A vallások közötti kölcsönös közeledést, tiszteletet, párbeszédet és bizonyos tárgykörökben a fokozatos együttműködést főként az azonos, illetve hasonló valláserkölcsi szabályok, az ember egyéni, családi, közösségi figyelmességét, jóindulatát, segítő munkáját ösztönző, az önzést, a csalárdságot, a rosszindulatot, az önmagának és másnak kárt okozó megnyilvánulásokat elítélő, valamint az ezektől visszatartó ta-
- 16/17 -
nítások könnyítik meg. Illusztrálásként az ilyen közös vagy hasonló valláserkölcsi parancsoknak, tilalmaknak, ajánlásoknak a következő csoportjaira utalok.
a) Szinte mindegyik nagy vallás tartalmaz néhány olyan alapnormát, mint az "aranyszabály", amely rendkívül bonyolult helyzetekben is eligazít. Az aranyszabály már megtalálható Konfuciusznál: "amit nem kívánsz magadnak, azt te se tedd más emberekkel", a zsidóknál: "ne tedd másokkal, amiről nem akarod, hogy mások veled tegyék" és a hegyi beszédben: "amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük" szövegezésben.
b) Nagyon lényeges körülmény, hogy a Tízparancsolat előírásai közül öt nemcsak a zsidó és a keresztény vallásokban, hanem az egyéb vallási előírásokban is megtalálhatók. Ezek a következők: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne paráználkodj és tiszteld szüleidet.
c) Különböző megfogalmazásokban az emberiség számos nagy gondolkodója és szinte mindegyik vizsgált valláscsoport óv a szenvedélyektől, a túlzásoktól és serkent az ésszerű mértékek követésére. A mérsékletesség keresztény erényével összefüggésben az egyéni adottságokhoz és a mindenkori körülményekhez igazodó, okossággal, helyes gondolkodással felismerhető és szabad akarattal megvalósítható középmértékről, mint az optimális megoldás elérésének igényéről már kiemelten szóltam. A sztoikusok neves bölcselője, Zénón is azt vallotta, hogy a bölcsesség birtokába jutott rabszolga ténylegesen királynak minősül, a jólétben dúskáló tudatlan hatalmasok pedig szenvedélyeik rabszolgái, mivel a boldogság kulcsa a szenvedélyektől való mentesség. "A látni vágyó napba nem tekint, kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget, csak a szerénynek nem hoz vágya kínt", állapítja meg Vörösmarty Mihály varázslatosan szép , költői fogalmazásban az emberi bölcsesség egyik legjelentősebb felismerését. Szent Tamás a körülményekhez igazodó, de mindenképpen felelősséggel kialakítandó, igényes gyakorlati ítélet (iudicium practicum) erkölcsi követelményének megfogalmazásával ugyancsak elveti a könnyedén felfogott, kényelmes, esetleg megalkuvó ciceroi arany középutat (aurea mediocritas-t). Az epicureizmus felfogását tankölteményben megfogalmazó Lucretius Carus is felismerte végül, hogy a lelkiismeretes ember nem követheti azt a felfogást, miszerint a lélek zavartalansága (ataraxia), mint a boldogság forrása csak a politikától, a közösségi ügyektől elfordulva valósítható meg.
Nem a társadalmi gondoktól menekülésre irányulnak, nem epicureista lelki nyugalmat ígérnek a judaizmus "szelíd örömei" sem, hiszen ezeket csak kiegyensúlyozott családi élettel, a körülmények folytonos javításával, becsületességgel, alapos lelkiismeretvizsgálattal, bűnbánattal, az aprólékos vallási normák megtartásával lehet elérni. A buddhizmus eredeti tanításában szereplő "mértéktartó lemondás", valamint a rajongó szeretetet és a haragos gyűlöletet egyaránt kizáró "barátságos érzület" ugyancsak a túlzásoktól óv. E kategóriák irányultsága azonban a földi élet szenvedésként való felfogása, valamint a moksára, illetve a nirvánára törekvés folytán az egyéni lelki tökéletesedésre összpontosító buddhizmusban egészen sajátos.
d) Végül csak általánosságban említem meg azokat a nagy számú egyéb, tanulságos és értékes erkölcsi normákat, amelyeket a bemutatott vallások ugyancsak kölcsönösen hasznosíthatnak saját erkölcsi rendjük továbbfejlesztésében és együttműködésükben. Gondoljunk a konfucianizmus emberiességi követelményeire és illemnormáira, a kínai zsan és a japán zen helytállást, jellemszilárdságot, testi és lelki egészséget, munkaszeretetet, fegyelmet erősítő tanításaira, a hinduizmus és a buddhizmus féltő szeretetére és gondosságára valamennyi élőlény iránt, a taoizmusnak a természeti törvények tekintetében tanúsított figyelmességére és tiszteletére, a zsidó és az iszlám vallás tisztálkodási és étkezési előírásaira, a legtöbb vallás fellépésére a részegséggel és az ahhoz hasonló toxikomániával, valamint a durva beszéddel szemben, az iszlám engedelmességi tanára, a keleti vallások egymás közötti és a nyugati vallások iránti türelmességére és nyitottságára stb.
e) Vizsgálati szempontjaimon kívül esik, ezért csak jelzem ama kérdés megválaszolásának fontosságát, hogy milyen célok, hátrányok és jutalmak ösztönöznek a vallások előírásainak teljesítésére. Általánosságban ugyanis megjegyezhetjük, hogy a kérdés vallásonkénti áttekintése lényeges különbségek megállapításához vezet. Erőteljes a vallási tilalmak megsértésétől való visszatartó hatása és a parancsok teljesítésére gyakorolt ösztönző szerepe a halált követő átmeneti bűnhődés vagy az örök kárhozat fenyegetésének, illetve a mennybéli örök boldogsággal járó üdvözülésnek a keresztény és az iszlám vallásokban, valamint a buddhizmus mahajána irányzatában. Elsősorban a zsidók egyéni és közösségi megnyilvánulásait szigorúan elbíráló és alakító, saját Isten iránti bizalomra, félelemre és elkötelezettségre, a vallási szabályok megtartásának evilági előnyeire, az etnikai és vallási sorsközösség szolidáris ápolásának szükségességére helyezi a hangsúlyt a zsidó vallás. Az életet nagyrészt szenvedésként felfogó hinduista és buddhista tanítások középpontjában az egyén olyan erkölcsi, szellemi tökéletesedésének következményei találhatók, amelyek alkalmazása elvezethet az emberi vágyakból, szenvedélyekből fakadó szenvedések érzékelésének megszűnéséhez, végső sorban az inkarnációs körforgás megszaka-
- 17/18 -
dásához. A kellemes, békés emberi kapcsolatok és a kiegyensúlyozott, hatékony közösségi, illetve állami munka ígéretével emberséges, előzékeny magatartásra, az ősök és az idősebbek tiszteletére, kölcsönösen szabályos, korrekt hierarchikus viszonyok alakítására ösztönöznek a kunfucianizmus előírásai. A monoteista vallásokban kiemelkedik az egyetlen teremtő, örök Isten iránti elkötelezettség, szeretet, alázat és az isteni irgalom, kegyelem, igazság, segítés szerepe. A hinduizmusban és a buddhizmus politeista ágazataiban, illetve a buddhizmus monoteista, Amitábha irányzatában, valamint a kínai univerzizmus változatos szinkretizmusában is megtalálható az Isten, az istenek és szellemek hívők által kérlelt, köszönettel és dicsőítéssel fogadott támogatása, sőt esetenként büntető megnyilvánulása is. Nem hiányoznak a keleti vallások sokféleségének több alakzatából a rítusok, liturgiák, kultuszok sem.
f) Tanulmányomat annak a sokat ígérő, örvendetes ténynek megemlítésével zárom, hogy a világvallások jeles képviselői hosszabb idő óta folytatott erőfeszítéseinek eredményeként 1993-ban "Világethosz-nyilatkozat" címmel megszületett egy terjedelmes és rendkívül gazdag valláserkölcsi követelményrendszer. Ez a dokumentum magyarul is megjelent a Mérleg c. folyóirat 1994. évi 1. számában. A nyilatkozat szerzői úgy vélik, hogy az ebben foglalt egyeztetett követelményeket a különböző vallások hívei és a nem vallásos emberek is követhetik. A közös elvárások között méltán szerepel pl. az erőszakmentesség, a türelem és a szolidaritás, a különböző nemű emberek egyenlő kezelése, a partneri kapcsolatok korrektsége, a kapzsiság elítélése, az ésszerű arányok keresése és követése a hedonizmus és az aszkétizmus, a szabadosság és a merev szabályosság, a tudomány iránti elfogult tisztelet és a tudományellenesség, a technikaimádat és a technikaellenesség, a formális demokrácia és az önkényuralmi rendszerek között. A vázolt célkitűzések elismerése, tökéletesítése és széles körű követése érdekében természetesen továbbra is sokrétű erőfeszítésekre van szükség.
Ezek a törekvések alátámasztják annak a megállapításnak a figyelemreméltó voltát is, amely szerint a katolicizmus nem helyettesítheti a kereszténységet, a kereszténység pedig az egyéb világvallásokat. A világvallások erkölcsi értékeinek képviselete nem teszi feleslegessé, hogy más felelős intézmények és öntudatos személyiségek a vallási erők közreműködésével folytonosan kutassák, értékeljék, fejlesszék és érvényesítsék az általános és ágazati erkölcsi követelményeket, mélyítsék a kölcsönös bizalmat, szilárdítsák a közösségi, társadalmi, multikulturális értékeket és kapcsolatokat. Ebben a folyamatban sem hagyható figyelmen kívül, hogy az ismert világ egyik alaptörvényszerűsége a folytonos változás és a visszatérő emberi elégedetlenség az újabb vívmányokkal szemben. A tapasztalatok szerint ugyanis a fejlődés többnyire kockázatokkal jár. Minden előrelépésnek ára van. A konzervativizmus modernizálódást, a modernitás konzervativizmust szül. A felismerések és a kivívott értékek szakralizálódása, abszolút vonatkozási pontokká transzcendálása nem lehet végleges. Az alrendszerek szaporodása és önállósulása, a pluralizálódás, a szétforgácsolódás egységesülést, univerzális világszemléletet és átfogó válaszokat igényel. Minden megtalált, jelentős válasz azonban újabb kérdéseket támaszt.[26] ■
JEGYZETEK
[1] Ancsel Éva: Az ember mértéke vagy mértékhiánya. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1992
[2] Carlo Maria Martini-Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? Európa Könyvkiadó, Budapest 2000. 73. o.
[3] Vö. Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 25-89. o.
[4] Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa Könyvkiadó, Budapest 2000. 31. o.
[5] Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I-III. Osiris Kiadó, Budapest 1998-1999 Világvallások. Képes enciklopédia. Magyar Könyvklub,Budapest 1999
Michael Jordan: Kelet bölcsessége. Keleti vallások filozófiái és szertartásai. Magyar Könyvklub, Budapest 2000
Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Budapest 1998
[6] Fukuyama: i. m. 30-31. o.
[7] Ádám Antal: Az állami egyházjog fogalma, jellemzői és problémái Magyarországon. Magyar Közigazgatás 2000. 9. sz.
[8] Zlinszky János: Keresztény erkölcs és jogászi etika. Szent István Társulat, Budapest 1998
[9] William Montgomery Watt: Az iszlám rövid története. Akkord Kiadó, Budapest 2000
Hans Küng-Josef van Ess: Párbeszéd az iszlámról. Palatinus-Könyvek, Budapest 1998
[10] Mohamed Kr. u. 571-ben született és 632-ben halt meg.
[11] Venika Mehra Kingsland: A hinduizmus. Kossuth Kiadó, Budapest 2000
[12] A buddhizmus elnevezése Gautama Sziddhárta (i. e. 566-486) személyére vezethető vissza, akit tanítványai Buddha, vagyis Megvilágosult névvel illettek.
Edward Conze: A buddhizmus rövid története. Akkord Kiadó, Budapest 2000
Hans Küng-Heinz Bechert: Párbeszéd a buddhizmusról. Palatinus-Könyvek, Budapest 1997
[13] Hans Küng-Julia Ching: Párbeszéd a kínai vallásokról. Palatinus-Könyvek, Budapest 2000
[14] Kung Fu-ce i. e. 551-ben született szegény, de köztiszteletben álló családban és 479-ben halt meg.
[15] A Kelet és a Nyugat közötti egyházszakadás egyik oka az volt, hogy a Kelet felfogása szerint a Szentlélek az Atyától a Fiún keresztül származott, a Nyugat álláspontja szerint pedig az Atyától és a Fiútól (filioque) ered. A nyugati trinitarizmusban a Szentlélek az isteni egység biztosítéka, a keleti egyház viszont azt hangsúlyozza, hogy az Atyaisten a Szentháromság forrása, oka és alapelve.
Török József: Egyetemes egyháztörténelem I-II. Szent István Társulat, Budapest 1999
[16] Vö. Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, Budapest 1973. 112-115. o.
[17] Vö. Összehasonlító jogi kultúrák (Szerk.:Varga Csaba) Budapest 2000. 218-219. o.
[18] Kamarás István: Új vallási mozgalmak világszerte és Magyarországon. Magyar Tudomány 1999.5.sz.
[19] Ld. részletesebben Lugosi Győző: Vallásszabadság és közhatalom Európában. Valóság 2001. 3. sz., valamint Háver Varga Marianna: Szekták és kétségek. Belügyi Szemle 2001. 4-5.sz.
[20] Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest 1999. 539. o.
[21] Huntington: i. m. 57. o.
[22] Huntington: uo.
[23] Segesváry Victor: 2001, a civilizációk dialógusának éve. Valóság 2001. 1. sz. 6-7. o.
[24] Segesváry: i. m. 1. o.
[25] Egedy Gergely: (Multi)kultúra - konzervatív olvasatban. Magyar Szemle 2001. 3-4. sz. 63. o.
[26] Tomka Miklós: Vallásfilozófia az ezredfordulón. Világosság 2000. 8-9. sz.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
