A pénzügyi kormányzat széles körben élvez szabadságot adók bevezetése során. A különféle adók lényegében két szélső érték között helyezhetők el: az ügyleti nyereség arányos adóztatása a lehető legkevesebb beavatkozást jelenti a gazdasági döntésekbe, ezért az ilyen adó áll legközelebb az adóügyi semlegesség eszményéhez. Ezzel szemben a progresszív jövedelemadó a gazdagok ugyanakkora vagyonát vagy jövedelmét nagyobb mértékben terheli, mint a szegényekét.
A még oly progresszív adó megfizetésének kötelezettségét is törvény közvetíti, amelynek rendelkezései általános érvényűek. A törvényes renddel és az egyenlőségeszménnyel való még erőteljesebb szakítást az egyszeri megváltás jelenti, aminek megfizetésével az adózás elől elvont jövedelem a jövőre nézve törvényessé tehető. Ennek legújabb példája Magyarországon az ún. stabilitási megtakarítási számla, amelyre való befizetés révén az adózás elől elvont vagyon a törvény erejével adózott jövedelemmé minősíthető át, vagyis a piszkos pénz állami segítséggel kifehéríthető.[1] Az adózatlan jövedelem tisztára mosásának lehetősége széles körben nyitva állt Magyarországon egészen 2012 végéig.[2] Ennek legutóbbi lehetőségét egy 2010-es salátatörvény két szakasza teremtette meg, amelyek hatályát módosításokkal kormányváltás előtt és után egyaránt többször meghosszabbították.
Az adóamnesztia kapcsán célszerű számba venni, mit jelent az adósemlegesség,[3] és ehhez képest hogyan értelmezhető az adókötelezettség megváltása egyszeri fizetéssel. További kérdés az, hogy miért mondja fel az adósemlegességet az amnesztiát bevezető állam. Az adóamnesztia a közpénzügyi populizmus megnyilvánulása. Az olcsó népszerűség nemcsak abban mutatkozhat meg, hogy az állam különadót vezet be a különösen gazdagokra, hanem abban is, hogy kedvezményeket biztosít az állami eszközökkel megerősítendő középosztálynak. Ennek egyik eszköze az adóamnesztia.[4]
Az adóztatás nem kiküszöbölhető problémája, hogy még legjobb változatában is torzítja a versenygazdasági döntéseket. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy vannak közfeladatok, amelyeket adókkal kell finanszírozni, arról azonban vita folyik, hogy melyek azon adóztatási módok, amelyek a legkevésbé torzítják a versenygazdasági döntéseket. A torzításnak látszó hatás abból adódik, hogy versenygazdasági helyzetben egyedi léptékben kell egyensúlyt elérni szolgáltatás és ellenszolgáltatás között. Adógazdaságban viszont egyenértékűség csak társadalmi léptékben, az államháztartás egészét tekintve értelmezhető. Nagyjából egyensúlyban lévő államháztartás esetében sem kizártak ugyanakkor az akár éles viták a közpénzügyi politika vitelének kívánatos irányairól.
Az adóztató hatalom akkor zavarja meg a lehető legkevésbé a versenygazdaság működését, ha az adófizetési kötelezettséget az egyes ügyletekhez kapcsolja. Aki egy ügyletből nyereséggel jön ki - vagy egyáltalán akinek az ügyletéhez hozzáadott érték kapcsolódik -, annak az értéknövekmény után adót kell fizetnie. Forradalmi változást jelentett a múlt század elején a személyi jövedelemadózás koncepciójának bevezetése. Amerikában egyenesen alkotmányt kellett módosítani ahhoz, hogy az állam felhatalmazást nyerjen: elő lehet írni adófizetési kötelezettséget úgy, hogy bármilyen forrásból lehet adóztatni. Ez azért problematikus, mert míg az egyes ügyleteknél könnyen megragadható az, amit jövedelemnek vagy hozzáadott értéknek hívunk, rögtön homályossá válik a jövedelem fogalma akkor, ha azt az adott időszakban adott személynél bármely forrásból származó vagyonnövekmény összességével azonosítjuk.[5]
Miért a homály? Azért, mert nem lehet tudni, mit is tekintsünk valójában vagyonnövekménynek. Egyszerű példa lehet az osztalékadózás. Föltehetjük a kérdést: mikor keletkezik a megadóztatandó osztalék (vagyis a nyereségtermelő gazdasági egység tulajdonosának a befektetése után általában évente kifizetett hozam)? Csak akkor keletkezik osztalékjövedelem, amikor megállapítják és kifizetik? Mi van, ha megállapítják, de nem fizetik ki, hanem tőkésítik? Ekkor ti. az osztalékot belefoglalják a befektetett tőkébe. Ennek következtében a befektetett vagyon értéke nő, ami nyilvánvalóan felfogható jövedelemként. További kérdés: megadóztatható-e a tulajdonosnál az a társasági nyereség, amelynek kifizetéséről még nem is döntöttek a tulajdonosok? Ez egyáltalán nem képtelen feltevés. A mai világban előfordulhatnak helyzetek, amikor a társasági tulajdonosnak a föl nem osztott nyereség után is adóznia kell.
Nem tudjuk tehát, mikor keletkezik adóköteles jövedelem: akkor, amikor a megszerzéséhez való jog keletkezik? Vagy akkor, amikor a tulajdonos a bevételt készpénzben megszerezte? Vagy csak akkor, amikor a megszerzett bevételt föl is használta? Nyereségnek tekinthető-e pl. az, hogy valaki határidős ügylet alapján értékpapírokat szerez meg a szerzés időpontjában elérhető piaci árnál alacsonyabb áron? Ez már adóköteles? Vagy adókötelezettség csak akkor keletkezik, amikor
1/2
a nyereséggel megszerzett papírokat el is adta? Netán szintén nyereséggel? Mi történik, ha veszteséggel értékesíti, elolvasztva így a szerzéskori nyereséget? Mi történik akkor, ha újra befekteti a nyereséggel megszerzett és nyereséggel értékesített papírokat?
A jövedelemadózás alapvető kérdése az, hogy az adópolitika találjon magának eléggé átfogó jövedelemfogalmat. Ez akkor lehetséges, ha a gazdaságban minden szabályszerűen történik. Az élet azonban erre nemegyszer rácáfol. Mit kezdjünk a rendkívüli helyzetben keletkező rendkívüli nyereséggel? Ezt hívják talált jövedelemnek vagy nem várt ajándéknak (más néven: "bonanza" vagy "windfall"). Ha a befektetés a fa (haszonnövény), hozama pedig a jól termő fa gyümölcse, nyereségnek tekinthetjük az évente termő gyümölcsöt. Mi történik azonban akkor, ha a gyümölcshöz úgy jutunk, hogy ismeretlen fáról leverte a szél, és kertünkben találjuk?
Talált gyümölcs esetében a leleményes állam külön adóforrást fedez föl magának. Azzal érvel, hogy jogos megkövetelni: a kedvezményezett ossza meg a rendkívüli körülmények között elért rendkívüli hasznot az állammal. Ezen alapul a Robin Hood adó bevezetése, ami olyan népszerűvé vált az utóbbi években. Ehhez persze nem kevés populista felhang fűződik: vegyünk el a gazdagoktól, hogy adhassunk a szegényeknek! Ez jól hangzik, de nem feltétlenül igaz. A polgárok csak annyit látnak, hogy az állam a nagy nyereségtulajdonosokat megrövidíti, de azt már nem, hogy az így befolyt bevétel mire használható fel. Hallott-e pl. Magyarországon valaki arról, hogy az energiaszolgáltatókra kivetett 11%-os a Robin Hood adót szociális programokra fordítják? Vagy legalább egy alapot hoznak létre az energiahálózat karbantartásának és fejlesztésének, vagy az alternatív energiaforrások kutatásának a támogatására?
A Robin Hood adó láthatóan az olcsó morál eszköze.[6] A következetes és sokszor fáradságos jogalkotást gyors, hatásos eszközökkel helyettesítik. Kérdéses persze, hogy milyen szakmai színvonalon. Az ilyen adók annak következményei, hogy politikai megfontolások közvetlenül helyettesítenek szakmai érveket. Ez rövid távon hozhat sikereket, hosszabb távon azonban nem jó a politikának sem, a társadalomra nézve pedig bizonyosan káros.
A Robin Hood adó az ún. korrektív adók[7] sorába tartozik. Ezek jellemzői:
- elsődleges cél nem adóbevétel elérése, hanem a nem kívánatosnak tekintett gazdasági viselkedés visszaszorítása (idetartozik pl. a környezetterhelő tevékenység vagy a rendszerszintű kockázatot hordozó pénzügyi hiperaktivitás);
- az adófizetésben kifejeződő teljesítményt az állam ellentételezi, még ha ez piaci logikával nem is értelmezhető (pl. kiment bankokat a csődközeli helyzetből);
- bevezetésükhöz külön felhatalmazás szükséges (mert kikezdik az állami költségvetés egységét).
A korrektív adók igen nehezen illeszthetők be a közpénzügyi politika hagyományos eszköztárába. Adófizetési kötelezettség előírása szilárd alkotmányos viszonyok között csak a törvényesség szigorú keretei között, a jogbiztonság magas fokán lehetséges. A korrektív adók alkalmazásánál az a probléma, hogy a szabályozási tárgy nem látható jól előre, és gazdasági hatásai nem is mindig mérhetők. Ennek következtében nem lehet elkerülni becslések, előrejelzések alkalmazását. Kockázatos banktevékenységhez pl. akkor lehet korrektív adót társítani, ha előre felmérhetők, sőt számszerűsíthetők az érintett banktevékenységhez kapcsolódó kockázatok. Ez nyilván aligha kielégíthető elvárás.
Az is gondot jelent, hogy a fizetésre kötelezést próbálják hozzákapcsolni az állami ellenszolgáltatáshoz, és erre sokszor csak utólag kerül sor. Pl. a bankok kimentésének költségeit számos országban utóbb hajtották be a bankokon kiegyenlítő illeték kivetésével (claw back).[8] E körülmények ellentmondanak a jogbiztonság szempontjának: adófizetési kötelezettséget csak törvényben előre rögzített feltételekhez kötve lehetne bevezetni. A bizonytalanságok kiküszöbölése érdekében a fizetésre kötelezett érintettek törekednek külön megállapodások létrehozására az állammal (l. pl. a Magyar Bankszövetség megállapodását a Kormánnyal 2011 decemberében). Az ilyen különalku hátránya, hogy kikezdi a törvény előtti egyenlőséget.
Megváltás a bűnök eltörlése, eredménye felszabadulás. Ilyen értelemben megváltási díj adóamnesztiával is összekapcsolódhat: az állam lemond az adókövetelés érvényesítéséről annak fejében, hogy a szabályszegő adózó megváltási díjat fizet. Az amnesztia lehet jó a megtérő adózónak, de rossz üzenet a társadalomnak: miközben közjogi kötelezettséget alku tárgyává alacsonyít le, egyaránt kikezdi a törvény előtti egyenlőséget és a jogbiztonságot.
Az egyszeri fizetési kötelezettség kivételesnek tekintendő az adóztatás törvényes keretei között. Az adó rendszeresen visszatérő fizetési kötelezettség, amelynek feltételeit törvény elvont módon, az egyedi feltételektől elvonatkoztatva, előre rögzíti. A megváltási illeték viszont különös körülmények bekövetkezéséhez rendelt. A fizetés itt egyszeri alkalom, ami kikezdi a jogbiztonságot, holott Adam Smith óta az adóztatással szemben támasztható alapkövetelmény (Adam Smith második maximája) az, hogy a fizetési kötelezettségnek biztonsággal előre láthatónak és kiszámíthatónak kell lennie.[9]
Az adóztatás nem értelmezhető a hozzá kapcsolódó tulajdonszabadság és parlamenti demokrácia nélkül. Előbbi (tulajdonszabadság) azt jelenti, hogy amennyiben az állam a magántulajdont megrövidíti, azt csak
2/3
rendezett formában teheti. Az adózásban paradox módon a magántulajdon tisztelete fejeződik ki, hiszen azon vagyonrész felett, amelyet nem adóztatnak meg, a polgár szabadon rendelkezhet. Utóbbi körülmény (parlamenti demokrácia) az adóztató hatalom politikai jellegére utal. Ahogy már a forradalmi Amerikában megfogalmazódott a XVIII. században: nincsen adó parlament nélkül.
A polgári forradalmakat megelőzően, prekapitalista közegben adógazdaságról lényegében nem beszélhetünk, hiszen a tulajdon feletti szabad rendelkezés és a képviseleti demokrácia elvei nem, vagy csak csökevényesen érvényesülnek (a rendi monarchiában már van elkülönült árutermelői tulajdon és az adókat megszavazó parlament). A modernitás előtti időkben csak alkalmi fizetési kötelezettség mutatható ki. Rómában pl. vagy sarcot vetettek ki azokra, akik nem voltak római polgárok, vagy pedig a kerületenkénti vagyoni összeírás alapján eseti jelleggel fizetési kötelezettséget állapítottak meg a polgárok terhére, amit tribútumnak hívtak tekintve, hogy az adót a három kerületből (tribus) álló közigazgatási rendszerben vetették ki és szedték be. A modern gazdasági és politikai rendszerek számára a tribútum második helyen említett formája nem elképzelhetetlen, de rendkívülinek mondható (az első az 1789-es francia forradalom által bevezetett általános törvény előtti egyenlőség okán értelmezhetetlen).[10] Ezért az egyszeri hozzájárulási fizetési kötelezettség megállapítása külön alkotmányos igazolásra szorul.
Az is megtörténhet, hogy az adóhatóság olyan vagyongyarapodást vél fölfedezni, amelyet nem támaszt alá adózott jövedelem. Ilyenkor az adóalapot, és az adót magát is becsléssel állapítja meg. Ez kivételesen megengedhető eltérés a törvényesség elvétől. Az adózó még ekkor is érvelhet azzal, hogy nincs az adótörvénynek olyan betűje, amelyre alapítva becslés révén adófizetési kötelezettség megállapítható lenne. Adóelkerülés csak akkor állapítható meg, ha van adófizetésre kötelező törvényi rendelkezés (malum prohibitum) - ha máshogy nem, hát alapelvi szinten -, amelyet megsértenek. A jövedelem mérésének közvetett módjai mégis elterjedtek az egész világon.
A becslés megdönthető törvényes vélelem. Kulcskérdés az, hogy az adózó számára milyen védekezési lehetőséget biztosít a jog, és mennyire könnyen lehetséges az adóhatósági feltételezéssel szemben ellenbizonyítás. Ha a bizonyítással terhelt adózótól csak annyit kérnek, amennyi a kellő gondossággal eljáró embertől általában elvárható, alkotmányosan igazolható az adóköteles jövedelem becslés útján való megállapítása.
Egyszeri illetékfizetéssel nemcsak adótartozást lehet megváltani, hanem az adóztató államok közötti verseny eszközeként alkalmazható adókedvezményként is. Előfordulhat, hogy pl. a rendes nyereségadó-fizetési kötelezettség megváltható egy évente fizetendő tőkearányos vagyoni illetékkel, vagy a tényleges nyereség helyett kialkudott összeggel. Az ilyen módszereket a nemzetközi közösség nehezen vagy nem fogadja el, mert abban tisztességtelen előnyt, a káros adóverseny eszközét látja.
Előfordulhat az is, hogy az alkalmi fizetési kötelezettség nem az adózó polgár, hanem az egész gazdaság, és az ezért felelősséget viselő állam bajához kapcsolódik. Németországban pl. évtizedig kellett fizetni szolidaritási pótlékot - a jövedelemadó megemelt mértékét -, amiből az egyesülés után a keleti tartományok fejlesztését oldották meg. Magyarországon is volt már példa az államháztartási egyensúlyhiányhoz kapcsolódó különadó alkalmazására.
Legújabb példa a ciprusi illeték, melynek bevezetése általános megrendülést váltott ki. A probléma lényege az, hogy a banki megtakarítások 60-70%-ának - mondhatni önkényes - elvonása kihívás a tulajdonszabadsággal és a jogbiztonsággal szemben. Miután bejelentették az illetéket, Németországban, és máshol is Európában a vezető politikusok siettek hangsúlyozni: rendkívüli alkalomról van szó, ami nem ismétlődhet meg az Unió másik tagállamában.
A magyar miniszterelnök 2011-12 fordulóján kormánya közpénzügyi politikáját a következő hívó szavakkal írta le:
- "tehermegosztás": ennek jegyében fellazíthatók a közteherviselést alkotmányosan megalapozó törvény előtti egyenlőség és jogbiztonság elvei, pl. a magánnyugdíj-pénztárak megtakarításainak elvonásával, válságadók alkalmazásával, vagy rendkívüli végtörlesztés és a piaci árfolyamtól lefelé eltérített árfolyamgát utólagos bevezetésével;
- "felerősítés": ennek címzettjei a középosztály állam által kiválasztott csoportjai, akik a szolidaritás ellenében bevezetett arányos jövedelemadózás haszonélvezői;
- "szerkezetátalakítás": az államadósság leépítésére irányul arra figyelemmel, hogy a magyar állam a szabályozó- és adóversenyben, vagyis az európai harmonizáció mellőzésében tekinti magát érdekeltnek.
A populizmus politikai közegének jellemzői[11] általában a következőkben foglalhatók össze:
- a közbeszéd nyelve inkább figyelemfelhívó, mintsem mélyreható és rendszeres;
- a hatalom birtokosai arra a látszatra játszanak rá, hogy a politikailag szervezett közösségi tér mint egész egybeesik a közösséget képviselő politikai akaratokkal;
- a politika maga képes ideológiai tartalmakat önállóan létrehozni, így jelentőségében a képviselő túlnőhet azon, és azokon, amit és akiket képvisel.
A populista politika társadalmi környezetének jellemzői[12] közül a következők emelhetők ki:
- a populizmus az anyagi javakhoz való hozzájutás olcsó ígérete, ily módon az önkéntes önmegtar-
3/4
tóztatás ellentéte (utóbbi jegyében önsanyargatás révén lemondhatunk azon javakról, amelyek rossznak minősülnek, egy olyan folyamatban, amelyben a szenvedés értelmet nyer, a cselekvő egyén pedig felmagasztosul);
- megfigyelhető az egyén kóros növekedése, miközben tekintéllyel vélik kipótolni az értékek el nem fogadottsága következtében keletkező űrt;
- jelentőséghez jut az elfojtás, ami azonban salakot hagy maga után, ennek eltakarítása viszont csak konfliktusok árán (pl. bűnbakképzéssel és összeesküvés-elméletek gyártásával) lehetséges;
- nem marad tér az etikai szabályozásnak, a morált darwinizmus, a jogi szabályozást voluntarizmus váltja fel;
- a társadalom szabályozhatóságának határát képezi[13] az, hogy a tömegben neurotizálódó egyén veszít morális tájékozódó-, ítélő- és kezdeményezőképességéből, patologikusan alárendelődve karizmatikus vezetőknek.
A populista állam törekszik a nép közvetlen megszólítására, nem riadva vissza a korábban intim szférának tekintett területekre való behatolástól sem. Pl. ún. polgári köröket szerveznek, kidolgozzák a nemzeti együttműködésnek mondott rendszert, kérdőívek álkérdéseivel bombázzák a lakosságot stb. Ezek egyetlen funkciója az adott politikai hatalommal való azonosulás elmélyítése, súlyosan aláásva ezzel a képviseleti demokráciát. Gazdasági tekintetben úgymond nem hagyományos eszközöket választanak: a termelő szektor előnyben részesítése a szolgáltatásokkal, sőt a tudásalapú gazdasággal szemben, versenytorzító módon ún. stratégiai megállapodások kezdeményezése kiválasztott nagyvállalatokkal, a jegybanki devizatartalékok felhasználása címzett támogatásra, ágazati különadók és luxusadók bevezetése stb.
A közpénzügyi politikában végbemegy a közteherviselés elvének korporatív felülvizsgálata. Ennek során a piaci logikát és a képviseleti demokráciát felülírja a testületi szellem. A jövedelemadózás progresszivitását felváltja a viszonylag alacsony mértékű és arányos adó, a vagyonátruházási és örökösödési illetékek nullához közelítenek, ugyanakkor a szektorsemlegességet kikezdik az ágazati különadók. Adót fizetni nem feltétlenül a fizetőképesség elve szerint kell, vagyis a jövedelmi és vagyoni viszonyokkal arányosan, hanem aszerint, hogy az adózó szervezet milyen helyet foglal el a gazdaságban. Az adózó szervezethez kapcsolt különös felelősség megállapítása az állam dolga, ennek pénzügyi következménye pedig a különadóra kötelezés. Az állam alapvető feladatának nem a törvény előtti egyenlőség, a tisztességes bánásmód és a hatásos jogvédelem fenntartását tekinti, hanem kiváltságok központi elosztását a gazdaság kiválasztott szereplői között.
Az adóamnesztia a normativitás és az adósemlegesség megtörése. Az állam a politikai élet fő szervezője, és mint ilyen, természetesen részrehajló. Ugyanakkor a jogállam alapja az, hogy a politikai hatalom forrása csak törvény lehet, amelynek előírásai az ész elvei szerint beláthatók. A racionális államtól joggal várható el pártatlanság. Minden olyan intézkedés, mint pl. az adóamnesztia, amely eltérést jelent a normatív szabályozástól, gyöngíti a pártatlanul eljáró államba vetett bizalmat. Az olcsó népszerűségre építő állam nem politikailag méltányos és kiszámítható eljárásával szolgálja polgárait, hanem tekintélyelvi alapon nyújt oltalmat kiválasztott csoportoknak.
Az adóamnesztia az erkölcsök elüzletiesedésének nyilvánvaló jele. A populista állam az ún. munkaalapú társadalom meghirdetésével a rövid távon elérhető anyagi előnyök tömeges megszerzésével kecsegtet. Jogok csak annak osztatnak, aki munkájával bizonyít, anyagilag kifejezhető teljesítményt mutat fel, megbecsülésben csak az részesül, aki szerez. Az emberi méltóság feltétlen tisztelete idealista ábrándnak bélyegeztetik meg. A hatalom birtokosai erőből döntenek el vitás ügyeket, és nem hisznek az egyeztetésekben.
Az adóamnesztiát olyan állam hirdeti meg, amelyik csak azokat a javakat értékeli, amelyek anyagi természetűek, és amelyek birtoklása kizárólagos. Az adóamnesztiával elérhető előny pontosan ilyen: az állam rövid távon bevételhez jut, az amnesztiát választó polgár megszabadul a büntetéstől. Az, hogy másnap mi történik az amnesztiát választó polgárral, és az amnesztiát meghirdető állammal, és annak polgáraival, a populista állam által fenntartott tömegdemokráciában senkit nem érdekel.
Az adóamnesztia azoknak szól, akik gyors megoldásokban gondolkodnak. Nem megkerülhető azonban az adóamnesztiát szerencsés esetben követő politika azon ellentmondása, hogy az állam ugyan a múlt vétkeinek eltörlését helyezi kilátásba, de csak azért, hogy az amnesztiában részesülők a jövőben már ne vétkezzenek. Nem valós azonban törvénytisztelő magatartást elvárni azoktól, akik már elmerültek a feketegazdaságban. Az amnesztiát meghirdető állam közvetlen haszna a beszedett megváltási díjból származó bevétel, hosszabb távon azonban az amnesztia mindenképpen rombol.
Ha pl. az újmagyar stabilitási megtakarítási számlára gondolunk, nemcsak arról van szó, hogy a számlára való befizetéssel belépőt lehet nyerni a törvényes gazdaságba. Olyan előírás már nem kapcsolódik az amnesztiához, amely erősítené az érintetteket, és azok környezetét is, hogy a jövőben csak a törvénytisztelők boldogulhatnak. Az adóamnesztia a rövid távon gondolkodó politikai kurzus igen káros megnyilvánulása, súlyos tehertétel a társadalmon, a civilizációs szabályok felmondása.
Az adóamnesztia a hátrányos jogkövetkezményektől való megszabadulás megváltási díj ellenében. Az amnesztia lényege a bűntől való megváltás, vagyis a
4/5
szabadság elnyerése. A szabadság a megváltás értelme. A vétkek, amelyektől meg akarunk szabadulni, csak a szabadság ígéretében nyernek értelmet. Ebben az értelemben nem a büntetéstől akarunk megszabadulni, hanem a bűntől.
Az igazi megtérés nemcsak egyéni szabadulást hoz, hanem megváltást a közösségnek. Az amnesztia az adójogban sem lehet teljes érvényű, ha nem kínál megoldást az egyéneken túl a társadalomnak. Az állam csak akkor szolgálja a közösséget, ha ezt a kiteljesedést tudja elősegíteni. A populista állam nem csupán részrehajló, hanem kirekesztő: kizárja az állam által biztosított előnyökből mindazokat, akik bármilyen okból nem tudnak vagy akarnak igazodni az állam által előírt normalitáshoz. ■
JEGYZETEK
1 2013. évi CXV. törvénnyel módosított gazdasági stabilitási törvény - 2011. évi CXCIV. törvény - 39/B. § (1)-(2) bekezdés
2 2010. évi CLIII. törvény 82-83. §-ai
3 R. Epstein: Taxation in a Lockean world. In: J. Coleman - E. Frankel (eds.): Philosophy and law. Basil Blackwell, Oxford and New York 1987. (49-74.) 55. o.; L. Murphy - Th. Nagel: The myth of ownership; Taxes and justice. OUP, Oxford, New York 2002. 104. o.
4 Deák Dániel: Adóparadicsom-saláta. HVG XXXI. évf. 2009. 8. sz. 96-97. o.; Dániel Deák: Hungary’s half-way tax amnesty. 53 Tax Notes International 2009. 7. sz. 603-607. o.
5 G. von Schanz: Der Einkommensbegriff und die Einkommensteuergesetze. Finanz-Archiv Jahrg. XIII (1896) 1-87. o.; R. M. Haig: The Concept of income - Economic and legal aspects. In: R. A. Musgrave - C. S. Shoup (eds.): Readings in the economics of taxation. Allen & Unwin, London 1966; H. C. Simons: The comprehensive definition of income. In: R. W. Houghton (ed.): Public finance; Selected readings. Penguin, Harmondsworth 1970. 38-45. o.
6 Hanno Beck - Aloys Prinz: Moralisierung in der Steuerpolitik: Was taugen die jüngsten Steuervorschläge? Wirtschaftsdienst 90. Jahrgang, Heft 12 (Dezember 2010) 824. o.
7 Steven Shavell: The optimal structure of law enforcement. Journal of Law and Economics Vol. 36, No. 1, Part 2 (April 1993) 284. o.; Katarina Bergfeld: Lenkungsabgaben im europäischen Finanzrecht. Nomos, Baden-Baden 2008. 17-18., 25., 27., 30. o.
8 Dodd-Frank Wall Street Reform and Consumer Protection Act, Pub. L. No. 111-203 (H.R. 4173), 124 Stat. 1376.
9 A. Smith: The Wealth of Nations (1776), Book V. Ch. II. Part II. Liberty Fund, Indianapolis 1981. 825. o.
10 M. Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. J.C.B. Mohr (P. Siebeck), Tübingen 1922. 624. o.; K. A. Wittfogel: Die orientalische Despotie. Eine vergleichende Untersuchung totaler Macht. Kiepenheuer und Witsch, Köln und Berlin 1962. 106. o.; E. R. A. Seligman: Public Finance. In: Encyclopaedia of the Social Sciences, Vol. 11-12. McMillan, New York 1959. 640. o.; F. Lütge: Finanzgeschichte. In: Hdwb d Sozwiss, Bd. III. Hrs. v. E. v. Beckerath, H. Bente, C. Brinkmann et al. G. Fischer, Stuttgart; J.C.B. Mohr (P. Siebeck), Tübingen; Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen 1961. 580-581. o.; K. Häuser: Abriß der geschichtlichen Entwicklung der öffentlichen Finanzwirtschaft. In: HbF, Bd. I. Hrsg. v. F. Neumark. J.C.B. Mohr (P. Siebeck), Tübingen 1975. 10-11. o.; Häuser: uo. 15-17. o., Lütge: uo. 581. o.
11 Ernesto Laclau: Populism: What’s in a name? University of Essex, Centre for Theoretical Studies in the Humanities and Social Sciences; Online papers, Colchester 2005
12 Erich Neumann: Tiefenpsychologie und neue Ethik; Opus Magnum 2005. www.opus-magnum.de; Erstmals erschienen Rascher, Zürich 1949. paras 68., 78., 120., 122.
13 S. Freud: Massenpsychologie und Ich-Analyse. Internationaler Psychoanalytischer Verlag, Wien 1921. 16., 18., 21., 23. o.
Lábjegyzetek:
[1] Deák Dániel, egyetemi tanár (BCE GTK)
Visszaugrás
