Az új Btk. kodifikálása alkalmat teremtett a büntetéskiszabás intézményeinek átgondolására. Ez részben meg is valósult, így a létrejövő büntetéskiszabási struktúra egy évek óta tartó fejlődés újabb jelentős állomása. Mindazonáltal szükségszerűen hiányosságok is jellemeznek egyes jogintézményeket, melyeket történeti és strukturális értelmezéssel, valamint bírói aktivizmussal lehet kijavításukig a gyakorlatban alkalmazni. Ebben a struktúrában kell újraértelmezni a büntetés célját, le kell számolni a középmértékkel kapcsolatban kialakult - részben tévhiteken alapuló - averzióval, a tárgyalásról lemondásnál pedig ki kell alakítani azokat az irányokat, mely a haladéktalan újrakodifikálás kereteit megadják.
Mivel Tóth Mihály e sorozatba írt cikkében már részletesen áttekintette a magyar kodifikáció történetét, erre ebben az írásban már nem kell sort keríteni.
In medias res: egyáltalán mi tartozik a büntetéskiszabás kérdéskörébe? A régi Btk. (1978. évi IV. tv. az utolsó hatályos alapjára hivatkozom mindig) V. fejezetében a büntetés kiszabásának elveit, a halmazati büntetést, a büntetés enyhítését, a büntetés kiszabását tárgyalásról lemondás esetén, a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését, a szabadságvesztés végrehajtásának részbeni felfüggesztését, az összbüntetést, a különös, a többszörös és az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezéseket, a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezéseket és az előzetes fogva tartás és a házi őrizet beszámítására vonatkozó szabályokat sorolta ide.
Az új Btk. (2012. évi C. tv.) a IX. Fejezetben szabályozza a büntetéskiszabást 'a büntetés kiszabása' megjelöléssel. A régi Btk. 37. §-ából, a IV. fejezet 'Büntetések és intézkedések' I. címének (A büntetések) elejéről, ide a büntetés kiszabása legfelső szakaszába kerül a büntetés célja. Mivel megszűnt ez a jogintézmény, kikerültek a szabadságvesztés végrehajtásának részbeni felfüggesztésére vonatkozó szabályok és megváltozott az összbüntetés elhelyezése a fejezeten belül, amelyet az új Btk.-ban a fejezet végén helyeztek el. Az egyes jogintézmények tartalmában is jelentős változások következtek be.[1] Ebben a cikkben mindazonáltal a büntetés céljával, a középmértékkel és a tárgyalásról lemondás problematikájával kívánok csak foglalkozni. Ellenkező esetben egy extrém rövid, így használhatatlan kommentár készülne.
A büntetés fogalmáról és céljáról a régi Btk. 37. §-a rendelkezik, és az e szerint nem más, mint "A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el." Az új Btk. a régi Btk.-tól eltérően tehát a büntetés célját a büntetés kiszabás körében határozza meg a 79. §-ban, valamint további eltérés, hogy kimaradt a büntetés definíciója ("A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány"). Egyebekben a régi Btk. 37. §-a és az új Btk. 79. §-a megegyezik. A büntetés célja új elhelyezésének Elek Balázs az Új Btk. kommentárban jelentőséget tulajdonít. Szerinte "szemlélet változást
- 69/70 -
tükröz hogy a büntetés célja a büntetéskiszabási fejezet elejére került, és nem a büntetéstan fejezetbe, ezzel is kifejezve azt, hogy önmagában a büntetés nem cél, hanem a cél megvalósításának eszköze."[2]
Ezzel a megállapítással csak részben értek egyet. Több írásomban is foglalkoztam a büntetés fogalmával és céljával gyakorlatiasabb és büntetőjog-filozófiai megközelítésben is.[3] A II. világháborút követő első büntető jogszabályainkban sokáig a nevelést, a "megjavítást" hangsúlyozták, a szankció joghátrány jellegéről kezdetben hallgattak, s a generális prevenciót sem célként, mint inkább a büntetés kívánatos következményeként fogták fel. Az 1978. évi IV. törvény megalkotásakor a korábbi törvényekhez képest hangsúlyeltolódás következett be, a kodifikátorok ugyan nem mondtak le a nevelés révén elérhető reszocializációról, azt azonban már nem a speciális prevenció kizárólagos eszközének, csupán egyik lehetséges formájának tekintették, így kifejezett büntetési célként történő nevesítését sem tartották szükségesnek.[4] A büntetés célja az 1978-as törvényben két szinten nyert megfogalmazást, az első az újabb bűnelkövetés megelőzése, a második a társadalom védelme. Ahogy arra Nagy Ferenc rámutat, a társadalom védelme és a bűnelkövetés megelőzése nem különülhet el egymástól, hanem lényegében egyet jelent. A különböző büntetési célok a cél és eszköz viszonyában állnak egymással. Ilyen értelemben a büntetés maga is a társadalom védelmének eszköze és végső célja így a társadalom védelme. A megelőzés pedig a büntetésnek közvetlen célja.[5] Legalábbis ez volt a rendszerváltás előtti megközelítés.
Ebben az összefüggésben tehát szemléletváltásról nem beszélhetünk. A relatív teóriáknak megfelelően éppen, hogy a szocialista időszakban a büntetés, mint a társadalom védelmének egyik eszköze jelent meg (akár a generális, akár a speciális prevención keresztül, utóbbinak közvetlen eszköze a nevelés is lehetett). Vagyis az, hogy "önmagában a büntetés nem cél, hanem a cél megvalósításának eszköze"[6] pontosan a rendszerváltozás előtti kriminálpolitikai ideológia egyik meghatározó része volt.
A büntető-igazságszolgáltatási rendszer kialakítását, de megfelelő működésének vizsgálatát is e rendszer célja felől kell megközelíteni, mely célnak a "több"-ből, vagyis a jogrendből, annak alapjából kell következnie. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a büntető-igazságszolgáltatás egyik célja az, hogy minél kevesebb bűncselekményt kövessenek el, azaz végső soron mások emberi méltóságán minél kevesebb és kisebb sérelem essék. Kérdés ugyanakkor, hogy a megtorló (helyesen, amint ezt alább magyarázom: megtorló-megbocsátó) iskola milyen mértékben szerepel, szerepelhet az igazságszolgáltatás céljait legitimizáló elméletek között, és ez mennyiben befolyásolja az egész rendszer működését?[7]
Amint arra már utaltam, az új Btk. a büntetés célját éppen úgy fogalmazza meg, mint elődje, igaz az most a büntetés kiszabási fejezet elején helyezkedik el. Ami számunkra azonban fontos, hogy hinni kell-e eme leegyszerűsítő megfogalmazásnak, vagy megjelenik valamilyen módon a büntetőjogban nemzetközi szinten és magyar büntetőjogunkban is a megtorló-megbocsátó eszme?
"Legalitás a vádpadon"[8] című könyvemben értekezem hosszabban az anyagi büntetőjog céljairól. Arra jutok, hogy bár a bűncselekmény fogalmát önmagában nem lehet meghatározni (így valójában az anyagi büntetőjogot sem), az egyedüli módszer arra, hogy a bűncselekmény mibenlétéhez közelebb jussunk az, ha a büntetőjog másik központi fogalmát, a büntetést használjuk tájékozódási pontként. Voltaire szerint bár tagadhatatlan, hogy a szemünk látásra, a gyomrunk pedig emésztésre való, mégis tudatlanság lenne azt állítani, hogy a kövek rendeltetése az, hogy házat építsenek belőlük, a selyemhernyóé pedig, hogy selymet készítsen. Felvetődött, hogy zűrzavar van a dolgok, fogalmak, események stb. oka és célja között.[9] Míg az ok visszatekintést jelent és a múltat ragadja meg - vagyis azt, hogy a dolgok miként alakultak ki, vagy készültek -, addig a cél előretekintést feltételez. Ebben a rendszerben a cél megegyezhet az okkal (a gyomor azért fejlődött ki, hogy az emésztést hatékonyabbá tegye stb.), de teljes mértékben különbözhet is
- 70/71 -
tőle (mint például a kövek és a selyemhernyó esetében). Az ember alkotta dolgok, illetve fogalmak esetében (Androulakis az üllő példáját hozza fel, amely a fémek megmunkálásához szolgál támaszként),[10] a létrehozás indoka (ok) leggyakrabban egybeesik a céllal. Bár meg kell jegyeznünk, hogy a későbbiekben a cél meghatározása is vitatható lehet, egy demokratikus jogrendben azt kell elfogadnunk célként, amit a legtöbb ember annak tart. Ez ugyanakkor tudományos szempontból nem tűnik kielégítőnek.
A nem ember által alkotott dolgok vizsgálatakor legtöbbször igencsak nehéz kideríteni kialakulásuk indokát; az ember alkotta dolgok esetében ez kevésbé problematikus. Mint írtam, bár az eredeti ok vitatható lehet, mégis létezik némi empirikus kapcsolat az ok és a cél között. A büntetés létező valóság, függetlenül annak feltételezett céljától vagy funkciójától.[11] Mindazonáltal "a büntetés fogalmát majdhogynem lehetetlen definiálni annak célja alapján",[12] minthogy úgy tűnik, hogy "a fogalom és a cél (...) továbbra is elkülönült marad."[13] A büntetés vizsgálatakor ezért elsődleges fontosságú annak tudatosítása, hogy akár azt feltételezzük, hogy a büntetésnek nem pozitivista gyökerei vannak, vagy épp ellenkezőleg, feltesszük, hogy a büntetést ember alkotta intézménynek tekintjük, mindkét esetben létezik a fogalmaknak egy vékony mezsgyéje, amely összeköti az okot a céllal: ezek a büntetés konstans jellemzői.
Végigtekintve a büntetőjog történetén számos szemléletváltást észlelhetünk. Az utóbbi idők legfontosabb szemléletváltására az 1990-es évektől kezdve került sor. Ennek a folyamatnak valójában három egymástól független, de sok tekintetben azonos kérdéseket és problémákat felvető társadalom-politikai, történelmi változás volt okozója. Egyrészt, a szocializmusban (kommunizmusban) érvényesülő társadalmi érdekek köré épülő büntető-igazságszolgáltatással szemben, a szocializmus bukása után, a részrehajló diktatúra ellentéteként a klasszikus, tett-arányos (megtorló-megbocsátó) büntetőjog jelent meg újra; ugyanakkor pedig megkerülhetetlen kérdésként merült fel az igazságosság és a formális jogállam összeütközése, a szocialista (kommunista) diktatúra alatt állami jóváhagyás mellett elkövetett súlyos bűncselekmények visszaható hatályú büntetésével összefüggésben. Másrészt, a volt Jugoszlávia területén majd később máshol is (pl. Ruanda) kialakult nemzetközi, illetve nem-nemzetközi fegyveres összeütközéssel kapcsolatban elkövetett súlyos nemzetközi bűncselekményekért való felelősség ugyancsak a pozitív jog és az alapvető értékeket közvetítő norma elvi kollízióját hozta (legalábbis a Martens Klauzula szintjén). Végül kialakult a kriminalizációs kötelezettség valós anyagi jogi formája, amely a belső jogban jelenítette meg a mindenkitől elvárt büntetőjogi felróhatóság kötelező formáját. Összefoglalva tehát 1) a kommunista rendszerek bukásából következő ellentét az igazságosság és a formális jogállam között, 2) belső jogok és az Európai Emberi Jogi Bíróság (EEJB) felismerése, hogy bizonyos jogokat kötelező a büntetőjog eszközeivel védeni (kriminalizációs kötelezettség) és végül 3) a nemzetközi jog fejlődése oda vezetett, hogy az emberi méltóság vált azzá az elméleti alappá, mely eme, a pozitív jogot felülíró jogfejlődésnek a legitimitását biztosította. Ez egész új helyzetet teremtett a büntetőjog számára, melynek tudományos értékelésébe még csak most kezdtünk bele. Amennyiben az emberi méltóság a büntetőjog (más jogágak mellett) meghatározó, központi fogalma (genus proximusa), akkor a büntetés célja az emberi méltóság megőrzése és helyreállítása egyéni és össztársadalmi szinten (ideértve az elkövetőt is).
A büntetőjogot ért, előbb felsorolt nemzetközi és belső jogi kihívások azt eredményezték, hogy "a civilizált nemzetek között kialakult alkalmazásból, az emberiesség szabályaiból eredő nemzetek jogának elvei és a köz lelkiismeret parancsaiból"[14] is levezethető emberi méltóság újra a jog, speciálisan a büntetőjog fundamentumává vált. Azaz, az emberi méltóság és egyenlőség elválaszthatatlan, nem értelmezhető a méltóság egyenlőtlen méltóságként. Úgy tűnik, hogy az emberi méltóság az állami büntető hatalom abszolút korlátja, de jogosítója is, vagyis az emberi méltóság legsúlyosabb megsértése esetén a bűnösségi elv sem gátolhatja a büntetőjogi felelősségre vonást. Mindent összevetve az emberi méltóságnak, mint jogi relevanciával is rendelkező metafizikai és metajurisztikus jelenségnek, van egy másik oldala, ha úgy tetszik másik jogkövetkezménye is. Nem csak jogosítja az egyént (az embert), azaz korlátot állít az állami beavatkozás elé, hanem kötelezi is: az emberi lét, amely születéstől fogva minden mástól megkülönbözteti az embert, nem csak jogosít, de kötelez is. Ennek a kötelezettségnek a következtében válik lehetővé a bűnösségi elvvel szentben a bűnösség megdönthetetlen vélelemmé alakítása a legsúlyosabb nem-
- 71/72 -
zetközi, illetve az abszolút jogokat sértő bűncselekmények esetén. Arra a következtetésre kell jutnunk, miszerint az emberi méltóságnak van egy felelősséget, esetünkben büntetőjogi felelősséget keletkeztető jellege. Aki embernek született, az felel az abszolút jogokat megsértő bűncselekményekért, illetve a súlyos nemzetközi bűncselekményekért függetlenül attól, hogy tudta-e, hogy rosszat tesz vagy éppen az adott állam büntette-e vagy üldözte-e ezeket a cselekményeket.
Az emberi méltóság tehát sokrétű hatást gyakorol a büntetőjogra, egyrészt az állam által át nem hágható határt húz, melyen az állam még a büntetőjog ultima ratiojára hivatkozva sem léphet át, másrészt viszont nem csak abszolút védelmet, hanem abszolút kötelezettséget is teremt. Az abszolút jóként megjelenő emberi méltóság, az abszolút rossz (az emberi méltóság legsúlyosabb megsértése) esetén nem a pozitív jog, hanem az államon túli 'transz-pozitív' kötelezettség az abszolút rossz tagadására, így büntetésére.
A bűncselekmény emberi méltóság sértésének aránya a büntetésben a prevenció és megtorlás arányaként jelenik meg. Elviekben tehát kizárólag az emberi méltóságot sértő bűncselekményre (ha ilyen volna, de nincs) egy tiszta megtorló-megbocsátó büntetés kell, hogy válaszoljon, míg emberi méltóságot nem sértő cselekményre csak preventív büntetés szabható ki.
A büntetés preventív vagy megtorló-megbocsátó jellege nincs összefüggésben annak szigorával. Igaz azonban, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények (pl. népirtás, háborús bűncselekmények, emberölés stb.) esetén a preventív jelleg nem érvényesül és a megtorló karakterisztika kell, hogy a szankciót meghatározza.
Ebben a fényben kell értékelni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést is. Mivel a büntetés célja nem a reszocializáció, teljesen érdektelen, hogy az elítélt megbánta-e cselekményét és újra hasznos tagja lehet-e a társadalomnak. A megtorlás mellett csupán a generál prevenció jelenhet meg, ám ez a büntetési cél elkerülhetetlen "mellékhatása" a megtorló jogkövetkezménynek. (Igaz nem mindig azonos mértékben.) Az arányos megtorló szankciónál szigorúbb büntetés nem zárja ki a generál prevenció fokozottabb érvényesülését, (a közhelyszerű tétel, mely tagadja az összefüggést a szankció szigora és preventív hatása között, valójában sem történelmileg, sem bármely jogrendszer empirikus vizsgálata alapján nem fog helyt). Nem lehetséges tehát teljes megbánás és reszocializáció mellett sem feltételesen szabadságra bocsátani a csoport tagjainak megölésével elkövetett (gyermekek, nők, különös kegyetlenség, több száz ember stb.) népirtásért elítéltet, hiszen ekkor a büntetésnek nincs speciál preventív (illetve a speciál preventív cél csak a szabadságvesztésen kívüli világban érvényesül, ott viszont teljesen) célja, csupán megtorló és generál preventív. Ugyanakkor a megbocsátás ebben az esetben sem zárható ki, amely jogrendszertől függően kegyelem formáját öltheti.
Le kell szögezni tehát, hogy a büntetés megtorló jellege nem egy anakronisztikus idea, hanem az emberi méltóságnak, az emberek egyenlőségének, mint a büntető-igazságszolgáltatás filozófiai alapjának elismerése. Továbbá a megtorló cél/funkció nem egyenlő a büntetés, a büntetési rendszer szigorával. Ellenkezőleg egy megfelelően kiegyensúlyozott szankciórendszer kellő alapot biztosíthat a megbocsátó funkció gyakorlásán keresztül a sértettel és/vagy a bűnüldöző hatóságokkal való fokozott együttműködésre.
Hatályos Alaptörvényünk több helyen utal a keresztény értékekre.[15] A kereszténység értékrendszere nem különíthető el a bűn, mint az isteni rend elleni cselekményén való bűnhődéstől, melynek semmi köze nincs sem társadalom védelemhez, sem pedig prevencióhoz. Ebben a gondolati körben az emberi méltóság, mint istentől valóság jelenik meg, melynek sértése a bűn, melyért megtorlás jár, de lehetséges mindig a megbocsátás is. Az Alaptörvény Szabadság és felelősség fejezet IV. cikk (2) bekezdés szerint "Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki." Mely szakasz köztudottan a tényleges, feltételes szabadságra bocsátással nem megszakítható, halálig tartó szabadságvesztést jelent. A Vinter és mások v. Egyesült Királyság[16] és a Magyar v. Magyarország[17] Európai Emberi Jogi Bírósági (EEJB) ítéletek éppen arra vezethetőek vissza, hogy az EEJB nem ismeri el a megtorlás-megbocsátást, mint büntetési legitimációt vagy legalábbis tagadja, hogy van olyan bűncselekmény, amiért olyan büntetést lehet kiszabni, amelyben a megtorlás-megbocsátás túlsúlyban van. Trócsányi László igazságügyi miniszter által tervezett megoldás is ebbe a rendszerbe illik. Az elképzelt kegyelmi eljárás nem kérelemre indulna, hanem kötelező lenne, feltétele pedig az, hogy az elítélt a kiszabott büntetéséből negyven évet letöltsön. Öttagú Kegyelmi bizottság készítené elő a döntést, amelynek büntető bírók lehetnek tagjai, személyükre a Kúria büntető kollégiuma tesz majd javaslatot a Kúria és az ítélőtáblák büntetőbírái közül. Az igazságügyi miniszter e testület állásfoglalását terjeszti majd fel a köztársasági elnöknek. Ha az elnök nem gyakorol kegyelmet, az eljárást két év múlva ismét le kell folytatni, és az eljárást mindaddig meg kell ismételni, amíg az elítélt a büntetését tölti.[18]
- 72/73 -
Meg kell jegyezni, hogy ebbe a gondolati struktúrába illeszkedik bele a halálbüntetés megsemmisítéséről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatban Szabó András párhuzamos véleménye: "- a büntetőjogi büntetést nem szükséges célkövetéshez vagy célra való alkalmassághoz kötni, hiszen attól, hogy nem hatásos vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása még szükséges, igazságos és indokolt lehet. A bűn büntetést érdemel elve célkövetés, hatékonyság és hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet;
- a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. Nincs önálló működési terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más a büntetőjogi szankció, mint az egyéb jogágak reparáló, helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló szankciói. A büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók nem segítenek;
- a jogépségi büntetésnek szimbolikus funkciója van: a büntetőjogi parancsokat nem lehet büntetlenül megsérteni sem akkor, ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem ér el semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél elérésére. A büntetés célja önmagában van: a jogépség nyilvános deklarálásában, a célra nem tekintő megtorlásban;
- a célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetés egyet jelent az arányos büntetés elvével. Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a célbüntetés nem a tett súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kívánja meg és teszi lehetővé."[19] Sőt, együtt olvasva ezt Sólyom László párhuzamos véleményével eljutunk éppen arra az okfejtésre, amelyet előbb előadni igyekeztem. Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság leköszönő elnöke is azon a nézeten van, miszerint a jog nem értéksemleges, "az alkotmányba foglalt, megjelenített értékek viszont éppenséggel korlátozzák a többség mindenkori akaratát."[20]
A nemzetközi büntetőjogban, a nemzeti büntető jogokban és hazai büntetőjogunkban is valóban volt szemléletváltás. Ez sematikusan nem írható le, hiszen nem arról van szó, hogy a korábbi tett-büntetőjogról a tettes-büntetőjogra tért volna át a büntetőjogi gondolkodás vagy vica versa, esetleg valamely közvetítő iskolát fogadnánk el. A tettarányos, neoklasszikus büntetőjog kétségtelenül feléledt, mint a demokratikus állam büntetőjoggal szemben támasztott követelménye. Ugyanakkor a megtorlás mellett (amelynek végső megjelenítője éppen a halálbüntetés) egy folyamatos befogadása történik ezzel ellentétesen ható irányzatoknak, ám nem csak a tettes javítását célzó intézmények újragondolásán keresztül,[21] hanem a reparatív büntetőjog egyre szélesebb körű alkalmazásával.[22] Ennek a fejlődésnek egyik jentős állomása a 2009. évi LXXX. tv., mely több hibát és tévedést tartalmazott, mint amennyi pozitívumot, mégis a magyar büntetőjog ú.n. 'kétvágányúságának' mérföldköve volt. Egyrészről jelentős szigorításokat vezetett be, de fokozta a sértett védelmét is, ugyanakkor jelentősen megnövelte a bírói büntetéskiszabási diszkréciót. Ez a 'kétvágányúság' jellemzi' még fokozottabb mértékben új Btk.-nkat. Épp úgy, mint a nemzetközi trendben, hazai jogunkban is kiolvasható a legsúlyosabb bűncselekmények megtorló-megbocsátó értékelése. Ez magyarázza például a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszélesítését, az elévülés nyugvásának kimondását súlyos politikai okokból nem üldözött bűncselekmények esetén[23] (a legsúlyosabb nemzetközi bűncselekmények esetén ez felesleges volt, hiszen a nemzetközi jog kötelező erővel kimondta azok el nem évülését[24]), valamint most már a nemi élet szabadságát és a nemi erkölcsöt sértő súlyos bűncselekmények esetén.[25] A megbocsátó jellegnek kellene érvényesülnie például a tárgyalásról lemondás esetében az együttműködő terhelttel szemben, vagyis a drákói büntetés kilátásba helyezése és annak rendkívüli leszállítása tárgyalásról lemondás esetén (ez sajnos nem működik, de erről alább értekezek). Ugyancsak ez jellemzi a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárását. Mindemellett azonban az új Btk. megtartotta és fokozta a csekélyebb súlyú bűncselekmények elkövetőivel szembeni diverzifikációt és a javító, megelőző szankciók alkalmazásának lehetőségét és a sértett védelmét. Tény, hogy ebbe a gondolatiságba nem fér bele a két citált EEJB-i ítélet. E Bíróság azonban az utóbbi időben (legalább 2008-óta) - és most az óvatosság kedvéért Magyarországra és a büntetőjogra szűkítem megállapításomat - többet ért félre, mint amit megért.
A valódi paradigmaváltást tehát én abban látom, hogy - igaz egy folyamat eredményeképpen - megjelenik a megtorlás-megbocsátás, mint büntetési legitimáció, de nem pozitivista elvként, hanem éppen egy metajurisztikus érték, az emberi méltóság megsértésére adott válaszként, egy olyan büntetési rendszerben, melyben a reparáció és a nevelés-javítás hangsúlyosan jelen vannak. Nem véletlen, hogy a 79. § kodifikációjakor javasoltam a megtorlás-megbocsátás nevesítését, de a jogalkotó ezt explicit verbis nem vállalta fel. A 'silence of parliament'[26] azonban nem tükröz jogalko-
- 73/74 -
tói akaratot csak politikai megfontolást, mint azt számos más jogintézmény bizonyítja.
A középmérték gondolata már a Csemegi Kódexben is megjelent.[27] Igaz, annak pontos megfogalmazására a 49. számú teljesülési döntvényben (1885) került sor: "Fegyházzal vagy börtönnel büntetendő cselekmények miatt, ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn, vagy ha a súlyosító és az enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák s ez indokból a fennforgó cselekményre a törvény által megállapított büntetés minimuma és maximuma közötti középtartam állapítandó meg, az azon cselekményre a Btk. által meghatározott büntetési tétel legalacsonyabb és annak legmagasabb mértéke közötti különbözet egyenlő részre felosztatik s az ekként eredményezett mennyiséghez hozzáadatik azon mennyiség, mely a számtani egységtől a büntetési tétel legalacsonyabb tartamáig fennmarad."[28]
Az 1998. évi LXXXVII. törvény 18. §-a ismét bevezette mint büntetéskiszabási elvet, az ún. 'középmértéket'. Az Indoklás az alábbi érvekkel támasztotta alá e jogintézmény felélesztését: "A nagyobb törvényi kötöttségek egységesebb ítélkezési gyakorlat kialakulását, nagyobb jogbiztonságot biztosíthatnak, mint a bírói mérlegelés kereteinek tágítása. Ugyanakkor a differenciálatlan ítélkezés szükségképpen igazságtalanságot eredményez a nagy differenciákat mutató életjelenségek értékelése kapcsán. Olyan bírói mérlegelés, szabad működés biztosítására van szükség, amelyet a törvény bizonyos korlátok között tart, és a korlátok közötti tevékenység vonatkozásában sincs a bíróság teljesen törvényi támpont nélkül.[29] ...Ez nem jelenti a tételkeret adta lehetőségek negligálását, vagy szűkítését, nem teszi a büntetési rendszert abszolúte határozottá, és nem hoz létre büntetéskiszabási kényszerhelyzetet sem. A jogalkotó a jelenlegi büntetéskiszabásra vonatkozó elvekben is előírt körülmények és a választható büntetés közötti viszony vizsgálatához ad támpontot. Ha semmilyen számbajöhető körülmény nincs, akkor értelemszerűen ez a viszony sem áll fenn. Ugyanakkor semmi nem zárja ki (a jövőben sem) azt, hogy a bíróság az egyes körülményeket a saját belátása szerint vesse össze, értékelje, hiszen továbbra sem lesznek a körülmények törvényi szinten kimerítően felsorolva, illetve súlyozva. ... Emellett a törvényben tükröződik a jogalkotónak az az elvárása is, hogy a bíróság adjon kimerítő indokolást a tételkeret adta lehetőség kihasználásáról."[30]
Az új rendelkezés igen megosztotta nem csak a büntetőjogászokat, hanem a szélesebb közvéleményt is. Bócz Endre szerint "Ez a rendelkezés - a helyességét illetően - már hatályba lépését megelőzően is, mind az elméleti jogászok, mind a jogalkalmazók körében széleskörű vitát indított. A hatálybalépését követően pedig, kevés kivételtől eltekintve, a bírói gyakorlat sem alkalmazta."[31] Bócz állítja, hogy a 49. számú teljesülési döntvényre alapuló gyakorlatra való hivatkozás helytelen, hiszen "a bíróságok akkori büntetéskiszabási gyakorlata figyelmen kívül hagyta, és távolról sem követte ezt, - a kiszabott büntetések a teljes ülési határozatban említett esetek többségében mélyen a büntetési tétel középmértéke alatt maradtak -, ezért meg is kellett változtatni. Sokan kifogásolták, hogy az említett rendelkezések bevezetése indokolatlanul és jelentősen korlátozza a bíró mérlegelési lehetőségét és jogát."[32]
Az akkor új kormány Bárándy Péter igazságügyi miniszter előterjesztésére megalkotott és 2003. március 1-jén hatályba lépett, a büntető jogszabályok és a hozzájuk kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi II. törvény 88. § (1) bekezdés e) pontja, az akkor hatályos Btk.-nak a büntetés középmértékéből való kiindulásra vonatkozó rendelkezéseit (83. § (2) és (3) bekezdés), a törvény hatálybalépésének napjával hatályon kívül helyezte. E 2003-as törvény Indoklása az alábbiakat tartalmazza: "A törvény a büntetéskiszabás terén nem osztja az 1998. évi LXXXVII. törvény alapjául szolgáló elvi megfontolásokat, különösen azt a felfogást, amely a büntetések szigorításától várja a bűnözés hatékonyabb visszaszorítását, és azt a nézetet sem, amely alapvetően át kívánja rendezni a törvényi szabályozás és a bírósági egyéniesítés között a magyar büntetőjog újabb történetében kialakult hagyományos arányokat."
A 2010. évi LVI. törvény 80. §-a ismét visszatért a középmértékhez. E szakasz (a korábbival szinte szó szerint megegyező) Indoklása kiemeli a következőket:
"Ez nem jelenti a tételkeret adta lehetőségek negligálását, vagy szűkítését, nem teszi a büntetési rendszert abszolúte határozottá, és nem hoz létre büntetéskiszabási kényszerhelyzetet sem. Semmi nem zárja ki azt, hogy a bíróság az egyes körülményeket a saját belátása szerint vesse össze, értékelje. A törvényben tükröződik a jogalkotónak az az elvárása is, hogy a bíróság adjon kimerítő indokolást a tételkeret adta lehetőség kihasználásáról. A törvény rendelkezései nyilvánvalóan nem érintik a jogalkalmazás elvi irányításának a büntetéskiszabási gyakorlat tapasztalatain alapuló megfontolásait. " Az új Btk. is ezt a szabályozást veszi át és
- 74/75 -
Indoklása is átveszi szó szerint a korábbinak egy, az általam fent idézett részét.[33]
A középmérték 2010-es újbóli bevezetése ugyanazokat a reakciókat váltotta ki, mint annak 1999-es kodifikációja. A pozitív hangok egyike mindig is Kónya István volt, aki az új Btk. kapcsán kijelentette, hogy "a középmértékes büntetéskiszabás elve - jóllehet a gyakorlatban eddig sem okozott problémát - most még egyszerűbbé, közérthetőbbé vált."[34] A mindenkori opponálók emblematikus alakja Bánáti János aki - feltehetően tükrözve a büntető védői kar túlnyomó többségének véleményét - a jogalkotás "oroszlánkörmeiként" említette ezen elvet.[35]
Minden kritikát értve mégis szeretnék rámutatni néhány, álláspontom szerint nem elhanyagolható gondolatra. Először is megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság nem találta még 2002-ben alkotmányellenesnek ezen elvet Erdei Árpád professzor előadó alkotmánybírói közreműködésével.[36]
Az elhíresült ú.n. 'West Balkán' ügyben a bíróságok számos hibát követtek el véleményem szerint, még a büntetés kiszabás területén is. Ugyanakkor a másodfokon eljáró Fővárosi Törvényszék egy tekintetben - éppen a középmérték alkalmazhatósága tekintetében - helyes döntést hozott: "A középmértékes büntetés alkalmazását azonban a jogszabály nem teszi kötelezővé, a jogalkalmazó mozgásterét a büntetés kiszabása körében nem korlátozza, ...a büntetés tartamának megállapítása továbbra is bírói mérlegelés körébe tartozó feladat, azzal, hogy a jogalkotó célja e rendelkezés törvénybe emelésével a jogalkalmazói döntés megfelelő indoklása."[37] Kiemelést érdemel a jogalkotói cél megnevezése, azaz a bíróságok büntetéskiszabásának megfelelő indoklása.
A Fővárosi ítélőtábla egy másik ügyben hasonlóképpen vélekedett, miközben felhívta a sokat idézett BH 2001/354. döntést és az alkotmánybírósági határozatot is: "A Btk. 83. §-ának módosított (2) bekezdése - amely határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a büntetési tételkeret középmértékét tekinti irányadónak - nem érintette a 83. § (1) bekezdés azon rendelkezését, hogy a bíróságnak a büntetést a törvényben írt kereteken belül, az egyéniesítés követelményét alapul véve kell kiszabni a tettarányos büntetést (BH 2001/354.). Így a Btk. 83. § (2) bekezdése nem korlátozza a bíróságot abban, hogy a büntetési tétel keretei között belátása szerint értékelje a büntetés kiszabása szempontjából jelentős körülmények súlyát. A büntetési tétel középmértéke ugyanis csak kiindulási alapul szolgál a joghátrány meghatározása során (13/2002. (III. 20.) AB határozat)."[38]
A West Balkán ügy azért érdemel kiemelést, mert bár magam is nagyon kritikus vagyok e határozatokkal szemben, ami figyelemre méltó, hogy a megalapozott büntetéskiszabási gyakorlatot követték a bíróságok függetlenül attól, hogy közben a középmérték szabálya bekerült a Btk.-ba. Ugyanis nincs ok, a jól bevált büntetés kiszabási gyakorlatot szigorítani (vagy éppen enyhíteni) a középmértékre hivatkozással.
Függetlenül a vélt vagy valós politikai szándéktól, a valós jogalkotói szándék, amely az indokolásokban tettenérhető, nem a szigorítás, hanem a büntetéskiszabás egységesítése és a megfelelő bírói indokolás előmozdítása volt. A 2003. évi II. törvény pedig olyan okok miatt szüntette meg a középmértéket, amelyek a jog szféráján kívül megjelenő, esetleges politikai okok voltak - egyes döntésekben le is csapódhatott a középmérték szigorító jellege -, ellensúlyaként nem a jogintézményt kellett volna kiiktatni, hanem nyilvánvalóvá tenni annak megfelelő alkalmazási módját.
A kiszámíthatóság (előreláthatóság) a jog lényege. Ez a büntetéskiszabásra is igaz, talán igazabb, mint bármely más büntetőjogi aktusra. Ha jó közelítéssel meg lehet mondani, hogy mi mennyit ér Zalában vagy éppen Békésben és e kettő ugyanannyi, az még egy kis szigorítást is megér, de mint írtam ez utóbbi nem szükségszerű, sőt hibás megközelítés.
A tárgyalásról lemondást az 1998. évi XIX. tv., azaz a (viszonylagosan) új Be. vezette be és egészítette ki a Btk.-t is a kellő szabályozással.[39] "E külön eljárás bevezetésének alapja az volt, hogy a terheltnek a tárgyaláshoz joga van, és e jogáról le is mondhat."[40] (Milyen jó lenne ezt az alapelvet az új Be. kodifikációjakor következetesen alkalmazni!) A terheltnek ez az eljárás jelentős előnyöket kínál, mivel a kiszabható büntetés felső határát már a régi Btk. 87/C. §-a is jelentősen csökkentette. Nem kívánok részletesen jelen írásban a tárgyalásról lemondással foglalkozni, bár mindenképpen érdemes lenne,[41] hiszen egy igen fontos, büntető-
- 75/76 -
jogrendszerünket alapjaiban meghatározó jogintézményről lehetne szó, ha büntetőeljárási szabályozása nem éppen az elérni kívánt cél ellen hatna minden résztvevő tekintetében. Így sajnos a 2%-ot sem éri el legtöbb évben az így befejezett ügyek száma.[42]
Az új Btk. szabályozása, ha lehet még rontott a helyzeten, hiszen a végeredmény egy nehezen vagy inkább nem értelmezhető szabályozás lett a helyes büntetőpolitikai gondolatok ellenére. Önkritikának is tekintem ezeket a megjegyzéseket, hiszen én is részt vettem a jelenleg kritizált szakaszok megalkotásában.[43]
Már önmagában az új Btk. 83. § (1) bekezdés[44] megfogalmazása is kicsit suta ["a 82. § (2) bekezdésben meghatározott enyhébb büntetési tételkeret alsó határát kell alapul venni"?!], ennek ellenére helyesen jegyzi meg Elek Balázs, hogy "ez azt jelenti, hogy ha az irányadó büntetési tétel alsó határa ötévi szabadságvesztés lenne ... akkor nem ezt kell irányadónak venni, hanem ehelyett legkevesebb kétévi szabadságvesztés büntetést."[45] Helyesen érzékeli a problémát Elek Balázs, amikor felveti a középmérték kérdését,[46] hiszen öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés esetén hét év hat hónap a középmérték, míg tárgyalásról lemondás esetén két évtől tízévi szabadságvesztésre változna a tételkeret, amelynek középmértéke hat év. Ez az arányaiban nem számottevő különbség nem lenne alkalmas arra, hogy a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás tételére sarkallja a terhelteket. A jogpolitikai cél éppen az volt, hogy igen jelentős kedvezmény biztosításával érje el e jogintézmény a büntető-igazságszolgáltatásnak jelentős kiadást, időt és munkát megspóroló terhelti együttműködést. Mindennek fényében - ismerve az eredeti célkitűzéseket - én inkább arra hajlok, hogy egy quasi "új középmértéknek" kell tekinteni - az 'alapul venni' kifejezés is erre utal - a 82. § (2) bekezdése szerinti tételkeret alsó határát és nem alsó határnak. Azaz, az egyéb enyhítő és súlyosító körülményeket ehhez a példa szerinti két évhez kell viszonyítani. Ez az értelmezés azonban újabb problémát vet fel. Hiszen, ha valójában ebből a 82. § (2) bekezdése szerinti tételkeret alsó határából kell kiindulni, akkor a súlyosító körülmények hatására még föléje is lehet menni, de hogyan lehet figyelembe venni az enyhítő körülményeket? Milyen alapon lehet e - a példánál maradva - két év alá szállni? Egyrészt számomra már az is kérdéses, hogy feltétlenül figyelembe kell-e venni tárgyalásról lemondás esetén további enyhítő körülményeket? A bűnösségre is kiterjedő beismerést[47] nyilván nem lehet enyhítő körülményként figyelembe venni, hiszen ez a kétszeres értékelés tilalmába ütközne, ám mi a helyzet a többi enyhítő körülménnyel? Véleményem szerint a 83. § (1) bekezdés alapján megállapított minimum speciális minimumnak tekintendő ebből a szempontból és így újra a büntetés enyhítésének szabályai alá eshet, azaz nyomatékos enyhítő körülmények esetén - a kétéves példánál maradva legkevesebb egy évig lehetséges enyhíteni. Így az eredeti öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés kettő évtől tíz évig terjedőre változik tárgyalásról lemondás esetén, ám a konkrét büntetés kiszabása során nem a középmértékből (hat évből) kell kiindulni, hanem a két évből, amely alá is mehet a bíróság legfeljebb egy évig terjedő szabadságvesztésig. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez egy újszerű megközelítés, de azt is tudom, hogy az eredeti jogalkotói célnak - amely álláspontom szerint a bírói jogértelmezés célja és korlátja egyben - ez felel meg a legjobban.
Sajnos további egyenetlenségek mutatkoznak a szabályozásban, hiszen az együttműködő terhelt[48] esetében a szabályozás logikája megváltozik. A Btk. 83. § (2) bekezdése már nem az enyhítő szakaszra utal vissza, hanem az adott bűncselekmény speciális maximumára. Vagyis, egy alapeseti rablás [új Btk. 365. § (1) bek.] - amely kettő évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő - esetén a Btk. 83. § (2) bek. a) pont szerint "a szabadságvesztés mértéke ... három évet ... nem haladhatja meg." Viszont mennyi a minimum? Véleményem szerint nem elfogadható egy kettőtől három évig terjedő tételkeret, hiszen ez valóban szinte teljesen abszolút határozott szankciót eredményezne, így lehetetlenné tenné az enyhítő és súlyosító körülmények értékelését és ezzel alkotmányellenes helyzetet teremtene. A helyes megközelítés, hogy ilyenkor az általános minimum (a Btk. 36. § szerinti három hónap) az irányadó.[49] Ez egyébként összhangban van azzal a korábbi értelmezésemmel is, amely megengedi a 83. § (1) bekezdés alapján megállapított minimum speciális minimumkénti kezelését és így a büntetés
- 76/77 -
enyhítése szabályainak alkalmazását. Az együttműködő terhelttel szemben alkalmazható rendkívül jelentős enyhítés (kettőtől nyolc évig terjedő tételkeret esetén három hónaptól három évig terjedő keret) csak akkor tekinthető arányosnak, ha a Btk. 83. § (1) bekezdése és a 82. § (2) bekezdés c) pontja alapján - nem együttműködő terhelt alapeseti, nem bűnszervezetben elkövetett rablása esetén - egy évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel számolunk.
Rendkívül aránytalan azonban a nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő, bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény esetén alkalmazott tárgyalásról lemondás szabályrendszere.[50] Maga a rendelkezés sem annyira egyértelmű, mint amilyennek első olvasásra tűnik. A Btk. 91. § (1) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy bűnszervezeti elkövetésnél "tárgyalásról lemondás esetén ... a 83. § (1)-(2) bekezdés szerinti büntetési tételt kell alapul venni." Azaz, bűnszervezeti elkövetésnél, ha a terhelt nem együttműködő a Be. 537. §-a értelmében, akkor tárgyalásról lemondás alkalmazásakor a 83. § (1) bekezdése és a 82. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt kell kétszeresére emelni. A speciális minimum kétszeresére emelése ugyanakkor teljesen rendszer idegen megoldás lenne (bűnszervezeti, alapesetei rablás esetén négytől nyolc évig terjedő szabadságvesztés), arról nem is beszélve, hogy tökéletesen értelmetlen megoldást jelentene minden szempontból. Ezt csak az együttműködő terhelt esetén lehet értelmezni. Igaz, hogy a Be. 535. § (1) bekezdése szerint "A tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárásra - az 537. § szerinti esetet kivéve - nem kerülhet sor, ha a terhelt a bűncselekményt bűnszervezetben követte el." Elvileg tehát csak együttműködő terhelttel szemben lehet e jogintézményt alkalmazni bűnszervezeti elkövetés esetén, de akkor mit jelent a Btk. 83. § (1) bekezdésére való hivatkozás, ami nyilván a nem együttműködő terhelt esetére irányadó? Itt érdemes visszautalni eredeti probléma feltevésünkre, miszerint nem olyan egyértelmű a Btk. 83. § (3) bekezdés szabályozása. Milyen lehetőségek lehetnek:
1. Bűnszervezeti elkövetésnél csak együttműködő terhelt esetén van helye tárgyalásról lemondásnak és
a) bűncselekmény tételkerete nem súlyosabb kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztésnél: ebben az esetben a Btk. 83. § (2) bekezdés és a 91. § (1) bekezdés együttes alkalmazása arra vezet, hogy az előzőekben előadottak szerint a például kettőtől nyolcévi szabadságvesztés esetén három hónaptól három évig terjed a tételkeret, amely három hónaptól hat évig terjedő tételkeretre módosul a 91. § (1) bekezdése alapján.
b) nyolc évnél súlyosabban büntetendő cselekmény esetén (például öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés) a Btk. 83. § (3) bekezdése szerint "a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményre előírt szigorúbb rendelkezések nem alkalmazhatóak, a büntetést a bűncselekményre az e törvény által előírt büntetési tételkeretek között kell kiszabni." 'E törvény' ugyanakkor a 91. §-ban nem említi a 83. § (3) bekezdést és ez értelmezhető ellentmondásként is. Ennél nagyobb probléma, hogy óriási a különbség a hat hónaptól hat évig terjedő szabadságvesztés és az öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés között, azaz nem arányos a kedvezmény, amelyben a két eset szerinti terheltek részesülnek.
2. A második esetkörben ellentét feszül a Btk. 91. § (1) bekezdése (pontosabban e szakasz 83. § (1) bekezdésére való utalása) és a Be. 535. § (1) bekezdése között. Ennek feloldása a Be. szabály érvényre juttatásával lehetséges, bár jogpolitikailag nem igazolható kizárni a teljes beismerésben lévő bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény terheltjét.
A zavar csúcsát a halmazati szabályoknak a tárgyalásról lemondás során való alkalmazását szabályozni hivatott Btk. 84. § (1) és (2) bekezdés jelenti. Az indoklás szerint "A törvény változtat a tárgyalásról lemondás esetében a halmazati büntetés kiszabására irányadó hatályos szabályokon a halmazati büntetés általános szabályaival egyezően, azaz halmazati büntetés esetén a büntetési tétel felső határa - a hatályos szabályozástól eltérően nem a felével, hanem - a középmértékével emelkedik. A törvény egyértelművé teszi, hogy nem akadálya a tárgyalásról lemondás alkalmazásának az, ha az elkövető több bűncselekményt valósít meg. A szabályozás elvi alapjai megegyeznek a halmazati büntetéssel kapcsolatban írtakkal. Ennek megfelelően, ha a bíróság tárgyalásról lemondás alkalmazása mellett szab ki halmazati büntetést, akkor a halmazati büntetés alapjául szolgáló legsúlyosabb tételkeret megállapításakor a büntetési tételkeret felső határának a tárgyalásról lemondás szabályainak figyelembe vételével számított csökkentett mértékéből indul ki."[51]
A probléma abban ragadható meg, hogy a jelenlegi szabályozás egyszer a speciális minimumhoz nyúl (Btk. 83. § (1) bekezdés és 82. § (2) bekezdés), másszor pedig a speciális maximumot szállítja le kérdésessé téve az így kialakítandó tételkeret határait, valamint a középmérték alkalmazhatóságát. Úgy vélem az nyilvánvalóvá vált, hogy a középmérték alkalmazása egyébként sem kötelező, tárgyalásról lemondás esetén pedig egyszerűen kontraproduktív, a jogintézmény céljával ellentétes eredményre vezet. Különösen így van ez a tárgyalásról lemondás és a halmazat találkozása esetén. Elek Balázs egy példán keresztül is jól érzékelteti, hogy milyen visszás eredményre vezet a középmérték használata, különösen a Btk. 84. § (2) bekezdése és az enyhítő szakasz (82. § (2) bekezdés) esetén történő
- 77/78 -
együttes alkalmazásakor: a kettőtől nyolc évig terjedő tételkeret, egytől nyolcévire változik, az előbbinek halmazati maximuma tizenkét év, míg utóbbi esetben a Btk. 84. § (2) bekezdés alapján (hiszen a középmérték az utóbbi esetben négy év hat hónap) tizenkét év hat hónap. Azaz, míg a tárgyalásról le nem mondó esetében a halmazati tételkeret két évtől tizenkét évig terjed, addig a tárgyalásról lemondó rosszabbul járt, hiszen egy évtől tizenkét év hat hónapos tételkeret között kell kiszabni a büntetését. Ez a visszás helyzet csak úgy orvosolható, ha elfogadjuk, hogy az aszperáció jelenleg meg nem kerülhető szabályán kívül a középmértéknek nincs keresnivalója a tárgyalásról lemondás háza táján, a 83. § (1) bekezdése esetén a 82. § (2) bekezdése szerinti leszállással elért minimum a büntetés kiszabás alapja (amely alá megint csak szállhatok éppen a 82. § (2) bekezdés alapján, "most már saját jogon") és a 83. § (2) bekezdés esetében pedig a minimum a törvényi általános minimum.
Bárányos Bernadett veti fel, hogy a tárgyalásról lemondás és a halmazati büntetés szabályainak találkozásakor a középmértékkel történő emelés megjelenése feltehetően nem tudatos jogpolitikai döntés, hanem törvényszerkesztési hiba. A kodifikáció során ugyanis először még abból indultak ki, hogy "halmazati büntetés kiszabása esetén, ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább kettő határozott ideig tartó szabadságvesztéssel büntetendő, a büntetési tétel felső határa a legmagasabb büntetési tétel középmértékével - tehát nem a felével - emelkedik".[52] Mint ismert, ez a jogpolitikai koncepció az új Btk.-ba nem került át, hiszen a 81. § (3) bekezdése a régi Btk.-val megegyezően, a kumuláció tilalmának megtartása mellett, a büntetési tétel felső határának a felével történő megemelését írja elő arra az esetre, ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább kettő határozott ideig tartó szabadságvesztéssel büntetendő. Alappal feltehető tehát, hogy a Btk. 84. § (2) bekezdésében a halmazati büntetéssel kapcsolatos utóbb megváltozott szabályozási koncepció nem került átvezetésre.
Voltak hibái az 1978-as Btk.-nak, de egy átfogó novelláris módosítás elég lett volna. Tévedés azt hinni, hogy az újnak nem lesz épp annyi, ha igaz, már 14-szer módosították. Szerencsénk van, hiszen az új Btk. nem lett rosszabb, mint az előző, sőt sok szempontból modernebb lett, bár ez egy konzervatív számára nem biztos, hogy pozitívum. A nagy feladat, a Be. újra kodifikálása még hátra van. Ha csak ráncfelvarrás lesz, akkor kár belefogni. Viszont ha bátran, a megtorlás-megbocsátás büntetési legitimációt nem teljesen elfeledve, a középmértéket is szem előtt tartva újra gondoljuk az eljárási opportunitás elemeit, és nem riadunk vissza attól, hogy akár 70 %-a az ügyeknek bíróság elé állítással, tárgyalás mellőzésével, vagy az újra kodifikált tárgyalásról lemondással oldódjon meg, akkor érdemes. ■
JEGYZETEK
* Az új Büntető Törvénykönyvről szóló tanulmány-sorozat ötödik tanulmánya (Szerk.)
[1] A régi és az új Btk. szakaszról szakaszra történő összevetését elkészítette Vaskuti András kúriai bíró: Vaskuti András: A Büntető Törvénykönyv 2012-1978. Budapest, Complex Kiadó, 2013.
[2] Elek Balázs: IX. Fejezet a Büntetés kiszabása. In: Új Btk. Kommentár (szerk.: Polt Péter), Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 2013., 2. kötet, 117.
[3] Gellér Balázs: Some Thoughts on the Changing Faces of Human Dignity in Criminal Law. In: ELTE Law Journal. 2013/1. sz. 29-52.; Gellér Balázs: Az Új Btk. büntetéselméleti alapjai. In: Békés Imre Emlékkötet (szerk.: Gellér B., Csige Z.). Budapest, Tullius Kiadó, 2013. 85-95.; Geller Balázs: Az emberi élethez és méltósághoz való jog és az új Btk., különös tekintettel a büntetési rendszerre és a jogos védelemre. In: Új Büntető Törvénykönyv, Hagyomány és megújulás a büntetőjogban. (szerk.: Hack Péter). Budapest, ELTE Bibó István Szakkollégium, 2013. 63-68.; Gellér Balázs: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2008.); Gellér Balázs: Legalitás a vádpadon: Az anyagi büntetőnormák legalitásának elméleti elemzése. Budapest, ELTE - Eötvös Kiadó, 2013. V. 3. fejezet.
[4] Tóth Mihály: A büntetés célja. In: Belovics-Gellér-Nagy-Tóth: Büntetőjog I. Budapest, HVGORAC, 2013. 467. Vö. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, Korona Kiadó, 2001. 338. et seq.
[5] Nagy: i. m. 338.
[6] Elek: i. m. 117.
[7] Gellér Balázs: Az Új Btk. büntetéselméleti alapjai, In: Békés Imre Emlékkötet (szerk.: Gellér B., Csige Z.), Budapest, Tullius Kiadó, 2013. 85-95.
[8] Gellér Balázs: Legalitás a vádpadon: Az anyagi büntetőnormák legalitásának elméleti elemzése. Budapest, ELTE - Eötvös Kiadó, 2013. V.3. fejezet.
[9] Fletcher megjegyzi, különösen pedig a büntetésre vonatkozóan, hogy "a büntetés természetét meg kell különböztetni céljától." Fletcher, G.P.: Rethinking Criminal Law. Boston: Little Brown, 1978. 409.
[10] Androulakis, N.K.: Über den Primat der Strafe. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft. 1996. 303.
[11] Androulakis: i. m. 304. Rawls ugyanígy kijelenti, hogy a büntetés az alkalmazandó normák rendszerének gyakorlata. Rawls, J.: Two concepts of rules. Philosophical Review 64:2. 1955. 3.
[12] Kelsen, H.: Pure theory of law (trans. Knight M.). Berkeley Cal, Los Angeles: Universoty of California Press. 1967. 110.
[13] Gallas, W.: Gründe und Grenzen der Strafbarkeit: Gedanken zum Begriff des Verbrechens. Heidelberger Jahrbücher. 9:1. 1965. 5.
[14] 1913. évi XLIII. törvénycikk az első két nemzetközi békeértekezleten megállapított több egyezmény és nyilatkozat beczikkelyezése tárgyában: "IV. Egyezmény a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól. Addig is tehát, míg a háború törvényeiről kimerítőbb Törvénykönyv lesz alkotható, a magas szerződő Felek helyénvalónak tartják megállapítani, hogy azokban az esetekben, amelyekről az ezúttal elfogadott Szabályzat nem rendelkezik, a lakosság és a hadviselők azoknak a nemzetközi jogi elveknek oltalma és uralma alatt maradnak, amelyek a czivilázált nemzetek között megállapított szokásokból, a humanitás törvényeiből és a közlelkiismeret követelményeiből folynak" Az ú.n. Martens Klauzula a IV. Hágai egyezmény Preambulumából.
[15] A Nemzeti hitvallás részben ez olvasható: "Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. ... Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét."
[16] Eur. Court H. R. Vinter and others v. UK, 9th July 2013 judgment.
[17] Eur. Court H. R. Magyar v. Hungary, 13th October 2014 judgment.
[18] Különleges kegyelmi eljárás életfogytiglanosoknak - Büntető tárgyú törvények módosítása az Országgyűlés napirendjén. http://www.jogiforum.hu/hirek/32697 (2015.01.05.).
[19] 23/1990. (X. 31.) AB határozatban Szabó András párhuzamos véleménye
[20] Paczolay Péter: Az alkotmányosság helyzete Magyarországon az Alaptörvény után. Ügyvédek Lapja. 2014. 5. szám. 3.
[21] Például a 8/2013. (VI. 29.) KIM rendelet a Pártfogó Felügyelői Szolgálat tevékenységéről.
[22] Például a tevékeny megbánás kiszélesítése a 2012. évi C. tv. 29. §-ában.
[23] 2011. évi CCX. törvény az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről; Alaptörvény U) cikk (6)-(8) bekezdések.
[24] 1971. évi 1. törvényerejű rendelet a háborús, és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése által New Yorkban az 1968. évi november hó 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény kihirdetéséről.
[25] Lásd 2014. évi LXV. tv. 1. § (1) bek.
[26] R. v. R. (1991) 3 WLR 767.
[27] 1878. V. tc. 90. § "Ha a sulyositó körülmények, - számuk vagy nyomatékuk tekintetében tulnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményekre megállapított legmagasabb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó.
91. § Ha pedig az enyhítő körülmények tulnyomóak: cselekményre a megállapított büntetésnek legkisebb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó."
[28] Angyal Pál-Isaák Gyula: Büntető törvénykönyv jegyzetekkel, utalásokkal és joggyakorlatokkal. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalat, 4. kiadás, 1941., 79.
[29] 1998. évi LXXXVII. tv. 18. § Indoklása. 1. pont.
[30] Ld. 29. jegyzet. 3. pont.
[31] Bócz Endre: Az állam elleni bűncselekmények újra kodifikálásáról. Büntetőjogi kodifikáció. 2003. 4. sz., 10.
[32] Bócz: i. m.
[33] 2012. évi C. törvény indoklása a 80. §-hoz
[34] Kónya István: Vélemények és várakozások az új Btk. kapcsán. In: Új Büntető Törvénykönyv. Hagyomány és megújulás a büntetőjogban, (szerk.: Hack Péter). Budapest, ELTE Bibó István Szakkollégium, 2013, 22.
[35] Bánáti János: Vélemények és várakozások az új Büntető Törvénykönyv kapcsán. In: Új Büntető Törvénykönyv. Hagyomány és megújulás a büntetőjogban. (szerk.: Hack Péter), Budapest, ELTE Bibó István Szakkollégium, 2013. 35.
[36] 13/2002. (III. 20.) AB határozat.
[37] 29.Bf.12439/2012/20. számú ítélete 22.
[38] Fővárosi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság 5.Bf.153/2012/7. szám.
[39] 1998. évi XIX. tv. 607. § hatályos 2000. év január 1-től.
[40] Az 1998. évi XIX. tv. indoklása.
[41] Nagy Anita: Lemondás a tárgyalásról történeti fejlődése. Sectio Juridica et Politica, Miskolc, TomusXXV/1. (2007), 155-161.
[42] Vö. Legfőbb Ügyészség Büntetőbírósági Ügyek Főosztálya: Összefoglaló jelentés a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárások törvényességének vizsgálatáról (2008). http://www.mklu.hu/repository/mkudok9530.pdf.
[43] Részben önkritikai megjegyzéseimet a Magyar Büntetőjogi Társaság 2012. október 18-ai, "Megoldásra váró értelmezési és alkalmazási kérdések az új Btk. Általános Részében" címmel megrendezett konferenciáján, A büntetés kiszabása című előadásomban is megtettem.
[44] "Btk. 83. § (1) Tárgyalásról lemondás esetén - a (2) bekezdésben meghatározottak kivételével - a büntetés kiszabásakor a 82. § (2) bekezdésében meghatározott enyhébb büntetési tételek alsó határát kell alapul venni."
[45] Elek: i. m. 141.
[46] Elek: i. m. 142.
[48] "Be. 537. § Azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben (Btk. 459. § 1. pont, illetve 1978. évi IV. törvény 137. § 8. pont) követte el, és a nyomozás során az ügy vagy más büntetőügy bizonyításához hozzájárulva az ügyésszel, illetve a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködött, de a nyomozás megszüntetésére bármely okból nem került sor, a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárásban a büntetést a Btk. 83. §-ának, illetve a Btk. 84. §-ának vagy az 1978. évi IV. törvény 85/A. §-ának, illetve 87/C. §-ának az alapulvételével kell kiszabni. Ha a bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendel, a büntetést e büntetési tételkeret között kell kiszabni."
[49] Elek Balázs ezzel ellentétes álláspontot vall a Kommentárban, i. m. 143.
[50] "Btk. 83. § (3) Ha a tárgyalásról lemondásnak nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt van helye, a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményre előírt szigorúbb rendelkezések nem alkalmazhatóak, a büntetést a bűncselekményre az e törvény által előírt büntetési tételkeretek között kell kiszabni."
[51] 2012. évi C. törvény Indokolása.
[52] Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Sajtó Főosztály: Sajtó háttéranyag. Elindul az új Büntető Törvénykönyv társadalmi egyeztetése. http://miszk.hu/system/files/hatteranyag_a_keszulo_bunteto_torvenykonyvrol.pdf. (2015.01.05.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
