A szokásjog utóvédharcait vívja a modern jog perifériáin. Így van ez a magyar belső jogban is, ahol legfeljebb járulékos szerepet tölt be az írott jogszabályok értelmezésénél. De még ilyen összefüggésben is, mellőzik e terminust, és inkább olyan kifejezésekbe olvasztják be, mint "bírói jog", "levezetett eseti norma", "a jogszabály kibontott tartalma" stb. A mellőzés bizonyos mértékig érthető: az, hogy mi a szokásjog, melyek az elemei, már a Hármaskönyvben is meglehetősen ellentmondásos volt,[1] és néhány kérdésben "temérdek a zavar a szokásjogról szóló irodalomban" (Somló Bódog).[2] Ettől függetlenül a szokásjoghoz folyamodás legalább két területen közvetlenül az Alaptörvény rendelkezéseiből fakad. Az egyik a történeti alkotmány vívmányainak [R) cikk (3) bekezdés] szokásjogi vetülete. A másik, mellyel itt foglalkozom, a nemzetközi szokásjog.
A nemzetközi jog általánosan elismert szabályai, amelyekre az Alaptörvény Q) cikk (3) bekezdése utal, [hasonlóan a hatályát vesztett Alkotmány 7. § (1) bekezdéséhez], vagy egyenesen a nemzetközi szokásjogot jelenti (pl. Bodnár) vagy legalábbis egyebek mellett tartalmazza azt is (pl. Harmathy).[3] Akár így, akár úgy, a nemzetközi szokásjog "általános transzformációval" a belső jog részévé vált, és biztosítani kell vele az eredendően belső jogszabályok összhangját is (pl. 7/2005. AB határozat).[4]
E szabályozás és az ebből folyó követelmények ellenére a nemzetközi szokásjog körül meglehetősen zavart csend van a magyar joggyakorlatban (egy-két kivételtől eltekintve). Ez legalább három vonatkozásban magyarázható. (i) A probléma ott kezdődik, hogy van a jogszabályoknak egy csoportja, mely egy jogalkalmazó számára nem átlátható, ugyanis sehol nem találkozunk nemzetközi szokásjogi normákat tartalmazó teljes körű felsorolással. Hogy lehet a belső jog és a nemzetközi szokásjog összhangját biztosítani, ha nem látható, hogy mivel kell ezt az összhangot biztosítani? (ii) A nemzetközi szokásjogi normák tárgyuknál fogva legtöbbször nem nagyon érintik a magyar belső jogviszonyokat, jóllehet időnként jelentőséget kaphatnak (l. pl. háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények nemzetközi szokásjogi alapjai). (iii) Harmadrészt, a nemzetközi szokásjognak nem tisztázott az elméleti háttere, és azonosítása pedig a gyakorlatban problémákkal jár - a nemzetközi bíróságok számára is.
Itt e harmadik vonatkozást szeretném kibontani, kitérve a nemzetközi szokásjogot övező főbb fogalmi és elméleti problémákra, valamint összefoglalva az azonosításával kapcsolatos jellegzetességeket és módszereket a Nemzetközi Bíróság gyakorlata alapján.
A nemzetközi szokásjoggal összefüggő fogalmi problémák egyik alapvető forrása a Nemzetközi Bíróság Alapszabályainak (röviden: Statútum) 38. cikke. A rendelkezés a Bíróság által általánosan alkalmazandó szabályokról szól, így központi szerepe van a nemzetközi joghoz tartozó szabálycsoportok azonosításában (itt ezek a nemzetközi szerződések, a nemzetközi szokás és a civilizált nemzetek által elismert jogelvek). A bennünket érdeklő szövegrész a következő: "A Bíróság [...] eljárása során a következő forrásokat alkalmazza: [...] b) a nemzetközi szokást, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát".[5] A fogalmi problémáknak legalább három forrása van: ahogy a rendelkezést eredetileg megfogalmazták, ahogy a hivatalos szöveget magyarra áttették, és ahogy a szöveget értelmezik.
Talán érdemes az Alkotmánybíróság azon megállapításával kezdeni, hogy a Statútum 38. cikke alapján a nemzetközi jog forrásai közé tartozik többek között a nemzetközi szokásjog (988/E/2000. AB határozat).[6] E látszólag ártatlan megállapítás legalább három problémát vet fel. (i) Az egyik, hogy a nemzetközi szokásjog nem lehet a forrása a nemzetközi jognak. A nemzetközi szokásjog a nemzetközi jognak a része, nem pedig annak forrása. Forrása lehet általánosan a nemzetközi jognak, és lehet konkrétan a nemzetközi szokásjognak is, de utóbbi az előbbinek aligha. (ii) Másrészt a Statútum szövege nem említ nemzetközi szokásjogot, csak nemzetközi szokást. A kérdés, hogy azonosítható-e a kettő. (iii) Harmadrészt, a Statútum hivatalos szövege nem szól forrásokról, ez csak a magyar változatba került bele. Valójában igen kétséges lehet az, hogy itt a Statútum a nemzetközi jog forrásairól szól-e.[7]
Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy a Nemzetközi Bíróság eljárása során a nemzetközi jog szabályait alkalmazza, és nem azok forrásait. Ennek megfelelően, a nemzetközi szokásjogi szabály alkalmazandó (alkalmazható), és nem a nemzetközi szokás. A nemzetközi szokás jellegében nem norma, melyet alkalmazni lehetne egy jogvita eldöntésénél. Legfeljebb a szokásjognak a forrása lehet, amelyből az alkalmazható szokásjogi szabály megállapítható. A forrás-szabály kettősségét elődeink nagyon pontosan a jogszokás és a szokásjog terminológiájával jelölték.[8] Akkor tehát a nemzetközi szokás azonos a nemzetközi szokásjoggal vagy csak annak forrása? Az állásfoglalástól függően, az egész 38. cikk más-más értelmet kaphat.
Az egyik értelmezési lehetőség az, hogy ha már a Bíróság a felsoroltakat (nemzetközi szerződések, a nemzetközi szokás és a civilizált nemzetek által elismert jogelvek) "alkalmazza", tehát azok normajellegűek, akkor a rendelkezés nem a nemzetközi jog forrásait jelöli, hanem a nemzetközi jog egyes specifikus, normajellegű részeit, melyet a Bíróság alkalmaz eljárása során. Hogy lehetséges ez? Ekkor a nemzetközi szokásjog és nemzetközi szokás azonos értelmű lesz, tehát a szokásjoggal azonosított nemzetközi szokásnak normajelleget tulajdonítunk, és így alkalmazható egy jogvitában. Továbbá a felsorolásban szereplő nemzetközi szerződésnek is van olyan jelentése, mely alapján az normajellegűnek (szabálynak, szabályok összességének) tekinthető; a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek pedig eleve normajellegűek. Ekkor a rendelkezés nem a nemzetközi jog forrásait, hanem annak részeit azonosítja. Ilyen értelmezés mellett a 38. cikk magyar fordítása félrevezető.
A másik értelmezési lehetőség az lesz, hogy a rendelkezés mégis a nemzetközi jog forrásairól szól. Ez úgy lehetséges, hogy a Bíróság a felsoroltakat nem a jogviták eldöntésére alkalmazza, hanem - fölöttébb jóindulatú értelmezés szerint - a felsoroltakat mint forrásokat, a jogvita eldöntésére szolgáló nemzetközi jogszabályok azonosítására, megállapítására alkalmazza. Ekkor a nemzetközi szokásjog és nemzetközi szokás nem lesz azonos, és a rendelkezés nem is utal a nemzetközi szokásjogra, csak annak (nem normajellegű) forrására. Továbbá a nemzetközi szerződés jogforrásként itt nem szabályokat jelent, hanem a feleknek jogszövegben megnyilvánuló megállapodását. A forrás-szabály kettősségében ez a következőképpen néz ki: nemzetközi szokás - nemzetközi szokásjogi szabály; nemzetközi szerződés - nemzetközi szerződéses norma; civilizált nemzetek által elismert (belső jogi) jogelvek - azonos tartalmú nemzetközi jogi jogelvek.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
