A romániai, erdélyi magyar irodalom, különösen a kommunista diktatúra időszakának irodalma, bővizű forrása lehet azoknak a kutatásoknak, amelyek a különböző hivatalos és nem hivatalos kulturális, művészeti, társadalmi és hatalmi narratívákat, valamint ezeknek a jogrendszerre, jogalkotásra, jogalkalmazásra gyakorolt kölcsönhatásait vizsgálják.
Jelen tanulmány mondanivalójának kontextusa két vers és két dráma (pár)beszéde a hatalommal, (el)beszélése a hatalomról, és gondolatai a hatalom narratívájával szemben, mindezekből pedig feszültség, helyenként tragikus szembenállás keletkezik. Ez azonban nemcsak a korabeli politikai rendszer jobb megértését, normatív univerzumának alakulására gyakorolt hatások megismerését segíti, de még az ezt követő, immáron demokratikus hatalomgyakorlás és jogfejlődés sajátosságait is bizonyos mértékben meghatározza.
A diktatúrákban a valóság, a demokratikus alkotmányos rendszerekben pedig a fikció jelenti a legnagyobb gondot. Az el nem fogadott, a művileg kreált, életidegen, sokszor képtelenségbe vagy éppen elfogadhatatlanba hajló valóság a mindennapi létezés, már-már természetesnek, megszokottnak tűnő, de mégis abszurd helyzeteinek a forrása. A demokratikus politikai rendszernek pedig, létéhez elengedhetetlen alkotmányjogi, közjogi fikciókként is értelmezhető elvek és elméletek (demokrácia, szuverenitás, hatalommegosztás stb.) egész sorát kell működő valósággá formálni.
Az elemzett, már saját korukban is rendkívül jelentős és mondhatni világirodalmi rangú szépirodalmi művek - amelyek kiválasztása szubjektív és önkényes, de mégis tudatos módon történt - kiválóan mutatják be művészi eszközeikkel az adott kor diktatórikus rendszerének politikai, jogi gondolkodását, valamint a szerzők saját belső és külső vívódásait, küzdelmeit a hatalommal.
Románia 1965-ös alkotmányon alapuló politikai berendezkedésének színeváltozása a fokozódó elnyomás irányába, majd az 1991-es alkotmányos, demokratikus jogrendszer alakulása, vagy akár csak néhány alapvető alkotmányjogi kérdés, kiválóan értelmezhető, magyarázható, vagy akár leírható irodalmi művek elemzése révén. A művek nem kényszerítik ránk ezt az értelmezési, megközelítési lehetőséget, hanem magunknak kell választani, dönteni arról, hogy felvesszük-e ezt az alkotmányjogi szemüveget (avagy nem) annak érdekében, hogy ebből a perspektívából olvassuk, vizsgáljuk meg e műveket, felfedezve adott esetben olyan tartalmi rétegeket, összefüggéseket, amelyekre a szerzők sem feltétlenül gondoltak, de amelyeket csak az a nézőpont nyújthat számunkra.
A jog- és irodalomkutatások szerteágazó területei közül, a narratíváknak a normatív univerzumra gyakorolt hatásának coveri irányzata képezi a keretét és elméleti fundamentumát mindazon gondolatoknak, fejtegetéseknek, amelyeket e tanulmány be szeretne mutatni.
Robert Cover immáron klasszikusnak számító, szállóigebetéttel ellátott megfogalmazása szerint: "A jog intézményeinek és előírásainak semmilyen készlete nem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz és minden tízparancsolathoz egy szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggenek."[1]
A magyar jog- és irodalomkutatások kezdeményezője és méltán legjelesebb művelője, Nagy Tamás teszi hozzá: "Ebben az elméleti keretben egy-egy adott kultúra jogintézményei és normái valamint az ezeket megalapozó és legitimáló elbeszélések együttesen képezik a nomos-t - a helyes és helytelen, a jogszerű és jogszerűtlen az érvényes és érvénytelen világát - az ekként felfogott jog szerepe pedig a társadalmi lét formálásban nem más, mint, hogy híd legyen a valóság és annak egy elképzelt alternatívája között."[2]
Ebben a sorban idézem még James Boyd White gondolatát, amely teljessé teszi tanulmányom elméleti alapvetését, és így láthatóvá válnak eszmei alappillérei. Eszerint "a jog lényege a konstitutív retorika, a közösség tagjai történeteinek az újramesélése, ami lehetővé teszi, hogy a jog által kezelt konfliktus lezárásaként az egyén újra beilleszkedjék a közösségbe [...]. Ezért a jogot a közösségalkotó beszéd egyik formájának tekinti, ami csupán eszközeiben, formájában és fokozataiban különbözik az irodalomtól."[3]
A totális diktatúrában azonban, az általa létrehozott és működtetett politikai és jogrendszerben mintha fel-
- 60/61 -
cserélődnének, de mindenképpen átalakulnak, és egyben deformálódnak is ezek a szerepek és funkciók.
A hatalom a jog eszközrendszerével bár kétségtelenül konstituál államszervezetet, hatalmi viszonyokat és alapjogokat, de mindezek mellett vagy mindezek előtt létrehozza saját narratíváját is, ami normálisnak tekinthető - demokratikus - körülmények között nem lenne szabad, hogy nagyon eltérjen a társadalom narratíváitól, történeteitől és értékeitől. Egy diktatúrában azonban a hatalom narratívája teljesen idegen, helyenként szürreálisnak hat a társadalomban, és sokkal inkább destruktív retorikát jelenít meg, miközben megszűnik "közösségalkotó beszédként" létezni. Ez a berendezkedés társadalmat szétromboló, hagyományos értékeit szétziláló, helyükbe újakat helyező, sokszor valóság- és életidegen narratívát fogalmaz meg, amire az irodalom, a művészet egy része behódolóan, egy másik része kritikusan, figyelmeztetően, de legalábbis figyelemfelhívóan, a rendszer abszurd valóságát bemutatva reagál.
Az állam által önkényesen (nem demokratikusan) gyakorolt hatalom és a társadalom által elszenvedett, megélt elnyomás, bármely történelmi korban létrehozza a maga narratív sémáit, klisét, a maga sajátos nyelvezetét és történeteit. A művészet és különösen az irodalom, sajátosan, de egyben heterogén módon reagál a politikai elnyomásra, hiszen különböző magatartásformák, viszonyulások alakulnak ki a diktatúrákban regnáló hatalom vonatkozásában. Kiszolgálhatja, megpróbálhatja megérteni, kompromisszumokat köthet, akár annak érdekében, hogy mint irodalom, mint alkotás és alkotó létezhessen. A létrejövő valóságot megkerülni nem tudja, de azt kimondani sem lehet, ezért alkalmazza a fikciókat, metaforákat, szimbólumokat, allegóriákat, azaz a művészet teljes eszköztárát. Ez a művészet jogos önvédelme a hatalommal szemben.
A tanulmányomban megidézett három szerző (Szilágyi Domokos, Páskándi Géza és Sütő András) alkotásai, irodalmi természetük mellett egyben a közösségnek az elnyomó rendszerben megélt történeteinek "újramesélései" is. Idegenvezetőink, eligazítóink ők, a mára már egyre inkább elfeledett korszak, hatalom és irodalom (kényszerű) érintkezési világának túlélési ösvényein, bozótvilágán, kaptatóin. E művek olyan metaforikus képekben, metafizikus árnyalatokban, történelmi példabeszédekben jelenítik meg a valóságot, amelyek egyszerre elkendőző és leleplező hatásúak. Egyrészt próbálják elfogadhatóvá tenni magát a művet a mindenható hatalom előtt, felhasználva a filozofikus/mitologikus nyelvezetet, esetleg fikciókat, vagy a történelmi helyzetet ürügyként, másrészt leplezetlenül provokatívak és ironikusak is a hatalommal szemben, és igyekeznek jelezni, bemutatni akár csak részleteket is, a hatalom narratívájából született valóság abszurditásaiból.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
