Egy szoftverfejlesztő ismerősöm egy alkalommal azt a megjegyzést tette, hogy sosem írna jogszabályt, mivel annak működését nem tudja azonnal két billentyű lenyomásával ellenőrizni. Találónak éreztem meglátását, hiszen bár egy könyvelői programot is adott esetben hozzá kell igazítani a módosuló adójogszabályokhoz, azok alapvetően már első kibocsátásuk esetén jól működő egészként funkcionálnak. Igaz ez egy jogszabályszövegre is, viszont a szövegen belüli ellentmondások, nyelvi problémák elsőre sosem ötlenek szembe azok megfogalmazóinak. És így van ez még abban az esetben is, ha egy textus a lezártság és véglegesség igényével készül, ahogy történt ez a 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény esetében.
Az Alaptörvény körüli diskurzus ugyanis kommunikációfilozófiai értelemben egy jelentős érvet vonultatott fel. Jelesül azt, hogy a preambuluma szerint átmenetinek szánt korábbi Alkotmányt[1] egy végső és módosításra nem szoruló szöveg váltsa fel,[2] mely egyszer és mindenkorra pontot tesz a magyar alkotmányos berendezkedés végére. Mindez pedig értékelhető úgy, mint a rögzítésbe vetett hit megfogalmazása, az írásbeliség szakralizálása. Ennek lehet szimptómája, mint az az érvek között elhangzott, a láthatatlan alkotmány koncepciójának elutasítása, mondván, hogy az túlságosan ködös és elvont, továbbá következménye egy olyan szövegkorpusz elfogadása, melynek szóhasználata több ponton megkérdőjelezhető: az ún. alkotmányozói hevület[3] ugyanis szakrális és ünnepélyességi okokból politikai s nem jogi terminológiát támogatott. Minthogy azonban az alkotmány mindig jogszabályként "is" funkcionál és alkalmazásra, értelmezésre szorul, így nehéz dolga akadhat az Alkotmánybíróságnak az új szóhasználattal.
Jelen írás a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Doktori Iskolájának 2012 őszén megszervezett, Az Alaptörvény hatása a jogágakra című szimpóziumára készült és azt a kérdést kívánja firtatni, hogy milyen hatása volt az Alaptörvény megszületésének az alkotmányjogra. Egy ilyen írás az azóta megjelent számtalan forrás bemutatására nem vállalkozhat, ezt inkább egyféle reflexiónak szánom az Alaptörvényhez kapcsolódó alkotmányjogi vitára. A 2012. őszi tézisem abból a meggyőződésemből indult ki, hogy a közjogi bizonytalanság vagy közjogi átmenet korszakát éljük és mindez nem is fog változni, míg az Alkotmánybíróság nem hoz döntést az Alaptörvény Átmenti Rendelkezései nevet viselő, szintén alkotmányos szintre igényt tartó szövegkorpuszról,[4] vélhetően 8:7 vagy 7:7 arányban.[5] Azóta mindez azzal egészíthető ki, hogy bár az Alkotmánybíróság megsemmisítette az átmenetinek nevezett szöveg nem átmeneti passzusait, az átmenetiség kora úgy tűnik, nem zárult le, permanens alkotmányozási időszakot élünk, melyben az Országgyűlés alkotmányozó kétharmada, ha nem is kifejezett, de látens harcot vív a szöveg fölötti uralomért és annak jelentéséért az annak értelmét kifejteni hivatott Alkotmánybírósággal.[6]
E ponton nem az események részletezésével kívánok elsősorban érvelni, hanem olyan külsődleges jelenségekkel, melyek az Alaptörvény körüli diskurzus részei voltak. Így először a szóbeliség-írásbeliség kommunikációfilozófiai jelentőségét rekonstruálom, mely elméleti magyarázóerővel bírhat az új alkotmány végleges voltába vetett hitre (1). Ezt követően amellett kívánok érvelni, hogy az Alaptörvény egyre nagyobb beüzemelési költségekkel jár,[7] rengeteg paradoxon övezi a várakozásokat és a későbbi beteljesülést (2). Végül pedig az alkotmány műfajával mint normakategóriával kívánok foglalkozni és amellett érvelni, hogy a szöveg véglegességébe és az ünnepélyességébe vetett hit aláásta a szöveg jogi jellegét, mindez pedig a politikai tartalom túlhangsúlyozásához és ideológiailag egyoldalú értékválasztásokhoz vezetett (3).
A kommunikációfilozófiában többször felbukkanó jelenség az írásbeliség és szóbeliség egymáshoz viszonyított értékelése[8] vagy éppen bináris oppozícióként való láttatása.[9] Az írásbeliség megjelenését megelőző szóbeliség a szavak mágikus erejébe vetett hiten alapult, a jel és jelentett közötti közvetlen kapcsolaton, melyet az ismételt konkrét szituáció erősít meg.[10] Azon az alaphelyzeten alapul, melyben a beszélő itt és most szólal meg és jelenléte révén uralja a nyelvet. A beszélő ennek
51/52
során egy interszubjektív viszonyban van a másikkal, a jelen lévő befogadóval. Sőt az formálja a közlő beszédmódját, hiszen az anticiplája, hogy a másik fél mit, hogyan érthet. Például másként beszél valaki ugyanarról a témáról egy gyerek és egy felnőtt esetében. A szóbeliség tehát sosem lezárt műfaj, a kommunikáció mindig nyitott marad, a személyek egy folyamatos jelen idejű diskurzus részesei.[11]
Az írás megjelenésével azonban a jel elidegenedik a jelölttől. Megszűnik a jelenlét, az itt és most szerves egysége. Az originer szimbólum helyét az allegória veszi át, mely keresi a tőle levált jelöltjét.[12] Egy szöveg esetében az azt megfogalmazó szerző csupán egy konstruált olvasót[13] feltételezhet és persze, ha szerencsés, megtalálhatja mintaolvasóját.[14] Másrészt viszont a szöveg maga így kiszolgáltatottá válik olvasója számára, a szerző pedig elveszti uralmát a szöveg fölött. Praktikusan: egy jogszabály esetében a jogalkotói akarat és a befogadói interpretáció között feszül meg a szöveg.[15] Előfordulhat azonban az, hogy a szerző/jogalkotó úgy gondolja, megkísérli, hogy újabb és újabb módosításokkal visszanyerje uralmát a szöveg értelmezése felett. Ezt azonban az a tévhit sugallja számára, hogy az írásbeliséggel rögzül és állandósul a szöveg. Az írásbeliség azonban csalóka forma: a látszat ellenére nem tud lezárt lenni, hiszen például a szöveg felolvasása révén oralizálódik, azaz újra (vagy egy újabb) diskurzusba kerül. Praktikusan: az alkotmány szövegét például az alkotmánybírósági diskurzus vonja folyamába, de ugyanez történik egyetemi előadásokon és más tudományos szövegekben (szövetekben), melyekben folyamatosan reflexiók történnek rá.
Természetesen egy szöveg kicserélése esetén (mint mikor egy alkotmányszöveg helyére egy újabb kerül) az újabb írás hatálybalépése felfüggeszthet egy létező diskurzust, azáltal, hogy kodifikál valamit belőle (például beemeli a korábbi alkotmánybírósági diskurzus elemeit az interpretálandó szövegbe). A szerző/jogalkotó e ponton hátradőlve gondolhatja, hogy a diskurzust lezárta. Ám valójában ez is pusztán csalóka látszat, hiszen az új szöveg után kezdődik egy hozzá kapcsolódó autonóm diskurzus. Ez pedig nemcsak orális (publicisztikai, tudományos, alkotmánybírósági) diskurzust jelenthet, hanem a kontextusban születés okán, a kodifikált anyag újabb és újabb kontextusokban kerül idézésre. Így például óhatatlanul más szövegekkel is diskurzusba kerül, azaz intertextuális viszonyba. Praktikusan: ilyenek lehetnek más alkotmányok komparatív szöveghelyei,[16] az úgynevezett közös európai alkotmányos hagyomány,[17] a jogállamiság kritériumai vagy egyéb nemzetközi kötelezettségvállalások.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
