Jogrendszerünk hagyományainak köszönhetően általában teljesen természetesnek vesszük azt, hogy számos olyan cselekmény miatt indul büntetőeljárás, amiért korábban közigazgatási eljárásban már komoly szankciót szabott ki a közhatalmi jogosítványokkal rendelkező hatóság. Esetenként a büntetőeljárás terheltjei is nehezen értik meg, hogyan lehetséges az újabb, immáron büntetőeljárás lefolytatása, ha az adott cselekményért előzőleg már megbüntette őket valamely állami szervezet.
Az állatkínzás, orvhalászat miatt meginduló büntetőeljárást például megelőzheti a halászati hatóság halvédelmi bírságról szóló rendelkezése, de nincs kizárva az elkobzás foganatosítása sem a közigazgatási eljárásban.[1] Hasonló kettős szankciót jelenthet a vadászati hatóság eljárása a vadvédelemről vadgazdálkodásról és vadászatról szóló törvény alapján.[2]
Az adóigazgatási eljárásban esetenként több tíz vagy százmilliós értékben szab ki bírságot az eljáró Nemzeti Adó- és Vámhivatal, amely eljárásban az adóbírság mértéke az adóhiány 200%-a is lehet.[3]
A Magyar Nemzeti Bank piacfelügyeleti eljárása vagy a Gazdasági Versenyhivatal által alkalmazott kartellszabályok kapcsán több szerző is felhívta már a figyelmet arra, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság döntései alapján a lefolytatott közigazgatási eljárásra, az abban kiszabható szankció prevenciós céljaira figyelemmel alkalmazható lehet az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikke és a kétszeres eljárás tilalmáról szóló Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv.[4]
A közigazgatási 'büntetőjog' és a büntetőeljárás a kétszeres eljárás és kétszeres büntetés tilalmán túl még számos más kérdést is felvet. A lényegesen kisebb garanciarendszer mellett lefolytatott közigazgatási eljárásban beszerzett bizonyítékok későbbi felhasználása a büntetőeljárásban ugyancsak aggályos lehet.[5]
A jogerő tiszteletének követelménye a jogállamiság lényegi elemét alkotó alkotmányos jogintézmény.[6]
A tisztelet tárgyának meghatározása azonban esetenként komoly nehézséget okoz. A jogerőről egységes definíciót nem igazán lehet adni, mert mást és mást takar az ügydöntő, és a nem ügydöntő, de fellebbezéssel támadható határozatok jogereje. Ezen két kategóriát is külön lehet bontani anyagi és alaki (vagy formális) jogerőre, amelyek együttesen adják az adott kategória (ügydöntő és nem ügydöntő) jogerőfogalmát. Az irodalomban a legszélesebb értelemben használt meghatározás szerint az alaki jogerő fogalma azt jelenti, hogy a határozat ellen jogorvoslati kérelem nem adható be, így a határozat rendes jogorvoslattal nem támadható meg.[7] Az anyagi jogerő a jogerő alfogalma. A büntetőeljárási törvény pozitívan, tételesen így nem szabályozza, de ugyanakkor feltételezi meglétét. Valójában az anyagi jogerő fogalmával kapcsolatos nézetek nem egységesek.
A hazai szerzők közül Angyal szerint a res iudicata negatív eljárásjogi feltétel. Az alakilag jogerős ítéletnek ezt a hatását, mellyel azok minden új eljárás megindítását vagy a már megindított eljárás folytatását kizárják, nevezi anyagi jogerőnek, mely következményeiben az ún. ne bis in idem elvhez vezet. "Míg a formális jogerőnek a múltra nézve, a lefolytatott büntetőeljárás irányában van jelentősége, addig a materiális jogerő a konkrét büntetőeljáráson túl a jövőre hat ki."[8]
Király szerint az anyagi jogerő főként abban áll, hogy a büntetőjogi főkérdésről való döntés után végrehajthatóvá válik a határozat, és beáll az újabb eljárás tilalma. Az állam büntetőjogi igénye ugyanis kielégült, ha volt bűncselekmény, és róla döntöttek. Ügydöntő határozatoknál azonban az anyagi és alaki jogerő egyaránt jelen van, és gyakorlatilag nem választható szét.[9]
Tremmel megállapítása az, hogy az eljárásjogászok nagy része az alaki jogerőben elsősorban megtámadhatatlanságot, az anyagi jogerőben pedig megváltoztathatatlanságot lát, de álláspontja szerint ez ugyanannak a jelenségnek egymást feltételező és kizáró két oldala. Utal rá, hogy sokan az alaki jogerő címén a kizáró, a ne bis in idem hatást (az újabb eljárás tilalmát), míg anyagi jogerő címen a lezáró hatást, a res iudicatat emelik ki. A kizáró hatás azt jelenti, hogy sem újabb vádemelésnek, sem rendes jogorvoslatnak, és általában további büntetőeljárásnak nincsen helye (ne bis in idem = kétszeres eljárás tilalma). A lezáró hatás viszont azt jelenti, hogy a terhelt büntetőjogi felelőssége el van döntve, a vád ki van merítve (res iudicata = jogerősen elbírált ügy, ítélt dolog).[10]
A Kúria joggyakorlatában az alaki jogerő azt jelenti, hogy az egyébként kötőerővel rendelkező határozat ellen rendes jogorvoslatnak nincs helye; tehát más által sem változtatható. Az anyagi jogerő pedig azt jelenti, hogy a bíróság az ügyben véglegesen döntött; tehát az ügy eldöntése iránt újból nem
- 229/230 -
indítható eljárás; a döntés bizonyítottságot jelent, végrehajtható.
Büntetőügyben az anyagi jogerő szempontjából az jelent ügyet eldöntő rendelkezést, ami a vádról, illetőleg a vád alapján folyó eljárás lezárásáról (megszüntetéséről) érdemben és végérvényesen dönt. Ezáltal jut ugyanis kifejezésre a büntetőjog alkalmazásának véglegessége, és érvényesül a ne bis in idem elve, valamint a res iudicata joghatása. Az anyagi jogerő-hatás tehát kettős: pozitívan alapja a büntetőjogi főkérdésben hozott ítéleti döntés véglegességének, bizonyosságának, valamint - végrehajtandó rendelkezés esetében (a felfüggesztő és felmentő rendelkezések kivételével) - a végrehajthatóságnak.
Negatívan pedig kizáró hatása van, ami a többszöri eljárás tilalmában (ne bis in idem) ölt testet.[11]
A "ne bis in idem" mondat az összes anyagi jogerővel bíró határozatra érvényes, míg az alaki jogerőképes határozatokra már nem, vagy erősen szűkített értelemben.[12] Utóbbiak például a kényszerintézkedés elrendeléséről döntő határozatok. Elsősorban az ítéletek és ügydöntő végzések képesek anyagi jogerőre, amelyek tartalmazzák a vádat kimerítő érdemi döntést.
A különböző tankönyvek és törvénymagyarázatok is adnak egy-egy definíciót a jogerő lényegére, általában úgy megragadva a fogalom lényegét, hogy felsorolják a hozzá tartozó jogkövetkezményeket. Ezek között megemlíthetők a kötőerő, a határozat megtámadhatatlansága, megváltoztathatatlansága, a kötelező erő, a végrehajthatóság, a bizonyító erő, a kétszeres eljárás tilalma, az egyéb jogerőhatások.[13]
A kétszeres eljárás tilalmának nemzetközi dokumentumokkal megerősített alkotmányos jelentőségéhez kétség sem férhet, de annak konkrét tartalma és hatásai már korántsem ilyen egyértelműek. A ne bis in idem elvet a német szerzők általában az anyagi jogerő fogalma alá vonják.[14] Herczog arra mutat rá, hogy a német uralkodó vélemény szerint azok a határozatok képesek anyagi jogerőre, amelyek tartalmazzák az érdemi döntést. Ebben az a gondolat nyilvánul meg, hogy mindazoknak a határozatoknak képesnek kell lenniük az anyagi jogerőre, amelyek a folyamatban végérvényesen és teljes terjedelemben döntenek, amelyek lezáró módon az érvényes állami büntetőjogi igényről foglalnak állást. Lezárja az eljárást, és minden egyes további, az ügyet érintő eljárásnak útjában áll. Az anyagi jogerővel összekötött hatás a "ne bis in idem" mondattal jellemzett zárolási hatás.[15]
A Beck'sche Kurz-Kommentárban a zárolási hatás a ne bis in idem, a bűnüldözés egyszeriségének alapelve, ami az újabb bűnüldözést ugyanazon tettes ellen, ugyanarra a tettre nézve lehetetlenné teszi. Az újabb eljárás tilalma (ugyanazon bizonyítékok alapján) alkotmányos alapjog Németországban. Ezért az anyagi jogerő dupla hatással bír, mert egyrészt eljárási akadályt okoz, de alkotmányos jogként is biztosítja, hogy ne lehessen ugyanabban az esetben többször büntetni.[16]
A német jogirodalomban a büntetőindítvány elenyészésének is nevezik a ne bis in idem elvet, azaz a büntetőítélet anyagi jogerejének legfontosabb hatása a büntetőindítvány vagy a vád elenyészése. Ez tiltja az elkövető ugyanazon cselekmény miatti újabb büntetőjogi üldözését. Ezt a tilalmat a német alkotmány 103. cikkely 3. bekezdése alkotmányjogilag is biztosítja, az tehát nemcsak perakadály, hanem alanyi jogot is megalapoz különösen a felmentő ítélettel érintettek esetében, hogy ne lehessen őket büntetőjogi úton újból felelősségre vonni.[17]
Az angolszász típusú jogrendszerekben a kétszeres értékelés tilalmát a "double jeopardy" klauzula tartalmazza, amely a római jogi alapú "ne bis in idem" elvhez képest nem a történeti tényekhez kapcsolódik, hanem egy konkrét bűncselekményhez Az amerikai alkotmány ötödik alkotmánykiegészítésében megjelenő "double jeopardy" klauzula szerint "senkit nem lehet ugyanazon bűncselekményért kétszer életét vagy testi épségét fenyegető eljárás alá vonni". Az alkotmányos szabadságjog azt garantálja, hogy senkivel szemben ne lehessen kétszer eljárni ugyanazon bűncselekmény miatt. Az alkotmányos szabály megalkotásának indoka pedig az állam visszaélésszerű bűnüldözési gyakorlatával szembeni védelem volt.[38]
A Fenyvesi-Herke-Tremmel által megjelent tankönyv azt taglalja, hogy a német büntető eljárásjogi irodalomban a jogállamiság összetevőinek tekintik a ne bis in idem elvét.[19] A ne bis in idem elve, azaz ugyanazon tények kétszeres értékelésének tilalma a demokratikus modern államokban rendszerint valóban alapjogi jelentőséggel bír. A német alaptörvény ezért nevesíti alkotmányos jogként. Magyarországon a jogállamiság (jogbiztonság) elvéből vezethető le az elv alkotmányos jelentősége. A ne bis in idem elve Magyarországon kifejezetten nem szerepelt sem az Alkotmányban, sem a jelenlegi Alaptörvényben, ugyanakkor az Alkotmányhoz fűzött kommentár szerint a demokratikus jogállam magában foglalja azt. Ez a rendelkezés ugyanis az Alkotmánynak (illetve az Alaptörvénynek is) a jogállami klauzulája.[20]
Farkas Ákos és Róth Erika szerint a hazai büntetőeljárás alapelveit is kiegészítik az alkotmányos elvek, amelyek közül néhány a büntetőeljárásban is rögzített elv, ilyen például az ártatlanság vélelme, a jogorvoslati jog mellet a ne bis in idem elve.[21] Érdemes már most utalni arra, hogy ha alkotmányos alapelvként fogjuk fel a kétszeres eljárás és büntetés
- 230/231 -
tilalmát, akkor annak hatókörét nem szűkíthetjük le a büntetőeljárásokra.
Ezzel egyezően az alkotmánybíróság alkotmányos jelentőségű, az állam büntetőhatalmának további korlátait kijelölő rendelkezésnek tekinti azt a szabályt, mely szerint büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult eljárást meg kell szüntetni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a perújítás és a felülvizsgálat esetét. E szabályban a büntetőjogi felelősségre vonásra irányadó, egymással szorosan összefüggő, két garanciális elvből, a "res iudicata", az egyszer elbírált cselekmény "ítélt" jellegéből, valamint a "ne bis in idem", az ugyanazon cselekmény miatti kétszeri eljárás alkotmányos jelentőségű tilalmából következő relatív eljárási akadály fogalmazódik meg.[22]
Az Alkotmánybíróság a kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célja és értelme kapcsán abból indult ki, hogy az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő, ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is.[23] Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy ezen alkotmányos szabály szerint senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy - nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték. Az alkotmányos rendelkezés a "res iudicata", valamint a "ne bis in idem" elvek összekapcsolásán keresztül egy relatív eljárási akadályt fogalmaz meg az elbírált, büntetendő cselekmények tekintetében. Az alkotmányos szabály egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hiszen garantálja az érdemi bírósági döntések végleges jellegét.[24] Az elvben így megfogalmazódik a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvényben rögzített véglegesség intézménye is.[25]
Karsai is úgy fogalmaz, hogy a ne bis in idem elve a ius puniendi parttalan érvényesítésével szemben védelmezi az individuumot, illetve biztosítja a bírósági döntések "véglegességét" a modern jogállamban.[26] Karsai egyetértve a Fenyvesi - Herke - Tremmel tankönyv és Király álláspontjával, úgy véli, hogy a belső jogban a ne bis in idem jobbára az alaki jogerőből, a megtámadhatatlanságból következik, "igaz, nem lehet kizárni az anyagi jogerő, mint megváltoztathatatlanság (végrehajthatóság) jelentőségét sem".[27] Herke úgy is fogalmaz, hogy a ne bis in idem alapelv tiltása a formálisan jogerős döntéssel szemben fejti ki hatását. A ne bis in idem alapelvében tehát megmutatkozik a kapcsolat a jogbiztonság és az anyagi igazságosság, lényegében az egyes emberek szabadságának védelme és az állam büntetőjogi igénye között.[28]
A ne bis in idem elv Ligeti szerint magyarázható pergazdaságossági szempontok alapján is. Ha a jogállamiságból kiindulva vizsgáljuk a kétszeres eljárás tilalmát, akkor az az egyénnek az állami büntetőhatalommal szembeni védelmét szolgálja azzal, hogy megakadályozza az államot abban, hogy ugyanazért a bűncselekményért többször járjon el az elkövetővel szemben. A jogállamiság elvén belül a kétszeres eljárás tilalma szorosan kapcsolódik a jogbiztonság és az egyenlőség elvéhez. Az aequitas gondolatát fejezi ki az, hogy ha egyszer már eljárás alá vonták az egyént adott bűncselekmény elkövetése miatt, akkor a jövőben ugyanazért nem lehet vele szemben újból eljárni. Ez kapcsolatban van az anyagi igazságosság követelményével is. A büntetésnek ugyanis meg kell felelni az elkövető bűnössége mértékének. Ha az elítélten a vele szemben alkalmazott szankciót végrehajtották, vagy végrehajthatósága megszűnt, tudnia kell, hogy további eljárástól nem kell tartania. Akit felmentettek az ellene emelt vád alól, ugyancsak számolhat azzal, hogy a jövőben már nem vonják felelősségre a már elbírált cselekményért. A jogbiztonság felől megközelítve a ne bis in idem elv a res iudicata következménye, ami megkívánja az állami döntések előreláthatóságát és kiszámíthatóságát. A ne bis in idem elve teremthet egyensúlyt a jogrendszer egészében a jogbiztonság és az igazságosság követelményei között.[29]
A német szerzők rendszerint a tények kétszeres értékelésének elfogadhatatlanságából indulnak ki a "ne bis in idem" mondattal összefüggésben.[30]
A tények kétszeres értékelésének elfogadhatatlansága elvezet a tettazonosság vizsgálatáig. A jogerő terjedelmeként így indokolt megvizsgálni azt a kérdést, hogy a jogerős bírósági határozattal elbírált ügyekben valójában ki az a személy és mi az a cselekmény (történeti magatartás), akire és amelyre a jogerő hatálya, azaz a jogerőhatások kiterjednek. Ezzel kapcsolatban nem mellőzhető a tettazonosság és a személyazonosság ismérveinek helyes felismerése.
A Kúria iránymutatása szerint a többszöri eljárás tilalma alanyi vonatkozásban személyazonosságot feltételez, csak azt a személyt védi, aki a megelőző büntetőeljárás (akár elítélt, akár felmentett) terheltje volt. A kétszeres büntetés elhárítása érdekében a
- 231/232 -
törvény kizárja, hogy ugyanazért a cselekményért ugyanazon, már egyszer felmentett személy másodszor is büntetőjogi felelősségre vonható, vagy a már egyszer elítélt ugyanazért a cselekményért másodszor is megbüntethető legyen.
A tárgyi terjedelmet illetően a kizáró hatás érvényesüléséhez a jogerős ítélettel befejezett és a később meginduló büntetőeljárás tárgyának azonosnak kell lennie. Ha az előbbi jogerős ítélet tényállása ugyanazt a történeti eseményt öleli fel, mint amely az utóbbi eljárás tárgya, ez utóbbinak nincs helye. Ehhez azonban szükséges a két történeti esemény azonossága, mert eltérő történeti esemény már nem gátolja az újabb eljárás lefolytatását.
A tettazonosság tehát két történeti tény, eseménysorozat azonosságát, az ítélet és a vád viszonyában pedig azt a követelményt jelenti, hogy a vád és az ítélet ugyanarra a történeti eseményre vonatkozzék, a vád és az ítélet tényei azonosak legyenek. A tettazonosság akkor valósul meg, ha az ítélet azokon a tényeken alapul, amelyeket a vád magában foglal; ellenben a tettazonosság hiányzik, ha az ítélet olyan tények megállapítását nem tartalmazza, amelyek miatt vádat emeltek.[31]
Érdemes megjegyezni, hogy a Kúria kizárólag bírói döntések vonatkozásában vizsgálta a jogerő tárgyi terjedelmét, függetlenül attól, hogy hazai, vagy valamely Európai uniós tagállam bírósága járt-e el korábban.
A kétszeres eljárás tilalmát mondja ki az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény (EJEE) 7. kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikk 1. pontja is. E szerint "ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntetőeljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntetőeljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki".[32]
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) joggyakorlatából példa lehet a Gradinger kontra Ausztria ügy, ahol büntető- és szabálysértési (közigazgatási büntető-) eljárás is indult a gépjárművezető ellen. A Sankt Pölten-i tartományi bíróság a panaszost gondatlan emberölés miatt pénzbüntetésre ítélte, majd két hónappal később a St. Pölten kerületi közigazgatási hatóságok ittas vezetés miatt bírságot, annak meg nem fizetése esetére pedig két hét elzárást szabott ki. Az eljárás alapja mindkét esetben ugyanazon közlekedési baleset volt, amit a panaszos ittas járművezetésével okozott. Az Emberi Jogi Bíróság 1995. október 23-i ítéletében megállapította, hogy a 7. jegyzőkönyv 4. cikkének célja az, hogy megtiltsa a jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások megismétlését. A két vitás döntés ugyanarra a magatartásra vonatkozott, ebből kifolyólag a bíróság döntése szerint megsértették a hetedik jegyzőkönyv 4. cikkét.[33]
Az Oliveira-Svájc elleni ügyben az EJEB döntése az volt, hogy nem sérti az Egyezmény Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyvének 4. cikkét, így nem tekinthető kétszeres elítélésnek sem, ha a kérelmező tettével két büntetendő cselekmény törvényi tényállását valósította meg alaki halmazatban, és e két cselekményt nem azonos eljárásban bírálják el. A Bíróság megjegyezte, hogy célszerűbb lett volna a két jogsértést egy eljárásban elbírálni, ám abból, hogy ez nem történt meg, még nem vonható le következtetés az Egyezmény megsértésére. Ez különösen azért nem állapítható meg, mert a másodikként eljáró bíróság a büntetésbe beszámította a szabálysértési bírságot, így a büntetések nem halmozódtak.[34]
A Fischer kontra Ausztria ügyben viszont az volt a bíróság álláspontja, hogy az osztrák hatóságok megsértették az Egyezmény Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyvének 4. cikkét azzal, hogy a kérelmezőt ittas vezetés miatt - két, lényegében azonos elemeket tartalmazó bűncselekmény alapján - kétszer vonták eljárás alá, és kétszer büntették meg.[35]
Grande Stevens és társai kontra Olaszország ügyben az olasz értékpapírpiac felügyeleti hatóság három természetes személlyel és két gazdasági társasággal szemben alkalmazott piacfelügyeleti szankció büntetőjogi jellegének vizsgálatáról szólt.[36] Ezen eljárásban az Európai Emberi Jogi Bíróság alkalmazhatóvá tette a piacfelügyeleti hatóság (CONSOB) mint közigazgatási szerv eljárására az Egyezményt, megerősítve a közigazgatási jog büntetőjogi jellegének Egyezmény szerinti vizsgálatának a lehetőségét. A CONSOB pénzbírságot alkalmazott, de a közigazgatási szankció kiszabását követően feljelentést is tett, amely alapján az ügyészség vádat emelt a torinói bíróság előtt azonos tényállás alapján. A védők hiába hivatkoztak a ne bis in idem elvre, azt az olasz fellebbviteli bíróság nem fogadta el. A kérelmezők a 7. kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkére hivatkozva nyújtottak be kérelmet Olaszországgal szemben a ne bis in idem elv megsértésére hivatkozással. Az Európai Emberi Jogi Bíróság emlékeztetett arra, hogy a közigazgatási eljárás büntetőjogi jellegének megállapítása az ún. Engel-kritériumok alapján történhet.[37] Eszerint egy jogsértés miatti hatósági eljárás akkor büntetőjogi jellegű, amennyiben a jogsértés a belső jog szerinti minősítése bűncselekmény, a jogsértés jellege, a kiszabható szankció súlya alapján is lehet következtetni, hogy a közigazgatási jelleget meghaladó büntetőjogi szankcionálásról van szó. Ezen szempontok nem konjunktívak, így önálló fennállása esetén is fennállhat a büntetőeljárási jelleg.[38]
- 232/233 -
A Bíróság ezen kritériumok mérlegelése alapján úgy foglalt állást, hogy az állam belső joga szerinti közigazgatási eljárás ugyan nem volt büntetőeljárás, azonban a kiszabott szankció (lényegében maximálisan kiszabott pénzbírság) olyan mértékű volt, amely az Engel kritériumoknak szankciókra vonatkozó részét kimeríti. Az alkalmazott eljárás és a pénzbírság sem reparációs célú volt, hanem speciális prevenciós célt szolgált. A Bíróság így alkalmazta az Egyezmény 6. cikkét valamint a Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkét. A tisztességes eljárás sérelme mellett a Bíróság az olasz államot a ne bis in idem elv sérelme miatt is marasztalta.[39] E követelményeket alkalmazták az adóbírságra is, és az EJEB megállapította, hogy az ilyen intézkedések az EJEE 6. és a 7. cikkének, és kiterjesztés útján a 7. jegyzőkönyv 4. cikkének értelmében vett "büntetőjogi" jellegű szankciónak felelnek meg.[40]
Az EJEB az A. Menarini Diagnotics S.R.L. kontra Olaszország ügyben kartellezés miatt lefolytatott versenyfelügyeleti eljárásban kiszabott bírság kapcsán állapította meg, hogy az eljárásra kiterjed a 6. cikk 1. bekezdésének hatálya, méghozzá annak "büntetőjogi" része. A Bíróság figyelembe vette, hogy a 6 millió eurós bírság egyrészt represszív jellegű volt, mert azzal az elkövetett jogsértést szankcionálták, másrészt pedig megelőző jellegű volt, hogy az érintett vállalkozást további jogsértéstől visszatartsák.[41]
A ne bis in idem elv nemzetközi elismeréséről először az Európa Tanács által kidolgozott jogsegélyegyezmények rendelkeztek.[42] Ezen egyezmények elsődleges tárgya az államok közötti együttműködés volt. A kiadatási egyezmény például a kiadatás megtagadása kapcsán érinti az elvet, hiszen adott állam megtagadja az olyan személy kiadását, akivel szemben már jogerős ítéletet hozott.[43] A kiadatási viszonyokban a jogerőből származó ne bis in idem elve kiadatási tilalomként jelenik meg. A legtöbb vitás kérdést az okozza, hogy mely határozatok azok, amelyekre a kétszeres eljárás tilalmának elve alkalmazható.
Az Uniós tagállamok egymás közötti viszonyában a Schengeni megállapodás végrehajtási egyezményének 54. cikke szabályozza a ne bis in idem elvet, mely szerint "az ellen a személy ellen, akinek cselekményét a Szerződő felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő fél területén büntetőeljárást indítani". Egyes szerzők azért is emelik ki a Schengeni megállapodás rendelkezéseit, mert a ne bis in idem elvvel kapcsolatos későbbi szabályoknak is mintául szolgált.[44]
Az Európai Közösségek Bizottsága az ún. Zöld Könyvvel indított el széles körű konzultációt a büntetőügyekben előforduló joghatósági összeütközésekről, ideértve a ne bis in idem elvét is. Megállapította, hogy a párhuzamosan meginduló büntetőeljárásokkal szemben az egyetlen hatékony jogi korlát a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54-58. cikkében foglalt ne bis in idem elve. Ez az elv azonban nem hárítja el a joghatósági összeütközést, ha egy ügyben két vagy több tagállamban is büntetőeljárás zajlik, csak akkor jut szerephez, ha az egyik tagállamban már született a további büntetőeljárást megakadályozó határozat (res iudicata), mivel az elv ilyenkor megakadályozza ugyanazon ügyben a második büntetőeljárást. A Zöld Könyvben a Bizottság felvázolta, hogy a büntetőügyekben a legmegfelelőbb joghatóságot mely mechanizmussal lehetne könnyebben kiválasztani, valamint kifejti, hogy hogyan kellene felülvizsgálni a ne bis in idem elvére vonatkozó szabályokat.[45]
Az Európai Bíróság pedig számos előzetes döntéshozatali eljárás keretében értelmezte a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikkét, és annak alkalmazását a kölcsönös elismerés elvére alapítja. A kölcsönös elismerés elvének érvényesítésével a tagállamok el tudják kerülni a nemzeti büntetőjogok harmonizációját. Az elv a legtágabb értelemben azt feltételezi, hogy a tagállamok további formalitások nélkül elfogadják más tagállamok büntető tárgyú döntéseit, és ezzel azokat a nemzeti döntésekkel azonos érvényűnek ismerik el.[46] Akivel szemben az egyik tagállam eljárt, nem lehet ugyanazért a cselekményért eljárni másik tagállamban függetlenül attól, hogy a tagállamok büntetőjoga különböző. A bíróság többször kimondta, hogy a tagállamoknak el kell ismerniük a más tagállamokban hozott büntető igazságügyi határozatokat jogharmonizáció hiányában is, azaz akkor is, ha a tagállamok büntetőjogai gyökeresen eltérően ítélik meg ugyanazt a tényállást.[47]
A kettős inkrimináció elve tradicionálisan a legszélesebb körben használatos értelmezés szerint arra utal, hogy a cselekmény kriminális jellegénél fogva egyszerre két állam büntetőjogának hatókörébe esik. A jogalkalmazói tevékenység napjainkra már semmiképpen sem azt jelenti, hogy a vizsgálódás tárgyát képező cselekmény azonos elnevezéssel bíró bűncselekménynek kell minősüljön mindkét állam joga szerint. A névazonosság mechanikus kutatása helyett a tényállási elemek azonosságának kívánalmán van a hangsúly, mely vizsgálódás elsősorban az objektív tényállási elemek meglétére koncentrál. Az azonban változó, hogy a tényállásazonosságot az egyes államok mennyire szigorúan értelmezik.[48]
A kettős inkrimináció azt követeli meg, hogy a megkeresés alapjául szolgáló cselekmény mind a
- 233/234 -
megkereső, mind a megkeresett állam joga szerint büntetendő cselekmény legyen.
Az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdése utal arra, hogy az Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul. Karsai találóan úgy fogalmaz, hogy a jogerős határozatok EU-n belüli transznacionális érvényesülése (ne bis in idem elv) is a kölcsönös elismerés elvének a kicsúcsosodása.[49]
Az Európai Bíróság Van Esbroek döntése szerint a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikkének alkalmazása egyedüli jelentőséggel bíró szempontja a történeti tényállásnak, azaz az időben, térben és tárgyuk szerint egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő, konkrét körülmények együttesének az azonossága. A bíróság a kölcsönös elismerés elve és a személyek szabad mozgáshoz való joga alapján a ne bis in idem elv autonóm értelmezése mellett döntött, amely nincs tekintettel a tagállamok büntetőjogi rendelkezéseire.[50] Erre egyedül a tettazonosság elmélete adott lehetőséget.[51]
Az Alkotmánybíróság a törvényes vád alkotmányossági kérdéseiről döntő alkotmánybírósági határozatban utalt arra, hogy az EJEB értékelése szerint a "ne bis in idem" elv alkalmazhatósága nem függhet kizárólag a nemzeti eljárásjog karakterétől. Ez ugyanis azt a veszélyt hordozhatja magában, hogy az egyezménybeli szabály értelmét ténylegesen a Szerződő Államok diszkrecionális jogértelmezése határozná meg, amely adott esetben összeegyeztethetetlen lenne az Egyezmény feladatával és céljával.[52] Ezen határozathoz írt különvéleményében Lévay Miklós is azt emelte ki, hogy az Európai Bíróság a kettős inkrimináció tilalmát nem a bíróság általi "elítéltetéshez" kapcsolja, hanem azon határozatok képezhetnek eljárásjogi akadályt, amelyek bizonyos cselekmények vonatkozásában nemzeti szinten megszüntetik a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot.
Megjegyzendő, hogy Farkas Ákos arra az álláspontra jutott, hogy Magyarországnak az európai uniós együttműködésében a ne bis in idem elv szempontjából kiemelkedően fontos kölcsönös elismerés elve már új alkotmányos elvvé emelkedett.[53]
A bíróság a Gözütok és Brügge döntésben azt állapította meg, hogy az SVE 54. cikke nem kívánja meg a ne bis in idem elv alkalmazásához, hogy az ügyben bíróság járjon el, vagy hogy az ügyet ítélet zárja le.[54] A főtanácsnok a Gözütok és Brügge ügyben azt javasolta, hogy az ügyészi megszüntető határozatoknak csak akkor tulajdonítsanak ne bis in idem hatást, ha azok a következő három követelménynek eleget tesznek: 1/ a határozatban megállapított feltételek büntetés jellegűek, 2/ a határozat az érintett személy bűnösségének az elismerésén alapul, 3/ a határozat nem hátrányos a sértett, illetve az áldozat jogaira. Az Európai Bíróság azonban tudatosan eltért a főtanácsnok indítványától. Ezen értelmezés azt sugallja, hogy végleges elbírálásnak minősül minden eljárást lezáró tagállami igazságügyi határozat, amelyik a határozatot hozó államban az ismételt eljárást kizárja és jogerővel bír. Azaz az eljárást formai okokból megszüntető ügyészi határozatok is meggátolják más tagállamban az ismételt büntetőeljárást.[55]
A ne bis in idem értelmezése kapcsán az EUB rámutatott arra, hogy a ne bis in idem értelmezést egyes esetekben ki lehet és kell terjeszteni a tágabb értelemben vett igazságügyi hatóságok (mint Magyarországon az ügyészség) határozataira is. (például az eljárás megszüntetése az ügyész által a közvetítői eljárás eredményeként, eredményes vádelhalasztás után, vagy megrovás alkalmazásával)[56]
Pápai-Tarr Ágnes arra mutat rá, hogy a döntés nyomán problémás lehet hazánkban az ügyész általi nyomozásmegszüntetés, különösen megrovás alkalmazása mellett, mert az uniós értelmezés szerint lezárja az adott ügyet, míg a magyar jog szerint ehhez nem fűződik res iudicata hatás, és utóbb nincs akadálya a nyomozás folytatásának.[57] Marek Kordik is amellett érvel, hogy a kétszeres eljárás tilalma nem alkalmazható, ha a nyomozást nem követte vádemelés, és így lett megszüntetve az eljárás; az nem zárja ki az újabb büntetőeljárás megindítását.[58]
Nyitrai szerint az sem tisztázott, hogy a bírósági útról például a mediáció szellemiségében elterelt ügyekben (out of court settlement - angol kifejezés) hozott határozat releváns lehet-e a ne bis in idem szempontjából, valamint abban sem egyeznek meg az álláspontok, hogy például a koronatanúzást vállaló, és ezért egy adott bűncselekmény miatt lefolytatandó eljárás tekintetében immunitást nyert személy a mentesség tárgyát képező bűncselekmény miatt egy külföldi államban eljárás alá vonható-e.[59]
A ne bis in idem kérdésével kapcsolatban számos olyan megválaszolatlan kérdés merül fel az európai jogalkalmazásban és szakirodalomban, amire még nincsen egyértelmű válasz. Megválaszolandó kérdés például az, ha a nyomozás megszüntetése a gyanúsított és a hatóságok közötti megállapodáson alapult.[60]
Kőhalmi pedig azt veti fel, hogy mennyire érvényesülhet a res iudicata esete (különösen nemzetközi szerződés vagy viszonosság hiánya esetén) a határokon átnyúló környezetszennyezés, természetkárosítás esetén; az egyik országban hozott ítélet jogereje mennyire zárja ki a másik állam büntetőeljárását.[61] Mindez elvezet az egyik országban hozott közigazgatási marasztalás és másik országban hozott büntetőeljárás kapcsolatához is.
A közösségi jogban az Alapjogi Charta emelte alapjogi szintre a ne bis in idem elvet.[62] Az Alapjogi
- 234/235 -
Charta 50. cikke szerint "A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma. Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték."
Az Európai Unió Bírósága a Charta 50. cikkét 2013 februárjában értelmezte a Fransson ügyben. A fő kérdés a közigazgatási és büntetőjogi szankciók halmozódása, egyben a ne bis in idem elv olyan esetben való alkalmazására vonatkozott, amikor ugyanazon magatartás szankcionálásakor a tagállam közigazgatási szankcionálási jogköre és a büntetéshez való joga (ius puniendi) halmozódik. Az eredeti svéd ügyben a kérdést előterjesztő bíróság szerint az ügyészség a vádban ugyanazon tényekre hivatkozott, mint amelyek a korábbi közigazgatási (adójogi) szankciót is megalapozták. A svéd bíró felfüggesztette a H. Fransson ellen indult büntetőeljárást, mivel megállapította az uniós jogi vonatkozás fennállását, konkrétan az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkéhez fűződő kapcsolatot, amely kimondja a ne bis in idem elvet mint alapvető jogot. Az előzetes döntéshozatali kérdés lényege az volt, hogy ne bis in idem elvének hatálya alatt bizonyos körülmények között megengedhető-e, hogy egy már vizsgált és szankcionált cselekmény vonatkozásában új eljárásban további szankciókat szabjanak ki. A kérdés a Charta 50. cikkében foglalt ne bis in idem elvnek olyan helyzetekben történő alkalmazására irányul, amelyekben a tagállamok kettős - közigazgatási és büntetőjogi - büntetést szabnak ki.[63]
Az ügyben előterjesztett főtanácsnoki indítvány utalt arra is, hogy a közigazgatási és büntetőjogi kettős szankciók problémája az uniós tagállamok közötti megegyezés hiányából fakad. A megegyezés hiánya abból eredhet, hogy számos tagállamban mennyire fontosak a közigazgatási eljárásban alkalmazott szankciók, és ugyanakkor e tagállamokban különös jelentőséget tulajdonítanak a büntetőeljárásnak és a büntetőjogi szankcióknak is. Egyrészt, az államok nem akarnak lemondani a közigazgatási szankcióra jellemző hatékonyságról különösen azokon a területeken - mint az adójog vagy a közbiztonságra vonatkozó jog -, ahol a közhatalom a jogszabályok szigorú betartásában érdekelt. Másrészt, a büntetőjogi beavatkozás kivételessége, illetve az eljárás során a vádlottat megillető biztosítékok arra ösztönzik az államokat, hogy fenntartsák a döntési szabadságukat arra vonatkozóan, hogy milyen magatartást lehet büntetőeljárás alá vonni. A ne bis in idem elvre történő hivatkozással, némi kezdeti bizonytalanság után az EJEB megerősítette, hogy a kettős büntetés tilalma arra a büntetésre vonatkozik, amelyet ugyanazon tények, és nem a jogsértéseket meghatározó szabályok szerint ugyanolyannak minősített magatartás alapján szabnak ki.
A főtanácsnoki indítvány szerint az EJEB ítélkezési gyakorlatának fejlődése szerint az EJEE 7. jegyzőkönyve 4. cikkével ellentétes az ugyanazon tények alapján kiszabott közigazgatási és büntetőjogi kettős szankció alkalmazása, megakadályozva ezzel második, akár közigazgatási, akár büntetőjogi eljárás indítását az első szankció jogerőssé válását követően.
Az Unió tagállamai egységesen, bár különböző fokban, ismerik a közigazgatás szankcionálási jogkörét. Ez a jogkör jelentős számú tagállamban összeegyeztethető a büntetéshez való joggal (ius puniendi), illetve közigazgatási és büntetőjogi kettős szankciót eredményezhet. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a kettős szankciót alkalmazó tagállamok teljes mérlegelési jogkörrel teszik ezt. Ellenkezőleg, az esetek többségében a kétszeres szankció eszközét alkalmazó államok olyan szabályt állapítottak meg, amely megelőzi a túlzott büntetést. Franciaországban ennek megfelelően az Alkotmánytanács megállapította, hogy a két szankció összesen nem haladhatja meg az egyes jogsértésekre irányadó szigorúbb szankciót. A német ítélkezési gyakorlat arányossági kritériumot alkalmaz esetről esetre, hogy elkerüljék a szankciók túlzott összegződését. Más államok előzetes büntetőeljárásra vonatkozó olyan szabályt hoztak, amelynek alapján a közigazgatási bíróság köteles felfüggeszteni az eljárását a végleges büntetőjogi határozat bevárásáig. Például ez történik Spanyolországban, ahol a közigazgatás szankcionálási jogkörét szabályozó királyi rendelet előírja a büntetőeljárás elsőbbségét a közigazgatási szankcionálásra vonatkozó eljárással szemben. A svéd szabályozásban, a második eljárásban döntést hozó büntetőbíróság a büntetőjogi szankciót csökkentheti a közigazgatási szankcióval.
A főtanácsnok véleménye szerint a Charta 50. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az nem akadályozza, hogy a tagállamok a büntetőeljárást indítsanak ugyanolyan tények miatt, amelyet közigazgatási úton jogerősen már szankcionáltak, feltéve hogy a büntetőbíróság figyelembe veheti a korábban kiszabott közigazgatási szankciót az említett büntetőbíróság által kiszabandó büntetés enyhítése céljából. A svéd bíróságoknak az "adóbűncselekmények szankciójának megállapításakor" "figyelembe kell venniük" a korábban kiszabott bírságot. Ha olyan kompenzációs eljárásról lenne szó, amelyben a második szankciót úgy tekinthetnénk, hogy enyhítő következményekkel jár az második szankciót illetően, az első eljárás megindítása nem lenne ellentétes a Charta 50. cikkével. Ellenkező esetben, ha a svéd szabályozás által alkalmazott követelmény nem tenné lehetővé a fentiek szerinti kompenzációt, nyitva maradna a lehetőség, hogy H. Franssonnal
- 235/236 -
szemben második szankciót is alkalmazzanak, a főtanácsnok véleménye szerint ezzel megsérthették a Charta hivatkozott 50. cikkét.
Az ügyben a bíróság ítélete nagyban átvette a fő-tanácsnoki indítvány érvrendszerét, és a meghozott döntés is megállapította, hogy a közigazgatási és büntetőjogi kettős szankció jelenléte és meggyökerezése olyan széles körű, hogy a tagállamok közös alkotmányos hagyományának is lehetne minősíteni.[64]
Az EUB ítélkezési gyakorlata tágan értelmezi a "szankció" fogalmát, az EJEB fent hivatkozott Engel-doktrínájának irányát követve, azzal a céllal, hogy a Bizottság által a versenyjog területén alkalmazott szankciókat az említett ítélkezési gyakorlat hatáskörébe vonja. Ebből a nézőpontból és az EJEB ítélkezési gyakorlatával összhangban, az uniós jog végrehajtása érdekében elfogadott adóbírságot anyagi jogi szempontból "büntetőjogi" szankciónak kell tekinteni.
Az ítélet azt is megállapította, hogy a közös alkotmányos hagyományokon alapuló jogállamiság fogalmából ered, az arányosság elve is, és az önkényes eljárás tilalmának elve is akadályát képezi azon büntetőeljárás lefolytatásának, amely teljesen elvonatkoztatna attól a körülménytől, hogy bíróság előtt hivatkozott tényeket már közigazgatási eljárásban elbírálták.
A Bíróság végső döntése az volt, hogy az Európai Unió alapjogi chartájának 50. cikkében szabályozott ne bis in idem elve nem zárja ki, hogy valamely tagállam a hozzáadottérték-adóval összefüggő bevallási kötelezettségek teljesítésének elmulasztásában megnyilvánuló ugyanazon tényállásra egymást követően adójogi szankciót és büntetőjogi szankciót alkalmazzon, amennyiben az első szankció nem büntető jellegű, aminek vizsgálata a nemzeti bíróság feladata.[65] A döntésből így következik, hogy a büntetőeljárást megelőző közigazgatási szankció büntető jellegének vizsgálata nem csupán lehetőség, hanem kötelezettség is.
A jelenlegi hazai gyakorlat szerint a jogerős elbírálás a vádlott vád tárgyává tett cselekményének bíróság által jogerős ítélettel, érdemi vagy ügydöntő végzéssel történő korábbi elbírálását jelenti. Ebből a szempontból tehát nem jelent res iudicatat a nyomozó hatóság nyomozást megtagadó vagy megszüntető határozata, a szabálysértési hatóság érdemi határozata, és a közigazgatási hatóságok érdemi döntései sem.
A strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság és a luxemburgi Európai Unió Bíróságának gyakorlata alapján azonban a magyarországi közigazgatási hatóságok egyes eljárásaiban kiszabott szankciók az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján büntető jellegűnek minősülhetnek. A kétszeres eljárás tilalmának jogelméleti és alapjogi követelményei nem választhatóak szét attól függően, hogy a tettazonosság keretein belül maradó cselekményt két büntetőeljárásban szankcionálták, vagy a büntetőeljárást egy olyan közigazgatási eljárás előzte meg, ahol a kiszabott szankció strasbourgi mércével mérve már büntetésnek tekinthető. A bűnüldözés egyszeriségének alapelve, vagy az állam visszaélésszerű bűnüldözési gyakorlatával szembeni védelem ilyenkor is igazolható támpontot ad. A közigazgatási eljárásban a hatékony, gyors és kevésbé elkerülhető szankció szűkebb garanciarendszerrel párosul, és felveti olyan garanciák kérdését, mint a védőhöz, tárgyalás tartásához való jog, vagy a kétszeres eljárás tilalma.
Az Alkotmánybíróság már vizsgálta, hogy a hazai versenyfelügyeleti eljárás és az azt követő bírósági felülvizsgálat tekinthető-e "büntetőjogi" jellegűnek, "vád elbírálásának".[66] Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a versenyfelügyeleti bírság mértéke, funkciójára tekintettel jellemzően jóval meghaladja a deliktuális (büntetőbírósági vagy szabálysértési) eljárásoktól megismert összegeket, ami alkalmas erősíteni azt a nézőpontot, amely a versenyfelügyeleti eljárást kívánja "büntetőjogi jellegű"-nek láttatni. A GVH által kiszabható bírság célja részben az elkövetett jogsértés miatti szankció (represszív jelleg) valamint a jövőbeli jogsértések megelőzése (preventív cél). Azt is megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a kartellügyekben lefolytatott hatósági eljárások kimenetele az eljárás alá vont személy számára a büntetőjogi elmarasztaláshoz sok tekintetben hasonló hátrányokkal járhat. A bírság akár a vállalkozás gazdasági megrendüléséhez, fizetésképtelenségéhez és emiatt megszűnéséhez vezethet. Az Alkotmánybíróság azonban mégsem tekintette a versenyfelügyeleti eljárást a szoros értelemben vett büntetőjogi vád elbírálására irányuló eljárásnak, mert Versenyügyekben a GVH "nem természetes személyek bűnössége felől dönt", és a felelősségre vonással olyan súlyú stigmatizáció, negatív társadalmi előítélet, illetve kifejezett joghátrány, mint a büntetőjogi elítéléssel, nem jár.[67] Az Alkotmánybíróság érdekes módon azonban a jogi személyek büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatos szabályokkal nem vetette egybe a versenyfelügyeleti eljárás szabályait.[68] Ebben az esetben már aggályos lehetne a két párhuzamos eljárásban kiszabható ugyanazon szankció.
A közigazgatási eljárások nagyon nagy részében pedig éppen természetes személyek felelősségéről dönt a közhatalmi jogosítvánnyal rendelkező hatóság.
A ne bis in idem elvének jelentéskörében napjainkban a kétszeres eljárás tilalma mellett a kétszeres büntetés tilalma is megjelenik, mely utóbbi nem önmagában a párhuzamos vagy az egymást követő
- 236/237 -
eljárásokat zárja ki, hanem "csupán" a kétszeres megbüntetést, ami azt jelenti, hogy az elv ezen értelmezésénél a későbbi megbüntetésbe (szankcióba) be kell számítani a korábbit.[69] A strasbourgi gyakorlat szerint akkor sem állapítható meg a ne bis in idem megsértése, ha a másodikként eljáró bíróság a büntetésbe beszámította a szabálysértési bírságot, így a büntetések nem halmozódtak.
Mindez a büntetőeljárást megelőző közigazgatási eljárások esetében is alkalmazható szabálynak tűnik. A büntetőeljárásban kiszabható maximális pénzbüntetés 270 millió forint. Az adóigazgatási eljárásban kiszabott ezt megközelítő, esetleg meghaladó adóbírságot ezen büntetésbe a büntetőbíróságok könnyűszerrel be tudnák számítani. A költségvetési érdek nyilvánvalóan ezt kívánná, mert a büntetőeljárási szankció végrehajtását a szabadságvesztésre történő átváltoztatás kötelezettsége is erősítse. A büntető ügyekben eljáró bíróságnak kell egységes gyakorlatot kialakítani abban, hogy az irányadó nemzeti szabályok fényében figyelembe kell-e venni a enyhítő körülményként a korábbi közigazgatási szankciót. Mindez elkerülhetővé tenné, hogy Magyarország legyen a ne bis in idem elve kapcsán az újabb marasztalással érintett tagállam. ■
JEGYZETEK
[1] Elek Balázs: Vadászok halászok a büntetőjog hálójában. HVG-Orac Lap- és könyvkiadó Kft. Budapest 2015. 306. o., 2013. évi CII. törvény a halgazdálkodásról és a hal védelméről. 21. pont (64-70. §)
[2] 1996. évi LV. törvény a vad védelméről, vadgazdálkodásról és vadászatról
[3] 2003. évi XCII. törvény az adózás rendjéről 170. §
[4] Békés Ádám: Nemzetek feletti büntetőjog az Európai Unióban. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015, 394. o. (Békés megfogalmazása szerint a közigazgatási büntetőjog ezért Janus-arcú, hiszen a közigazgatási jogba és a büntetőjog világába is tartozhat. Békés szerint, ha az Európai Bíróság előtti versenyhatósági eljárás alá vont felpereseik kereseteit tekintjük, akkor a büntetőjogi minőség domborodik ki, számon kérve az Európai Emberi Jogok Európai Egyezményének és az Alapjogi Chartának a biztosítékrendszerét. i.m. 265. o.). Hasonló következtetéseket von le a strasbourgi gyakorlat alapján: Földes Stephan - Kajtár Géza: A piacbefolyásolás kétszeres szankcionálása: a strasbourgi Grand Stevens ügy tanulságai. Magyar Jog 2014. 9. sz. 519-526. o.
[5] 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról 76. § (2) bekezdés: A büntetőeljárásban fel lehet használni azokat az okiratokat és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyeket valamely hatóság - jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során a hatáskörében eljárva - a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett.
[6] 42/1993. (VI. 30.) AB határozat
[7] Berkes Gy. (Szerk.): Büntetőeljárási jog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2009, 588. § (Soós László fejezete), Angyal Pál: A magyar büntető eljárásjog tankönyve. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest 1915. 239-242. o., Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, 2000, 495. o.; Vargha, Julius: Das Strafprozessrecht. Compendien des österreichischen Rechtes. Carl Heymanns, Verlag, Berlin 1907. 458. §
[8] Angyal: i.m. 239-242. o.
[9] Király (2000): i.m. 494-498. o.
[10] Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001. 454-458. o.
[11] Kúria Bfv.III.1.085/2015/18, Kúria Bpkf.III.169/2016/7
[12] a kétszeres eljárást megakadályozó rendelkezések a büntetőeljárásról szóló törvényben: Be. 6. § (3) bek. d) pont; Be. 174. § (1) bekezdés f) pont; Be. 190. § (1) bekezdés h) pont; Be. 267. § (1) bekezdés d) pont; Be. 332. § (1) bekezdés c) pont; Be. 373. § (1) bekezdés I / d) pont
[13] Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban. Printart Press Kiadó, Debrecen 2012. 117. o.
[14] Juliette Lelieur: 'Transnationalising' Ne Bis In Idem: How the Rule of Ne Bis In Idem Reveals the Principle of Personal Legal Certainty. Utrecht Law Review, Volume 9, Issue 4 (September) 2013. 198-210. o.
[15] Herczog, Peter: Die Rechtskraft strafgerichtlicher beschlüsse und ihre beseitigung. Inaugural Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde der Hohen Rechtswissenschaftlichen Fakultat der Albert-Ludwigs-Universitat zu Freiburg 1971. 107-118. o.
[16] Kleinknecht, Theodor - Meyer, Karlheinz: Strafprozessordnung. Gerichtsverfassungsgesetz, Nebengesetzeund ergänzende Bestimmungen. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, München 1991. (Kurz-Kommentare) 40-41. o.
[17] Creifelds, Carl: Rechtswörterbuch. (Hrsg. von Hans Kaufmann. Bearb.: Dieter Guntz) 13., Beck, München 1995. 1176-1177. o.
[18] 33/2013. (XI. 22.) AB határozat, [Blueford v. Arkansas 566 U.S. (2012) hivatkozza: 33/2013. (XI. 22.) AB határozat]
[19] Az igazságszolgáltatás és a büntetés állami monopóliuma, az alkotmány szabályainak megfelelő bírói garantálása, a bírói meghallgatáshoz való jog, az arányosság elve, a bizonyítási tilalmak léte, az ártatlanság vélelme, a személyi szabadság bírói korlátozása és a nyilvános tárgyalás elve, az ingyenes jogsegélyhez való jog, a bírósági döntés indokolásának kötelezettsége, a jogorvoslati jogosultság léte, a perújrafelvételhez való jog, a büntető igazságszolgáltatási szervek működőképességének fenntartásához fűződő igény mellett. Fenyvesi Csaba - Herke Csongor - Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 65-66. o.
[20] Balogh Zsolt - Holló András - Kukorelli István - Sári János: Kommentár a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvényhez. Complex Jogtár, a 2. §-hoz fűzött kommentárja.
[21] Farkas Ákos - Róth Erika: A büntetőeljárás. Complex Wolters Kluwer Csoport, Budapest 2007. 56-63. o.
[22] 42/1993. (VI. 30.) AB határozat
[23] Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdés, Be. 6. § (4) bekezdés d) pontja
[24] 33/2013. (XI. 22.) AB határozat, EJEB, Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03), 2009. február 10., 78. bekezdése (hivatkozza: 33/2013. (XI. 22.) AB határozat)
[25] A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 2. §; Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban. Printart Press Kiadó, Debrecen 2012. 146. o.
[26] Karsai Krisztina: Alapelvi (r)evolúció az európai büntetőjogban. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2015. 113. o.
[27] Tremmel (2001): i.m. 457. o.; Herke Csongor - Fenyvesi Csaba - Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2012. 320. o., Karsai Krisztina: A kétszeres eljárás tilalmának európai érvényessége. In: Nagy Ferenc (Szerk.): Tanulmányok Cséka Ervin 85. születésnapjának tiszteletére. Szeged, 2007, 85-101. o.; Fenyvesi-
- 237/238 -
Herke - Tremmel: Új magyar büntetőeljárás. Budapest-Pécs 2004. 505. o.
[28] Herke Csongor: Súlyosítási tilalom a büntetőeljárásban. PTE ÁJK, Monográfia, Pécs 2010. 176. o.
[29] Kondorosi Ferenc - Ligeti Katalin (Szerk.): Az európai büntetőjog kézikönyve. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2008. 65. o.
[30] Lásd például: Krefft, Herbert: Rechtskraft und Gerechtigkeit. Inaugural Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde einer Hohen Rechtswissenschaftlichen Fakultat der Universitat Köln. Buchdruckerei Orthen, Antoniterstrasse 10., Köln 1939. 17-27. o.
[31] Kúria Bfv. III.1.085/2015/18
[32] Ezt az egyezményt Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki. (Meg kell még említeni, hogy az ENSZ-közgyűlés 1966 decemberében fogadta el a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányát, amely egyezmény 14. cikkének hetedik pontja tartalmazza, hogy senkivel sem lehet büntetőeljárást indítani vagy büntetést kiszabni olyan bűncselekmény miatt, amely alapján az adott ország törvényének és büntetőeljárásának megfelelően ítélettel már elítélték vagy felmentették. Kihirdette az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet)
[33] Vincent Berger: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. Budapest 1999. 335-337. o.
[34] EJF 1999/2. szám 18. o., Tóth Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest 2001. 52. o.
[35] Czine Ágnes - Szabó Sándor - Villányi József: Strasbourgi ítéletek a magyar büntetőeljárásban. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2008. 305. o., EJF 2002/1. sz. 33. o.
[36] Grand Stevens és mások Olaszország elleni ügye (18.640/10, 18.647/10, 18.663/10)
[37] Az EJEB (nagytanács), 1976. június 8-i Engel és társai kontra Hollandia ítélet, (5100/71.; 5101/71.; 5102/71.; 5354/72.; 5370/72. sz. kereset, A. sorozat, 22. sz.)
[38] Békés Ádám: Nemzetek feletti büntetőjog az Európai Unióban. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2015. 390-394. o.
[39] Földes Stephan - Kajtár Géza i.m. 519-526. o.
[40] Lásd a 2002. július 23-i Västberga Taxi Aktiebolag és Vulic kontra Svédország ítéletet (36985/97. szám) és a 2002. július 23-i Janosevic kontra Svédország ítéletet. (Hivatkozza főtanácsnoki indítvány)
[41] 43509/08, 2011. szeptember 27
[42] lásd bővebben: Pápai Tarr Ágnes: A ne bis in idem elv az Európai Bíróság gyakorlatában. [www.mjsz.uni-miskolc.hu/200702/8_Papai.pdf - a letöltés ideje: 2016.08.15.]
[43] Lásd: 1994. évi XVIII. törvény, a Párizsban, 1957. december 13-án kelt európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek kihirdetéséről, 2003. évi CXXX. törvény az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről (A ne bis in idem elv nemzetközi érvényét kifejezetten tartalmazza a Büntetőítéletek Nemzetközi Érvényéről szóló Európa Tanácsi Egyezmény 53. cikkelye is.)
[44] John A. E. Vervaele: The transnational ne bis in idem principle in the EU Mutual recognition and equivalent protection of human rights. Utrecht Law Review, Volume 1, Issue 2 (December) 2005. 100-118. o.
[45] Az Európai Közösségek Bizottsága, Brüsszel, 23. 12. 2005. COM, 2005. 696., végleges Zöld könyv a büntetőeljárásokban előforduló joghatósági összeütközésekről és a ne bis in idem elvéről, COM, 2005
[46] Kondorosi - Ligeti: i.m. 68. o.
[47] Kondorosi - Ligeti: uo. 78. o.
[48] M. Nyitrai Péter: Nemzetközi bűnügyi jogsegély Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest 2002. 70. o.
[49] Karsai Krisztina: Hatásköri megoszlás a tagállam és az Európai Unió között a büntető eljárásjog területén. Fontes Iuris 2016. 1. sz. 22-28. o.
[50] CJEU döntések a ne bis in idem elvével kapcsolatban. (Art. 54 CISA), (Forrás: European Comission Staff Working Document, SEC, 2011, 430 final of 11. April 2011.) C-187/01, C-385/01 Gözutok and Brügge (Judgment 11. February 2003.), C-469/03 Miraglia (Judgment 10. March 2005.), C-436/04 Van Esbroeck Judgment 10. March 2005.), C-436/04 van Esbroeck (Judgment 9. March 2006.), C-150/05 van Straaten and others (Judgment 28. September 2006.), C-467/04 Gasparini and others (Judgment 28. September 2006.), C-288/05 Kretzinger (Judgment 18. July 2007.), C-367/05 Kraaijenbrink (Judgment 18. July 2007.), C-297/07 Bourquain (Judgment 11. December 2008.), C-491/07 Turansky (Jugment 22. December 2008.), C-261/09 Mantello (Judgment 16. November 2010.)
[51] Az Esbroeck ügy kapcsán vezette le például a Debreceni Ítélőtábla a Bf.III.638/2009/43. számú ítéletében, hogy a XII. r. vádlottnál nem sérült a ne bis in idem elve, mert nem ugyanazon cselekmény miatt történt a vádemelés, amely miatt Angliában korábban már elítélték.
[52] 33/2013. (XI. 22.) AB határozat
[53] Farkas Ákos: Új Alkotmányos elv a magyar büntetőeljárási bizonyításban? A kölcsönös elismerés elve. In: Erdei Á. (Szerk.): A büntetőítélet igazságtartalma. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2010. 45-57. o.
[54] Hüseyin Gözütok (C-187/01) és Klaus Brügge (C-385/01), 2003. február 11
[55] Teresa Bravo: Ne bis in idem as a defense right and procedural safeguard in the EU. New Journal of European Criminal Law, Vol. 2. Issue 4, 2011. 393-401. o.
[56] Molnár Gábor Miklós: Nemzetközi Vonatkozású büntető ügyek. Forum Sententiarum Curiae 2016. 1. sz. 14-17. o.
[57] Pápai: i.m., Be. 191. § (1)-(3) bekezdés
[58] Marek Kordik: Ne bis in idem. In: The role of national criminal law in the european union area and the alternative resolutions. Collection of papers from the International Scholastic Conference Law as a Unifying Factor of Europe, Comenius University in Bratislava, Faculty of Law, 2011. 221-226. o
[59] Nyitrai: i.m. 299. o.
[60] Eurojust News. Marion Abels (ed.) Principle of ne bis in idem. Issue No. 14 - January 2016
[61] Kőhalmi László: A környezet és a természet büntetőjogi védelmének néhány jogdogmatikai és jogpolitikai problémája. Belügyi Szemle 2004. 7-8. sz. 191-201.o.
[62] Karsai (2015): i.m. 116. o.
[63] Pedro Cruz Villalón Főtanácsnok indítványa (2012. június 12.) a C-617/10. számú ügy az Åklagaren kontra Hans Åkerberg Fransson [Svédország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem kapcsán
[64] 2013. február 26. Åklagaren kontra Hans Åkerberg Fransson, C-617/10. sz. ügy
[65] 2013. február 26. Åklagaren kontra Hans Åkerberg Fransson, C-617/10. sz. ügy
[66] 30/2014.(IX.30) AB határozat
[67] 30/2014. (IX.30) AB határozat
[68] 2001. évi CIV. törvény a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről A témához kapcsolódóan továbbgondolásra érdemes Kőhalmi okfejtése, aki szerint az a szabályozási megoldás, hogy a a büntetőeljárás terheltje, a terhelt hozzátartozója, illetőleg védője a jogi személynek a képviseletére meghatalmazást nem adhat jogállami aggályokat vet fel és sérti a védelem elvét. A
- 238/239 -
szerző további problémának tekinti azt, hogy a terhelt védője esetleg korábban a jogi személy jogi képviselője volt, s így az a védő kerül kizárásra az eljárásból kizárásra, aki a vélhetően leghatékonyabban tudná a védelmet ellátni. Bővebben lásd: Kőhalmi László: Jogállami büntetőeljárás: védői észrevételek. In: Jacsó Judit (szerk.) Bizalom - Társadalom - Bűnözés: V. Országos Kriminológiai Vándorgyűlés: Szeged, 2005. október 6-7.. 307 p. Konferencia helye, ideje: Szeged, Magyarország, 2005.10.06-2005.10.07. Kriminológiai közlemények- különkiadás. Bíbor Kiadó, Miskolc 60. o.
[69] Karsai (2015): i.m. 114. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, Debreceni Egyetem.
Visszaugrás
