Az Emberi Jogok Európai Bírósága - a "strasbourgi bíróság" - a Grande Stevens et al. kontra Olaszország ügyben hozott, 2014. március 4-én közzétett ítéletében büntetőjogi szankciónak minősített egy, az olasz értékpapírpiac-felügyeleti hatóság - a CONSOB - által három természetes személlyel és két gazdasági társasággal szemben alkalmazott piacfelügyeleti szankciót. Ezzel a strasbourgi bíróság alkalmazhatóvá tette a piacfelügyeleti hatóság eljárására az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményben (az Európa Tanács tagállamaira - tehát az Európai Uniónál szélesebb körben - kötelező Emberi Jogok Európai Egyezményében, az "európai Egyezményben"), és annak 7. Kiegészítő Jegyzőkönyvében foglalt büntetőeljárási garanciákat. Az adott esetben a kérelmezők többek között a ne bis in idem elv megsértése miatt fordultak a strasbourgi testülethez, amely elv - a 7. Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének értelmében - a kétszeres büntetőeljárás alá vonás tilalmát rögzíti. A CONSOB által 2007. február 9-én kiszabott felügyeleti szankciót követően ugyanis a Torinói Bíróság előtt piaci manipuláció bűncselekménye miatt vádemelésre került sor, és ez utóbbi büntetőeljárás még 2013 áprilisában is folyamatban volt, közel négy évvel a felügyeleti hatóság döntése elleni jogorvoslatok kimerítése után. Az olasz kormány szerint nem sérült a ne bis in idem elve, mivel a CONSOB eljárása közigazgatási eljárás, és nem büntetőeljárás volt. A strasbourgi bíróság ennek ellenére a CONSOB előtti eljárás büntető jellegét - és erre alapozva a ne bis in idem elv sérelmét - megállapította, a strasbourgi testület által 1976 óta a legkülönbözőbb ügyekben alkalmazott, autonóm Engel kritériumok alapján. A büntetőeljárásra vonatkozó garanciák alkalmazása alól a részes államok nem vonhatják ki magukat csupán azzal a kifogással, hogy belső joguk szerint egy adott eljárás nem büntetőeljárás volt.
A Grande Stevens ügy tükrében, büntetőeljárásnak minősülhet-e, és ezáltal a büntetőeljárás jogállami garanciáinak érvényesülésére igényt tarthat-e, hasonló esetben a felügyeleti bírsággal fenyegetett ügyfél a magyar piacfelügyeleti hatóság, a Magyar Nemzeti Bank eljárásában? Figyelembe véve mind a hasonlóságokat, mind az eltéréseket az olasz és a magyar tőkepiac-szabályozás és -felügyelet, a kapcsolódó büntetőjogi rendelkezések, és a belső jogban elismert eljárási garanciák között, felmerülhet-e hasonló esetben Magyarországon is a ne bis in idem elv sérelmének lehetősége? Ezen kérdéseket tekintjük a jelen cikk központi kérdéseinek.
A magyar értékpapírpiacra vonatkozó közigazgatási szabályozás és büntetőjogi rendelkezések a legújabb jogfejlődés részét képezik. Az új jog alkalmazása során is felmerülnek azonban a legősibb jogelvekkel kapcsolatos kérdések, így a ne bis in idem kérdése. A kétszeres eljárás alá vonásnak feltehetőleg az Ótestamentumból származtatható tilalma a kánonjog útján került az angolszász jogba az "autefois acquit" és "autrefois convict" kifogások formájában[1], innen az Amerikai Egyesült Államok alkotmányába a kétszeres büntetőjogi fenyegetettség, a "double jeopardy" tilalmának formájában (Ötödik Alkotmánykiegészítés, 1791), majd a Magyarország által is elfogadott nemzetközi egyezményekbe, a magyar büntetőeljárási és szabálysértési törvényekbe, valamint az Alaptörvénybe (XXVIII. cikk). A ne bis in idem elvet - az európai Egyezmény 7. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 4. cikke alapján - a strasbourgi bíróság esetenként és koherens módon értelmezi, és ehhez kapcsolódva is értelmezi a testület - autonóm módon, tehát nem szükségszerűen a részes államok belső joga szerint - a büntetőeljárás fogalmát. A büntető jelleg megállapítására pedig az Engel kritériumok szolgálnak.
A 7. Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikke értelmében csak akkor szenved sérelmet a ne bis in idem elve, ha kétszer folytatnak büntetőeljárást, vagyis eljárást "bűncselekmény" miatt folytatnak kétszer. Hasonlóképpen, az európai Egyezmény 6. cikke a tisztességes tárgyaláshoz való jogot rögzíti (többek között) bármely "büntetőjogi" vád alapján indított eljárásban. A büntetőjogi jelleg megállapítása pedig nem függhet kizárólag a jogsértő cselekménynek vagy az eljárásnak az állam belső jogrendje szerinti besorolásától. A strasbourgi bíróság esetjogában már az 1971-ben eldöntött De Wilde, Ooms és Versyp ("Csavargók") k. Belgium ügyben felmerült a kérdés, hogy büntető jellegűnek minősülhetnek-e a közigazgatási hatóság rendészeti jellegű intézkedései. Az 1976-ban eldöntött Engel és társai k. Hollandia ügyben (amelyben katonai fegyelmi eljárás alá vont személyek eljárási jogait vizsgálták) a strasbourgi bíróság három kritériumot fogalmazott meg egy jogsértés miatt lefolytatott eljárás büntetőjogi jellegének megállapítására. Ezek (1) a jogsértés belső jog szerinti minősítése, (2) a jogsértés jellege, és (3) a kiszabható szankció súlya. Ezeket a kritériumokat a strasbourgi testület mindmáig következetesen alkalmazta, a "jogsértés jellegére" vonatkozó második kritériumot későbbi ítéleteiben részletesebben is kifejtve[2], a harmadik kritériumot pedig
- 519/520 -
egyes esetekben a szankció természetének figyelembevételével kibővítve[3]. Mindezek alapján az Engel kritériumokat célszerű a következő részletesebb csoportosításban megfogalmazni:
(E1) A jogsértés bűncselekménynek minősülése az eljárást lefolytató állam belső joga szerint.
(E2) A cselekményt szankcionálni rendelő jogszabály alapján annak megállapíthatósága, hogy
(E2a) a védett jogi tárgy alkalmas-e a büntetőjog kényszereszközeivel biztosított védelemre,
(E2b) általános-e, a társadalom egészéhez viszonyítva, a jogszabályban megjelölt aktív alanyi kör,
(E2c) speciális és generális prevenciós célok a cselekmény szankcionálásában felismerhetőek-e.
(E3) A kiszabható szankció természete és súlya, mérlegelhető mértékű szankció esetén a kiszabható legnagyobb mértékű szankció szerint.
Az állandósult strasbourgi gyakorlat szerint az első kritérium (E1) szerinti büntetőeljárásnak minősülés hiánya semmiképpen sem elegendő ok arra, hogy egy adott eljárással szemben megtagadhatóak legyenek az Egyezményben rögzített, a részes államokban folytatott büntetőeljárásokra vonatkozó garanciák. Ezzel szemben megállapítható az eljárás büntető jellege akár a második (E2), akár a harmadik (E3) kritérium szerint: a két kritérium alternatív és nem kumulatív. Amennyiben azonban önmagában sem a második, sem a harmadik kritérium alapján nem dönthető el egyértelműen a büntető jelleg kérdése, ezen két kritérium együttes, kumulatív alkalmazásának is lehet helye (Janosevic k. Svédország, 2003; Tomasovic k. Horvátország, 2011; és az itt vizsgált Grande Stevens k. Olaszország, 2014).
Megjegyzendő az uniós jogot értelmezni hivatott Európai Unió Bíróságának (a "luxembourgi bíróságnak") a strasbourgi gyakorlattal megegyező állásfoglalása. A Spector Photo Group, C-45/08 ügyben, előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítéletében a luxembourgi bíróság is felhívta a tagállamok figyelmét arra - különösen a bennfentes kereskedelem szankcionálásával kapcsolatban -, hogy a közigazgatási szankciók büntető szankciónak minősülhetnek az Emberi Jogok Európai Egyezménye szempontjából. Az Åklagaren k. Hans Åker Fransson, C-617/10 ügyben a luxembourgi bíróság pedig egyértelműen az Engel kritériumokat jelölte meg a büntető jelleg ("caractère pénal") megállapíthatóságára irányadóként - bár az Engel ügyre vagy a strasbourgi gyakorlatra való kifejezett hivatkozás nélkül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
