A kereskedelmi képviselőt mint jogintézményt a XIX. század második felének európai gazdasági fejlődése, pontosabban az akkor hirtelen fellendülő iparosodás és a megnövekedett, távoli piacok meghódításának igénye hozta létre. Elsősorban a termelés helyétől távoleső piacok kiszolgálása tett szükségessé egy olyan jellegű közvetítői réteg bekapcsolását, amely az adott piacon való jelenléte és vevőközelsége révén hatékonyaban és olcsóbban tudott állandó értékesítési és forgalmazási feladatokat átvállalni, mint a termelő vállalat ezzel megbízott alkalmazottai. A piacok növekedése mint gazdasági jelenség napjaink globalizálódó világára fokozottan jellemző. A kereskedelmi képviselők - újabb magyar elnevezéssel: kereskedelmi ügynökök - gazdasági jelentősége eképpen tehát nagy. Ez Magyarországra is áll. A magyar belpiac földrajzi értelemben ugyan szerény, de mivel a magyar gazdaság nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódása növekvő tendenciát mutat, a kereskedelmi képviselői tevékenység jelentősége ebben a relációban a jövőben mindenképpen növekedésre számíthat. A kereskedelmi képviselők által bonyolított értékesítési rendszer gazdasági előnye röviden összefoglalva abban rejlik, hogy a kereskedelmi képviselő szaktudását állandó jelleggel és úgy tudja a képviselt vállalat rendelkezésére bocsátani, hogy értékesítési kockázatot nem kell magára vállalnia, míg a vállalat költségkímélő forgalmazási módhoz jut.
A korszerű jogi szabályozás szükségességét felismerve a magyar jogalkotó 2000 őszén a jogterület újraszabályozásaként külön törvényt fogadott el, amely megalkotásának első és legfontosabb indokát az európai szabályozással, nevezetesen a kereskedelmi képviselői irányelvvel való összeegyeztethetőség megteremtésében jelölte meg1. Ezt az irányelvet a Fehér Könyv2 ajánlásával összhangban Magyarország eredetileg 1996-ra3 tervezte belső jogába átvenni, a kitűzött határidőt azonban nem sikerült betartania. Az ún. második, 1998-ban elfogadott jogharmonizációs kormányprog-ram4 az újabb határidőt 2000-ben jelölte meg. Az önálló kereskedelmi ügynökökre vonatkozó szabályozás koncepcióját a magyar igazságügy-miniszter 1999. novemberében terjesztette a Kormány elé5, mely azt 1999. december 15-én fogadta el6. A törvény szövegének tervezetét az Igazságügyi Minisztérium 2000 áprilisában nyújtotta be a Kormánynak7. Az összesen 24. §-ból álló önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvényt8 (továbbiakban: KerügynTv., illetve magyar törvény) az Országgyűlés 2000. november 7-én szavazta meg és az 2001. február 1-jén lépett hatályba9.
Az alábbi cikk középpontjában a KerügynTv. néhány kiemelkedően fontos szabályának olyan értelemben való megvizsgálása áll, hogy az abban foglalt rendelkezések az irányelvbéli követelményeknek mennyiben felelnek meg. Ezenfelül, mivel a KerügynTv. egyben a hatályos magyar ügynöki jogot is új rendszerbe foglalta, az új jogterület legfontosabb jogforrásait és az azok közötti alapvető összefüggéseket is röviden vázoljuk (5. pont).
A "Tagállamok önálló kereskedelmi képviselőkre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló irányelv"-et10 (továbbiakban: kereskedelmi képviselői irányelv illetve Irányelv) az EU Minisztertanácsa 1986. december 18-án fogadta el és a Hivatalos Lapban 1986. december 31-én tette közzé. Az Irányelv a tagállamokra 1990. január 1-jéig11 teljesítendő jogharmonizációs kötelezettségeket rótt. A kereskedelmi képviselői irányelv elfogadását csaknem 25 esztendei munka és egyeztetés előzte meg. Bár a vonatkozó tagállami joganyagok összehangolásának szükségességét a Tanács illetékes munkacsoportjai már 1961-ben felismerték, mégis további hat évre volt szükség, míg az egyes országok jogát vázoló első tanulmányok elkészültek. A Bizottság első, a nemzeti jogok szintézisét tartalmazó munkaanyagát 1969-re állították össze12, az Irányelv meghozatalához közvetlenül szükséges előmunkálatok pedig egy irányelvjavaslat13 megszövegezésével 1972-ben fejeződtek be. A Közösségbe ekkor belépő Nagybritannia, Írország és Dánia - a többi tagállamétól igencsak eltérő - kereskedelmi képviselői joga azonban újabb egyeztetéseket tett elkerülhetetlenné. Az 1979-ben beterjesztett, de túlságosan terjedelmesnek bizonyult irányelvjavaslatot 1983 májusára sikerült lerövidíteni és egy olyan szövegben megegyezni, amelyet csaknem minden tagállam elfogadott. A változtatások lényege abban állt, hogy azon rendelkezések legtöbbjét, amelyek a kereskedelmi képviselő munkavállalóhoz hasonló védelmét hivatottak szolgálni, a szövegből kiiktatták és ehelyett a - munkavállalónak nem minősített - kereskedelmi képviselő önállósága került kidomborításra14. Ezen tényre az Irányelv egyes rendelkezéseinek értelmezése során figyelemmel kell lenni. 1983 után további előrelépést lényegében Nagy-Britannia és Franciaország fenntartásai miatt nem sikerült elérni. Franciaország a kiegyenlítés, illetve kártalanítás kérdésében ragaszkodott keményen a saját nemzeti jogában haladónak vélt megoldásokhoz, míg az Egyesült Királyság általában véve szeretett volna az Irányelv átvétele alól felmentést a maga részére elérni15. A fordulatot végül részben Nagy-Britanniának a Tanácsban 1986 novemberében átvett elnöksége, mely a kompromisszumokra való hajlandóságára pozitívan hatott, részben pedig a neki az átvételre biztosított hosszú határidők hozták meg.
A kereskedelmi képviselői irányelv preambuluma felsorolja az annak meghozatalát kiváltó körülményeket. Ezekből adódnak egyben az Irányelv céljai is, melyek az Irányelv teleológiai értelmezése során hangsúlyozott jelentőséggel bírnak16. A kereskedelmi képviselői irányelv céljait a versenyfeltételekre gyakorolt befolyás leépítésében, a foglalkozásgyakorlás szabályainak összehangolásában, a kereskedelmi forgalom biztosításásban, nemzetközi kereskedelmi képviselői szerződések megkötésének megkönnyítésében, valamint a kereskedelmi képviselők kielégítő védettségének megteremtésében lehet összefoglalni.
A fent említett célok egybevetéséből, az Irányelv nyelvtani értelemben vett szövegéből és megszületésének körülményeiből a szakirodalom azt következtetést vonja le17, hogy az Irányelv nemcsak minimum-követelményeket fogalmaz meg, hanem a kereskedelmi képviselőt védő nemzeti szabályok terjedelmének felülről is határt szab, hacsak maga az Irányelv ez alól kifejezett kivételeket nem állapít meg. A fenti célokat, ezen belül a befolyásmentes versenyfeltételek szavatolását ugyanis nyilvánvalóan aláásná, ha az Irányelv a standardjain túlmutató szabályok meghozatalára a nemzeti jogalkotónak továbbra is lehetőséget biztosítana, megadva a lehetőséget a kereskedelmi képviselőnek ezzel arra, hogy ezekre a vállalattal szemben adott esetben hivatkozhasson. Csakis a védelmi szint minimumának és maximumának behatárolásával érhető el ugyanis, hogy a kereskedelmi képviseleti jog terén egy valóban EU-szerte egységes közvetítői jog jöjjön létre18.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
