Az Orvosok Világszövetsége 50. világkonferenciáján, 1998 októberében került elfogadásra "A gyermekeket egészségügyi ellátásuk során megillető jogokról szóló Ottawai Deklaráció" (továbbiakban: Deklaráció). A Deklaráció alapját a Gyermekek Jogairól szóló 1989-es New York-i Egyezmény 24. cikke képezi, amely kimondja, hogy a gyermeknek joga van a legmagasabb szintű egészségi állapothoz, betegségének gyógyításához és rehabilitációjához. Az ENSZ tagállamai kötelesek garantálni, hogy egyetlen gyermeket sem fosztanak meg egészségügyi ellátáshoz való jogaitól.
A Deklaráció még a Bevezetőben megjelöli a gyermek fogalmát: gyermeknek számít minden személy a megszületésétől 17. életévének betöltéséig. Abban az esetben azonban, ha az adott tagállami szabályozás ettől az életkortól eltér, akkor azt kell figyelembe venni.
Vizsgáljuk meg a Deklaráció általános elveit, célkitűzéseit, illetve azt, hogy a nemzetközi előírások és alapelvek hogyan érvényesülnek a hazai jogi jogalkotásban.[1]
Minden gyermeknek alapvető joga van az élethez és ahhoz, hogy elérhetőek legyenek számára az egészségmegőrzéshez, a betegségek megelőzéséhez, a kezelésekhez és a rehabilitációhoz szükséges feltételek.
a) Minden lehetséges módon biztosítani kell a gyermek életben maradásának és fejlődésének feltételeit, melyben a szülőnek és a törvényes képviselőnek van elsősorban felelőssége.
b) Az egészségügyi ellátásban is érvényesüljön a gyermek mindenekfelett álló érdeke.
c) Tilos a gyermek bármilyen szempontból történő hátrányos megkülönböztetése egészségügyi ellátása során, különösen a gyermek vagy törvényes képviselője életkora, neme, betegsége vagy rokkantsága, hitvallása, etnikai, faji hovatartozása, nemzetisége, politikai nézetei, nemi beállítottsága, szociális helyzete miatt.
d) Mind a gyermeknek, mind az édesanyának joga van arra, hogy megfelelő pre- és postnatalis egészségügyi ellátásban részesüljenek.
e) Minden gyermeknek joga van az adekvát orvosi és egészségügyi ellátásra, az egészségügyi alapellátásban pedig minden gyermeket megillet a pszichiátriai ellátás, a fájdalomcsillapítás, a fogyatékkal élők különleges szükségleteinek megfelelő ellátás biztosítása.
f) El kell kerülni a szükségtelen diagnosztikai procedúrákat, kezeléseket és kutatásokat a gyermekek egészségügyi ellátása során.
g) Küzdeni kell a betegségek kialakulása és az alultápláltság ellen.
h) Egyik legfontosabb feladat a megelőző egészségügyi ellátások fejlesztése.
i) Fel kell számolni a gyermekbántalmazás különböző formáit.
Az egészségügyi ellátást végző teamnek, illetve az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania kell az ellátás folyamatosságát és minőségét a gyermek számára. A gyermekek egészségügyi ellátását végző egészségügyi szolgáltatónak a szükséges speciális feltételekkel, az orvosnak pedig megfelelő képzettséggel, illetve szakértelemmel kell rendelkeznie, hogy képes legyen mind a gyermekek, mind pedig a családjuk megfelelő egészségügyi ellátására. A beteg gyermekek közötti választásra kényszerítő, korlátozottan elérhető különleges kezelések esetén pedig garantálni kell a diszkrimináció nélküli, kizárólag orvosi szempontokon alapuló tisztességes kiválasztást, eljárást.
Hazánkban a házi gyermekorvosi rendszer kiépítettsége a nyolcvanas évek óta nem sokat változott. A szembetűnő népesedési adatok alapján nagy szükség lenne gyermekorvos működésére ott is, ahol a hálózat hiányos, vagy egyáltalán nincs szakképzett orvos. A hiányt a vegyes praxisok munkája mérsékli. A 0-14 éves gyermekek 72%-át, a 15-18 éves serdülők 50%-át az alapellátásban is gyermek-szakorvos, a fennmaradó gyermekeket vegyes praxist ellátó háziorvos gondozza. Ma 1570 házi gyermekorvos dolgozik, ugyanakkor az ország egyes területeinek házi gyermekorvossal való lefedettsége nagyon különböző, nem a szükségletekhez alkalmazkodik. Amíg Budapest és a nagyobb városok lefedettsége teljes, addig a gazdaságilag fejletlenebb megyékben 10 000 gyermekre kevesebb működő gyermekpraxis jut.[2] Nem is beszélve a folyamatos gyermek-szakorvosi ellátás hiányáról.
A Deklaráció szerint a gyermek törvényes képviselőjének, illetve ha a gyermek elég érett, akkor magának a gyermeknek is biztosítani kell azt a jogot, hogy szabadon választhassa vagy változtathassa meg orvosát, továbbá bármely ellátási szinten legyen lehetősége másik orvos véleményének kikéréséhez. A hatályos jogszabályi rendelkezések értelmében minden személynek joga van háziorvost, illetőleg házi gyermekorvost választani. Ezt a jogot a teljesen cselekvőképes személy személyesen, a korlátozottan cselekvőképes, illetve a teljesen cselekvőképtelen személy pedig törvényes képviselője útján gyakorolja.[3] Az adott jogszabály még azt sem írja elő, hogy meghatározott életkor, vagy értelmi képesség felett a kiskorú akaratát is figyelembe kell venni.
A Deklarációban kimondottak értelmében, ha ez nem áll ellentétben a gyermek érdekével a gyermek, illetve - bizonyos később ismertetett kivételektől eltekintve - a szülők (törvényes képviselők) jogosultak teljes tájékoztatást kapni a gyermek egészségi állapotáról és betegségéről. Bármely információt azonban a jogosult kulturális és értelmi szintjének megfelelően kell közölni, ami különösen fontos a gyermeknek adott információ esetében. A Deklaráció azonban lehetővé teszi azt is, hogy bizonyos információkat az illetékesek elhallgassanak a gyermek, illetve a szülők (törvényes képviselő) elől, ha okkal feltételezhető, hogy az adott információ súlyos veszélyt jelentene a gyermek vagy más személy életére, testi vagy szellemi egészségére (terápiás privilégium).
Magyarországon a kiskorú, szülői felügyelet vagy gyámság alatt álló személyek esetén a tájékoztatás, illetve az egészségügyi jognyilatkozatok megtételét részben a Ptk., részben az Eütv. szabályai határozzák meg.
A kezelőorvos a beteg állapota által indokolt rendszerességgel, a tőle elvárható ismereteknek megfelelően és legjobb tudása szerint tájékoztatja a beteget annak egészségi állapotáról. Amennyiben a beteg cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes, a kezelőorvos a gyermek szülőjét, törvényes képviselőjét, annak hiányában pedig az alábbi személyeket is tájékoztatja:[4] a gyermekkel közös háztartásban élő, cselekvőképes szülőt, testvért, ennek hiányában nagyszülőt. Ezen megjelölt hozzátartozók hiányában a beteg gyermekkel egy háztartásban nem élő cselekvőképes szülőt, testvért, illetve ennek hiányában nagyszülőt szintén megilleti a tájékoztatáshoz való jog. Az Eütv. kimondja, hogy a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz.[5] A gyermek tájékoztatására a megfelelő együttműködési készség biztosítása miatt is szükség van, hiszen pl. egy cukorbeteg gyermeknek naponta legalább négy alkalommal kell vércukrot mérnie, szénhidrátot számolnia, inzulint adagolnia, beadnia akár egyedül is az iskolában.
A hazai jogi szabályozás - szemben a Deklarációban foglaltakkal - nem teszi lehetővé még a beteg gyermek érdekében sem a tájékoztatás elhagyását, vagy korlátozását.
A Deklaráció értelmében a beteg gyermeknek és szülőjének, illetve törvényes képviselőjének joga van a gyermek egészségügyi ellátásával kapcsolatos összes döntésben aktívan részt venni. A döntéshozatali folyamatban a gyermek kívánságait értelmi képességével arányban kell figyelembe venni, és amennyiben a gyermek az orvos megítélése szerint kellő érettséggel rendelkezik, joga van saját döntést hozni egészségügyi ellátásáról. A sürgősségi ellátás kivételével megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezés szükséges a gyermeken végzett bármely - különösen invazív[6] - diagnosztikus beavatkozás vagy terápia megkezdése előtt. Az esetek többségében a szülő, illetve a törvényes képviselő beleegyezését kell kérni, azonban a Deklaráció kihangsúlyozza, hogy a gyermek valamennyi kívánságát figyelembe kell venni a beleegyezés megadása előtt, és ha a gyermek eléggé érett és értelmes, akkor a megfelelő tájékoztatáson alapuló hozzájárulást a gyermektől kell kérni.
A Deklaráció rendelkezik arra az esetre is, ha azonnali orvosi beavatkozásra van szükség, a gyermek eszméletlen vagy egyéb ok miatt képtelen az akaratnyilvánításra és a szülő (törvényes képviselő) nem elérhető. Ilyenkor feltételezni, vélelmezni lehet a beleegyezést. Kivételt jelent ez alól, ha az érintettek korábbi megnyilvánulásaiból egyértelműen következtetni lehet arra, hogy az adott helyzetben a beleegyezést visszautasítanák.
A hatályos egészségügyi törvényben foglalt rendelkezések értelmében a szülő (törvényes képviselő) lényegesen szűkebb terjedelemben dönthet a kiskorú gyermek gyógykezelése tárgyában, mint a sajátjában. A beleegyezés jogának gyakorlásában két körben is korlátozva van.[7]
a) Egyrészt a szülő (törvényes képviselő) beleegyezését kizárólag invazív beavatkozás elvégzése előtt kell kikérni. Így bármilyen műtéthez a törvényes képviselő beleegyezését kell kérni, de a gyermek vizsgálata, gyógyszeres kezelése szülői jóváhagyás nélkül is elvégezhető.
b) Másrészt még az invazív beavatkozások esetében is a szülő (törvényes képviselő) nyilatkozata nem érintheti hátrányosan a beteg gyermek egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodáshoz. A szülő (törvényes képviselő) csak olyan döntést hozhat, ami - a gyermek kezelőorvosának megítélése szerint - a gyermeknek előnyös. A szülő döntéshozatali joga Dósa Ágnes szerint csupán arra terjed ki, hogy megválassza azt az egészségügyi szolgáltatót, amelyik a gyermeket kezeli, és ahogy azok között a kezelési alternatívák között válasszon, amelyek nagyjából egyenértékűek.[8]
A teljesség igényének kielégítése kedvéért tudnunk kell azonban, hogy amennyiben a gyermeken végzendő invazív beavatkozás előtt a gyermek szülője, törvényes képviselője nem érhető el, az alábbi személyek is megtehetik a beleegyező nyilatkozatot: a gyermekkel közös háztartásban élő, cselekvőképes szülő, testvér, ennek hiányában nagyszülő. Ezen megjelölt hozzátartozók hiányában a beteg gyermekkel egy háztartásban nem élő cselekvőképes szülő, testvér, illetve ennek hiányában nagyszülő. Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes nyilatkozata esetén a beteg egészségi állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni. Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg gyermek véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a fent megjelölt személyek valamelyike gyakorolja.[9] Felmerülhet azonban a kérdés, hogy egy adott műtéti beleegyező nyilatkozat esetén elegendő-e az egyik szülő jognyilatkozata, vagy mindkét szülő hozzájárulása szükséges? Közös szülői felügyelet gyakorlása esetén - véleményem szerint - bármelyik szülő beleegyező nyilatkozata elegendő, hiszen az Eütv. sehol nem írja elő mindkét szülő nyilatkozattételi kötelezettségét. Amennyiben mindkét szülő nyilatkozik és nyilatkozataik ellentétesek, a fent ismertetett szabályt kell követni. Ha a szülők különélnek, és a különélő szülőnek szünetel a szülői felügyeleti joga, mert a közös kiskorú gyermek a másik szülőnél került elhelyezésre, és a bíróság nem rendelt el közös szülői felügyeletet, akkor csak a szülői felügyeleti jogot gyakorló szülő beleegyező nyilatkozata szükséges az invazív beavatkozáshoz. A különélő szülőt csak a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések tekintetében illeti meg döntési jog, ebbe viszont nem tartozik bele a gyermeken végzendő invazív egészségügyi beavatkozáshoz való hozzájárulás joga.[10] Ez érdekes helyzetet eredményezhet pl. olyankor, amikor a különélő szülőnél tartózkodó kiskorú gyermeket baleset éri (pl. leesik a hintáról és eltörik a karja), amit meg kell operálni, és a szülői felügyeletet gyakorló szülő nem elérhető. A törvény azonban a törvényes képviselő hiányában lehetővé teszi az egy háztartásban élő, vagy nem élő szülő jognyilatkozati képességét is adott esetben.
Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X. 27.) számú határozata lényeges állomás volt a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes személyek, így a kiskorúak egészségügyi ellátás során érvényesülő önrendelkezési jogának fejlődésében. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette azt a törvényi szabályozást, amely azonosan és okainak tekintetbevétele nélkül rendezte a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, az egészségügyi ellátással kapcsolatos beleegyezés és visszautasítás jogát. A korlátozottan cselekvőképes betegek tekintetében az önrendelkezési jog cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása sértette az Alkotmány 54. § (1) bekezdését. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a csökkent belátási képesség alkotmányosan indokolhatja az egyén cselekvési autonómiájának törvényi korlátozását, viszont a korlátozásnak egységesen - és a cselekvőképtelen betegekkel azonosan - intézményesített módja, az elérni kívánt célhoz képest nem volt arányos. Az a törvényhozói cél, hogy a gyógykezelés során az önálló jognyilatkozatok megtétele megfelelő belátási képességen alapuljon, nem szükségképpen feltételezi azt, hogy a korlátozottan cselekvőképes személyek tekintetében e cél megvalósítása csak a beleegyezés és a visszautasítás jogának teljes korlátozásával lehetséges. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogát a cselekvőképtelen és a cselekvőképes betegekre vonatkozó szabályok közötti "tartományban" szükséges rendezni.
Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor figyelembe vette azt is, hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezete keretei között elfogadott "Nyilatkozat a betegjogok előmozdításáról" (Amszterdam, 1994. március) c. dokumentum 3.5. pontja előírja, hogy "amikor szükség van törvényes képviselő beleegyezésére, a beteget - akár kiskorú, akár felnőtt -, amennyire csak felfogóképessége engedi, be kell vonni a döntési folyamatba." Az Európa Tanács Bioetikai Konvenciója (Oviedo, 1997. április) 6. cikke is kifejezetten csak a "beleegyezési képesség" hiánya esetén engedi meg, hogy ne a beteg, hanem helyette más döntsön kezelésével kapcsolatban.
Mindezek alapján a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyekre vonatkozóan eltérő szabályokat kellett alkotni. Az Eütv. 2002. január hó 1. napjától hatályos módosítása ennek megfelelően a 16. életévüket betöltött kiskorúakra részben eltérő szabályokat vezetett be.
a) Egyrészt a 16. életévét betöltött kiskorú lemondhat a tájékoztatásról, kivéve, ha betegsége természetét ismernie kell ahhoz, hogy mások egészségét ne veszélyeztesse. Ha a beavatkozásra a beteg kezdeményezésére és nem terápiás célból kerül sor, a tájékoztatásról való lemondás csak írásban érvényes.[11]
b) Másrészt a törvény lehetővé teszi, hogy a 16. életévét betöltött kiskorú személy megnevezzen egy olyan cselekvőképes személyt, aki jogosult lesz helyette a tájékoztatás, beleegyezés és visszautasítás jogát gyakorolni. Így a kamaszlány megnevezheti felnőtt barátját, vagy barátnőjét egy adott - akár invazív - egészségügyi beavatkozás elvégezéséhez szükséges hozzájárulás megtételére. Lényeges szabály azonban, hogy ez nem vonatkozik a terhesség megszakítására, mert a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 8. §-sa értelmében a korlátozottan cselekvőképes személy nyilatkozatának érvényességéhez törvényes képviselőjének a terhesség-megszakítási kérelmet tudomásul vevő nyilatkozata szükséges, a cselekvőképtelen személy terhesség-megszakításra vonatkozó kérelmét pedig nevében törvényes képviselőjének kell előterjeszteni.
Teljesen indokolt a kiskorúakra vonatkozó differenciált szabályozás, hiszen lehet valaki jogilag cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, ami azt jelenti, hogy az illető általában, az esetek és ügyek többségében nem rendelkezik az autonóm döntéshez szükséges belátási képességgel, ugyanakkor ténylegesen, az adott szituációban képes lehet arra, hogy a lényeges összefüggéseket megértve autonóm, "cselekvőképes" döntést hozzon. Ezért több országban a jog ismeri az ún. "érett kiskorú" fogalmát, s ennek alapján pl. Nagy-Britanniában 16 év feletti kiskorú bármely orvosi beavatkozásba érvényes beleegyezést adhat.[12]
A Deklaráció kiemeli, hogy mind a gyermek, mind pedig szülei vagy törvényes képviselője jogosult megtagadni is beleegyezését bármely eljárásba, terápiába. Bár minden esetben abból kell kiindulni, hogy a szülő, a törvényes képviselő a gyermek legjobb érdekében cselekszik, ez nem mindig van így. Ezért ha a szülő (törvényes képviselő) ellátás visszautasítására irányuló döntése miatt a gyermek egészsége súlyos és visszafordíthatatlan károsodást szenvedne és a visszautasított ellátás helyett nincs más választási lehetőség az általánosan elfogadott orvosi ellátás spektrumán belül, az orvosnak kötelessége, hogy a beavatkozás, kezelés elvégzéséhez szükséges bírói vagy jogi felhatalmazást megszerezze.
A Deklaráció külön nevesíti, hogy a gyermek és a szülei (törvényes képviselői) szintén jogosultak visszautasítani a kutatásban vagy az orvosi oktatásban való részvételt. A visszautasítás soha nem lehet hatással az orvos-beteg kapcsolatra és nem veszélyeztetheti a gyermek egészségügyi ellátását vagy egyéb jogai érvényesülését.
Az egészségügyi törvény szerint olyan ellátás, amelynek elmaradása esetén a kiskorú beteg egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, nem utasítható vissza. A jogalkotó azonban nem akarta elzárni teljesen annak lehetőségét, hogy olyan esetben, ahol végstádiumú, gyógyíthatatlan betegség miatt a kiskorúnak csillapíthatatlan fájdalmai vannak, a kezelést vissza lehessen utasítani. A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására van lehetőség, de csak abban az esetben, ha a gyermek olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az ilyen ellátást az arra jogosult szülő (törvényes képviselő) stb. csak közokiratban, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthatja vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek. Ilyen esetben azonban az egészségügyi szolgáltató köteles keresetet indítani a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt, a kezelőorvos pedig köteles a bíróság jogerős határozatának meghozataláig a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség. A kezelőorvos a kötelezettsége teljesítése érdekében - szükség esetén - igénybe veheti a rendőrhatóság közreműködését is. A nyilatkozat pótlására irányuló eljárás során a bíróság nemperes eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes.[13] A nyilatkozatot tevő a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát azonban bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja.
Olyan egészségügyi beavatkozás esetén, amelyet törvény kötelezően elrendel - mint amilyen az életkorhoz kötött kötelező védőoltás - nincs szükség a szülő (törvényes képviselő) beleegyezésére. A védőoltásra kötelezett kiskorú személy megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni. Ha a védőoltásra kötelezett személy e kötelezettségének írásbeli felszólításra sem tesz eleget, az egészségügyi hatóság a védőoltást határozattal rendeli el, amely 2007. június hó 20. napjáig - a jogorvoslatra tekintet nélkül - azonnal végrehajtható volt .[14]
A kötelező védőoltások kérdésével az Alkotmánybíróság is foglalkozott a 39/2007. (VI. 20.) AB számú határozatában. Megállapította, hogy a védőoltások közegészségügyi, járványügyi célból elvégzett invazív egészségügyi beavatkozásnak tekinthetők. Rögzítette továbbá, hogy a kötelező védőoltásokat intézményesítő és annak feltételeit meghatározó jogi szabályozás a testi integritáshoz való jog korlátozását jelenti, mégsem minősíthető szükségtelen alapjog-korlátozásnak. A kötelező védőoltások alkalmas és szükséges eszköznek minősülnek egyfelől a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének biztosításához, másfelől az egész társadalom fertőző betegségekkel, járványokkal szembeni védelméhez.
Az egészségügyi hatóság védőoltást elrendelő határozatának azonnali végrehajthatósága tárgyában azonban komoly jogvita alakult ki, melyben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a fertőző betegségekkel szemben aktív, illetve passzív védettség kialakítása olyan közérdek, amely az azonnali végrehajtás elrendelését indokolja.[15] Az Alkotmánybíróság azonban alkotmányellenesnek minősítette a határozat azonnali végrehajthatóságára vonatkozó jogszabályi rendelkezést, mert megítélése szerint a védőoltás beadatását elrendelő elsőfokú határozatnak a konkrét körülményekre és a beavatkozás visszafordíthatatlanságára tekintet nélküli, azonnali végrehajthatósága aránytalanul korlátozza az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében elismert jogorvoslathoz való jogot. ■
JEGYZETEK
[1] World Medical Association Declaration of Ottawa on the Rights of the Child to Health Care. Adopted by the 50th World Medical Assembly Ottawa, Canada, October 1998. - "A gyermekeket egészségügyi ellátásuk során megillető jogokról szóló Ottawai Deklaráció" Fordította: Dr. Papp Erzsébet.
[2] www.egeszsegkalauz.hu/gyermek-alapellatas.xhtml
[3] 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet 13/A. § (1)-(2) bekezdés
[4] Eütv. 134. § (1)-(2) bekezdés, 16. §.
[6] Invazív beavatkozás: a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy testnyíláson keresztül behatoló fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg számára szakmai szempontból elhanyagolható kockázatot jelentő beavatkozásokat. [Eütv. 3. § m) pont]
[7] Dósa Ágnes: A szülők döntéshozatali joga a gyermek egészségügyi kezelése során. Családi Jog I. évfolyam 2003/3-4. szám (DÓSA) 17. o.
[8] DÓSA 17. o.
[9] Eütv. 16. §.
[10] Csjt. 91. § (3) bekezdés, 72/B. §.
[11] Eütv. 14. §.
[12] Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába. Medicina Könyvkiadó Rt. Budapest, 1997. 134. o.
[13] Eütv. 20. § (3)-(8) bekezdés, 21. §.
[14] Eütv. 58. § (3)-(4) bekezdés.
[15] BH 2004/37.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Barzó Tímea egyetemi docens, Miskolci Egyetem Állam és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
