A totalitárius vezetés ideális alanyai nem a meggyőződéses nácik vagy kommunisták, hanem azok az emberek, akik számára
nem létezik már a tények és a fikciók, az igazság és a hazugság közötti különbség.
Hannah Arendt
német-amerikai filozófus, politikai gondolkodó[1]
A relativizmus kérdése a történelem során különböző formákban jelentkezett, de az ENSZ alapítása óta meghatározó kérdéssé vált a kulturális antropológusok és emberi jogi szakértők számára, komoly hatást gyakorolva az emberi jogok és alapvető szabadságok gyakorlására. Ez az írás be kívánja mutatni a kulturális relativizmus és az univerzalizmus különböző formáit, kísérletet téve a két fogalom összeegyeztetésére, amely nélkülözhetetlen a nemzetközi emberi jogi rendszer további fejlődése szempontjából.
Számos tudós volt azon az állásponton 1947-ben, hogy bármely általános emberi jogi rendszer szembe fogja találni magát a kulturális különbségek problematikájával és ennek következtében az Amerikai Antropológiai Társaság (AAS) figyelmeztette is erre a veszélyre az ENSZ Emberi Jogok Bizottságát (EJB) az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (továbbiakban UDHR) szövegezése során.[2] Emberi Jogi Nyilatkozatukban úgy érveltek, hogy "az értékek és standardok arra a kultúrára vonatkoznak, amelyben életre keltek".[3] Az ENSZ-hez intézett levelükben kiemelték, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata "nem lehet csak azon jogok kinyilatkoztatása, amelyek a nyugat-európai és amerikai országok területén domináns kulturális értékek jegyében fogalmazódtak meg".[4]
A kulturális relativizmus hívei a UDHR-t általában négy okból/szempontól szokták támadni:[5]
1. Azt a saját társadalmukon belül privilegizált helyzetben lévő kozmopolita egyének szövegezték, akiknek a nézetei nem tükrözték az átlagos emberek valódi problémáit.
2. A Nyilatkozat csak a nyugati értékeket tükrözi, kiemelve az egyént és elfeledkezve a családokról és egyéb társadalmi csoportokról. Mahathir bin Mohamad, Malajzia miniszterelnöke 1997-ben sürgette az ENSZ-t, hogy a UDHR ötvenedik évfordulóját annak tartalmi áttekintésével ünnepelje meg, mivel az abban szereplő emberi jogi normák úgy tűnik, hogy kizárólagos módon az egyéni jogokra koncentrálnak, teljesen elfeledkezve a közösség jogairól.[6]
3. A kormányok nem fognak elfogadni olyan nemzetközi normákat, amelyek véleményük szerint sértik helyi kulturális értékeiket vagy belpolitikai érdekeiket. Következésképpen nem fogják megengedni, hogy a nemzetközi emberi jogi rezsim határozza meg, hogy milyen módon gyakorolják helyi szokásaikat.
4. Bizonyos jogok, mint például a magántulajdonra, a házasságra, vagy a vallási szabadságra vonatkozók nem egyeztethetőek össze a tradicionális szokásokkal és a nem nyugati társadalmak normáival, vagyis ezeket a nyugati kulturális imperializmus jeleként fogják interpretálni.
Ezekre a vádakra válaszul az univerzalisták, bár elismerve, hogy a Nyilatkozat szövegezése során a világ lakosságának jelentős része nem volt képviseltetve, azt emelték ki, hogy számos fejlődő országbeli független szakértő (Peng-chun Chang - Kína; Charles Malik - Libanon; Carlos Rómulo - Fülöp-szigetek és Hernán Santa - Chile) befolyásos tagja volt az Emberi Jogok Bizottságának[7] és az első három személy a szövegezési bizottságnak is részese volt.[8] Annak ellenére, hogy Chang a Columbia Egyetemen szerzett doktori címet és Malik a Harvard Egyetemre járt, mindketten jól ismerték mind a nemzetközi, mind a helyi normákat és meg tudták érteni és összeegyeztetni a különböző kultúrák eltérő normáit.[9] Nyugati oktatásuk mindenképpen nagy segítséget jelentett a szövegezési folyamat során, mivel fokozott kulturális érzékenységük segített elkerülni olyan jogi megoldások megfogalmazását, amelyeket a nem európai kultúrák nem fogadtak volna el.
- 25/26 -
Az ENSZ Közgyűlés III. Bizottságában a Nyilatkozat tervezetével kapcsolatos vita során - amelyre az EJB általi megvitatást követően került sor - több mint egyharmada a javasolt módosításoknak négy nem nyugati delegációtól, nevezetesen a kubaitól, a panamaitól, a libanonitól, valamint az egyiptomitól érkezett.[10]
Az univerzalisták másik fő érve az volt, hogy a magántulajdonra, a házasságra, vagy a vallási szabadságra vonatkozó egyetemes normák és helyi szokások közötti feszültségek nem egy zéró összegű játszmát jelentenek, azok hozzájárulhatnak mindkettő fejlődéséhez.[11] Végezetül a nyilatkozatban szereplő értékek univerzalitásának bizonyítása céljából számos szakértő hivatkozott arra a tényre, hogy több a UDHR elfogadását követően szövegezett nemzeti alkotmány vett át bizonyos rendelkezéseket a Nyilatkozatból.[12] Következésképpen az országok és a nemzetközi jogászok körében az a mérvadó álláspont alakult ki, hogy a "UDHR normái kötelezővé váltak az ún. civilizált nemzetek által elismert nemzetközi szokásjog és jogi alapelvek részeként".[13] Amint azt Charles Norchi is megfogalmazta: Az Egyetemes Nyilatkozat "egy szélesebb konszenzust képvisel az emberi méltósággal kapcsolatosan, mint bármelyik kultúra, vagy tradíció".[14][Sybesma-Knol kiemelte, hogy a Nyilatkozatot egy olyan bizottság szövegezte meg, amelyben a részt vevő szakértők különböző kulturális tradíciókat képviseltek és a szöveg különböző rendelkezései a későbbiekben szerepelnek nemzetközi jogilag kötelező érvényű dokumentumokban, amelyeket az ENSZ-tagállamok döntő többsége ratifikált. Ezen standardok univerzális jellegét 1993-ban, a bécsi Emberi Jogi Világkonferencia is megerősítette.[15]
Ebben az összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy a UDHR-t szövegező 58 ország között 20 latin-amerikait, 4 afrikait és 14 ázsiait találunk, vagyis csak 20 ország tartozott az európai vagy nyugati világhoz. A nem nyugati országoknak meglehetősen komoly hatásuk volt bizonyos jogokra, különös tekintettel a gazdasági, szociális és kulturális jogokra és bár egyes javasolt jogok, mint például a kisebbségek védelme, vagy az önrendelkezés joga végül nem kerültek bele a Nyilatkozatba, a későbbiekben a nemzetközi jog elismerte azokat.[16]
A Nyilatkozatot végül nyolc tartózkodás mellett, ellenszavazat nélkül fogadták el. A kommunista blokk hat tagja (Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Belorusz SZSZK, Ukrán SZSZK és a Szovjetunió) mellett Dél-Afrika és Szaúd-Arábia tartózkodott. Dél-Afrika számára nyilvánvalóan komoly kihívást jelentett a Nyilatkozat rendelkezéseit összeegyeztetni az apartheiddel, míg Szaúd-Arábia azt hangoztatta, hogy a Nyilatkozat nyugatias, liberális, individualista megközelítése összeütközésben áll országa muszlim életvitelével.[17] Az arab országok megpróbálták kikezdeni a vallásmegváltoztatáshoz való jogot, de ezen törekvésüket az országok többsége nem támogatta.[18] A kommunista blokk országainak nyilvánvalóan gondot okozott a Nyilatkozat szövegét összhangba hozni az emberi jogok marxista felfogásával. Ezek a tartózkodások már jelezték, hogy az ENSZ-tagállamok emberi jogi prioritásai és megközelítései nem egyeznek, bár ebben a korai szakaszban, a II. világháború szörnyűségeit csak maguk mögött tudva, ez még nem vezetett nyílt összetűzésekhez a tagállamok között.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
