A bírósági eljárással szemben alapvető elvárás az időszerűség, költséghatékonyság és a magas szakmai minőség. A bizonyítási eljárás ebből a szempontból is sarkalatos jelentőségű a per keretein belül, hiszen egyrészt ettől függ, hogy az ítéletek ténybelileg megalapozottak-e, és általában a bizonyítás során merül fel a legtöbb költség, illetve a bizonyítási eljárás veszi igénybe a legtöbb időt. Elsőrendű fontosságú ezért a bizonyítási eljárás megfelelő mederben tartása és hatékony lebonyolítása.
Míg a túlbizonyítás elsősorban az ítélkezés időszerűségét és költséghatékonyságát veszélyezteti, addig az elégtelen bizonyítás ("alulbizonyítás") elsősorban az ítélkezés szakmai minőségét. Az igazságszolgáltatás megfelelő működését valójában mindkét jelenség egyaránt fenyegeti, ezért az ítélkezési tevékenység színvonalának elősegítése érdekében talán helyesebb lenne a nem megfelelő (inadekvát) bizonyítás jelenségét, illetve okait vizsgálni, nehogy a túlbizonyítás jelensége elleni küzdelem jegyében alkotott szakmai iránymutatások és igazgatási intézkedések (illetve azok végrehajtása) a másik véglet irányába lökjék a bírósági gyakorlatot, megalapozatlan ítéleteket eredményezve.
Ami a "túlbizonyítás" jelenségét illeti, annak vizsgálatához először is célszerű tisztázni, hogy mit értünk e fogalom alatt. Tekintettel arra, hogy a bírósági eljáráson belül a bizonyítás folyamatát az anyagi és eljárási szabályok is behatárolják, ugyanakkor a bírói ténymegállapítás körében is érvényesülnek a ténymegállapítás társadalmilag elfogadott módszerei, ezért a bírósági eljárásban túlbizonyítás (ugyanígy: alulbizonyítás, inadekvát bizonyítás) alatt többféle jelenséget is érthetünk.
1. A túlbizonyítás a perben jelentheti azt, hogy a bíróság olyan tények megállapítása érdekében vesz fel bizonyítást, amelyek a jogvita érdemi elbírálása szempontjából érdektelenek (túlterjeszkedés az eljárásban figyelembe vehető releváns tények körén). Ez tulajdonképpen az eljárási szabályokat is sérti. A Be. 75. §-ának (1) bekezdése szerint a bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A Pp. 163. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett bizonyítást rendel el.
Ehhez hasonló helyzet állhat elő akkor, amikor a bíróság a bizonyítást olyan tényekre is kiterjeszti, amelyek vonatkozásában a felek tényállításokat nem tettek [vö. Be. 2. § (3) bekezdés; Pp. 206. § (1) bekezdés]. Itt azonban figyelemmel kell lennünk azokra az eljárási szabályokra, amelyek a megalapozott ítélkezés érdekében kivételesen megengedik a felek által fel nem hozott egyes tények figyelembevételét [vö. Be. 75. § (1) bekezdés második fordulata; Pp. 163. § (3) bekezdés utolsó mondata].
2. Túlbizonyításnak minősülhet az is, amikor a bíróság a jogvita érdemi elbírálása szempontjából releváns tényállítás tekintetében annak ellenére vesz fel bizonyítás, hogy az eljárási szabályok rendelkezéseire tekintettel a jogvita enélkül is érdemben elbírálható lenne.
Ebben az értelemben túlbizonyításnak minősül, hogy ha annak ellenére vesz fel a bíróság további bizonyítást, hogy az addig felvett bizonyítási anyag alapján megdőlt egy olyan tényre vonatkozó állítás valóságtartalma, amelynek hiányában a bizonyító fél által előterjesztett igény, illetve védekezés nem foghat helyt (tipikusan: ha a konjunktív feltételek egyikének fennálltát nem sikerül bizonyítani), vagyis amikor a bíróság annak ellenére vesz fel további bizonyítást, hogy a jogvita a további tényállítások bizonyítottságától függetlenül már eldőlt (utóbb szükségtelenné vált bizonyítás foganatosítása).
Hasonló ehhez az az eset, amikor a bíróság úgy vesz fel bizonyítást, hogy az eljárási vagy anyagi jogi szabályok adott tényállítás tekintetében lehetővé teszik a bizonyítás mellőzését (jogszerűen mellőzhető bizonyítás foganatosítása), és bizonyítatlanság esetére is rendezik, mit kell valós ténynek tekinteni [pl.: Be. 75. § (1), (3) bekezdés; Pp. 163. § (2)-(3) bekezdés], illetve milyen jogkövetkezményt kell alkalmazni [pl.: Pp. 141. § (6) bekezdés].
Fontos kiemelnünk, hogy ez utóbbi bírósági magatartás nem feltétlenül ütközik tételes eljárási szabályba, hiszen a bizonyítás mellőzését lehetővé tevő jogszabályok általában a bíró mérlegelési körébe utalják, hogy a bizonyítás felvételét mellőzik-e [vö. Be. 75. § (1), (3) bekezdés; Pp. 163. § (2)-(3) bekezdés, de: Pp. 3. § (4) bekezdés!]. Itt tehát elsősorban az az alapelv sérülhet, amely a jogvita ésszerű időn belül történő eldöntését írja elő a bíróság számára, és a pervezetés zavaraira is utalhat [pl.: a Pp. 141. § (6) bekezdés következetlen alkalmazása kapcsán].
A bizonyítás elrendelésének mellőzését kifejezetten lehetővé [pl.: Pp. 163. § (2)-(3) bekezdés] tévő jogszabályok alkalmazása általában a bizonyítás "szükségességének" mérlegelését igénylik. E mérlegelés során a bíró az elé tárt tényállítások és bizonyítékok, a köztudomású és hivatalosan ismert tények koherenciájáról kialakult véleménye alapján dönt arról, hogy a valós tények megállapítása érdekében az adott esetben szükséges-e az eljárási szabályok alapján valósnak is elfogadható tények körében a bizonyítást elrendelni. E körben tehát már megjelennek szubjektív elemek is.
3. A túlbizonyítás alatt érthetjük azonban azt is, amikor adott - az eljárási szabályok szerint bizonyításra szoruló - tényállítás tekintetében kevesebb bizonyítási eszköz felhasználása is elegendő lenne az adott tényállítás valóságtartalmának eldöntéséhez.
E körbe tartozik az alkalmatlan bizonyítási eszköz felhasználása: amikor az adott bizonyítási eszközből az adott tényállítás valóságtartalmának megállapítása szempontjából érdemi bizonyíték nem nyerhető (pl.: olyan személy meghallgatása tanúként, aki a tényről tudomással nem bír). A bizonyítási eszköz alkalmatlansága gyakran már a bizonyítási indítványból is kitűnik, ezért ez a fajta túlbizonyítás sokszor megelőzhető lenne.
Az ilyen jellegű túlbizonyítás azonban szorosan összefügg a bizonyítékok értékelésével is, amennyiben az alkalmas bizonyítási eszközök halmozását értjük rajta. E körben ugyanis felmerül a kérdés, hogy a bíróság miért foganatosít további bizonyítást, ha a korábbi bizonyítás anyaga
- 1109/1110 -
már elégségesen alátámasztja a bizonyítandó tényállításokat. Itt nyilván nem a bizonyítás/ellenbizonyítás vonatkozási rendszeréről van szó, hanem amikor ugyanazon oldalról már elégségesen bizonyított tényállítás körében vesz fel a bíróság további bizonyítást (pl.: a bizonyító fél által korábban felajánlott és foganatosított bizonyítás - az ellenfél által indítványozott és maradéktalanul foganatosított ellenbizonyításra is tekintettel - kellőképpen alátámasztja a bizonyító fél állítását, ennek ellenére a bíróság a bizonyító fél által felajánlott további bizonyítást is foganatosítja).
Itt azonban figyelembe kell venni, hogy a "kellőképpen alátámasztottság" megítélése szubjektív elemeket is hordoz. A vonatkozó szabályok szerint ugyanis a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg [Be. 78. § (3) bekezdés; Pp. 206. § (1) bekezdés]. Az, hogy a bíróban adott tényállítás tekintetében milyen mennyiségű és minőségű bizonyítási anyag alakítja ki az adott tényállítás valóságtartalmának elbírálásához szükséges meggyőződést, mindenképpen függ a bíró személyiségétől is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy - különösen az okiratok bizonyító erejére vonatkozó szabályokra [Pp. 195. § (1) bekezdés; Pp. 196. § (1) bekezdés] tekintettel - a túlbizonyítás problémája ne lenne megragadható (vö. Pp. 193. §).
E különböző esetkörök más-más vizsgálati módszert igényelnek. Fel kell hívnunk arra a figyelmet, hogy a szubjektív elemek vizsgálatánál sokszor nem elégséges csak az adott peres eljárás körülményeit vizsgálat tárgyává tenni, hiszen a bírói személyiséggel összefüggő elemek nem az adott peres ügy konkrét körülményeiből erednek. Egy-egy, az adott ügy keretei között racionálisan nem értelmezhető pervezetési lépés az adott tanács, illetve bíró munkavégzésével kapcsolatos körülmények ismeretében sokszor racionális magyarázatot nyerhet; ezt a vonatkozást a jelenség visszaszorítása érdekében alkalmazandó eszközök keresése során sem hanyagolhatjuk el.
Napjainkban általában az igazságszolgáltatásban, így a büntető igazságszolgáltatásban is igényként merül fel az ügyek mielőbbi elintézése. A büntető igazságszolgáltatás rendszere igen leterhelt, így a hosszadalmas, nagy költséggel járó büntetőügyek számát minimalizálni, a büntetőeljárás hatékonyságát növelni kell. Miközben a cél az eljárások gyorsítása, nem szabad szem elől téveszteni a másik fontos szempontot sem: a tévedések lehetőségének minimálisra csökkentését.
Nagyon nehéz kérdés, hogy míg az állam számára az eljárások gyorsítása lenne a célszerű, addig a büntetőeljárás nem minden résztvevőjének érdeke ez. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R (81) 7. számú ajánlása a "legkevesebb szakértő elvét" rögzíti, ami a túlbizonyítás ellen ható elvként működhet Magyarországon is.[1] Az azonban kérdéses, hogy a szakértők számának redukálása mellett lehetséges-e a bizonyítás, a tényállás alapos és hiánytalan tisztázása.
A büntetőeljárások gyorsítása ellene hathat az igazság érvényesülésének. A bírói ítélet gyors meghozatala nem elégséges, szükséges a "döntések jó minősége is".[2] A büntetőbíróságok számára a bizonyítás kérdése a mai magyar büntetőeljárásban ismeretszerző, megismerő tevékenység.[3] A vád és a védelem állítanak, illetve cáfolnak valamely tényt, ehhez vonultatják fel a bizonyítás eszközeit.
A büntetőeljárásban ténybizonyítás folyik, az igazság-megállapítás kizárólag a jogerős határozathoz köthető. A büntetőbíróságot nem terheli bizonyítási kötelezettség, az a kötelesség terheli, hogy a tárgyaláson mind a vád, mind a védelem bizonyítási indítványai alapján az ügyet megismerje és ez alapján tényállást állapítson meg. A bíróság számára a szabad bizonyítás elve azt jelenti, hogy a törvény nem írja elő, hogy mely bizonyíték mennyit ér, illetve mennyi bizonyíték elegendő a bizonyossághoz.
Pergazdaságossági okból a vád és a védelem bizonyítási indítványának elutasítása önálló fellebbezéssel nem támadható meg, azt az ügydöntő határozattal szembeni fellebbezésben lehet sérelmezni. A büntetőbíró addig nem zárja le a bizonyítási eljárást, amíg a belső meggyőződéséhez szükséges bizonyíték nem áll a rendelkezésére annak eldöntéséhez, hogy bűnös-e vagy ártatlan a vádlott. Ez a belső meggyőződés függ az ügy súlyosságától, de függ a bíró személyétől is. Van, akiben korábban kialakul a belső meggyőződés, van, akinek több bizonyítékra van szüksége a határozott meggyőződéshez.
A "túlbizonyítás" kérdésköre elsősorban az első fokon eljáró bíróságok tevékenysége esetében bír gyakorlati relevanciával. E jelenség mégsem tekinthető tendenciózusnak, ahogy az a jelen tanulmányból is kitűnik. Ha van "túlbizonyítás", akkor van "alulbizonyítás" is[4], ebben a körben tehát igyekszünk mindkét problémakörre - lehetőleg adekvát példák alátámasztásával - érdemben reflektálni. Mindazonáltal a téma aktualitását jelzi, hogy a Kúria az utóbbi időben - indirekt módon - többször is foglalkozott e jelenséggel, elsősorban a hatályon kívül helyezési okok vizsgálatának vonatkozásában.
- 1110/1111 -
A bizonyítás - túlbizonyítás kérdése mindenekelőtt jogi szemléletbeli alapokra vezethető vissza: az angolszász jogrendszerekben az "ésszerű kétség" (reasonable doubt) fogalmával találkozunk, amely mindössze egyfajta "erkölcsi bizonyosságot" (moral certainty) kíván meg a jogalkalmazó oldalán.
Az angolszász jogrendszerek beérik a "formális igazság" megállapításával. Ott a bizonyítás fő színtere a tárgyalóterem. A kontinentális jogrendszerben a nyomozás során lefolytatott bizonyításnak jóval nagyobb szerepe van. A magyar Be. szerint a nyomozás során a bizonyítékokat törvényesen kell beszerezni, a hangsúly a materiális igazság kiderítésén van. Az angolszász jogrendszerekben az elsődleges szempont a bizonyíték megbízható volta.[5]
A kontinentális jogrendszerekre - és legfőképpen magyar büntetőeljárásra - jellemző "minden kétséget kizáró bizonyítottság" (intime conviction standard) azonban az erkölcsi bizonyosságnál erősebb kategória, e differencia pedig elsősorban a bíróságok tevékenységében mutatkozik meg.[6] Bencze Mátyás szavaival: "a bizonyítási elvekben megmutatkozó különbségek az eljárási rendszerek eltérő funkcióból adódnak. A kontinentális jogrendszerek által támasztott követelmény a bizonyítottság magas szintjére vonatkozóan a bírói döntések nyilvános igazolásához és legitimálásához járul hozzá. A bíróságok fenntartják azt a látszatot, hogy kizárólag valós, nem pedig csak valószínűsíthető tényekre alapozzák döntéseiket; azaz a bizonyítéknak kétséget kizárónak kell lennie ahhoz, hogy értékelhető legyen."[7]
A nyomozás általában világossá teszi a vádló és a terhelt előtt egyaránt, mi várható a tárgyaláson, amely a legtöbb esetben már csak formalitás, s mint a ténymegállapítás és az igazságfeltárás "helyszíne" - igen alacsony hatásfokú. A tárgyalás inkább az olyan büntetőügyek elintézésére való, ahol ténylegesen vitás, hogy mi történt, ki a felelős, illetve bűnös-e, aki ellen az eljárás indult. Mondható tehát, hogy a kontradiktórius tárgyalás "bizonyos típusú" ügyek eldöntésének legjobb módja.[8]
A common law rendszerben is gyakorta panaszkodnak arra, hogy a tárgyalás időben nagyon elhúzódik, megjegyzik, hogy ha minden ügy tárgyaláson dőlne el, a büntető igazságszolgáltatás hamarosan összeroppanna.
A common law rendszerben a bizonyítás a felek dolga. A bíró arról dönt, hogy a bizonyítékok relevánsak, megengedhetőek-e, lényegében felügyeli a felek által végzett bizonyítást. Az ügy ebben a rendszerben ténylegesen felek jogvitája, melynek eldöntéséhez csupán az általuk kívánt mértékig szükséges az igazságot kutatni. A bíróság csak azokról a tényekről dönt, melyeket a felek bizonyítani kívánnak, s általában némi megütközést kelt, ha a bíró túlságosan aktív a tények feltárásában. Az esküdtszék pedig teljesen passzív, befogadó szerepet játszik: elvileg csak azt hallja és látja, amit a tárgyalást vezető bíró a jogvita eldöntéséhez szükséges ténynek tekint.
Az angolszász modellben nem a teljes igazságot, hanem az igazságnak azon részét kell a bírónak vizsgálnia, ami - az elébe vittek alapján - a jogvita eldöntéséhez szükséges. A jogvitát azonban a felek határolják körül. Ez pedig a rendelkezési jog elismerését és kiterjedt gyakorlását jelenti, amely fenntartásokat ébreszt az európai rendszer követőiben.[9] Így a bíró egyszerűen tényként fogadja el a felek által nem vitatott állításokat, ideértve azt is, hogy a vádlott bűnös, teendője "csupán" a büntetés kiszabása.
A terhelt bűnössége elismerésével a tárgyaláshoz való jogáról, vagyis arról mond le, hogy az esküdtszék előtt vitassa saját bűnösségét és annak bizonyítását a vádlóra hárítsa. A "guilty plea" (= a terhelt bűnösségre kiterjedő beismerő nyilatkozata) a bűnösség bírósági megállapítását feleslegessé teszi. Az angolszász rendszer soha nem téveszti szem elől azt, hogy a bűnösség kimondása bírósági közreműködést igényel, amint kriminális büntetést is csak bíróság szabhat ki.
Az európai nyomozó elvű tárgyalás alapfeladata az igazság megismerése és valamennyi releváns igaz tény feltárása, melyben a bírót igen nagy aktivitásra készteti, amikor "rábízza" a bizonyítás felvételét, illetve lefolytatását.
A bíró bizonyítási eljárásban betöltött funkciója többféle szerepfelfogással párosulhat.[10] Optimális esetben neutrális. Lehetséges azonban, hogy azonosul a váddal vagy a védelemmel. A védelem ilyenkor az ártatlanság vélelmének, illetve az in dubio pro reo elv érvényesülésének hiányára hivatkozhat.
A bizonyítás témakörében a bíró tárgyalási aktivitása vitatott terület. A Be a bizonyítás kötelezettségét a vádhoz telepíti. A vád bizonyítása a vádló feladata, ő viseli a bizonyítás terhét.[11]
A büntetőügyek gyorsítása során érdemes az angolszász modellt szem előtt tartani. Vannak olyan javaslatok, amelyek nemcsak a kiemelt jelentőségű ügyekben, hanem minden esetben kötelezővé tennék a tárgyalás határnapjának három hónapon belüli kitűzését. Ez akkor lehetséges, ha a bíróság elé csak a bonyolult, sokvádlottas ügyek kerülnének. "Amennyiben a bírónak nem kell a bizonyítás »technikai« jellegű lebonyolítására koncentrálnia, nagyobb kapacitása marad a bizonyítékok értékelésére, és arra, hogy a mérlegelési tevékenységéről az ítélet indokolásában számot adjon."[12]
A szabad bizonyítási rendszer téziséből fakadóan a bírósági általi bizonyítást és a bizonyítékok bíróság általi értékelésének normáit a tételes jog csak minimális szinten tartalmazhatja. A magyar büntetőeljárási törvény e kívánalomnak - alapelvi szinten - részben megfelel, hiszen leszögezi, hogy a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje, illetőleg a bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg (78. §).
- 1111/1112 -
Az elsőfokú bíróságok gyakorlatában esetlegesen előforduló "túlbizonyítás" törvényi okai közül mindenekelőtt kettőt emelnénk ki:
2.1. A törvény nem egyértelműsíti, hogy mely eljárási alanyt terheli a bizonyítási kötelezettség. Pontatlanul kijelölt munkamegosztást eredményez az a szabály, miszerint "ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására." Tudvalevő azonban, hogy az elsőfokú bíróságok többsége e megengedő szabály lehetőségével csak nagy ritkán él, elsősorban a megalapozatlan határozathozatallal kapcsolatos aggályok okán.
E jogértelmezési problémát úgy lehetne megoldani, ha a Be. világosan különbséget tenne a bíróság tényállás-felderítési, illetőleg a vádhatóság bizonyítási kötelezettsége között. Ennek elhatárolási kísérlete a jelenlegi törvényben is megmutatkozik, nevezetesen a tanúk "keresztkérdezéses" (295. §) kihallgatásának lehetőségével. Ez azonban még nem elégséges demonstrálása az eljárási funkciók elválasztásának: álláspontunk szerint e szisztémának (1) törvényi alapesetként kellene szerepelnie éspedig (2) a vádlottak, tanúk és szakértők esetében egyaránt.
2.2. Az elsőfokú határozatok hatályon kívül helyezéséhez vezető okok túlságosan széleskörűen és pontatlanul vannak meghatározva[13] (373. §), amely óhatatlanul teret enged a másodfokú bíróságok olykor önkényes jogértelmezésének. Az elsőfokú határozatokat hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságokat új eljárás lefolytatására utasító végzésekkel azonban az eljárás elhúzódik, az időmúlás pedig óhatatlanul "rányomja a bélyegét" a jogszolgáltató tevékenység minőségére is.
A Kúria több esetben is foglalkozott e problémával, amelynek keretében egyfelől meghatározta azokat az irányadó szempontokat, amelyeket hatályon kívül helyezési oknak lehet tekinteni.[14]
Mindemellett, a legfőbb bírói fórum részéről - a bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatával kapcsolatban 2012-ben végzett vizsgálatokat követően - felmerült az igény a büntetőeljárási törvény olyan módosítása iránt, mely alkalmas lehet a hatályon kívül helyezések számának csökkentésére.
A vizsgálatról készült összefoglaló vélemény szerint ennek eszközei az alábbiak lehetnének:
- a hatályon kívül helyezési okok szűkítése,
- az indokolási kötelezettség megszegésében megnyilvánuló feltétlen hatályon kívül helyezési ok megszüntetése, valamint
- a megalapozatlanság miatti hatályon kívül helyezésről szóló végzés ellen a fellebbezés lehetőségének megteremtése, melynek elbírálása, valamennyi alsóbb bírói fórum döntése esetén a Kúria hatáskörébe tartozna.[15]
Háger szerint "e perjogi eszköz valóban alkalmas lehet a kasszációs döntések számának csökkentésére, fel kell tenni azonban a kérdést, hogy ilyen eljárás összeegyeztethető-e azzal az alapvető elvvel, hogy a másodfokú bíróság nem ténybíróság, a tényállás megállapításának feladata ugyanis az elsőfokú bíróságé."[16]
A büntetőeljárás folyamata az eljárási szereplők tevékenységének kölcsönhatásából összetevődő, komplex tevékenység, emiatt a "túlbizonyítás" kérdése nemcsak bírósági szinten vizsgálandó. A jelenség okaként megjelölhető, hogy
- a nyomozati, illetőleg ügyészi szakaszban előforduló hibákat sokszor az elsőfokú tárgyaláson kell orvosolni[17]
- a Be. által használt szabad bírói mérlegelés intézménye ellenére - elsősorban a másodfokú bíróságok hatására - kialakultak olyan szokások, minták, amelyeket a - döntően első fokon eljáró - bírák tendenciózusan követnek (elsősorban a határozatszerkesztés terén).
A "túlbizonyítás" elsődleges okaként természetesen a tényállás megalapozottságára való törekvés jelölhető meg. A tényállás egyrészt a vádlott személyi körülményeire megállapított tényeket, a korábbi büntetéseivel kapcsolatos adatokat, másrészt a vádbeli bűncselekményre vonatkozó, múltbéli történeti eseményeket jelenti.[18]
A megalapozatlanság eseteit a Be. kifejezetten felsorolja. Így megalapozatlanság fordul elő
- a tényállás megállapításának hibái (pl. hiányosság, iratellenesség, helytelen ténybeli következtetések),
- az ügy kellő felderítésének hiányai, illetőleg
- az indokolási kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetén.
Ehhez számos bevett "klisé" társulhat, amelyek mentén a bíró dönt, mint például
- az okirat megbízhatóbb, mint a tanú,
- a büntetett előéletű személy mellett sokkal inkább érvényesül az ún. "rejtett bűnösségi vélelem" stb.
Ezek létező előítéletek, és gyakran odavezetnek, hogy a tényállás nem lesz kellőképpen felderítve, tehát a vádlott bűnösségét annak ellenére állapítja meg a bíróság, hogy azt minden kétséget kizáróan bizonyította volna. A megalapozatlanságra alapított fellebbezés legfontosabb hivatkozási alapja általában az, amikor a védő valamely adatnak, vagy ténynek a bizonyítási eljárásból való kimaradását sérelmezi. Itt arról van szó, hogy az elsőfokú bíróság korábban szándékosan nem adott helyt olyan indítványnak, amely a felelősség szempontjából lényeges kérdés(ek)-re kívánt volna rámutatni vagy a bíróság (és az eljárás többi szereplője) merő véletlenségből hagyott figyelmen kívül olyan tényeket, adatokat, amelyeknek befolyásuk lehetett volna az ítéletre.
Ugyancsak a megalapozatlanság kategóriájába sorolható az, amikor
- a bíróság olyan körülményt állapít meg tényként, amire az ügy irataiban nincs rögzített adat (l. a tényállás megállapítása ellentétben áll az iratok tartalmával), vagy
- az ítéleti indokolás teljes vagy részleges hiányban szenved. Ez utóbbi eset külön hatályon kívül helyezési okként szerepel a Be.-ben (l. 373. §), ami a logikus érvelés, az eljárási szerepelők megfelelő kioktatásának, a kiszámít-
- 1112/1113 -
hatóságnak a követelményét támasztja az eljáró bíróságokkal szemben.[19]
A felderítetlenség fogalma külön tisztázást igényel: egy ügy nemcsak akkor felderítetlen, ha a bíróság számára - a hatóságoknak felróható okból - nem állnak rendelkezésre az ítélethozatalhoz szükséges adatok, hanem akkor is, ha a ténymegállapítások fogyatékos adatokból születnek. Nem állapítható meg viszont akkor, ha a szükséges adatok eleve hozzáférhetetlenek (pl. az egyetlen szemtanú eltűnt).
A helytelen ténybeli következtetés esetében arról van szó, hogy a bíróság mindössze egyetlen lehetséges álláspontot fogad el (pl. nem egyedül, hanem többedmagával követte el a vádlott a bűncselekményt), de ez a megállapítás téves. Jelen logikai művelet egyébiránt azért áll "ingoványos talajon", mert a bíróság egyes - már megállapított - tények fennállása miatt feltételezi további tények fennállását is (pl. a vádlott egyedül nem tudta volna gyalog több km-es távolságba elcipelni az áldozatát). Ez azonban csak hipotézis, ami a védelem és a vád számára is támadási felületet jelenthet. Nem véletlen tehát, hogy az egyik leggyakoribb fellebbezési okról van szó.
A bíróság mérlegelési hibájára való hivatkozás tisztázása esetén mindenekelőtt az igényel magyarázatot, hogy mit is jelent maga a mérlegelés folyamata. A bíróság mérlegelési tevékenysége során a bizonyítékokat egyenként és összességükben, a közvetlenség elve alapján megvizsgálja, értékeli, és benső meggyőződése szerint dönt azok fennállásáról, illetőleg relevanciájáról. A "mérlegelés" kifejezés tehát tulajdonképpen egyfajta figyelemfelhívás a vád és a védelem számára, hogy a bírósági döntés támadható. Megjegyezzük, hogy a mérlegelő tevékenység keretében lezajló döntéshozatal inkább a tagadásban lévő terheltek esetében fordul elő.
Az elektronikus úton megvalósuló, a gazdasági-pénzügyi természetű bűncselekmények, a bűnszervezeti elkövetés stb. térhódításával az ügyek eldöntéséhez már nem elégséges az "általános bírói rutin", emiatt a bíróságok akarva-akaratlanul szakértői bizonyítás elrendelésére kényszerülnek, a szakvélemények bizonyító erejét pedig szinte sohasem kérdőjelezik meg.[20]
Itt olyan tanúkról van szó, akik az adott ügy vonatkozásában nyilvánvalóan nem tudnak érdemi információval szolgálni (63/2007. sz. ügy, Baranya megye; 24/2006. sz. ügy, Zala megye), de mivel a vádiratban indítványozva van a kihallgatásuk, ezért a bíróság - a későbbi hatályon kívül helyezést elkerülendő - idézi őket a tárgyalásra. Megjegyezzük, hogy a jellemző bírói attitűd a Fővárosi Bíróság büntető kollégiumának véleményéhez igazodva arra az álláspontra helyezkedik, miszerint "előzetesen nem dönthető el, hogy egy bizonyíték a vád alátámasztására vagy gyengítésére lesz alkalmas, ezért a bíróság minden rendelkezésére álló bizonyítékot köteles megvizsgálni és értékelni."
Varga Zoltán kúriai bíró értekezésének[21] nyomán megállapítható, hogy a jelenlegi Be. (sem) alkalmas arra, hogy a fiatal bírák elsajátítsák a határozatszerkesztés fortélyait. A szerző szerint mindezt szintén "oktatni, tanítani kell a fiatal kollégák számára". A tanulmány alapján a fő problémák a következők tényezőkben mutatkoznak meg:
• a bírák sok esetben nem a minőségi, hanem mennyiségi követelményeknek kívánnak megfelelni, emiatt gyakoriak a "monstre ítéletek";
• a határozatok nagy része feleslegesen, teljes egészében tartalmazza a vádirati tényállást annak ellenére, hogy a Be. 258. § (3) bekezdésének a) pontja csak a lényeg ismertetésére kötelezi a bíróságot.
Ezek a körülmények szükségképpen "túlbizonyításhoz" vezetnek, amely "súlyos csapdákat rejt magában, ugyanis a gyanútlan bíró olyan bizonyítási spirálba kerülhet, hogy észre sem veszi, hogy már rég nem a vád tárgyává tett cselekményt bizonyítja, mivel a bizonyítás eszközét észrevétlenül már a bizonyítás tárgyaként kezeli."[22]
a) A bíróság érdemi indokolás nélkül hagy figyelmen kívül bizonyítékokat (pl. azért, mert ellentmondásban áll a más bizonyítékokkal):
• a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 523/2006. sz. ügyében a bíróság nem fogadta el az egyik tanú vallomását, de azt nem tudhatjuk meg az indokolásból, hogy miért nem;
• a Bács-Kiskun megyei Bíróság a 3022/2005. sz. ügyben a bíróság a vádlott és az egyik mentő tanú egybehangzó vallomását "nem tartotta elegendőnek" ahhoz, hogy cáfolja a sértett előadását;
• a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 1559/2008. számú és a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság 201/2006. számú ítéleteiből szintén nem tudjuk azt meg, hogy miért nem fogadta el a bíróság a mentő tanúk végig következetes vallomását;
• ugyancsak nem tudjuk meg a PKKB 3503/2003. számú ítéletéből, hogy miért fogadja el annak a sértettnek a vallomását, aki teljesen másként nyilatkozott az ellopott értékekről és a bűncselekménnyel okozott rongálási kárról a nyomozás és a tárgyalás során.[23]
b) Potenciális tanúk kihallgatásának mellőzése:
• a 376/2007. számú ügyben (Békés megye) a bíróság arra való hivatkozással nem hallgatta ki a védelem által indítványozott tanút, hogy úgysem tudná tanúsítani azt, hogy a vádlott otthon volt-e a cselekmény elkövetésekor;
• a bíróság ténybeli meggyőződésével potenciálisan ellentétes eredményre vezető bizonyítási indítványok elutasításának további példája a Baranya Megyei Bíróság 52/2008. sz. ítélete: a bíróság annyival intézte el az elutasítást, hogy az nem cáfolhatná a megállapított tényállást.[24]
c) Az "egy tanú nem tanú" elv viszonylagos elfogadottsága:
Bencze tanulmánya alapján a bíráknak mindössze 25%-a nyilatkozott úgy, hogy egyetlen vallomás alapján marasztaló ítéletet hozna.[25]
- 1113/1114 -
d) A tényállás bizonyos részeire nézve nem történik semmilyen bizonyításfelvétel:
- A Tolna Megyei Bíróság 95/2007. sz. ügyében a bíróság részletesen bizonyította, hogy a vádlott tudott a gépkocsijában elhelyezett nagy mennyiségű kábítószerről. Azt a minősítő körülményt, hogy a kábítószer megszerzése forgalomba hozatal céljából történt, csupán az a tény alapozta meg, hogy a kábítószer mennyisége jelentős volt. A bíróság ez alapján zárta ki azt a lehetőséget, hogy csupán "saját fogyasztásra" szerezte meg a vádlott a szert, azt azonban nem vizsgálta, hogy az enyhébb megítélésű alapesetet megvalósító egyéb elkövetési magatartások megvalósulhattak-e (pl. "az ország területén átvisz").
- Hasonló érvelési problémával szembesültünk a Békés Megyei Bíróság 3/2007. számú ítéleti indokolásában, amelyben a bíróság a bizonyítás menetében csupán odáig jutott el, hogy a vesztegetésből származó pénz nem kerülhetett olyan módon a vádlotthoz, ahogy ő állítja (véletlenül "belesodorta"), de azt már nem tisztázta, hogy mi módon került hozzá a pénz valójában, és ténylegesen elfogadta-e a neki nem járó összeget.
- Azonban nem csupán bűnösséget megállapító, hanem felmentő ítéletek esetén is találkozhatunk ilyen típusú indokolási hiánnyal. A Tolna Megyei Bíróság a 30/2007. számú ügyében (pszichikai) bűnsegédként elkövetett kényszervallatás vádja alól mentette fel a vádlottat, arra hivatkozva, hogy a vádlott jelenléte nem hatott társára még szándékerősítőként sem, de arra nem válaszolt, hogy a szándékerősítés mely jeleit nem látta a bíróság bizonyítottnak, és miért nem.
- A 371/2009. számú ügyben (Somogy megye) a bírósági bizonyítás addig terjedt, hogy tisztázta: nincs bizonyíték arra, hogy vádlotton kívül más is járhatott az elkövetés helyén, de azt nem tudjuk meg, mi bizonyítja, hogy a cselekményt valóban a vádlott követte el.[26]
e) Az indokolási kötelezettség hiánya a bizonyítékok értékelése vonatkozásában:
Pl. a Mezőtúri Városi Bíróság a 79/2001. sz. ügyében még azt sem rögzítette, hogy melyik tanú mit nyilatkozott, csak annyit említett meg, hogy terhelő vallomást tettek a vádlottra.[27]
f) A nyomozati szakban tett, de a tárgyaláson visszavont beismerő vallomások megítélése:
Bencze tanulmánya nyomán a megkérdezett bírák majdnem 70%-a válaszolta azt, hogy a nyomozás során tett vallomást venné figyelembe. "Úgy tűnik tehát, hogy továbbra is az a szemlélet az erősebb, mely szerint a nyomozás során felvett bizonyítás az alapvető, a tárgyaláson már csupán az így beszerzett bizonyítékok hitelességének vizsgálata történik meg. A bírák többsége nem tart igényt a közvetlenség elvéből fakadó elsődleges tényállás-megállapítói szerepre. Ahogyan az egyik megkérdezett bíró jellemezte: a jelenlegi munkateher miatt örül, ha minél hamarabb "megszabadul" az aktától, és a nyomozati bizonyítékok felülbírálata sokkal időigényesebb volna, mint azok alapján ítélkezni.[28]
Mindemellett, a bírák jelentős része roppant kényelmetlenül érzi magát a "bizonyítás urának" szerepében, és szívesen átadná ezt a feladatot a vád képviselőjének."[29]
- A büntető eljárásban a felek 2,3%-ban javasolták kérdés feltételét.
- A szakértőtől a vádlottak az esetek 30%-ában kérdeztek közvetlenül.
- A szakértő az esetek 3,6%-ában jelezte, hogy adathiány van és 10%-ban kért további adatot.
- A szakértői bizonyítás többnyire a nyomozás során történik.
- A bírósági szakban kivételes a szakértő kirendelése, ha mégis, akkor az az első fok első, középső szakaszában történik.
- A szakvélemény adatai az alábbiak szerint oszlottak meg:
34 irat;
26 személyvizsgálat (ebből 20% elmeállapotra vonatkozott);
12 tárgyvizsgálat.
- A büntetőügyek 56%-ában szükséges több szakértő kirendelése, ezek azonban más-más szakterületről mondanak véleményt.
- Az elkésett szakvéleménynél 33%-ban írásban hívták fel a szakértőt a határidő betartására, 63%-ban azonban SEMMILYEN intézkedést nem tettek a bírák.
- A szakértők szakértelmével kapcsolatos megállapítások:
Egyes műszaki, gépjármű-szakértők nem rendelkeznek olyan speciális gyakorlattal, ami a büntetőügyhöz szükséges lenne.
Az orvos szakértőknél előfordul, hogy nem a büntetőjog által felvetett speciális kérdésekre válaszolnak.
A kevesebb gyakorlattal rendelkező elmeszakértők nem mernek állást foglalni abban a kérdésben, hogy a beszámítási képességre milyen hatással volt a betegség.
- A túlbizonyítás elkerülését támasztja alá a BH 2007.34.-es jogeset: újabb szakértői vélemény csak abban az esetben szükséges, ha a bíróság az egymásnak ellentmondó szakértői véleményekkel kapcsolatban a tárgyaláson meghallgatott szakértők nyilatkozata alapján nem tud megalapozottan állást foglalni arról, hogy melyik szakértő véleményét foglalja el bizonyítékként.
- A szakértői vélemény felhasználásának kérdései az érdemi döntés meghozatala során (Csere Katalin összegzése alapján):
A négy halálos áldozatot követelő közlekedési ügyben több különböző szakterülethez tartozó szakértőt vontak be a nyomozás során:
a) boncorvos;
b) személyazonosítás a szénné égett áldozatoknál;
c) terhelt alkoholos, kábítószeres befolyásoltsága;
d) műszaki szakértő a helyszínen
már a nyomozati szakban:
két kiegészítő igazságügyi orvos szakértői vélemény az alkoholos befolyásoltsággal kapcsolatban
A védő (illetve a védőváltás miatt védők) több esetben indítványozta műszaki és orvos szakértő kirendelését.
Az elsőfokú bíróság két igazságügyi szakértőt zárt ki arra hivatkozással, hogy tőlük pártatlan vélemény nem várható.
A joggyakorlat-elemző csoport végső megállapítása az volt, hogy a "szakértői csatározás" az eljárásjog visszaélésszerű gyakorlását eredményezte a fenti bűnügyben.
- 1114/1115 -
A túlbizonyítottság elméleti és gyakorlati megközelítési lehetőségei felvetnek mind eljárásjogi, mind perjogi kérdéseket azzal összefüggésben, hogy az adott állam eljárásjogi és perjogi szabályozása a bizonyítottság mely fokát tekinti az egyes ügyszakok tekintetében elégségesnek a tényállás feltártsága szempontjából, ehhez képest milyen tekintetben merülhet fel a túlbizonyítottság. Értelemszerűen e kérdéskör összefügg a szabad bizonyítás elvének érvényesítésével, annak megkötésével, ha az az eljárások és kapcsolódó perek olyan szintű elhúzódásához vezet, amely nem kívánatos annak anyagi és időbeli következményei miatt a felek és az eljárásban részt vevők számára. Függetlenül attól, hogy e témakör szükségszerűen magával von ügyszakokon átívelő tényezőket, amelyek leginkább a bírói munkateher, ügyelosztás igazgatási eszközökkel való befolyásolhatóságával, a tárgyalások kitűzésének rendjével kapcsolatosak, figyelembe kell venni az egyes ügyszakok jellegzetességeit is.
A közigazgatási perekben megjelenő bizonyítás sajátosan érvényesül az egyes külföldi közigazgatási perjogi szabályozásokban. A brit rendszerben például - figyelemmel a megelőző közigazgatási eljárásra és az ott lefolytatott bizonyításra - a Polgári Perrendtartás (Civil Procedure Rules) közigazgatási pereket szabályozó 54. része (Part 54) és az arra épülő precedensjogi gyakorlat csak abban az esetben engedi meg a ténybizonyítást, ha az a döntés jogszerűségének megállapításához szükséges, egyebekben a bíró nem engedélyezheti az erre szolgáló perjogi eszközöket. A német rendszerben bizonyos korlátok között lehetséges ténybizonyítás lefolytatása, azonban a jogszerűségi kontrollra tekintettel itt is azokban az esetekben kerülhet erre sor, ha az a döntés jogszerűségének a megítéléséhez szükséges. Jogi szabályozással kapcsolatos bizonyítás felvételére nem kerülhet sor, a német közigazgatási perrendtartás (Verwaltungsgerishtsordnung; VwGO) egyértelműen érvényesíti a "iura novit curia" elvet, azaz, hogy a jogot ismeri a bíró. Ez a megközelítés bizonyos mértékben hat a kereseti kérelemhez kötöttség oldására is a német jogban.
A közigazgatási ügyszak magyar részről is megjelenő egyértelmű sajátossága, hogy megelőzi a hatósági ügyszak, amelynek része volt a tényállás feltárását célzó bizonyítási eljárás. Ahogy a Szakértői bizonyítás kérdéseivel foglalkozó joggyakorlat-elemző csoport szerint a közigazgatási eljárás és a peres eljárás egymásutánisága, és egymásra hatása veti fel a legtöbb jogkérdést.[30] A bíró ehhez képest dönthet további bizonyítás elrendeléséről, amely elvezethet a túlbizonyítás kérdéséhez.
Ettől értelemszerűen el kell különíteni, amikor a bizonyítás ismételt felvétele (újabb szakértő kirendelésével) nem a tényállás tisztázásához kötődik, hanem a jogkövetkezmények megállapításához (ennek egyértelmű példáját képezik a kisajátítási ügyekben a kártalanítás összegének ismételt megállapítására kirendelt szakértők). Ez a Bevezetés fogalmai szerint a jogszerűen mellőzhető bizonyítás kategóriájába tartozhat. Hasonló dilemmaként vetődik fel ingatlan-nyilvántartási ügyekben annak kérdése, hogy az ingatlanügyi hatóság által a formai követelményeknek nem megfelelően elkészített okiratok érdemi hatósági elutasítása mellett rendszeressé váltak a bíró általi hiánypótlásra való felhívások. Ez kevésbé értékelhető a túlbizonyítás körében, de ettől függetlenül az eljárás elhúzódásához vezethet. Emellett jelen anyag röviden részletezi az adójogi terület egyes jellegzetességeit is.
Számtalan olyan egyedi jellemzőt a közigazgatási perjogban találunk, amelyet a túlbizonyítottság esetében vizsgálni lehet.
A hatósági és a perbeli tényállás összefüggéseit illetően a Pp. nem tiltja, hogy a felperes előadjon olyan új tényeket, amelyek nem képezték részét a hatósági ügyszaknak, mivel a hatósági álláspont hiányában nem volt tudatában, hogy annak mekkora a relevanciája. Ennek révén a határozati tényállás maga is utóbb alakul. Ennek révén hivatkozhat a felperes a határozati tényállás önmagában vett ellentmondásosságára, vagy új tényeket is felhozhat ennek bizonyítására. A közigazgatási perjoggal foglalkozó joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye alapján ez meglévő jelenség.[31] Ebben a körben tehát el lehet fogadni azt az elvi álláspontot, hogy a közigazgatási per nem az alaptényállás felfektetésének területe, ugyanakkor nem zárható ki a határozati tényállás utóbb bekövetkező "mozgásba lendülése", amelyet az említett közigazgatási perjoggal foglalkozó joggyakorlat-elemző csoport a keresetváltoztatás megkötése kapcsán értékelt. Ez a fajta részben adagolt feltárása a tényállásnak akkor alapozhatja meg a Ket.-beli tényállás-feltárási kötelezettség megsértését, amennyiben például adott eljárási cselekmény megtételét jogszabályi kötelezettség írja elő, ugyanakkor ez a kör viszonylag szűk.[32] A felperes bizonyítékok előterjesztésére vonatkozó a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: a Pp.) 164. §-a szerinti kötelezettsége felöleli annak lehetőségét is, hogy bemutathassa valamely már meglévő határozatban foglalt tényállási elem cáfolatát.[33] Ebben a tekintetben nem minősül a túlbizonyítottság miatti elhúzódás esetének e lehetőség biztosítása, amely kérdésben maga a Kúria is állást foglalt.[34]
Felmerül annak is a kérdése, hogy miképpen alakul a bizonyítási sztenderd, miképp hat ki az alperes perbeli bizonyítása az alperesi határozatra. Ebben a körben nemcsak a felperes, hanem az alperes is képes a határozati tényállás "mozgásba lendítésére". Szakirodalmi álláspont alapján elfogadhatónak tartjuk annak korlátozását, ha az alperes nem szűken az említett felperesi bizonyításra reagál, hanem az egész határozati tényállást hozza mozgásba. Utóbbi eset fordulhat elő olyan alperesi bizonyítás esetén, amely pusztán ellensúlyozni igyekszik az egyébként elfogadható felperesi állítást, így a tényállás-megállapítás során végzett mérlegelésben játszhat szerepet, megerősítve a határozat eredeti következtetésének helyességét, ugyanakkor nem kötődik közvetlenül a felperesi perbeli tényállításhoz - kü-
- 1115/1116 -
lönösen, ha a felperes perbeli előadását a hatósági ügyszakban az alperes teljes mértékben figyelmen kívül hagyta.[35] Az ilyen megfontolások gyakorlati megvalósítása inkább pervezetési, ekként bírói képzés keretében lehetséges. Ráadásul a közigazgatási területre különösen jellemző, hogy a hatósági eljárás és a közigazgatási per bizonyítási sztenderdjeit nem lehet egységesen kezelni a közigazgatási perek egészére nézve, hiszen az uniós jog és egyéb nemzetközi szerződések sajátos követelményeket is támasztanak egyes ágazatokban.[36]
Általános perjogi kérdés különös kérdéseként merül fel a szakértői bizonyítás szerepköre. A Szakértői bizonyítás kérdéseivel foglalkozó joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye alapján a közigazgatási eljárásban készített szakvéleményt egyértelműen szakvéleménynek kell tekinteni, és nem "csupán" az alperes véleményének; ugyanúgy, mint ahogy a közigazgatási határozatot megalapozó egyéb bizonyítékokat (pl. a tanúvallomás, a szemle jegyzőkönyve) sem lehet figyelmen kívül hagyni.[37] Ugyanakkor a két egymást követő eljárási szakasz egymással való összefüggéseit illetően azt is lefektette az összefoglaló vélemény, hogy a felperes a közigazgatási eljárásban készült szakvélemény vitatása nélkül érdemben nem támadhatja a határozatot, amely bár lehet indoklás nélküli, a keresetlevélnek már tartalmaznia kell azt (a 30 napos perindítási határidő miatt).[38] Ebben a tekintetben mindenképpen felmerül a kérdés, hogy a közigazgatási ügyszakban egyáltalán van-e lehetőség a túlbizonyítottság szakértői eljárások visszaszorításával való elkerülésének.
A szakkérdésre alapított közigazgatási döntés a perben érdemben - és nem eljárásjogi okból - alappal csak akkor vitatható, ha a felperes indítványozza igazságügyi szakértő kirendelését.[39] A szakértői véleményen alapuló közigazgatási döntés ugyanis mindig szakkérdésről dönt, ebben a körben pedig a bíróság csak szakértő bevonásával, és csak a közigazgatási határozatot meglapozó szakértői véleményt eredménnyel cáfoló, vagy éppen megerősítő szakértői vélemény alapján foglalhat állást.[40] Az összefoglaló vélemény egyértelmű és megfontolandó javaslatot tesz a kirendelésekkel összefüggésben, eszerint: "a Pp. 182. § (3) bekezdését azzal, hogy más szakértő kirendelésére - javaslatunk szerint - csak akkor kerüljön sor, ha a perszakértő meghallgatása mellett a közigazgatási eljárás szakértőjének meghallgatására is sor került. Más szakértő kirendelése ugyanis csak akkor indokolt, ha az ellentétek a meghallgatásokkal sem oldhatók fel".[41] Emellett értékelhető álláspontot fogalmazott meg a Közigazgatási Bírák Egyesületének 2014. évi Országos Értekezlete, amikor javaslatot tett a Pp. 183/A. § (2) bekezdésének[42] analóg alkalmazásával arra, hogy a közigazgatási szakaszban eljárt szakértő szakvéleménye ugyanolyan bizonyítási eszköznek minősüljön, mintha a szakvéleményt a perben kirendelt szakértő terjesztette volna elő.[43] Hangsúlyozni kell, hogy ebben az esetben a Pp. szerinti "azonos szakkérdés" nem áll fenn, a kérdések csak nagyobb részben lesznek azonosak. A felperes által indítványozott szakértő kirendelésnek alapvetően már az lesz a tárgya - miként ma is az -, hogy miért nem elfogadható a közigazgatási eljárásban keletkezett szakvélemény.[44]
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. tv. (a továbbiakban: a Ket.) 50. § (5) bekezdése értelmében: "[a] hatóság szabadon választja meg az alkalmazandó bizonyítási eszközt. Törvény előírhatja, hogy a hatóság a határozatát kizárólag valamely bizonyítási eszközre alapozza, továbbá jogszabály meghatározott ügyekben kötelezővé teheti valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, illetve előírhatja valamely szerv véleményének a kikérését". Ebben a tekintetben részben kötött bizonyítási rend a hatósági ügyszakban nem zárja ki az összefoglaló vélemény alapján annak vitatási lehetőségét a közigazgatási per folyamán: "közigazgatási eljárásban ilyen módon kirendelt szakértő véleményét is természetesen vitathatja a felperes, azt nem köteles elfogadni. Ha pedig a per eldöntése szempontjából szakkérdésben kell állást foglalni, akkor lehet, sőt ki is kell rendelni az igazságügyi szakértőt. A közigazgatási eljárásban készített szakvélemény nem helyettesítheti a perbeli szakvéleményt. A bírósági jogorvoslatot üresítené ki, és ellentétes lenne a bizonyítás perrendi szabályaival, ha ez nem így lenne."[45] Ebben a tekintetben a Kúria elvi éllel mondta ki, hogy "a felperes igazságügyi szakértő kirendelésére irányuló bizonyítási indítványát nem lehet elutasítani arra hivatkozással, hogy azt a közigazgatási eljárásban érvényesülő kötött bizonyítási rend »felszabadításaként« lehet értékeli" (Kfv. I. 35.5536/13.).
A felperes gyakran keresetének alátámasztására ún. "magánszakértői" véleményt nyújt be. Ez alkalmas lehet arra, hogy az ítélkező bíróban kellő kételyt támasszon a korábbi szakvélemény ítélkezés felhasználhatósága körében.[46] Az előkészítő irat magánszakértői véleményként történő megnevezése valójában annak függvénye, hogy a beadványt a fél saját előadásaként nyújtja-e be, vagy különleges szakértelmet igénylő szakkérdésre hivatkozva megnevezi annak készítőjét.[47] Kétségtelen, hogy a szakértői protokollt a magánszakértő sem lépheti át, így ugyanúgy elfogulatlan véleményt kell előterjesztenie magán- és kirendelt szakértőként, bár a magánszakértő és a perben érdekelt bármely fél közötti viszony ezt a követelményt a gyakorlatban felülírhatja.
Lényeges a Dolgozatnak az a megállapítása, hogy a magánszakértői vélemény soha nem léphet a bíróság által kirendelt szakértő véleményének a helyébe.[48] A magánszakértői vélemény kapcsán fontos azt hangsúlyozni, hogy annak ütköztetési rendjét és bizonyítékként való értékelését a Ket. részletesebben szabályozza. Annak 59. § (5) bekezdése előírja, hogy ha ugyanazon bizonyítandó tényre készített szakvélemények között - azaz, ha az ügyfél
- 1116/1117 -
is benyújt szakértői véleményt, melyet a peres eljárásban magánszakértői véleményként jelölnénk - az ügy eldöntése szempontjából lényeges szakkérdésben olyan eltérés van, amely a szakértőktől kért felvilágosítással vagy más módon nem tisztázható, a hatóság másik szakértőt rendel ki, aki abban a kérdésben foglal állást, hogy a szakvélemények közötti eltérés mire vezethető vissza, szükséges-e bármelyik szakvélemény kiegészítése.[49]
Kisajátítási perek esetében az ismételt szakértői kirendelés oka gyakran a jogkövetkezmények megállapításához kapcsolódik, így a kártalanítás összegének ismételt megállapítására vonatkozik, nem pedig a tényállás további tisztázására szorítkozik. A kapcsolódó tárgyban létrehozott joggyakorlat-elemző csoport is megemlítette az ilyen módon lefolyó hatósági szakértői bizonyítás egyes problémás pontjait: a forgalmi érték megállapítása érdekében beszerzett összehasonlító adatokra hivatkoznak, amely adatok mögötti ingatlan tényleges jellemzőit nem ismerik meg, az értéknövelő és -csökkentő tényezők kapcsán pedig a szakértők gyakran hivatkoznak nehezen számon kérhető szakmai szokásokra. Módszertanilag az adatokat a NAV szolgáltatja az ingatlanok forgalmiérték-adatainak szolgáltatási rendjéről és az adatszolgáltatás igazgatási szolgáltatási díjairól szóló 33/2007. (XII. 23.) PM rendelet alapján. Ugyanakkor a szolgáltatott adatok nem biztos, hogy alkalmasak a fő paramétereiben egyező (vagy hasonló) ingatlanok esetében az összehasonlításra, hiszen csak az adásvételi szerződés tartalmi ismerete adhat releváns információt.[50] Emellett a kisajátítás folytán egy "kényszerértékesítéssel" állunk szemben, amely nem hasonlítható a magánjogi szerződésen alapuló ingatlanforgalom adataival.[51]
A hatósági eljárásban alkalmazott fenti gyakorlat stabilizálódásának részbeni oka az, hogy az ügyfél számára még mindig reményt jelenthet a bírósági út igénybevétele, amikor meggyőződése szerint a hatóság helytelen értékadatokat állapít meg.[52] Bár a bírói gyakorlat szerint rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni, több szakértőt csak különböző szakkérdések felmerülése esetében lehet kirendelni (Kfv. III. 37.244/2011/7.), ez nem feltétlenül érvényesül a gyakorlatban. Éppen a szakértelem hiánya és a korábban jelzett, szakvéleményből hiányzó jogszabályi - illetve szabvány hivatkozások nélkül a szakértő meggyőző erején, a szakmai szokások bemutatásán múlik, hogy a bíróban a szakvéleményt elfogadó meggyőződés kialakul-e vagy sem. Abban az esetben könnyebb dolga van a bírónak, ha a perszakértő a hatósági eljárás során kirendelt szakértővel egyező álláspontra jut.[53] Ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok alapján ez kivételes.
A Pp. 182. § (3) bekezdése szerint, ha a szakvélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértői véleménnyel, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér, a szakértő köteles a bíróság felhívására a szükséges felvilágosítást megadni. E jogszabályhelyre hivatkozással gyakran találkozunk olyan kúriai döntéssel, amely szerint a szakvélemények közötti ellentmondásokat - szükség esetén a szakértők meghallgatásával - fel kell oldani (Kfv. IV. 37.772/2012/10.). Ennek módszerére azonban egzakt megoldási javaslat nincs. A Kúria megállapította egyik döntésében, hogy a "felperes által csatolt magánszakértői vélemény a felperes mint - az alperesi közigazgatási határozatot támadó - fél előadásának tekintendő" (Kfv. IV. 38.029/2010/9.) - ahogyan az az általános megállapítások tekintetében is egyértelművé vált.
A túlbizonyítottság kérdését külön kell vizsgálni az ingatlanügyi hatóság döntéseivel kapcsolatos perekben, amely kérdésre az ingatlan-nyilvántartási joggyakorlat-elemző csoport külön figyelmet fordít. Figyelemmel az ingatlanügyi hatóság regisztratív hatáskörére és annak különféle perjogi következményeire, ebben a körben bizonyításnak rendkívül szűk körben lehet helye, így a klasszikus "túlbizonyítottsági" kérdéskör igazából nem merül fel ezen a területen.
Az eljárások elhúzódásának azonban itt is van egy elvi, s olykor a gyakorlatban megjelenő lehetősége. Az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés alapjául szolgáló okiratokkal kapcsolatban a polgári jogi és az ingatlanügyi jogszabályok szigorú formai követelményeket írnak elő, amelyeket az ezek elkészítésére jogosult személyek nem minden esetben teljesítenek hiánytalanul. Ebben az esetben a kérelmet el kell utasítani, s jellemzően az ingatlanügyi hatóságok így is járnak el. Azonban ezen, a formai követelményeknek nem megfelelően elkészített okiratok érdemi hatósági elutasítása mellett rendszeressé váltak a bíró általi hiánypótlásra való felhívások, amelyek az anyagi igazság érvényesítését szolgálják, azaz azt, hogy formai hibák miatt nem kerüljön kedvezőtlen helyzetbe az érintett fél.
Ebben az esetben lehetőség lenne a bírói gyakorlat olyan alakítására, hogy ilyen hiánypótlásokra ne kerülhessen sor - amely gondolatot egyes elméleti szakemberek meg is fogalmazták[54] -, azonban egy ilyen szigorú, a közigazgatási eljárásokat lerövidítő megközelítés számos nem várt következménnyel is járna. Ezek közé tartozik, hogy ebben az esetben a formai okok miatt sérelmet szenvedett fél nagy valószínűséggel a polgári bíróságokhoz fog fordulni, jellemzően kötelmi (kivételesen dologi) igénnyel, amely növelheti a polgári bíróságok ügyterhét. Másrészt ez a bírói gyakorlat - mint jeleztük - az anyagi igazság érvényesítését célozza elsősorban.
Így álláspontunk szerint elsőként meg kell vizsgálni, hogy az ilyen, a jogszabályban foglaltaknál megengedőbb gyakorlat fenntartását mennyiben tarthatja indokoltnak a legfőbb bírói fórum. Az ingatlanügyi eljárásokban azonban ezen túl az eljárások elhúzódásához egyéb, a bírósági eljárásokon kívüli elemek is hozzájárulhatnak. Így különösen a rendkívül változékony jogszabályi környezet, az alkalmazandó jog azonosítása is gyakran komoly előkérdésként jelenik meg, amely megnehezíti a döntést. Így az ingatlanügyi hatóságok eljárásai kapcsán a hiánypótlásokra elrendelésére, valamint az egyéb, jogi kérdések tisztázásának elemzésére terjedhet ki a vizsgálat.
- 1117/1118 -
A túlbizonyítottság szempontjából az adóügyek nem különülnek el élesen az általános közigazgatási ügyektől. Ebben a kérdéskörben csak bizonyos megállapítások fogalmazhatóak meg:
Az adóigazgatási eljárásban az adóhatóság feladata a tényállás tisztázása. Ennek folyamán köteles az adózók mellett szóló tényeket is feltárni. Az adózók szokás szerint arra hivatkoznak az adóperben, hogy az adóhatóság megsértette az előbbi szabályt, amelyet az Art. 97. § (6) bekezdése fektet le.[55] A kutatás egyik módszere lehetne a kereseti kérelmek vizsgálata abból a szempontból, hogy arányaiban mennyi ügyben hivatkoznak az Art. előbbi bekezdésére, mennyiben állapítja meg a bíró az előbbi bekezdés megsértését, mennyiben folytatják le a perben az adóigazgatási eljárásban elmulasztott bizonyítást és mennyiben kötelezik az adóhatóságot új eljárás lefolytatására a tényállás feltáratlansága miatt. Ezek a kérdések tulajdonképpen a túlbizonyítottság előkérdései. Ebben a tekintetben azonosítható egy-két értelmezési pont: mihez képest túlzó a bíróság előtt folyó bizonyítás, illetve az adóhatóság megfelelően elvégzi-e a bizonyítással kapcsolatos feladatát.
A fentiek miatt nem tud teljesen kibontakozni az a gyakorlat, hogy a pert tárgyaláson kívül bírálják el. A Pp. 338. § (5) bekezdése ugyanis úgy szól, hogy nem lehet a pert tárgyaláson kívül elbírálni, ha - az okirati bizonyítást ide nem értve - bizonyítást kell lefolytatni. Ha a bizonyítás lefolytatásának szükségessége a tárgyaláson kívüli elbírálás során merül fel, a per elbírálására a bíróság tárgyalást tűz ki.
A szakértők szükségessége az adóügyekben időről időre megkérdőjeleződik a szakmában, ahogyan azt informális beszélgetéseken hallani lehet. Példaként a könyvszakértő kirendelése hívható fel. Lehet-e szakkérdésként kezelni a számviteli kérdéseket? Erre lehetséges úgy válaszolni, hogy a bírónak ismernie kell az irányadó jogot, amelynek részét képezi a számviteli szabályozás is. Jogkérdések megválaszolása nem tartozik a szakértő kompetenciájába. A szakértő teljes mellőzése az adóügyekben azonban nem lehet reális elképzelés. A szakértő szükségessége különösen két ügycsoportban jól kimutatható. Az egyik a transzferárazás. Ebben az esetben speciális - alapvetően közgazdaságtani - tudásra van szükség ahhoz, hogy a szokásos piaci ár meghatározására szolgáló módszert meg lehessen ítélni. A másik az innovációs járulék csökkentése. Míg az adóigazgatási eljárásban kizárólag a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala kérhető fel szakvélemény elkészítésére, addig az adóperben - a szabad bizonyítás elve miatt - más személy, illetve szervezet is. Azt megállapítani, hogy egy vállalti innováció olyannak minősül-e, mint amely megalapozza a járulék csökkentését, a bíró önmagában nem képes, különös tekintettel arra, hogy az adóhatóság már rendelkezik egy olyan szakvéleménnyel, amelyből nemleges válasz következik.
Nagyon fontos, hogy a jogviszonyok alapvetően eltérő jellege miatt a büntetőeljárásban kirendelt szakértők véleménye sok esetben használhatatlan a közigazgatási eljárásokban: vagy azért, mert nem a tárgyidőszaki megállapításokat érintik, vagy azért, mert a közigazgatási anyagi jogi szabályok alapján a büntetőeljárás szakvéleményében foglaltak a közigazgatási perben nem értékelhetők. A büntetőeljárás jól elkészített szakvéleménye azonban adott esetben szükségtelenné teheti, hogy a közigazgatási perben ugyanarra a tényre, körülményre igazságügyi szakértőt kelljen kirendelni. Ugyanakkor a büntetőeljárásban hozott felmentő ítélet nem jelentheti automatikusan, hogy az adóperben ne lehetne elmarasztalni a felperesi adózót. A két eljárásnak más a célja, más az anyagi/eljárási jogszabályi háttere.[56]
1. Elővizsgálat által azonosított jogalkotási/törvénymódosítási szükségletek
A jelen írás által lefolytatott elővizsgálat egyértelműen feltárt olyan pontokat, ahol a további vizsgálat helyett egyértelműen azonosíthatóak a jogalkotási/törvénymódosítási szükségletek. Általános jelleggel - vagy akár a folyamatban lévő hatósági eljárásjogi és perjogi kodifikációs munkálatok e tekintetben való újragondolásával - a jogalkotó megfontolására érdemes felvetéseket tártak fel a joggyakorlat-elemző csoportok.
A szakértői tevékenységgel kapcsolatos joggyakorlat-elemző csoport munkája azonosította annak igényét, hogy a közigazgatási szakaszban eljárt szakértő szakvéleménye ugyanolyan bizonyítási eszköznek minősüljön, mintha a szakvéleményt a perben kirendelt szakértő terjesztette volna elő, valamint javaslatot tett a hatósági és a közigazgatási ügyszak szakértőjének együttes meghallgatásának intézményesítésére.
Kisajátítási ügyekben a joggyakorlat-elemző csoport tagjának véleménye alapján "fel kell adni azt a szemérmes álláspontot (jogszabályban rögzített módon), hogy a perben kirendelt szakértő csak a bíró(ság) által megfogalmazott szakkérdéseket köteles megválaszolni. El kell ismerni azt a felek által gyakran kifogásolt szakértői megállapítást, magatartást, amely a tényállás megállapításának része, tevékenységük során a bírósági döntéshozatalnak mintegy részeseivé válnak".[57] Ezen túlmenően a célszerű lenne annak a szakvélemény bevezetőjében történő rögzítése, hogy a szakértő a feladata ellátásához milyen szakmai jártassággal, képesítéssel rendelkezik. Ez biztosan hozzájárulna a szakvélemény objektívebb értékeléséhez, az új szakértő kirendelésének indítványozását a felek talán alaposabban átgondolnák. A szakértők szerinti különbségtétel fenntartása nem indokolt. Az a szakértő, aki az igazságügyi szakértői névjegyzékben szerepel, ezen "minőségét" akkor sem veszíti el, ha a fél magán megrendelésére készít szakvéleményt.[58] Végső soron felmerülhet annak törvényi rögzítése is, hogy a hatósági szakértő tevékenységét illetően a további szakértők peren belüli kirendelését ahhoz köthetné a jogalkotó, ha (1) nem volt megfelelő a kirendelés; (2) ellentmondásokat tartalmaz a szakvélemény; (3) a szakvélemény egyéb tényállási elemekkel ellentétben áll. Ugyanakkor ennek gyakorlati törvénybe iktatását hosszabb egyeztetés kell hogy megelőzze.
2. További ágazati vizsgálati lehetőségek
Ahogyan e írás szerkezete is visszatükrözte, hogy az ágazatoktól független általános közigazgatási perjogi jelleg-
- 1118/1119 -
zetességek egyöntetű vizsgálata és esetleges újraszabályozása a túlbizonyítás csökkentése érdekében egyértelmű ágazati akadályokba is ütközhet, hiszen a vonatkozó rezsim (konkrétan a bizonyítási sztenderdek) ágazatról ágazatra eltérőek lehetnek, amelyre egyúttal kihatással lehet az uniós és egyéb nemzetközi szabályozás is.
Ingatlanügyekben azt lehet megvizsgálni, hogy az anyagi igazság érvényesítését szolgáló bírói gyakorlat esetleges megváltoztatása vagy annak megtartása jelenti-e önmagában a bírósági terhek növekedését/csökkentését. Így a hiánypótlások elrendelésére, valamint az egyéb, jogi kérdések tisztázásának elemzésére terjedhet ki a vizsgálat.
Az Art. idézett bekezdésére vonatkozóan további vizsgálat tárgyát képezheti mennyiben állapítja meg a bíró e bekezdés megsértését, mennyiben folytatják le a perben az adóigazgatási eljárásban elmulasztott bizonyítást és mennyiben kötelezik az adóhatóságot új eljárás lefolytatására a tényállás feltáratlansága miatt. E kérdések tulajdonképpen a túlbizonyítottság előkérdései közé tartoznak.
3. Ügyszakoktól független szervezeti-igazgatási dilemmák
Hangsúlyozni kell, hogy a túlbizonyítottság csökkentése szükségszerűen magával vonja az ügyszakokon átívelő tényezők vizsgálatának szükségességét is, amelyek leginkább a bírói munkateher, ügyelosztás igazgatási eszközökkel való befolyásolhatóságával, a tárgyalások kitűzésének rendjével kapcsolatosak. E dilemmák pedig sok tekintetben pervezetési kérdésként, oktatási-továbbképzési úton, esetlegesen igazgatási eszközökkel ragadhatóak meg.
Az Európa Tanács intézményei közül a Miniszteri Bizottság, az Európai Bírák Konzultatív Tanácsa (CCJE), illetve az Igazságszolgáltatás Hatékonyságának Európai Bizottsága (CEPEJ) foglalkozott érdemben a hatékony és időszerű igazságszolgáltatás eljárási kérdéseivel. A fenti intézmények mélységében nem érintették a bizonyítás elméleti és gyakorlati problémáit, mert ez a tagállami bíróságok ítélkezési gyakorlatának tartalmi elemzését és értékelését tette volna szükségessé, ami - az Emberi Jogok Európai Bíróságától eltekintve - túlmutatna az Európa Tanács mandátumán.
Ettől függetlenül a fenti intézmények egyes dokumentumaiban találhatók olyan megállapítások és ajánlások, amelyek a bizonyítás és túlbizonyítás körében nem érdektelenek.
A Miniszteri Bizottság R (84) 5 számú ajánlása a polgári eljárás alapelveiről úgy fogalmaz, hogy a bírónak felügyelnie kell a bizonyítási eljárást, és proprio motu jogosítványokkal kell rendelkeznie arra, hogy kizárja azokat a tanúkat, akiknek vallomása az ügyben irreleváns, illetve korlátozza egy adott tény bizonyítására beidézhető tanúk számát (Principle 3). Az ajánlás előirányozza, hogy a felek kereseti kérelmüket, kifogásaikat és védekezéseiket az eljárás lehető legkorábbi szakaszában - de mindenképpen az előkészítő szak lezárása előtt - terjesszék elő, és a másodfokú eljárásban főszabály szerint csak olyan tényekre lehessen hivatkozni, amelyek az elsőfokú eljárásnak is tárgyát képezték (Principle 5). Az ajánlás - konkrétabban nem részletezett - rugalmasabb bizonyítási szabályokat javasol sürgős ügyekben, nem vitatott követelések esetén, illetve olyan eljárásokban, amelyeknek tárgya közlekedési baleset, munkaügyi jogvita, lakásbérleti szerződés, valamint egyes családjogi jogvitákban, különös tekintettel a tartásdíj módosítására (Principle 8).
A CCJE (2004) No. 6 véleménye az észszerű időn belüli tisztességes eljárásról bevezeti az arányosság követelményét a polgári pervezetéssel kapcsolatban. Ennek értelmében a felek elvárhatják az ügy jelentőségével és a pertárgyértékkel arányos költségű igazságszolgáltatást, másrészt viszont valamennyi peres fél jogosult arra, hogy a bíróság ügyének tárgyalására az üggyel arányos időt és erőforrásokat használjon fel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bírónak egy adott ügy tárgyalása során az ésszerűen felhasználható időt és erőforrásokat az igazságszolgáltatási szervezet globális erőforrásaira és a többi peres fél jogos várakozásaira is tekintettel kell kalkulálnia (104-105. pontok). Az arányosság követelményének ilyen értelmezése a bizonyítási eljárásra és a bizonyítási standardokra is kihatással lehet.
A CCJE (2008) No. 11 véleménye a bírósági határozatok színvonaláról úgy fogalmaz, hogy a bíróságnak mérlegelnie kell a bizonyítékok jelentőségét az ügy elbírálása szempontjából. (43. pont), és határozatában csak azokra a felvetésekre kell reagálnia, amelyek az ügy elbírálására érdemben kihathatnak (39. pont).
A CEPEJ (2006) 15 jelentése a bírósági eljárások időtartamáról tipikus elhúzódási okokként említi azt, hogy a bíróságok nem képesek hatékonyan biztosítani a tanúk megjelenését, a szakértők kirendelésének elhúzódását, a szakértők mulasztását a határidők tekintetében, a kirendelésnek nem megfelelő tartalmú (pl. azon túlterjeszkedő vagy hiányos) szakvéleményeket (39., 42-43. oldalak). A CEPEJ (2014) 14 irányelve az igazságügyi szakértőkről úgy fogalmaz, hogy a szakvélemény ésszerű időn belül, de legkésőbb a megszabott határidőben kell előterjeszteni (90. pont). Az említett irányelv azonban biztosítja a felek jogát a szakértő személyének kifogásolására (128. pont), a szakvélemény felülvizsgálatára vagy saját szakértő igénybevételére az eljárásban (129. pont), ami az adott esetben az eljárások jelentős elhúzódását eredményezheti.
A túlbizonyítás jelenségének vizsgálat - legalábbis ami az objektív elemeket illeti - leginkább alkalmas eszköznek az ügyiratok tanulmányozása és feldolgozása szolgálhat alkalmas eszközül. A szubjektív elemek vizsgálata, különösen ami a bírák meggyőződésének kialakulását illeti, az aktavizsgálat kevéssé alkalmas; erre leginkább a bírákkal készített interjúk lehetnek megfelelőek.
Az aktavizsgálat arra is lehetőséget nyújt, hogy a túlbizonyítás jelenségét elhelyezzük az eljárás kontextusában, és megvizsgáljuk azt a kérdést, hogy a túlbizonyítás mennyiben járul hozzá az eljárások elhúzódásához, milyen okokra vezethető vissza, milyen összefüggést mutat a pervezetés hiányosságaival, a felek perbeli - adott esetben kifejezetten a per elhúzását célzó - magatartásával, más eljárásoknak a polgári eljárásokra gyakorolt hatásával. Minderre tekintettel - kísérleti jelleggel - szűk körű aktavizsgálatot is végeztünk ennek illusztrálására.
- 1119/1120 -
Az aktavizsgálat során egy tetszőleges tanács (Polgári I. tanács) 5 darab legújabb érkezésű, a BIIR rendszer szerint 5 éven túli aktáját (Pfv. I. 20.610/2015.; Pfv. I. 20.665/2015.; Pfv. I. 20.712/2015.; Pfv. I. 20.900/2015.; Pfv. I. 20.988/2015.) tekintettük át, abból az előfeltevésből kiindulva, hogy az eljárás túlbizonyítás miatti elhúzódása az öt éven túli ügyekben nagyobb valószínűséggel dokumentálható. A vizsgálati anyag, és így a vizsgálat eredménye semmilyen tekintetben nem minősül reprezentatívnak, azonban - miként az alábbiakból is kitűnik - számos probléma dokumentálására alkalmasnak bizonyult.
A vizsgálat során az eljárás belső logikájából indultunk ki: a döntés érdemi helyességét nem értékeltük, elfogadtuk a jogerős ítélet jogi álláspontját, a bizonyítás indokoltságát az ítéletben rögzített tényálláshoz és az abban kifejtett jogi állásponthoz viszonyítva vizsgáltuk. Azt vizsgáltuk tehát, hogy ha az adott tényállás mellett a bíróság az adott jogi következtetést vonta le, mikor, mely bizonyítási cselekmények voltak (lettek volna) szükségesek és elégségesek az ítéleti döntés meghozatalához.
Az első vizsgált eljárásban a keresetlevél benyújtásától (2009. augusztus 31.) a jogerős ítélet meghozataláig (2014. december 12.) közel öt és fél év telt el. Mindkét fél jogi képviselővel járt el, a vizsgálandó tényállítások köre viszonylag korán, az ellenkérelem benyújtásával (2009. november 27.) lényegében rögzült.
Az ügy tényállása
A jogvita lényege az volt, hogy az alperes cég tulajdonát képező perbeli ingatlannak az épület előtti részét közterületként (úttest/parkoló, járda) használták; az alperes, miután felmérette az ingatlanát, 2007. december 19-i felszólító levelében közölte a felperesi önkormányzattal, hogy a továbbiakban a területrészt maga akarja használni, és - tekintettel a "legalább tulajdonszerzése, vagyis 1991. óta fennálló" használatra, használati díj fizetésére szólította fel. A felperesi önkormányzat válaszul pert indított a területrész elbirtoklással történő megszerzésének megállapítása iránt azon az alapon, hogy a helyi önkormányzat mint a választópolgárok közössége közterületként 15 éven keresztül, szakadatlanul, sajátjaként birtokolta azt, az ingatlan megosztható, vagyis az adott területrész önálló ingatlanként kialakítható. Utóbb (2013. szeptember 9-i tárgyaláson) az alperes ezzel szemben hivatkozott arra is, hogy a közterületet maga is használja.
A bizonyítási eljárás lefolyása
Az ingatlan megoszthatósága tekintetében a felperes már a keresetlevélhez csatolt egy záradékolt vázrajzot (1/F/4. alatt) és egy hatósági nyilatkozatot (1/F/5. alatt), a bíróság e kérdés tisztázása érdekében azonban az eljárást a telekalakítási engedély beszerzéséig (2010. január 6. - 2011. március 18.), illetve annak bírósági felülvizsgálatának lezárultáig (2011. május 9. - 2012. április 26.) két ízben is, összességében két évre és egy hónapra felfüggesztette.
A közterületkénti használatot az alperes tulajdonképpen nem vitatta, ellenkérelmében azt állította, hogy ez nem minősül sajátjakénti használatnak, mert az, hogy a vitatott területrészt a város közönsége használja, nem jelenti, hogy a felperesi önkormányzat birtokolja azt; később (2012. november 19-i tárgyaláson) határozottan úgy nyilatkozott: nem vitatja, hogy a vitatott területrész közterület, de szerinte a használat nem azonos a birtoklással. Az alperes utóbb egyik beadványában (2013. szeptember 18.) utalt rá, hogy a felperesnek kell bizonyítania, hogy a területrészt közterületként tartja nyilván.
A felperes ezzel szemben 2010. január 4-i előkészítő iratában hivatkozott arra, hogy maga az alperes is a felperesi önkormányzatot tekintette birtokosnak, hiszen az ellenkérelemhez (4/A/2. alatt) csatolt 2007. december 19-i felszólító levél szerint tőle kért használati díjat; indítványozta továbbá helyszíni szemle tartását a közterület-jelleg bizonyítására (2012. szeptember 19-i beadvány), ezt az indítványát azonban az alperes későbbi nyilatkozatára tekintettel visszavonta (2012. november 19-i tárgyaláson). A felperes a közterületkénti használatot köztudomású tényként is megjelölte (2012. szeptember 19-i beadvány). Később az építési engedélyt kiadó ügyintéző meghallgatását kérte részben erre a tényre vonatkozóan (2013. február 12-i beadvány); a tanú valóban megerősítette, hogy a terület korábban is út, járda volt, és nem volt lekerítve, legfeljebb az építkezéskor lehetett felvonulási terület (2013. november 11.). Azt az alperesi tanú is megerősítette vallomásában (2013. február 24.), hogy az épület előtt járda, parkoló van, amit mindenki használ. A felperes a közterületi jelleg igazolására utóbb hivatkozott arra, hogy itt trolibusz is jár, ennek bizonyítására fényképfelvételeket csatolt, és indítványozta a BKK megkeresését, mikortól jár arra trolibusz, egyben hivatkozott arra, hogy az alperes is közterületként használta e területet (2013. szeptember 26-i beadvány).
A sajátjakénti használatot vitatva az alperes 2013. szeptember 18-i beadványában előadta: a felperes nem igazolta, hogy a területtel sajátjaként rendelkezik, bár parkolási övezet; ennek kapcsán a 2014. február 24-i tárgyaláson az alperes által egyéb okból meghallgatni kért tanú úgy nyilatkozott, hogy nem tudja, ki szedi be a parkolási díjakat, a felperes ekkor tett nyilatkozata szerint a parkolási díjakat a Fővárosi Önkormányzat és a kerületek megosztják; a felperes ennek bizonyítására indítványozta nyilatkozat beszerzését a parkolási társulástól, azonban ezt a bizonyítási indítványát a bíróság elutasította.
Végül e körben hozta fel az alperes (a 2013. szeptember 9-i tárgyaláson), hogy a közterületet maga is használja; a felperes nyomban vitatta ezt, bizonyítását követelve. Az alperes nyilatkozata szerint csak itt lehet az épületébe bejutni, a felperes nem szólította fel, hogy hagyjon fel a használattal, egyébként is előbb a felperesnek kell bizonyítania a sajátjakénti használatot. A bíróság erre a Pp. 3. § (3) bekezdésére alapítottan tájékoztatta az alperest: neki kell bizonyítania, hogy használta a területet, mire az alperes indítványozta az alperesi ügyvezető személyes meghallgatását erre a tényre. Utóbb (2013. szeptember 18-i beadvány) az alperes az alaprajz és a cég cégkivonatának csatolásával kívánta igazolni, hogy a területet bejárásra 1991 óta szakadatlanul használja, egyben indítványozza egyik alkalmazottjának tanúkénti meghallgatását erre a tényre. E tanú kihallgatására a 2013. február 24-i tárgyaláson sor is kerül, a tanú úgy nyilatkozott, hogy az alperesi épület gondnoka 1998 óta, az épületbe csak a vitatott területrészről lehet bejárni, ott van a főbejárat, onnan lehet bejutni a lépcsőházba, az előtte levő rész az épülethez tartozik, de nem tudja, meddig terjed ez a rész.
A közterületkénti használat időtartamát már az ellen-
- 1120/1121 -
kérelmében vitatta az alperes, szerinte a felperes nem bizonyította, hogy 1991 óta használják a területet közterületként. A felperes első előkészítő iratában (2010. január 4-i beadvány) hivatkozott arra, hogy az ellenkérelemhez csatolt felszólító levelében maga az alperes nyilatkozott úgy, hogy a felperesi önkormányzat "legalább [az alperes] tulajdonszerzése, 1991 óta használja az ingatlant". E tény bizonyítására a felperes 2013. január 10-i beadványához a tanács 1989. július 3-i Módosított Részletes Rendezési Terv Szabályozási tervét is csatolta, amelyben e terület közterületként van feltüntetve. E tényállítás körében is releváns a felperes által megjelölt tanú nyilatkozata, amely szerint a terület korábban is út, járda volt, és nem volt lekerítve, legfeljebb az építkezéskor lehetett felvonulási terület.
A bizonyítási eljárásban volt több mellékszál is: az alperes ellenkérelmében hivatkozott az elbirtoklás nyugvására is, szerinte a terület kiméréséig (2007. november 24-ig) nem tudott arról, hogy ez a terület az ingatlanához tartozik. A felperes válaszirata szerint (2010. január 4.) ezt már az építési engedélyből fel kellett ismernie; ennek igazolására az építési engedélyt ígérte csatolni, azonban valójában csak egy hiánypótló felhívást csatolt. Az alperes erre fel is hívja a figyelmet a 2012. november 19-i tárgyaláson, és vállalta az építési és használatbavételi engedély csatolását, amire a bíróság 30 napos határidővel fel is hívta.
A felperes 2012. szeptember 19-én indítványozta az alperes felhívását a szakvélemény mellékleteinek csatolására, mert "releváns információkat tartalmazhatnak"; ennek az indítványnak a bíróság helyt is adott (2012. november 19.); a felperes később (2013. január 10-i beadvány) indítványozta a szakértő meghallgatását, ám erre végül nem került sor. Az alperes 2013. január 13-án csatolta az építési engedélyt, a használatbavételi engedélyt és a szakvélemény mellékleteit.
A felperes ennek ismeretében indítványozta az építési engedélyt kibocsátó ügyintéző meghallgatását (2013. február 12.); e bizonyítási cselekmény önmagában is tanulságos. A bíróság a tanút a feltételezett munkahelyéről idézte (2013. február 19.); a tanú a tárgyaláson nem jelent meg, a felperes azonban bejelentette: most tudta meg, hogy a tanú nyugdíjba ment, és megadta a tanú idézhető címét (2013. április 3.). A bíróság a tárgyalást elhalasztotta és elrendelte a tanú újabb idézését. A felperes utóbb (2013. augusztus 27.) bejelentette: a tanú közölte vele, hogy augusztus-szeptemberben külföldön van, ezért a felperes a tárgyalás elhalasztását kérte. A tanú a 2013. szeptember 9-i tárgyaláson valóban nem jelent meg, a felperes indítványára a bíróság újra idézte; végül a tanú a 2013. november 11-i tárgyaláson tett vallomást. A tanú a konkrét engedélyezési eljárásra nem emlékezett, csak arra, hogy egy tömbrehabilitáció körében került sor az építési engedély kiadására, a részletes rendezési terv önálló tömbként kezelte, az ingatlan egy része belelógott a közterületbe, a meglévő épületre bontási engedélyt adtak ki, de hogy mikor, arra nem emlékezett; a részletes rendezési terv szerint az új épület már nem lógott bele közterületbe, a szomszéd épülettel egy síkba került. A használatbavételi engedélyt a tanú szerint valamikor 1990/91-ben adták ki.
Az eljárás értékelése
a) A jogvita alapvetően egy jogkérdés eldöntését igényelte volna: egy önkormányzat egy ingatlan egy részének elbirtoklási időt meghaladó közterületkénti használata révén elbirtoklással tulajdont szerezhet-e az adott ingatlanrészen, ha az érintett ingatlan egyébként megosztható.
A releváns tényállás valójában már az ellenkérelem előterjesztését, illetve a telekalakítási engedély kiadását követően megállapítható lett volna, hiszen az ellenkérelemhez csatolt, az alperes által nem vitatott hitelességű okiratból kitűnően valójában az alperes sem vitatta az 1991 óta fennálló, közterületkénti használatot. Az elbirtoklás nyugvásának kérdéskörétől eltekintve további bizonyítás felvételére valójában akkor sem lett volna szükség, ha a bíróság a jogkérdést a felperes javára döntötte volna el. Az elsőfokú ítélet azonban úgy foglalt állást, hogy a sajátjakénti birtoklás nem állapítható meg, mert a területet köztudomásúlag bárki használhatta; a járda köztudomásúlag mindenki által használható, a parkolási díjon meg osztozik a Fővárosi Önkormányzattal; a másodfokú bíróság álláspontja szerint a birtoklás ténylegessége nem volt megállapítható, vagyis az eljárt bíróságok szerint a közterületkénti használat az önkormányzat részéről nem jelent sajátjakénti használatot.
Lényegében tehát teljesen felesleges volt bizonyítást felvenni arra, hogy a vitatott ingatlanrész közterület-e (az alperes ezt valójában nem vitatta), illetve az alperes azt használta-e (a bárki fogalmába az alperes is beletartozik). A bíróság álláspontjából adódóan azt is felesleges volt vizsgálni, hogy az alperes mikor tudta meg, hogy a vitatott területrész az ő ingatlanához tartozik (ez csak az elbirtoklás általános feltételeinek fennállás esetén lett volna releváns), de valójában a megoszthatóság kérdése is irreleváns volt (noha az eljárás évekig állt e miatt), ha a bíróság a sajátjakénti birtoklást sem látta megállapíthatónak.
b) Megfigyelhető továbbá, hogy a bíróság egyébként sem nagyon tartotta mederben az eljárást.
A felfüggesztés megszűnését követően, 2012. május 31-én felhívta a feleket bizonyítási indítványaik megtételére 15 napos határidővel; ekkora a felek már megtették releváns tényállításaikat, sőt a csatolt okiratok alapján már minden releváns tény megállapítható lett volna, de a bíróság sem a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatást nem adta meg, és a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésére alapított figyelmeztetést is elmulasztotta. A felek első válaszirata jóval a határidő lejártát követően, 2012. szeptember 4-én érkezett, amikor a felperes ügyvédváltás miatt a bíróságtól 15 napos határidő-hosszabbítást kért. A bíróság nem nyilatkozott a kérelemre, de a beadványt befogadta. Az első tárgyaláson (2012. november 19.) lényegében semmi olyan tényállítás nem hangzott el, ami merőben új helyzetet teremtett volna, de a bíróság mégis elhalasztotta a tárgyalást 2013. április 3-ra (több mint négy hónappal későbbi időre), és 30 napos határidővel felhívta a feleket bizonyítási indítványaik előterjesztésére, illetve egyes okiratok csatolására, de a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdését itt sem hívta fel, a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatást nem adta meg. A felek 2012. december 21-én újabb határidő-hosszabbítást kértek, amire szintén nem érkezett válasz. A Pp. 3. § (3) bekezdésére alapított, de csak részleges kitanításra, illetve a Pp. 141. § (1) és (2) bekezdésre való figyelmeztetésre először és utoljára a 2013. szeptember 9-i tárgyaláson került sor. Ekkortól kezdve azonban a tárgyalások gyakorisága is megnőtt: korábban a bíróság a tárgyalásokat legalább 5 hónapra halasztotta (2012. november 19., 2013. április 3., 2013. szeptember 9.), ezután két-három hónapra (2013. november 11., 2014. február 24.).
- 1121/1122 -
Ennek oka valószínűleg az, hogy közeledett az ügy 5 éven túlivá válása, ami szorosabb igazgatási figyelmet jelent.
A szakvélemény mellékleteinek csatolására vonatkozó indítványát a felperes azzal indokolta, hogy azok "releváns információkat tartalmazhatnak". A bíróság a nélkül adott helyt az indítványnak, hogy tisztázta volna, pontosan mire gondol a felperes.
Tanulságos a felperesi tanú kihallgatásával kapcsolatos eljárás is: a bíróság kétszer is halasztott egy olyan tanú kihallgatása érdekében, akinek meghallgatásától vajmi kevés eredmény volt várható (a tanú neve onnan vált ismertté, hogy ő adta ki azt az építési engedélyt, amelynek becsatoltatásával pusztán azt akarták igazolni: az alperesnek már az építési engedélyből tudnia kellett arról, hogy ingatlana részben a közterületre esik). A bíróság elfogadta, hogy a tanút a feltételezhető munkahelyéről idézzék, annak valószínűsítése nélkül, hogy még mindig hivatalban van (az engedély kiadása és a bizonyítási indítvány megtétele között 22 év telt el!), majd mikor a felperes a tárgyaláson jelentette be, hogy a tanú időközben nyugdíjba ment, a bíróság semmilyen szankciót nem alkalmazott, hanem újabb tárgyalást tűzött ki. Később a felperes bejelentésére, miszerint a tanú neki bejelentette, hogy nem tud megjelenni az újabb tárgyaláson, a bíróság semmilyen intézkedést nem tett (nem halasztotta el a tárgyalást, nem vette fel a kapcsolatot a tanúval), az újabb tárgyaláson nem mellőzte a tanú meghallgatását, hanem újbóli halasztás mellett döntött.
A második vizsgált eljárásban a keresetlevél benyújtásától (2006. december 22.) a jogerős ítélet meghozataláig (2014. november 21.) 7 év és 11 hónap telt el. Az eljárás jól példázza, hogy a tényállítások vitatása önmagában, bizonyítás nélküli is elhúzza az eljárást, ha a bíróság nem tartja megfelelő mederben az eljárást.
Az eljárás lefolyása
Az eljárás eredetileg a Pest Megyei Bíróságon indult: a felperes személyesen eljárva 2006. december 22-én előterjesztett keresetlevelében előadta, hogy a perbeli ingatlannal kapcsolatban az I-II. r alperesek tulajdonjog bejegyzése iránti kérelmet terjesztettek elő, az F. Kft.-vel 1999. április 19-én kötött, F/2. szám alatt csatolt adásvételi szerződés alapján, amellyel szemben az F. Kft. érvénytelenségi pert indított, amelyet azonban 2006. december 19-én jogerősen elvesztett. Ezután az F. Kft. az F/3. szám alatt csatolt szerződéssel minden ezzel kapcsolatos követelését engedményezte a felperesre, így ő engedményesként, a Gy. Kft. és F. Kft. jogutódaként eljárva követelheti az ingatlan 9/10 tulajdoni hányadát, mert ő fizette a telek vételárát és az építkezést, amelyet a per alatt is jóhiszeműen folytattak, és így ráépítéssel tulajdont szerzett. Bizonyítási indítványai a következők voltak: ingatlanforgalmi szakértő a ráépítés értékének meghatározására, érvénytelenségi per iratainak beszerzése; az építkezéssel kapcsolatban, ha annak tényét vitatná az alperes, tanúbizonyítást helyezett kilátásba.
A Pest Megyei Bíróság 2007. január 15-én hiánypótlási felhívást bocsátott ki, amelyben felhívta a felperest a tényállás kiegészítésére: milyen építkezés, mikor kezdődött; mi volt a korábbi állapot (korábbi felépítmények, azok sorsa); mikor fejeződött be az építkezés; mi volt a forgalmi érték az építkezés előtt és után; ki valósította meg az építkezést (építési engedély és módosítása, használatbavételi engedély kinek a nevére szól); jelentse be a Gy. Kft. és F. Kft. adatait, jelölje meg a Gy. Kft. szerepét a jogviszonyban; csatolja a hivatkozott ítéleteket.
A felperes 2007. február 6-i hiánypótlásában az alábbiakat adta elő. A telket a Gy. Kft. vette meg, és elbontotta az "öreg házat". Az építkezés a Gy. Kft. nevére szóló, 3/F/1. alatt csatolt, 2 lakásos ház felépítésére vonatkozó 1998. szeptember 21-i építési engedély alapján indult; az épületet "szocpolra" akarták felépíteni, az építkezés forrását ezen felül a felperes és férje által rendelkezésre bocsátott - egy másik ingatlan eladásából származó - összeg és a 3/F/2. alatt csatolt bankkölcsönszerződés biztosította volna. Utóbb tervmódosításra került sor (csak egy lakás épült), és a Gy. Kft.-nek "ki kellett szállnia" az ügyletből, mert büntetőeljárás indult. Ekkor a Gy. Kft. az ingatlant a félkész házzal együtt eladta az F. Kft.-nek, és 1999. március 24-én az építési engedélyt is átírták az F. Kft. nevére (az erre vonatkozó okiratot a felperes 3/F/3. alatt csatolta). Az F. Kft. nevén lévő engedély alapján ők építkeztek, mert az F. Kft.-nek nem volt pénze. Az ingatlan alperesek részére történő eladásakor kész volt az alapozás, a lábazat, a főfalak, a külső vakolás, tetőszerkezet és cserepezés, amelynek értéke kb. 6,8 millió forint volt, az alperes 3,5 millió forintot fizetett érte. Az építkezést 2004 májusára fejezték be, a felperesi építkezés eredménye: válaszfalak, belső vakolat, erkély, aljzatbeton, padlófűtés, burkolás, közművek, kerítés, automata nagykapu, kaputelefon, garázs, garázsajtó stb. Az ingatlan értéke így 35 millió forint, ami "kb. 40%-os értéknövekedés". A 9/10 tulajdoni hányad úgy jön ki, hogy a 35 millióból kivonták a 3,5 milliót, ez az ő beruházásuk által keletkezett érték. Az alperesek nem építkeztek, mert az ingatlant nem vették birtokba. Az építési engedély a korábbi per miatt nem lett átírva a felperes nevére. A Gy. Kft.-t felszámolták, adatait nem tudta a felperes közölni, az F. Kft. cégkivonatát csatolta, az ítéletekkel együtt.
A Pest Megyei Bíróság 2007. február 13-án újabb hiánypótlási felhívást bocsátott ki, amelyben felhívta a felperest, hogy csatolja az ítéleteket (korábban a hatályon kívül helyezett elsőfokú ítéletet és a hatályon kívül helyező végzést csatolta), és adja elő: mi bizonyítja, hogy az építkezést ő és házastársa valósították meg; közölje, hogy 2003. október 2-a után milyen jogcímen (kivel, milyen tartalommal kötött szerződés alapján) folytatták az építkezést, és mikor szakadt meg a felperesnek a férjével fennálló házastársi életközössége.
A felperes 2007. március 5-i hiánypótlásában csatolta a kért ítéleteket, valamint az első fokon jogerős bontóperi ítéletet, amelyből kitűnt, hogy életközössége a férjével 2003 augusztusában szűnt meg, és közölte, hogy az ítélet 2004. július 12-én vált jogerőssé; a munkát végző mesterembereket bejelentette tanúként annak igazolására, hogy ő építkezett; előadja, hogy az F. Kft. ügyvezetője, Gy. J. hívta fel őket az építkezés folytatására; a felperes testvére, H. M. megvette az ingatlant az F. Kft.-től, de ezt a szerződést felbontották, mert a bejegyzésre nem került sor; csatolt egy 2007. január 22-én kelt értékbecslést, amely szerint az ingatlan értéke legalább 32 365 000 forint; bejelentette, hogy volt házastársa rá engedményezte a követelést; jelezte, hogy további tanúkat is meg tud jelölni, ha az alperes vitatná az általa állított tényeket.
A bíróság ezután az eljárást az alperesek tulajdonjog bejegyzése iránti kérelmének elbírálásáig felfüggesztette (2007. március 12.-2008. február 12.), mert ennek hiányá-
- 1122/1123 -
ban kétséges volt passzív perbeli legitimációjuk. Ezután a per elfogultság miatt (az egyik alperes korábban bírósági elnök volt) a Fővárosi Bíróságon folytatódott (2008. május 14.). Az első tárgyaláson (2009. március 3.) a felek nem jelentek meg, ezért a bíróság a per szünetelését állapította meg; ezt követően a per még ötször került a szünetelés állapotába, és csak 2013. június 6-án folytatódott érdemben; ekkor az ügy már több mint 6 és fél éve folyamatban volt.
Az ügy első érdemi tárgyalására 2013. október 1-jén került sor. A felperesi képviselő (ekkor már ügyvéd képviselte a felperest) a kereseti kérelem részletes előterjesztésére határidőt kért; miután a bíróság figyelmeztette a jóhiszemű és célszerű pervitel követelményére, ügyfelével való rövid tanácskozás után előadta, hogy a felperes ráépítés jellegű munkákat végzett (nagymértékben átalakította az épületet, új épületet hozott létre, még egy lakást épített), ezzel megszerezte az ingatlan 9/10 tulajdoni hányadát, ennek megállapítását kéri a bíróságtól; az építkezés 2004-ben befejeződött, a felperes fennmaradási, használatbavételi engedélyt nem kapott, mert nem tulajdonos; az ingatlan-nyilvántartásban az épület nem került feltüntetésre. Ezt követően a bíróság az alábbi tájékoztatást adta a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésére hivatkozással: ismertette a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat, majd közölte, hogy a felperesnek kell bizonyítani, hogy az építkezés nemcsak műszakilag, de jogilag is befejezett; nyilatkoznia kell, pontosan milyen munkák elvégzésre került sor, és milyen jogcímen építkezett, mert az építési engedély nem a nevére szólt. A felperesi képviselő szakértői bizonyítást indítványozott az érték meghatározására, továbbá a korábban általa felajánlott tanúk meghallgatását. A bíróság elhalasztotta a tárgyalást 2013. november 19-re, és felhívta az alperest ellenkérelme előterjesztésére.
Az alperesek ellenkérelmüket 2013. november 18-án terjesztették elő. Kifogásolták, hogy nincs tényállás: a felperes mikor kezdte, jogi értelemben mikor fejezte be az építkezést, melyik évben, milyen beruházást, milyen költséggel, milyen technikával, technológiával, építő és burkolóanyaggal végzett; nem csatolta az építési engedélyt és használatbavételi engedélyt; nem jelölte meg az értéket: mennyit ért előtte és utána; semmilyen olyan beruházás nincs, amely ráépítésnek minősülne, a felperes az építkezés során rosszhiszemű volt; nem derül ki, milyen jogcímen érvényesít igényt; nem mondja meg, ki jogosította fel az építkezésre.
A 2013. november 19-i tárgyalást a bíróság elhalasztotta 2014. január 28-ra, és a Pp. 141. § (6) bekezdésére hivatkozással felhívja a felperest bizonyítási indítványai, bizonyítékai előterjesztésére, megjegyezve, hogy a kereseti tényállás még mindig hiányos. A felperes többször kérte a határidő meghosszabbítását (2013. november 25.; 2013. december 2.; 2013. december 5.), az első alkalommal amiatt, mert az ellenkérelmet nem kapta meg írásban; a bíróság a kérelmekre nem reagált, de szankciót sem alkalmazott. A felperes 2014. január 28-án beérkezett összefoglaló irata a korábban, a Pest Megyei Bíróság előtt előadott tényeket foglalta össze, abban csupán két új elem volt: a Gy. Kft. tagja (az F. Kft. ügyvezetője), Gy. J. a felperes jogi képviselője volt, az ő tanácsai szerint jártak el; az építkezést azután folytatták, hogy az F. Kft. 2003. október 2-án első fokon megnyerte az adásvételi szerződés érvénytelensége iránti pert, és még a hatályon kívül helyezés előtt befejezték; a földtulajdonos az építkezés ellen nem tiltakozott; a felperes korábbi bizonyítási indítványait megismételte.
A bíróság 2014. január 28-i tárgyaláson ítéletet hozott, amelyben a keresetet elutasította, lényegében azért, mert az építkezés jogilag nem befejezett, így a felperes ráépítéssel nem szerezhetett tulajdonjogot. Az elsőfokú bíróság ítélete indokolásában megjegyezte továbbá, hogy a tulajdonjogot nem lehet engedményezni, és a felperes nem volt jóhiszemű. A tényállásban a felek által fel nem hozott elem, hogy az F. Kft. tagja és akkori ügyvezetője, F. I. 1999. április 2-án eladta az üzletrészét, de még e változás bejegyzése előtt ő kötötte meg az adásvételi szerződést az alperesekkel az F. Kft. nevében. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság 2014. november 21-én az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, és kiemelte, hogy az építkezés jogilag nem volt befejezett, mert az épületnek nem volt fennmaradási engedélye, noha azt az építtető is beszerezhette volna; a másodfokú bíróság szerint a felperes rosszhiszemű is volt, mert a perről tudva építkezett.
Az eljárás értékelése
A vizsgált ügy sajátossága, hogy a bíróság lényegében nem folytatott le bizonyítást, a keresetet pusztán a fennmaradási engedély hiánya miatt utasította el. Fel kell azonban hívni a figyelmet néhány momentumra, ami a témánk szempontjából is lényeges.
Egyrészt, a felperes a hiánypótlások után lényegében koherens kereseti tényállást adott elő, még ha ezt az alperes utóbb vitatta is. A bíróság ennek ellenére több ízben felhívta a kereseti tényállás kiegészítésére; utóbb mégis e lényegében változatlan tényállás alapján hozott ítéletet. Ez mindenképpen következetlen pervezetésre vall.
Másrészt, a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése alkalmazása körében a bíróság tájékoztatása nem felelt meg a Legfelsőbb Bíróság 1/2009. (VI. 24.) PK véleményében foglalt iránymutatásoknak: anyagi jogi tájékoztatást tartalmaz, a fél tényállításainak konkrét számbavétele nélkül, és pusztán egyetlen, általa vitathatónak ítélt elemet emel ki bizonyítandó tényként, de a tájékoztatás annyira nem konkrét, hogy kiderüljön: valójában a fennmaradási, illetve használatbavételi engedély meglétét kellene bizonyítania a felperesnek. Ráadásul ez a tájékoztatás hibás is, hiszen bár a Pp. 163. §-ának (1) bekezdése értelmében a releváns tények megállapítása érdekében kell bizonyítást felvenni, azonban - miként az a Pp. 206. § (1) bekezdéséből is kitűnik - csak a felek tényállításai körében; a felperesi jogi képviselő azonban éppen ezen a tárgyaláson korábban úgy nyilatkozott, hogy az épületnek nincs fennmaradási/használatbavételi engedélye; e körben tehát nem volt helye bizonyítás felvételének. A keresetet tehát a fennmaradási engedély hiányára alapítottan - a felperesi tényállításokra tekintettel - nyomban el lehetett volna utasítani.
Harmadrészt, noha a per már több mint hat éve zajlott, az első érdemi tárgyaláson a bíróság az alperest érdemi ellenkérelme előterjesztésére a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésére utalás nélkül hívta fel. Ennek azért van jelentősége, mert az alperes az ellenkérelmet mindenképpen elkésetten terjesztette elő (a következő tárgyalás előtt egy nappal), és ezzel megvalósultak volna a mellőzésnek a Pp. 141. § (6) bekezdésében írt feltételei. Ez különösen azért is visszatetsző, mert a bíróság a felperest ugyanezen a tárgyaláson már a Pp. 141. § (6) bekezdésére hivatkozással hívta fel a bizonyítékai, bizonyítási indítványai előterjesztésére. Ez a pervezetési mód pedig felveti a fegyveregyenlőség, pártatlanság és így a tisztességes eljárás elvének sérelmét.
- 1123/1124 -
A harmadik eljárásban a keresetlevél benyújtásától (2007. december 11.) a jogerős részítélet meghozataláig (2014. szeptember 11.) közel hét év telt el. Ebben az eljárásban a tényállás valóban összetett volt, és az egyes tényállási elemeket a felek vitatták; voltak ugyan közös pontok, ám azokat a felek más-más kontextusba helyezték.
Az ügy tényállása
A nem vitatott tényállási elemek az alábbiak voltak. A felperesek és az I. rendű alperes féltestvérek; az I. rendű alperes a felperesek apjának első házasságából származó gyermek, akit a volt házastársak 1/F/1. alatt csatolt megállapodása alapján 1963-tól az apánál került elhelyezésre. A felek édesapja szülei egyetlen gyermeke; a felek apai nagyapja az 1996. január 12-én kelt, 1/F/2. alatt csatolt adásvételi szerződéssel a nagyszülői ház 1/2 tulajdoni hányadát átruházta a házastársára, az örökhagyóra, a felek nagyanyjára; a felek nagyapja nem sokkal később elhunyt. Az I. rendű alperes és az örökhagyó 2000. november 29-én megkötötték az 1/F/3. alatt csatolt tartási szerződést, amelynek alapján az örökhagyó a nagyszülői házat tartás fejében unokájára, az I. rendű alperesre ruházta át; a szerződés alapján az I. rendű alperes tulajdonjogát 2000. november 30-án az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték. A felek apja 2001. március 19-én a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt pert indított, amelyet 2004. szeptember 1-jén jogerősen elvesztett. Az első fokú ítélet 2003. október 19-i kihirdetését követően a felek apja egy presszóban találkozott az örökhagyóval, másnap pedig elvitte egy közjegyzőhöz (2003. október 29.). Ez után az örökhagyó az I. rendű alpereshez költözött. Több találkozás a felek apja, illetve a felperesek és az örökhagyó között haláláig nem volt. az örökhagyót a bíróság 2004. május 20-án 1/F/4. alatt csatolt, első fokon jogerőre emelkedett ítéletével cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezte; a gyámhatóság gondnokul a II. r. alperest, az I. rendű alperes feleségét jelölte ki. A felek apja 2005. augusztus 19-én - más semmisségi okra alapítottan - újabb érvénytelenség megállapítása iránti pert indított az örökhagyó és az I. r. alperes ellen. Az örökhagyó 2006. február 21-én, apjuk 2006. december 12-én hunyt el, hagyatéki ügyüket a közjegyző egyetlen eljárásban bírálta el. A közjegyző az örökhagyó után maradt hagyatékot ideiglenes hatállyal az I. rendű alperesnek adta át, egy 2001. február 22-i keltezésű írásbeli magánvégrendelet alapján (1/F/5. alatt másolatban csatolva); a hagyatéki eljárásban az I. rendű alperes egy ugyancsak javára szóló, 2001. október 1-jei keltezésű írásbeli magánvégrendeletet (1/F/6. alatt másolatban csatolva) is csatolt.
A felperesek - részítélettel elbírált kereseti kérelmük körében - azt állították, hogy a hagyatéki eljárásban csatolt végrendeletek keltezése nem valós, a végrendeletek az örökhagyó I. rendű alpereshez költözését követően keletkeztek, feltehetőleg már a gondnokság alá helyezést követően, az I. rendű alperes befolyására; annak mintájául ugyanis a felek apjának javára tett végrendelet szolgált, amelyet az I. rendű alperes az első végrendelet állítólagos keltét követően, az előzményi perben ismerhetett meg akkor, amikor azt a felek apja a 2001. november 6-i tárgyaláson felmutatta. Ezen kereseti tényállításuk alátámasztására előadták, hogy az I. r. alperes tervszerűen "kisemmizte az apját", noha a felperesek szülei nagy szeretetben nevelték fel. Szerintük már az 1996. január 12-i adásvétel is az I. r. alperes ármánykodásának volt a következménye (nem volt mögötte pénzmozgás). A tartási szerződés is pusztán a nagyszülői ház megszerzésére irányult, az örökhagyó csak az elsőfokú ítéletből tudta meg, hogy a ház már nem az övé; ezután ő kezdeményezte a 2003. októberi találkozót a felek apjával, hogy segítséget kérjen az eredeti állapot helyreállításához. A találkozó titokban történt, azon a felek apján és az örökhagyón kívül csak a család egy barátja volt jelen, mert az örökhagyó tartott az I. rendű alperestől. Másnap a felek apja és az örökhagyó elmentek egy közjegyzőhöz, ahol a titkárnő kérdésére az örökhagyó közölte, hogy azért nem akar végrendelkezni a fia javára, mert már van ilyen tartalmú végrendelete, amelyben mindent ráhagy; aznap még a bankba is elmentek, ahol letiltották az örökhagyó betétkönyvét. Az I. rendű alperes azonban tudomást szerzett az örökhagyó terveiről, nyomban magához költöztette, és a felperesektől és a felek apjától elzárva tartotta, majd gondnokság alá is helyeztette, hogy a tartási szerződést ne tudja felbontani. A vitatott végrendeletek ebben az időszakban készülhettek; az I. rendű alperes az előzményi perben nem hivatkozott ezekre, azok csak a hagyatéki eljárásban "kerültek elő".
Az alperesek szerint ezzel szemben az I. rendű alperest lényegében a nagyszülők nevelték, velük volt szoros a kapcsolata; az apja családjával felületes kapcsolata volt, bár nem voltak rosszban; nem nagyon tartották a kapcsolatot sem ő és az apja családja, sem a nagyszülők és az apja családja. Az 1996. január 12-i szerződés megkötését az apa szervezte, a szerződést ellenjegyző ügyvéd az apa barátja, a két ügyleti tanú a két felperes férje volt. A tartási szerződés megkötésére az örökhagyó kérésére került sor, mivel az I. rendű alperessel szoros volt a kapcsolata, a többiekkel nem, és az 1970-ben kezdődő építkezés során is mindvégig az I. rendű alperes segített, így őrá számíthatott. Az örökhagyót az apa által indított per nagyon megviselte, a 2002. március 19-i tárgyalás után szívinfarktust kapott, 2003-ban daganatos megbetegedéssel kezelték. A találkozóra 2003 októberében valóban sor került; azt azonban az apa kezdeményezte, aki az elsőfokú ítélet után arra akarta rávenni az örökhagyót, hogy a házat neki jutassák, és azzal fenyegetőzött, hogy a pert addig folytatja, amíg rá nem megy a házuk. Az örökhagyó nem tudta, hogy másnap egy közjegyzőhöz vitték el, csak annyit tudott, hogy egy irodában voltak, és nem tudta, miről beszéltek az apja és a közjegyző. Az örökhagyó ezek után félt egyedül maradni, félt, hogy a fia valamit aláírat vele, ezért költözött az I. rendű alpereshez, és ezért kérte, hogy helyezzék gondnokság alá; 2003. október 30-án az örökhagyó közjegyzői okiratban foglalt nyilatkozatot tett a presszóbeli találkozás körülményeiről (a nyilatkozatot az ellenkérelemhez csatolták). A végrendelet keltére vonatkozó felperesi állítás "fikció", a felek apja javára szóló végrendeletet 2000. november 29-én az örökhagyó visszavonta (ezt a nyilatkozatot az ellenkérelemhez csatolták); az örökhagyót nem szigetelték el családjától, maga az örökhagyó nem akart a fiával találkozni (ennek igazolására az ellenkérelemhez másolatban csatoltak egy levelet), és a felperesek sem keresték az örökhagyóval a kapcsolatot, de más rokonokkal az örökhagyó tartotta a kapcsolatot.
A bizonyítási eljárás lefolytatása
A felperesek keresetlevelükben indítványozták a felek személyes meghallgatását, a bank megkeresését a bankbetét, folyószámla adatainak közlése végett, a gondnoksági per és a gyámhatóság gondnoksággal kapcsolatos
- 1124/1125 -
iratainak beszerzését; a tanúk bejelentését pedig későbbre ígérték. A bíróság 2008. február 21-én a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésére figyelmeztetéssel, 15 napos határidővel az alperest felhívta érdemi ellenkérelmének, bizonyítási indítványainak előterjesztésére, és az első tárgyalást 2008. június 11-re tűzte ki; addig beszerezte a gondnoksággal kapcsolatos iratokat és a közjegyzői iratokat. Az alperesek 2008. május 26-án kelt ellenkérelmükhöz különböző, állításukat alátámasztó okiratokat csatoltak, egyéb bizonyítási indítványt nem tettek.
Az első tárgyaláson a felperes kérte az ellenkérelemhez másolatban csatolt okiratok eredeti példányának bemutatását; az alperesi képviselő a 2003. október 30-án kelt közjegyzői okirat eredeti példányát nyomban be is mutatta. Ezt követően sor került a felek személyes meghallgatására. Az I. r. felperes fenntartotta, hogy jó családi kapcsolat volt köztük, az I. rendű alperest a szülei nevelték, csak aludni járt át a nagyszülőkhöz. Fenntartotta, hogy a 2003. októberi találkozót az örökhagyó kezdeményezte, és amikor erről az alperesek tudomást szereztek, elvitték magukhoz, és elkülönítették a családtól: ezután nem lehetett vele kapcsolatot tartani, és nem járt el sehová, így a testvére temetésére sem ment el; a gyámhatóságtól próbáltak láthatást kérni, de nem kaptak segítséget. A vitatott végrendeletet az apa javára szóló végrendeletről másolták, a két ügyleti tanú egyike, W. J. szomszéd, akivel a felperesek haragos viszonyban vannak, a másik M. L. az I. rendű alperes alkalmazottja. A 2001-es per megindulását követően az örökhagyóval nem tartották a kapcsolatot, az infarktusról sem tudtak. A II. r. felperes kijelentette, hogy a 2001., per megindulása után ő sem tartotta a kapcsolatot az örökhagyóval, akit a rokonlátogatáskor is elszigeteltek. Az I. r. alperes szerint más okból kifolyólag közel tíz éve haragos viszony áll fenn a féltestvéreivel; korábban sem volt szoros a kapcsolat, bár a II. rendű felperessel el-eljártak nyaralni, de a kapcsolatuk megromlott. Megerősítette, hogy az adásvételi szerződést az apa bonyolította, a tartási szerződést az örökhagyó kezdeményezte. A II. rendű alperest a végrendeletekkel kapcsolatban dr. M. Á. tájékoztatta, annak alapján gépelte a II. r. alperes a végrendeleteket; mindkét végrendeletet a perbeli ingatlanban írták alá, az egyik ügyleti tanú a szomszédjuk, a másik az alkalmazottja, aki akkor "albérlőként" lakott az ingatlanban. A végrendelet készítését az örökhagyó kezdeményezte, az újabb végrendelet készítésére a per miatt került sor, hogy ha elvesztik, akkor is az I. r. alperes kapja meg a nagyszülői házat. A 2003. augusztus 29-i találkozóról úgy szereztek tudomást, hogy másnap az örökhagyónál voltak, aki elmesélte nekik; ekkor a jogi képviselőjük, dr. M. Á. javasolta, hogy az örökhagyó közjegyző előtt tegyen nyilatkozatot a történtekről. Nem igaz, hogy elszigetelték volna az örökhagyót, bár nem hagyták őrizetlenül, de volt, hogy testvérénél töltötte a hétvégét, és ott is aludt. Ha a felperesek keresték volna a találkozás lehetőségét, biztosan megengedték volna. A II. rendű alperes megerősítette, hogy a felek 9-10 éve nincsenek beszélő viszonyban; a gondnokság alá helyezést az örökhagyó akarta, az infarktusra 2003 júniusában került sor. A tárgyaláson a felperesi képviselő indítványozta az ügyleti tanúk meghallgatását, az eredeti végrendeletek okmányszakértői vizsgálatát; a bank megkeresését, illetve az összes gyámhatósági irat beszerzését; az alperesi képviselő a tanúbizonyítás iránti kérelme előterjesztésére 15 napos határidőt kért. A bíróság a tárgyalást 2008. november 5-re halasztotta, tanúként idézte az ügyleti tanúkat, beszerezni rendelte a banki és gyámhatósági iratokat, valamint a két semmisségi per iratait, és felhívta a feleket bizonyítási indítványaik előterjesztésére. Az alperesek utóbb indítványozták az ügyleti tanúk mellett W. J.-né és dr. M. Á. tanúkénti meghallgatását, és csatolták a 2001. október 1-jei végrendelet eredeti példányát.
A 2008. november 5-i, folytatólagos tárgyaláson W. J. tanú betegsége miatt nem jelent meg. A tárgyaláson megjelent azonban felesége, W. J.-né, akit a bíróság tanúként hallgatott ki. A tanú előadta, hogy a felpereseket nem ismeri (utóbb kérdésre helyesbítette: a felpereseket ismeri, de nem szokott velük beszélgetni), az alpereseket igen, régóta szomszédok. Előadja, hogy valóban a férje volt a végrendelet tanúja; az előző nap kérte meg erre az örökhagyó, mert 1982 óta kerítésszomszédok voltak. Az örökhagyó azt akarta, hogy mindent az unokája kapjon; azt mondta: ő az, akire számíthat. A végrendelet aláírásakor egy szobában ültek, beszélgettek, így került sor az aláírásra; a végrendelet már készen volt, hogy ki írta, a tanú nem tudta; az aláírásnál jelen volt az I-II. r. alperes, az örökhagyó, M. L., a férje és ő; az aláírás sorrendjét nem tudta megmondani. A tanú egyetlen végrendelet aláírásánál volt jelen, a másikról nem tud; nem tudta megmondani, mikor, milyen évszakban (talán tavasszal vagy ősszel), került sor, csak arra emlékezett, hogy a polár mellényben ment át, amit a budafoki piacon vásárolt; amikor a fia szóba került, az örökhagyó azt mondta, hogy az unokájára hagy mindent, mert egyedül ő érdemli meg; a tanú férje szerint azért, mert az építkezésen végig ott volt. Az aláírás évére nem emlékezett, talán az 1990-es években, talán azok elején; utóbb kérdésre úgy nyilatkozik, hogy valamikor 2000 körül kerülhetett erre sor. A tanú tudott arról, hogy korábban is volt az örökhagyónak végrendelete, de annál a férjére tanúként nem volt szükség, mert a felek apja szerint "voltak elegen". Dr. M. Á. tanú érdektelennek vallotta magát, és előadta, hogy 2001 és 2004 között ügyvédként képviselte az örökhagyót és az I. r. alperest az ellenük indított perben. A tanú szerint a felek között nagyon elmérgesedett volt a viszony; az örökhagyó többször is előadta, hogy mindent az unokájára akar hagyni. A tanú szerint az örökhagyónak korábban is voltak végrendeletei, de ekkor készült egy végrendelet, amelyhez tanácsot adott az örökhagyónak (mit kell tartalmazni, kell két tanú és keltezés); az örökhagyó ekkor az I-II. r. alperessel jött át, ők is hallották, amit mondott. Ezt a végrendeletet nem ő készítette el, talán készített egy vázlatot, de az biztosan nem azonos a felmutatott végrendelettel. A tanú szerint az örökhagyó "kedves, agilis hölgy" volt; amíg ismerte, szellemi és kedélyállapota nem volt fogyatékos, és nem lehetett őt befolyásolni. M. L. tanú ugyancsak elfogulatlannak vallotta magát; 12 évig, 2006. április 16-ig volt az I. rendű alperes alkalmazottja. Az örökhagyót jól ismerte, mert 1997 májusa és 2006 januárja között ő lakott a ház alsó szintjén, míg az örökhagyó a felső szinten. Az örökhagyó kérte, hogy írja alá a végrendeletet, és elmondta, hogy mindent az I. r. alperesnek akar adni; az örökhagyó mindig azt mondta, a fia már megkapott tőle mindent. A tanú szerint az aláírásnál jelen voltak az alperesek, az örökhagyó, valamint W. J. és W. J.-né. Két végrendelet készült, első 2001 telén, a másik valamikor ősszel, azért, hogy mindenképpen az I. r. örökös kapja a házat. A tanú szerint W. J.-né mindkét alkalommal ott volt a végrendelet aláírásánál. A végrendeleteket a fenti nappaliban írták
- 1125/1126 -
alá, a tanú nem tudta, ki írta, ki készítette, de az örökhagyó személyesen írta alá, utána a tanú, és el is olvasta, mit ír alá. A tanú szerint a II. r. felperes nem járt az örökhagyónál, az I. r. felperes egy-egy alkalommal, az apa hetente egyszer, de a végrendelet aláírása után már nem jött. A 2000. november 29-i végrendeletet visszavonó nyilatkozat tekintetében előadta, hogy azt tanúként ő írta alá, de az aláírás körülményeire nem emlékezett.
A felperesek 2008. december 1-jei beadványukban állították, hogy a végrendelet visszavonó nyilatkozaton feltüntetett időpontban M. L. tanú az adott igazolvánnyal nem igazolhatta magát, mert azt később bocsátották ki, vagyis azt antedatálták, valamikor akkor készülhetett az is, amikor az örökhagyó már cselekvőképtelen volt. Ennek igazolására kérték megkeresni a Személyiadat- és Lakcímnyilvántartót annak közlése végett, hogy az igazolványt mikor állították ki. Felhívták a figyelmet a W. J.-né és dr. M. Á. tanúvallomásában található ellentmondásokra, különösen is arra, hogy dr. M. Á. csak 2001 őszén csatolta a perben meghatalmazását, így ha a tanácsadáskor az örökhagyó jogi képviselője volt, akkor a 2001 februárjában kelt végrendelethez nem adhatott tanácsot; valamint arra, hogy W. J.-né pedig nem emlékezett csak egy végrendeletre, és még az évszakot sem tudta megjelölni, amikor a végrendelet készült; a Budafoki piacon, ahol állítólag a polármellényt vette, csak két éve létezik olyan bolt, ahol ez beszerezhető. Következő, 2009. február 18-án kelt beadványában a felperes indítványt tett a szakértőnek felteendő kérdésekre.
A szakértő kirendelésére egy csaknem egyéves inaktív időszak után, 2010. január 11-én került sor, a Személyiadat- és Lakcímnyilvántartó megkeresésével és a tárgyalás kitűzésével egyidejűleg. A Személyiadat- és Lakcímnyilvántartó válasza szerint a vitatott okmányt 2000. december 18-án állították ki, a következő okmányt 2005. október 25-én. A 2010. április 7-i tárgyalást el kellett halasztani, mert a szakvélemény nem készült el; a bíróság felhívta a szakértőt, hogy 8 napon belül terjessze elő a szakvéleményt, vagy közölje annak akadályát; szankciót azonban nem helyezett kilátásba. A szakvélemény 2010. április 9-én érkezett meg. A szakértő véleményében úgy foglalt állást, hogy a végrendeletek hamisított, manipulált volta nem állapítható meg, azok gépelt szövege egyszerre, egyazon tintasugaras nyomtatón készült. Az alperesek 2005. május 21-i beadványához egy magánszakértői véleményt csatoltak, ami megerősítette ezt a megállapítást. A felperesek 2010. május 28-i beadványukban azt emelték ki, hogy a szakértő szerint csak "nem valószínű", hogy hamisított az okirat, és utaltak arra, hogy további, izotópos vizsgálatokkal a kelte megállapítható lett volna; a végrendeletek egyidejűleg, azonos nyomtatón készültek, ez alátámasztja az állításukat; indítványozták ezért a szakértő személyes meghallgatását, a szakvélemény kiegészítését, új szakértő kirendelését; bejelentették továbbá, hogy a másik végrendeleti tanú meghalt.
A 2010. június 15-i tárgyaláson a szakértő közölte, hogy a nyomtatott szöveg és az aláírás elkészültének, sorrendjének megállapítása érdekében elvben rétegvizsgálat lenne végezhető, de tintasugaras nyomtatóknál az sem vezet eredményre; a gépelés és aláírás egyidejűsége tehát se nem zárható ki, se nem erősíthető meg; a nyomtató használatára és tárolására vonatkozó körülmények ismeretének hiánya miatt azt sem lehet megmondani, hogy a végrendeletek közel egy időben vagy egyszerre készültek-e. A felperes ezt követően kérte M. L. tanú ismételt meghallgatását a Személyiadat- és Lakcímnyilvántartó válaszára tekintettel. A bíróság felhívta a felperest, hogy 15 napon belül készítsen előkészítő iratot az örökhagyó cselekvőképtelensége tárgyában és terjessze elő bizonyítási indítványait.
A 2010. október 8-ai tárgyaláson M. L. tanú úgy nyilatkozott, hogy nem tudja, milyen dátum szerepelt a visszavonó nyilatkozaton, de fenntartotta, hogy ezt a nyilatkozatot írta alá, és az az örökhagyó akaratát tükrözi. Vallomását úgy módosította, hogy a nyilatkozatot valamikor 2000 végén írta alá, ehhez képest a két végrendelet később készült. Előadta, hogy lakbért nem fizetett, a kerti munkák elvégzése fejében lakhatott a bérleményben. A bíróság - határidő megjelölése nélkül - felhívta a feleket az elmeorvos szakértőnek felteendő kérdések indítványozására.
Az elmeorvos szakértő kirendelésére 2010. december 20-án került sor; a szakértőnek az örökhagyó egészségi és elmeállapotát 2000. november 29-e, 2001. február 22-e és 2001. október 1-je vonatkozásában kellett vizsgálnia. A szakvélemény végül 2012. február 24-én készült el, addig négy ízben kellett a kitűzött tárgyalást elhalasztani; a szakvélemény szerint az örökhagyó a kirendelő végzésben megadott időpontokban valószínűleg rendelkezett ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. A 2012. február 29-i tárgyaláson a bíróság átadta a feleknek a szakvéleményt, és a tárgyalást elhalasztotta 2012. május 16-ára, egyben felhívta a feleket a Pp. 141. §-ának (2) és (6) bekezdésére utalással, hogy 15 napon belül tegyék meg észrevételeiket; a felperesi észrevétel 2012. május 7-én érkezett, az alperesek csak a tárgyaláson tettek észrevételt.
A 2012. május 16-i tárgyaláson a felperesek indítványozták vegyész szakértő kirendelését az aláírás keltének meghatározására; a bíróság a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésére utalással 30 napot adott a feleknek a szakértőnek felteendő kérdések közlésére, majd a tárgyalást 2012. október 3-ra halasztja. A szakértő kirendelése iránt két indítvány is érkezett (2012. június 21., 2012. október 1.), végül a vegyész szakértő kirendelésére 2012. október 2-án kerül sor, erre tekintettel a 2012. október 3-i tárgyaláson újabb halasztásra került sor (az újabb határnap 2012. december 12). A szakvélemény benyújtására 2012. december 7-én kerül sor; a szakvélemény szerint a feltett kérdésekben szakértői nyilatkozat nem tehető. A 2012. december 12-i tárgyaláson a felperesi képviselő január 10-ig határidőt kért a szakvéleménnyel kapcsolatos észrevételei előterjesztésére; a bíróság a Pp. 141. §-ának (2) és (6) bekezdésére utalással fel is hívta összefoglaló beadványa 2013. január 10-ig történő előterjesztésére, és a folytatólagos tárgyalást 2013. február 22-re elhalasztotta.
Az alperesek időközben utaltak rá, hogy dr. M. Á. perbeli meghatalmazásának benyújtása és az ügyvéddel való kapcsolatfelvétel időpontja elvált egymástól, ennek igazolására csatolták a 2001. május 28-án kelt tényvázlatot, a jogi tanácsokat szerintük az első végrendelethez D. L., a család korábbi jogi képviselője adta. A felperesi összefoglaló beadvány 2013. január 28-án kerül benyújtásra, ebben utaltak az ellentmondásokra a szívinfarktus kapcsán (az I. r. alperes szerint a II. r. alperessel való 2002. március 19-i szembesítés eredményeként kapott infarktust az örökhagyó, a II. r. alperes szerint viszont hónapokkal később, 2003 júniusában), valamint arra, hogy D. L. nem jogi képviselő, hanem főkönyvelő volt, a család jogi képviselője dr. T. L. volt, de erről az I. r. alperes nem tudott,
- 1126/1127 -
ami alátámasztja, hogy nem ismerte a nagyszülők ügyeit; a felperesek a végrendeletek érvénytelensége kérdésében részítélet meghozatalát indítványozták. A bíróság ezt az iratot csak a 2013. február 22-i tárgyaláson kézbesítette az alpereseknek, akik az észrevételeik megtételére 15 nap határidőt kértek. A tárgyaláson az I. r. alperes előadta, hogy a javára szóló végrendelet mintája valóban az 1996. január 16. napján kelt, az apja javára szóló végrendelet volt, az örökhagyó ugyanis azt akarta, hogy az unokája javára szóló végrendelet ugyanolyan legyen, mint a fia javára szóló. Az apa javára szóló végrendeletet nem a perben ismerte meg, annak egy példánya az örökhagyónál volt, és e példány utóbb az I. rendű alperes birtokába került; az érvénytelenségi perben az I. rendű alperes javára szóló végrendeletre csak azért nem hivatkoztak, mert az a per "nem erről szólt". A bíróság a tárgyalást 2013. április 10-re halasztotta, és Pp. 141. §-ának (2) és (6) bekezdésére utalással felhívta az alpereseket, hogy 15 napon belül nyilatkozzanak a felperesi összefoglaló iratra, és következő tárgyaláson mutassák be eredetben az 1996. január 16-i végrendeletet. Az alperesi képviselő 2013. március 16-án iktatott beadványában előadta, hogy D. L. egy korábbi perben kísérte a nagyapját, és jogi tanácsokat is adott; a végrendelet gépelését a II. r. alperes végezte.
A 2013. április 10-i tárgyaláson a bíróság felhívására a felperesi képviselő az érvénytelenség okát abban jelölte meg, hogy a végrendelet kelte nem állapítható meg, mert az időpont nem valós, és a végrendelet megtétele időpontjában az örökhagyó cselekvőképtelen volt. A bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján tájékoztatta a feleket, hogy az érvénytelenségi okok tekintetében a bizonyítás a felperest terheli, majd a keresetet részítéletével elutasította, lényegében az érvénytelenségi okok bizonyítatlansága miatt. Az ellentmondásokat akként oldotta fel, hogy a korábbi végrendeletet visszavonó nyilatkozaton az okmányszám elírása érdektelen; a végrendelet tételekor már az új okmány volt érvényben; életszerű, hogy az előzményi perben nem hozták fel az unoka javára szóló végrendeletet; a 2001. október 1-jei végrendelet lehetett az, amihez kikérték dr. M. Á. tanácsát. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság helybenhagyta a részítéletet.
Az eljárás értékelése
A következetlen pervezetés ebben az ügyben is megfigyelhető. Bár az ellenkérelem előterjesztésére az alpereseket a bíróság a Pp. 141. §-ának (2) és (6) bekezdésére tekintettel hívta fel, a határidő elmulasztása ellenére a bíróság semmilyen szankciót nem alkalmazott; ugyanez igaz valamennyi, a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésre való figyelmeztetést követő mulasztásra. Különösen szembetűnő ez a felperesi összefoglaló irat kapcsán, amikor a felperes maga jelölhette meg, mikorra vállalja a beadvány elkészítését, mégis túllépte a határidőt, de a bíróság semmilyen szankciót nem alkalmazott. Mindezt tetézte, hogy a bíróság ezt az iratot csaknem egy hónapig nem adta ki az alperesek részére, így a tárgyalást ismételten el kellett halasztani.
Ugyancsak figyelemre méltó a szakvéleményekkel kapcsolatos eljárás. Már az okmányszakértő szakvéleménye is több mint 3 hónapig készült; a kitűzött tárgyalásra nem állt rendelkezésre, és ezért halasztásra került sor, de a bíróság az újabb határidő tűzése mellett nem helyezett kilátásba semmilyen szankciót; ennek kapcsán megjegyzendő, hogy a bíróság maga sem vette komolyan a határidőt, hiszen nem rövid határidővel tűzte ki az újabb tárgyalást, hanem több mint két hónapra halasztott. Az elmeorvosi szakvélemény - részint az iratok késedelmes rendelkezésre bocsátása miatt - a szakértő kirendelésétől számított egy év és két hónap elteltével készült el, szankció kilátásba helyezésére, illetve alkalmazására ekkor sem került sor. A vegyész szakértő kirendelésére annak ellenére került sor, hogy az okmányszakértő előre jelezte, hogy érdemi vélemény nem várható a vegyész szakértőtől; a sikertelen bizonyítás költségeinek - az egyébként költségmentes - felperesekre hárítása nem történt meg (noha a szükségtelenül felmerült költség a Pp. 75. §-ának (1) bekezdése szerint nem perköltség, annak megtérítésére a költségmentes fél is kötelezhető lett volna).
A Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatás ebben az eljárásban is csak részleges volt, és nem volt konkrét: a bizonyítandó tényállítások számbavétele nem történt meg; ráadásul e tájékoztatásra csak a bizonyítási eljárás lezárásakor került sor, így a bizonyítási eljárás menetére semmilyen befolyást nem gyakorolhatott.
Külön figyelmet érdemel, hogy bár a két, részben egymásnak ellentmondó tanú, W. J.-né és M. L. meghallgatására ugyanazon tárgyaláson került sor, a bíróság nem tett kísérletet a tanúvallomásuk közötti ellentmondás feloldására a tanúk szembesítése révén.
4. Pfv. I. 20.900/2015.
A negyedik ügy nem volt alkalmas a vizsgálat céljaira, mivel bár abban folyt bizonyítás, utóbb keresetváltoztatásra került sor, és annak alapján a kereset és a peres felek személyének tisztázatlansága miatt a per megszüntetésére került sor, így a bíróságnak a bizonyítékok mérlegelése körében elfoglalt álláspontja nem ismert.
5. Pfv. I. 20.988/2015.
Az ötödik eljárás a keresetlevél benyújtásától (2009. szeptember 17.) a jogerős ítélet meghozataláig (2015. február 12.) öt évig és öt hónapig tartott. Az ügy tényállási szempontból egyszerű volt, valójában csak a szóban forgó két ingatlan értéke tekintetében volt vita a felek között.
Az ügy tényállása
A felperes a 2009. augusztus 22. napján elhunyt örökhagyó törvényes örököseként kötelesrészi igényt kívánt érvényesíteni az I. és II. rendű alperessel szemben, akik a perbeli ingatlant az örökhagyótól a 2002. szeptember 22. napján kelt ajándékozási szerződéssel szerezték. A felperes a kötelesrészt elsősorban a perbeli ingatlanból természetben kérte kiadni; másodlagosan a kötelesrész pénzben történő kiadását kérte, de a perbeli ingatlan értéknövekedésére tekintettel nem a juttatáskori, hanem a hagyaték megnyíltakori értéken.
Az eljárás menete
A felperes 2009. szeptember 17-i keresetlevelében előadta, hogy az örökhagyó, a felperes édesanyja elhunyt; a perbeli ingatlant 2002. szeptember 22-én kelt, a keresetlevélhez csatolt ajándékozási szerződéssel a felperes nővére lányának és vejének, az I-II. rendű alpereseknek ajándékozta; a szerződésben az ingatlan értékét 200 000 forintban állapították meg. Ezt az értéket azonban a felperes vitatta, mivel az ingatlant utóbb belterületbe vonták, telekalakításra is sor került, és az önkormányzat is tulajdont szerzett benne.
A Székesfehérvári Városi Bíróság 2009. szeptember 25-i hiánypótlási felhívásában felhívta a felperest a pertárgyérték megjelölésére, részletes kereseti tényállás előter-
- 1127/1128 -
jesztésére (pl.: mi volt az oka az ajándékozásnak), a hagyatékátadó végzés és a tulajdoni lap csatolására, valamint a tulajdonostárs önkormányzat perbevonására.
A felperes hiánypótlásaiban (2009. szeptember 29., 2009. október 13.) a pertárgyértéket 7,5 millió forintban jelölte meg, feltételezve, hogy a perbeli ingatlan jelenlegi forgalmi értéke legalább 30 millió forint; előadta, hogy az ajándékozásra azért került sor, hogy az alperesek ott építkezzenek, odaköltözzenek, és így az örökhagyó közelében legyenek, ennek ellenére az alperesek más településre költöztek; bejelentette, hogy nem volt hagyaték, ezért nem tud hagyatékátadó végzést csatolni; csatolta a halotti anyakönyvi kivonatot, az ingatlan hiteles tulajdoni lapját, és III. rendű alperesként perbe vonta az önkormányzatot. Ezt követően a bíróság - a pertárgy értékére tekintettel - hatáskörének hiányát állapította meg, és az ügyet áttette a Fejér Megyei Bírósághoz.
A Fejér Megyei Bíróság előtti eljárásban a III. rendű alperes csatolta a telekalakítási határozatot annak igazolására, hogy a jogvita őt nem érinti. Az I-II. rendű alperesek ellenkérelmükben (2010. május 6.) az alábbi védekezést adták elő: az örökhagyó megkérdezte a felperest az ajándékozás előtt, ő nem is kifogásolta azt, csak a fia; valóban oda akartak építkezni, csak az építkezés félbeszakadt, mert külterületi földre nem kaptak kölcsönt, ezért is kezdeményezték az ingatlan belterületbe vonását; 2007-ben ugyan más településre költöztek, de visszajártak segíteni; a felperes két korábbi föld értékesítésekor megkapta a részét; a perbeli ingatlant ők vonatták belterületbe, méltánytalan, hogy most ennek az ingatlannak az 1/4-ére tart igényt a felperes.
Az első érdemi tárgyaláson (2010. május 17.) a felperes előadta, hogy a földek juttatáskori értéke 500 000 forint volt, az örökhagyó és az alperesek csak az illeték csökkentése érdekében írtak a szerződésbe alacsonyabb összeget; úgy tudja, az alperesek 2500 forint/m[2] áron hirdetik az ingatlanból kialakítandó építési telkeket, így az egész ingatlan értéke közel 35 000 000 forintra rúg. A felperes állítása szerint nem kapott betudható ajándékot, a tanyasi földek árából sem kapott részt. Az ajándékozásról akkor szerzett tudomást, amikor az alapozást megkezdték az alperesek. Mindenképpen természetben kérte a kötelesrész kiadását, mert az alperesek nem fizetőképesek. Az I. r. alperes előadta, hogy valóban azért kapták a telket, hogy építkezzenek rajta, de az építkezéshez nem kaptak kölcsönt, ehhez belterületbe vonásra lett volna szükség. A kötelesrész alapjának meghatározása körében a juttatáskori érték alapulvételét tartotta reálisnak. Előadta, hogy még hátravan a terület közművesítése, ezt követő megosztás után egy telket a III. rendű alperesnek kell adniuk, a közúti összeköttetést biztosító erdősávért cserébe; jelenleg legfeljebb 10 000 000 forint lehet az ingatlan értéke, de közművesítés után sem fogja elérni a 30 000 000 forintot. Igaz, hogy 2500 Ft/m[2] áron hirdették meg a telkeket, de nincs rájuk jelentkező. A kötelesrész pénzbeni kiadását tartotta indokoltnak, és ennek kapcsán előadta, hogy a juttatáskori érték 1/4-e erejéig fizetőképesek lennének, de nem 7 500 000 forintra; a városi lakást és a gépkocsit hitelre vették. A betudás körében előadta, hogy az örökhagyó két szántót adott el, az egyik értéke 200 000-300 000 forintot, a másiké 50 000-70 000 forint volt; az előbbiért 50 000 forint előleget és 200 000 forint vételárat kapott, ebből a háza tetejét javíttatta meg, illetve a felperesnek adott pénzt; ezt a pedikűröstől, a szomszédtól hallották. A II. r. alperes előadta, hogy nem kellett illetéket fizetniük, ezért az ajándékozási szerződésben feltüntetett érték valós volt.
A felperes 2010. október 21-i beadványában szakértő kirendelését indítványozta a hagyaték megnyíltakori forgalmi érték meghatározására. A következő tárgyaláson (2010. október 25.) az alperesek úgy nyilatkoztak, hogy juttatáskori értéken a pénzbeli kielégítést nem ellenzik, legfeljebb 80 000 forint erejéig; vitatták az ingatlan jelenértékét, szerintük az ingatlan legfeljebb 7 000 000 forintot ér, de ennek alkalmazását is ellenezték, akárcsak a kötelesrész természetbeni kiadását. A bíróság ezt követően ítéletet hozott, amelyben az alpereseket 125 000 forint megfizetésére kötelezte; álláspontja szerint nincs indoka a kötelesrész megállapítására és kiadására vonatkozó általános szabályoktól való eltérésnek, méltánytalan lenne, ha az alperesek fáradozásából a felperes gazdagodnék; a bíróság a kötelesrész alapjául a jutattáskori értéket az elismerő nyilatkozatra tekintettel fogadta el.
Az elsőfokú ítéletet a felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította, egyebek mellett azért, mert az elsőfokú bíróság nem folytatta le a szükséges bizonyítást: az alperesek állításait elfogadta anélkül, hogy azokat részletesen kidolgozták és alátámasztották volna; a másodfokú bíróság szerint az érték megállapításához szakértő kirendelése mellőzhetetlen lett volna.
A megismételt eljárásban, új bíró által tartott első tárgyaláson (2011. október 24.) a bíróság figyelmeztette a feleket a Pp. 8. §-ában, a Pp. 3. § (3) bekezdésében, a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésében foglaltakra. A felperes az alábbi tényeket adta elő: 2002-ben ugyan közölték vele az ajándékozás tényét, de azt hitte, hogy nem az egész ingatlanról, hanem csak a művelés alól kivett 400 m[2]-ről van szó; az ajándékozást az I. r. alperes kezdeményezte, a felperes ellenezte; az alperesek 2004-ben engedély nélkül kezdtek építkezni; az I. r. alperes 2007-ben kimérette a telkeket; az ingatlan belterületbe vonására 2007/2008-ban került sor; a felperes 2009. szeptemberében tudta csak meg, hogy az egész ingatlant odaajándékozta az örökhagyó az alpereseknek; 2009. július 31-én az örökhagyó és az I. r. alperes anyja tartási szerződést kötött a szülői ingatlanra; ezt a szerződést a felperes megtámadta, a perben egyezség született, a testvérek 1/2-1/2 arányban váltak tulajdonosává a szülői háznak. Az I. rendű alperes előadta, hogy az építkezést 2003 őszén kezdték meg; ekkor az alapozás készült el transzportbetonból, egy kb. félméteres lábazat és a tömörítés; a telek megosztására jelen per miatt nem került sor; az ingatlan egy része erdő, az önkormányzat tulajdonában állt a telekalakítás előtt, ennek értékét a megosztás után parcellában ki kell adniuk; a belterületbe vonást az I. rendű alperes kezdeményezte. Az alperesi képviselő kezdeményezte a belterületbe vonás iratainak beszerzését, és vállalta a változási vázrajz becsatolását. A bíróság felhívta a feleket, hogy 15 napon belül tegyék meg bizonyítási indítványaikat; a felperest azzal, hogy ha szakértő kirendelését kéri, helyezzen letétbe 300 000 forintot; megkereste az önkormányzatot annak közlése végett, hogy kinek a kezdeményezésére történt a belterületbe vonás, és intézkedett a tartási per és a hagyatéki iratok beszerzése végett.
Az iratok beszerzése közben az alperes beadványában (2011. november 10.) úgy nyilatkozott, nem tudja kidolgozni az értéknövekedést, azt 50%-ban határozza meg.
- 1128/1129 -
A felperes beadványában (2011. november 9.) javaslatot tett a szakértő személyére. A következő tárgyaláson (2012. január 25.) a bíróság figyelmeztette a felperest a Pp. 164. §-ra utalással, hogy neki kell bizonyítani, mi illeti meg. A felperes 2012. február 10-én adó- és értékbizonyítványt csatolt, az abban feltüntetett értéket azonban vitatta.
A következő tárgyaláson (2012. március 9.) a felperesi képviselő előadja, hogy a fél nem működik vele együtt, mire a bíróság 100 000 forint pénzbírság terhével felhívta a felperest, hogy bocsássa jogi képviselője rendelkezésére a hagyaték tárgyára vonatkozó okiratait, nevezze meg 15 éven belül kapott ajándékait, mit és milyen értékben kapott, és figyelmeztette a jóhiszemű pervitel követelményére.
A felperes 2012. március 14-i keresetpontosításában úgy nyilatkozott, hogy hagyaték nem volt, ennek igazolására öröklési bizonyítványt csatolt; az egyezség alapján a szülői ház 1/2 tulajdoni hányadának a felét kapta meg ennek értékét 1 250 000 forintban, a perbeli ingatlan értékét 30 000 000 forintban határozta meg, és úgy nyilatkozott, hogy 15 éven belül nem kapott betudásra szoruló ajándékot, így a hagyaték értéke 32 500 000 forint, ebből a kötelesrésze 8 125 000 forint, ezért követel még további 6 875 000 forintot pénzben vagy tulajdoni hányadban. A következő megtartott tárgyaláson (2012. július 4.) a felperes megismételte szakértő kirendelése iránti indítványát, az alperes ezt nem ellenezte.
A szakértő kirendelésére 2012. július 20-án került sor, a szakértőnek 30 napon belül meg kellett határoznia az eredeti állapotú ingatlan 2009. augusztusi értékét, az ingatlan felülépítménnyel együttes 2009. augusztusi értékét, az ingatlan 2012. augusztusi értékét a telekegyesítést és a megosztás lehetőségét nem számítva, végül az ingatlan jelenlegi forgalmi értékét a felülépítmény bekerülési költsége nélkül, együttesen és a megosztásnak megfelelő ingatlanonként. A 2012. szeptember 6-i szakvéleményt a fenti értékeket 1 349 523 forintban, 2 431 905 forintban, 2 292 738 forintban, illetve 10 972 650 forintban állapítja meg. A szakvélemény beérkezését követően a bíróság a tárgyalás határnapját előbbre hozta. A felperes észrevételében a szakvéleményt elfogadta, de hivatkozott arra, hogy a telekalakítás engedélyezése már 2008. november 25-én megtörtént, így annak hatása a hagyaték megnyíltakori érték megállapításakor nem hagyható figyelmen kívül, ezért a legmagasabb érték alapulvételével kell eljárni.
A 2012. október 17-i tárgyaláson az alperesi képviselő a belterületbe vonás miatti földvédelmi járadék összegét 1 219 480 forintban, a kitűzés költségét 370 000 forintban (számlát nem tudott csatolni) az ingatlanok kialakításának költségét 100 000 forintban, a tulajdoni lapok kiadásáért járó összeget 32 000 forintban, a felperesre eső költséget 32 000+304 870 forintban jelölte meg; észrevételezte, hogy a szakértő helytelenül számolt, mert nem csökkentette az értéket a III. rendű alperes tulajdoni hányadának értékével; a helyes érték 9 432 150 forint, ennek negyede 2 358 037 forint; ebből kell levonni a közös ingatlanból a felperesnek juttatott, kötelesrészen felüli értéket, 625 000 forintot, így 1 733 037 forint marad; ebből levonandó a földvédelmi járadék összege és annak és kamatai; ennek alapulvételével az alperesek hajlandók 870 000 forintot megfizetni a felperesnek. A felperesi képviselő elfogadta, hogy a kötelesrészi igény 1 733 037 forint, a földvédelmi járulékot 305 000 forint, annak kamatát 80 000 forint összegben, így a felperes elsődlegesen 123/1000 tulajdoni hányadra, másodlagosan 1 348 167 forintra tartott igényt. Az I. r. alperes kérte a kereset elutasítását; úgy nyilatkozott, hogy kötelesrészként esetleg elismerne 1 100 000 forintot, mert az igyekezete is megér 250 000 forintot; kifogásolta, hogy a tulajdoni hányad kiadása esetén a felperes gazdagodnék, mert a felülépítményen is tulajdont szerezne, amelynek értékével a szakértő nem számolt. A bíróság a tárgyalást berekesztette; utóbb újból megnyitotta (2012. november 6.), mert az alperes kifogására tekintettel a szakvélemény kiegészítését tartotta szükségesnek. A szakértő a kiegészítő szakvéleményben (2012. november 27.) a felülépítmény jelenlegi értékét 3 247 144 forintban állapította meg. A szakvéleményt 15 napos észrevételezési határidővel kiadták a feleknek; ekkor újabb bíróváltás következett.
A felperes 2012. december 18-án a határidő meghosszabbítását kérte; a bíróság 2012. december 21-én a határidőt 15 nappal meghosszabbította, mulasztás esetére kilátásba helyezve az észrevétel mellőzését. A felperes 2013. január 4-én előterjesztett észrevételében a megállapított értéket eltúlzottnak minősítette, előadva, hogy mivel engedély nélküli építményről van szó, az inkább értékcsökkentő hatású, az 1 000 000 forint becsült bontási költségre tekintettel. A szakértő válaszában véleményét fenntartotta, előadva, hogy a bontási költséget nem kellett figyelembe vennie, az építmény nem engedély nélkül épült, statikailag megfelelő. A szakértő válaszát a bíróság 8 napos határidővel adta ki észrevételezésre, a mulasztás esetére kilátásba helyezve az észrevétel mellőzését. A felperes újabb észrevételében (2013. március 11.) továbbra is vitatta a szakértő véleményét, és új szakértő kirendelését kérte.
A bíróság 2013. április 29-én - a Pp. 3. §-ra hivatkozva - felhívta az alperest, hogy nyilatkozzon a 2012. október 17-én véglegesített keresetre, vitatja-e annak jogalapját, ha igen, milyen alapon, bizonyítékai, okiratai előterjesztésével; ha elismeri, akkor milyen összegben. Az alperes 2013. május 21-i ellenkérelmében akként nyilatkozott, hogy a követelés jogalapját nem vitatja, a felperes kötelesrészre jogosult, de igénye már kielégítésre került, a juttatáskori értéket (200 000 forintot) figyelembe véve; de még ha a halál időpontjában jogos 1 349 523 forintot veszik is alapul, annak az 1/4 része is csak 337 380 forint, így a teljes örökség 1/4-e 949 880 forint, a felperes azonban 1 250 000 forintnyi értéket a szülői házból már megkapott, így igénye ki van elégítve. A következő tárgyaláson (2013. június 13.) a felek közösen kérték az eljárás szünetelését.
A folytatódó eljárásban a felperes kérte új szakértő kirendelését (2013. november 6.), egyrészt mert szerinte a felülépítmény korábbi szakértő által megállapított értéke eltúlzott, másrészt a másik ingatlan értéke nem éri el az 5 000 000 forintot, legfeljebb 2 500 000-3 000 000 forint lehet az értéke, így a szülői házból az eredetileg megjelöltnél kisebb értékhez jutott. Az ezt követő tárgyaláson (2013. november 7.) a felek először nem vitatták, hogy a másik ingatlan nem ér 5 000 000 forintot, majd e tekintetben mégis vita alakul ki köztük. Arra egyezően utaltak, hogy az ingatlant 6 800 000 forintért hirdették meg, és volt olyan érdeklődő, aki az ingatlanért 6 000 000 forintot adott volna, ha lett volna pénze; az alperesek szerint erre tekintettel valós az 5 000 000 forint, a felperes szerint viszont a szülői ház 3 000 000 forintos ár felett eladhatatlan, évi 1-2 érdeklődő nem jelent valós keresletet. A bíróság a felek elé tárta, hogy az 5 000 000 forintos érték a
- 1129/1130 -
tartási szerződésből ered. A felperes ismét vitatta a felülépítmény értékét, szerinte az eltelt 9 év alatt az alapozás teljesen tönkrement. A bíróság a tárgyalást berekesztette, és ítéletével a felperes keresetét elutasította; a szülői ház értékének vitatását a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésére hivatkozással elkésettnek minősítette; a perbeli ingatlan tekintetében a juttatáskori értéket vette figyelembe, de kifejtette: még ha a hagyaték megnyíltakori 2 292 738 forintos értéket veszi is alapul, akkor is le kell vonni abból a 281 908 forint hagyatéki terhet, így csak 1 127 708 forint illeti a felperest, és a szülői házból 1 250 000 forintnyi értéket már megkapott.
A felperes fellebbezésében (2013. december 11., 2014. január 8.) utalt arra, hogy a szakvélemény az ingatlan értékét 10 972 650 forintban állapította meg, ebből kellett levonni az önkormányzat tulajdoni hányadának értékét; a hagyaték megnyíltakor a telekalakítás engedélyezése már megtörtént, a bíróság azonban nem vette figyelembe ennek értéknövelő hatását; alaptalanul mellőzte a bíróság a másik ingatlan értékének vizsgálatára vonatkozó indítványát, mert a per alatt derült ki, hogy a másik ingatlan az adott értéken eladhatatlan.
A másodfokú tárgyaláson (2005. február 12.) az alperesi képviselő előadta, hogy a másik ingatlant sikerült 5 200 000 forintért értékesíteni, erre tekintettel a felperes igényét 1 348 162 forintban jelöli meg. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. Álláspontja szerint a hagyaték tiszta értéke a szülői ház 1/2 tulajdoni hányadának értéke (2 500 000 forint) csökkentve a hagyatéki terhekkel (281 908 forint), növelve az adomány értékével; az adomány értékeként a juttatáskori értéket (1 349 523 forint) kell figyelembe venni. A másodfokú bíróság szerint a jelenérték és a hagyaték megnyíltától járó kamat együttes követelésével a felperes kétszeres előnyt kívánt magának. A másodfokú bíróság utalt arra is, hogy a perbeli ingatlan hagyaték megnyíltakori értéke 2 431 905 forint, ebből le kellene vonni a felülépítmény értékét (1 082 382 forint), amely kizárólag az alperesek beruházásából adódó értéknövekmény, így a kötelesrész alapja 3 567 615 forint lenne, ennek 1/4-e a köteles rész, vagyis 891 904 forint lenne, ezzel szemben a felperes 1 250 000 forintnyi értékhez jutott, vagyis igénye a hagyaték megnyíltakori érték figyelembevétele esetén is ki lenne elégítve.
Az eljárás értékelése
Az eljárás egyik első figyelemre méltó eleme a bíróság 2009. szeptember 25-i hiánypótlási felhívása, amelyben rákérdez az ajándékozás okára; a felperes ugyanis az ajándékozási szerződés érvényességét nem vitatta, pusztán kötelesrészi igényt érvényesített, így ez a momentum teljesen érdektelen volt. A felek között e körben indult is némi vita, de ez utóbb elhalt; mindenesetre ez egy olyan pervezetési koncepciót tükröz, amely indokolatlanul kitágíthatta volna a bizonyítás és az eljárás kereteit.
A másik elem, hogy bár a felperes már a keresetlevélben utalt a perbeli ingatlan forgalmi értéke szakértői vizsgálatának szükségességére, és legkésőbb 2010. október 21-én indítványozta azt, és annak szükségességét a hatályon kívül helyező végzésben a másodfokú bíróság is rögzítette, a szakértő kirendelésére csak 2012. július 10-én került sor, holott a pert lényegében az döntötte el, hogy a kötelesrész alapjába betudandó ajándék értéke mekkora.
A harmadik elem, hogy a második és harmadik bíró több ízben szankció kilátásba helyezésével hívta fel a feleket nyilatkozataik megtételére; e szankciók eredményesek voltak, a nyilatkozatok megtételére határidőben sor került, még ha a felperes pénzbírság terhével történő felhívása a jogi képviselőjével való együttműködésre meglehetősen sajátos megoldásnak minősíthető is.
A negyedik figyelemre méltó elem a bíróváltásokhoz kötődik; jól kitapintható koncepcióváltás következik be ennek eredményeként mindhárom alkalommal, amely a bizonyítás irányában is megmutatkozik. A második bíró ejti az ajándékozási szerződéssel kapcsolatos irányt, ugyanakkor hangsúlyosan veszi figyelembe a felperes terhére a megegyezéstől való elzárkózását, az alperesek méltányolható érdekeit. A harmadik bíró ezzel szemben hajlik az elsődleges kereset teljesítésére (különben nem lenne jelentősége a felülépítményen való tulajdonszerzésre vonatkozó alperesi kifogásnak), míg a negyedik bíró a juttatáskori érték figyelembevételével a kereset elutasításáról határoz. E váltás a harmadik és negyedik bíró között különösen éles, ami megmutatkozik az alperesnek címzett, ellenkérelem előterjesztésére vonatkozó felhívásban is; a negyedik bíró szinte újrakezdi a pert.
Az ötödik elem a hagyatéki terhek elszámolása a hagyaték tárgyaival szemben; erre az felperesek nem hivatkoztak, korábban a bíróság sem utalt erre a tényre [vö. Pp. 163. § (3) bekezdés], mégis az ítéleti tényállásban figyelembe veszi a hagyatéki terheket.
A hatodik érdekes elem a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésének felhívása az elsőfokú ítéletben; a bíróság ugyanis anélkül olvassa a felperes fejére a szülői ház értékének elkésett vitatását, hogy a tárgyalásra szóló idézésben kilátásba helyezte volna e jogkövetkezmények alkalmazását.
A fenti ügyek vizsgálata alapján az mindenképpen rögzíthető, hogy az alapvető probléma nem annyira az alkalmas bizonyítási eszközök halmozása a bizonyosság magasabb fokának elérése érdekében, mint inkább a bizonyítás megfelelő mederben tartásának hiánya.
Szembetűnő, hogy a bíróságok az elhúzódó ügyekben nem megfelelően alkalmazzák a Pp. 3. §-ának (3) bekezdését, illetve a Pp. 141. §-nak (2) és (6) bekezdését. A Pp. 141. §-ának (2) és (6) bekezdésére hivatkozásra általában olyan rövid bírói határidők megszabásával együtt kerül sor, amelyek elmulasztása esetén sem áll fenn annak a veszélye, hogy emiatt a viszonylag távoli határnapra kitűzött tárgyalást el kellene halasztani, így a Pp. 141. §-ának (6) bekezdésében foglalt szankció alkalmazásának egyik feltétele hiányzik. Más esetekben a mellőzés jogkövetkezményét egyáltalán nem helyezik kilátásba, a határidő-hosszabbítás iránti kérelmekre nem válaszolnak, így utóbb nem szankcionálható a kérelmek, nyilatkozatok, indítványok indokolatlanul késedelmes előterjesztése. Az utolsó ügy kapcsán is kitűnt ugyanakkor, hogy a megfelelő határidők és a szankciók kilátásba helyezése mellett a felek betartják a nekik szabott határidőket.
A Pp. 141. §-a (2) és (6) bekezdésének alkalmazása a bizonyítási indítványok tekintetében feltételezné a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség teljesítését. A felek által tett, bizonyítandó tényállítások, valamint a bíróság által köztudomásúnak tekintett vagy hivatalosan ismert tényeknek a számbavétele, a bizonyítási
- 1130/1131 -
teher elosztása ugyanis (mivel a bíróság akár meg is fordíthatja a bizonyítási terhet, másra terhelheti a bizonyítási kötelezettséget, ha anyagi jogi szabály eltérően nem rendelkezik a bizonyítási teherről) előfeltétele annak, hogy a felek bizonyítási indítványaikat teljes körben megtegyék, mellőzve ugyanakkor a felesleges tényállításokra vonatkozó vagy más okból felesleges bizonyítási indítványaik megtételét.
Általános probléma, hogy a bíróság általában előbb-utóbb minden bizonyítási indítványt befogad, függetlenül attól, hogy annak foganatosításától várható-e érdemi eredmény. Ennek egyik oka az lehet, hogy a felek tényállításainak köre a bizonyítás eredményétől folyamatosan változhat; a másik, hogy a bíróságnak a perben eldöntendő jogkérdésről a felek tényállításainak megtételekor nincs kialakult álláspontja; harmadik pedig az, hogy az elsőfokú bíróság tart attól, hogy az indítványok elutasítása esetén a másodfokú bíróság az ítéletet a szükséges bizonyítás lefolytatásának elmulasztása, vagyis megalapozatlanság miatt hatályon kívül helyezi.
Látható az is, hogy az eljárások elhúzódása elsősorban nem a bizonyítás terjedelmes voltára vezethető vissza. A vizsgált ügyek közül leginkább bonyolult tényállású ügyben sem érte el a kihallgatott tanúk száma az ötöt, e mellett három olyan szakértő kirendelésére került sor, akik szakvéleményüket lényegében a tanúk vallomásától független tényekre alapítottan terjesztették elő, így a bizonyítási eljárás - megfelelő előkészítés mellett - akár egyetlen érdemi tárgyaláson is lefolytatható lett volna.
Problémát okoz az is, hogy bíróváltozás esetén megváltozik az egész pervitel koncepciója: az új bíró sokszor szinte újrakezdi az akár már több éve folyó pert; azonban ez sokszor nem jár együtt a már felvett anyag összegzésével, sok esetben korábban már vizsgált kérdések újbóli felvetését jelenti.
A fenti problémák egy részét az osztott perszerkezet bevezetése, illetve addig is a perrendi szabályok következetesebb alkalmazása megoldhatná. Ha ugyanis a felek tényállításainak köre legkésőbb az első tárgyaláson rögzül, akkor lehetőség nyílik a bizonyítandó tények számbavételére, a bizonyítási indítványok maradéktalan előterjesztésére, a bizonyítás egyetlen folytatólagos tárgyaláson történő teljes körű lefolytatására.
Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a gyakori halasztás, a viszonylag távoli határnapok kitűzése, az eljárás 5 éven túlivá váló ügyekben tapasztalható hirtelen felgyorsulása arra utal, hogy a pervezetést sok esetben nem annyira az eljárás belső logikája, hanem a külső igazgatási intézkedéseknek (kitűzendő ügyek száma, befejezésre, pertartamra vonatkozó előírások, az írásba foglalási határidők) való megfelelés kényszere mozgatja. Ezt a feltevést azonban csak egy-egy bíró kitűzési és pervezetési gyakorlatának együttes, célzott vizsgálata erősítheti meg.
Az ügyek elhúzódása ugyanakkor arra utal, hogy ezek az igazgatási intézkedések - bár valószínűleg döntően hatnak a bírák pervezetési gyakorlatára - mégsem hatékonyak, sőt bizonyos értelemben kifejezetten kontraproduktívak. Erre utalnak a megmagyarázhatatlan inaktív időszakok, az eljárást érdemben előre egyáltalán nem vivő tárgyalások, illetve a döntésre értett ügyekben tapasztalható indokolatlan tárgyaláshalasztások, továbbá az érdemi, ésszerű időn belüli befejezést elősegítő jogkövetkezmények (mellőzés, pénzbírság, költségben marasztalás) kilátásba helyezésének és alkalmazásának szinte teljes hiánya.
A túlbizonyítás vizsgálata véleményünk szerint statisztikai adatok elemzésével, bírákkal való interjúk készítésével, kérdések kidolgozásával és az azokra kapott válaszok kiértékelésével végezhető el szakáganként. Meghatározandó, hogy szakáganként hány bírát érjen el a vizsgálat, illetve ügyszakspecifikus kérdések megfogalmazása szükséges. Cél, hogy megfelelő mennyiségű válasz kiértékelését követően a vizsgálat eredményei a bírák képzésében, tájékoztatásában felhasználhatóak legyenek.
I. Statisztikai megközelítés - bírói ítélkezési tevékenység vizsgálata, ügycsoporton belül bizonyítási eszközök számbavétele, azok összehasonlító elemzése, az adatokból következtetések levonása.
II. Interjú - A túlbizonyítás kérdéséről kötetlen formában vélemények gyűjtése, melynek elsődleges célja, hogy kiderüljön, hogy mennyire érzi problémának, hogyan érzi kivédhetőnek a felesleges bizonyítási eszközök igénybevételét a bíró, a problémával kapcsolatos attitűdök feltérképezése.
III. Kérdőíves felmérés - Az adott ügyszakspecifikus kérdések arra irányulhatnak, hogy az egyes bizonyítási eszközökkel kapcsolatosan a túlbizonyítás problémája hogyan érhető tetten, illetve a probléma hogyan ismerhető fel és védhető ki. Ezek a kérdések ki kell, hogy terjedjenek az adott ügyszakokban:
a) egyes bizonyítási eszközökkel kapcsolatos ügyszak-specifikus kérdésekre;
b) a hatályos anyagi jogi és eljárásjogi szabályok értékelésére a probléma tükrében;
c) a jogalkotás milyen módon segítheti a probléma kezelését (de lege ferenda).
A fentiekből is kitűnően a túlbizonyítás jelensége nem vizsgálható általánosságban, összefüggéseiből kiszakítva: egy rendkívül sokrétű, számos ügyszakspecifikus elemet tartalmazó jelenséggel van dolgunk, amely szorosan összefügg a pervezetés hiányosságaival és a rosszul meghatározott igazgatási keretek diszfunkcióival, a perorvoslati rendszer működési zavaraival, és amely az alulbizonyítással együtt a nem megfelelő bizonyítás tágabb jelensége körében értelmezhető.
Az előzetes vizsgálódás rámutat arra, hogy bár egyes ügyszakok tekintetében vannak bizonyos olyan jogterületek, ahol a jogszabályok módosításával lehet a problémákat orvosolni, az alapvető tapasztalat valamennyi ügyszakban az, hogy ezt a jelenséget - mivel szorosan összekapcsolódik a pervezetés hiányosságaival - elsősorban a megfelelő elméleti és gyakorlati képzés útján lehet visszaszorítani.
Ami a jelenség tudományos vizsgálatát illeti, a jelenség sokrétűségéből (lásd az általános bevezetőt) adódóan először is pontosítani kellene azt, hogy mely jelenség az, amelyet valójában vizsgálni szeretnénk. A felmerült vizsgálati módszerek gyakorlati alkalmazása azonban még szűkebb vizsgálati tárgykör esetén is jelentős nehézségeket vet fel.
Miként arra a szúrópróbaszerű aktavizsgálat is rámutatott, a rendkívül szerteágazó, nehezen feldolgozható és terjedel-
- 1131/1132 -
mes anyag feldolgozása igen munka- és időigényes feladat. A többé-kevésbé reprezentatív minta feldolgozása olyan mennyiségű emberi és tárgyi erőforrást igényelne, amellyel a Kúria jelenleg nem rendelkezik. Egyes részletkérdések vizsgálatára egy joggyakorlat-elemző csoport is csak abban az esetben vállalkozhatna, ha a vizsgálati anyagot az alsóbb fokú bíróságok dolgozzák fel, és a joggyakorlat-elemző csoport csupán ezeknek az összefoglaló jelentéseknek az összesítését és értékelését végzi el.
Hasonlóan munka- és időigényes feladat lenne adott bírák pervezetési és kitűzési gyakorlatának összefüggéseit feltáró célzott vizsgálat. E vizsgálat ráadásul akadályozhatja az adott bíró munkáját, illetve - ha nem kellő körültekintéssel és tapintattal történik a vizsgált személyek kiválasztása - jelentős ellenállást szülhet, mert a vizsgált személy fegyelmi jellegű vizsgálatnak, illetve a munkája iránti bizalmatlanságnak értékelheti. Egy-egy ilyen vizsgálat lefolytatásához ráadásul nem mellőzhető az Országos Bírósági Hivatal közreműködése; ha ilyen vizsgálatra mégis sor kerül, az egyébként is inkább az igazgatási intézkedések torzító hatásának kimutatására alkalmas, ezért annak eredményeit leginkább az Országos Bírósági Hivatal tudja hasznosítani. A Kúria számára inkább annyiban van jelentősége, hogy egy ilyen vizsgálat eredménye segíthet elkülöníteni a vizsgálati anyagokban az igazgatási intézkedésből adódó problémákat.
Végül a szubjektív elemek feltárásához a bírák kérdőíves módszerrel vagy "mélyinterjú" eszközével történő megkérdezése is komoly, elsősorban személyi erőforrásokat és szervezést követel. Egy reprezentatív felmérés elvégzéséhez itt sem mellőzhető az Országos Bírósági Hivatal közreműködése.
Budapest, 2015. június 22.
A Kúria főtanácsadói
Dr. Bakó Zoltán
Dr. Bérces Viktor
Dr. Bóka János
Dr. Domokos Andrea
Dr. Gyulavári Tamás
Dr. Hoffman István
Dr. Jójárt Eszter
Dr. Kecső Gábor
Dr. Pomeisl András József
Dr. Szegedi László■
JEGYZETEK
[1] R (81) 7. számú Ajánlás az igazságszolgáltatás igénybevételét megkönnyítő eszközökről* (Elfogadta a Miniszteri Bizottság az 1981. május 14-én tartott 68. ülésén) 5. Az államoknak meg kell hozniuk minden szükséges intézkedést, hogy az eljárási cselekmények egyszerűek legyenek, hogy a közönség számára érthető legyen az alkalmazott nyelvezet, és hogy valamennyi fél számára érthetőek legyenek a bírósági döntések. 6. Abban az esetben, amikor az egyik peres fél a bíróság által használt nyelvet nem ismeri megfelelően, az államoknak különös figyelmet kell fordítaniuk a tolmácsolás és a fordítás biztosítására, és ügyelniük kell arra, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő személyek ne kerüljenek kedvezőtlen helyzetbe a bírósághoz fordulást érintően, vagy pedig az eljárás lefolytatása során amiatt, hogy a bíróság által használt nyelvet nem beszélik vagy nem értik. 7. Rendelkezéseket kell hozni annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb szakértőt rendelje ki a bíróság - akár hivatalból, akár a felek kérelmére - ugyanabban az ügyben.
[2] Bárd K.: Bírói függetlenség az Európai Unió társult országaiban. Hol állunk mi, magyarok? Fundamentum, 2002/1. 5.
[3] Király T.: Büntetőeljárási jog. Osiris, Budapest, 2000.
[4] "A rendszerváltástól kezdve folyamatosan nő a büntetőügyek száma is: mivel azonban a bírói kar nem bővült olyan ütemben, mint ahogy azt az ügyek számának növekedés igényelte volna, ezért az elsődleges probléma a bírák leterheltsége lett. A büntetőügyek sokáig húzódnak, ezért a közvélemény nyomása miatt az elsődleges cél az ügyhátralék ledolgozása. Az ügyek mielőbbi befejezésének igénye viszont azt eredményezi, hogy a bírák érdekeltek abban, hogy a lehető legkönnyebb, legegyszerűbb módon fejezzék be az ügyeket, ez viszont - az eljárásjogi sajátosságok miatt - éppen nem az ügyek alapos vizsgálatát segíti elő, hanem sematikus határozatokat eredményez." Bencze Mátyás: Az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában
[5] Kis L.: A büntetőeljárási törvény első éve. Debreceni Konferenciák IV. Debrecen, 2005.
[6] Egy 1975-ös hazai ügyben (közzétéve: BJD 7648) a bíróság még úgy foglalt állást, hogy csak akkor lehet bűnösséget megállapítani, ha a bizonyítékok a más általi elkövetés lehetőségét kizárják.
[7] Bencze: i. m. 20. o.
[8] Dr. Molnárné dr. Mészáros Noémi: Gondolatok a tárgyalás mellőzéséről http://ujbtk.hu/dr-molnarne-dr-meszaros-noemi-gondolatok-a-targyalas-mellozeserol/://ujbtk.hu/wp-content/uploads/2014/02/4.cikk-Moln%C3%A1rn%C3%A9.pdf
[9] Erdei Árpád: Felújítás vagy megújítás? Magyar Jog - 1993/8. 454. o.
[10] Miskolcziné Juhász Boglárka: A büntetőeljárási szabályok továbbfejlesztésének lehetséges irányai. Doktori értekezés tézisei. Budapest, 2015. 20. o.
[11] Be. 4. § (1) bek.
[12] Miskolcziné Juhász Boglárka: i. m. 24. o.
[13] Elsősorban a relatív eljárási szabálysértésekre kell gondolnunk.
[14] Büntető Kollégium 2012.El.II.E.1/6.sz. http://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/vizsgalati_modszer.pdf
[15] A hatályon kívül helyezés alaptalansága esetén a Kúria utasíthatná a hatályon kívül helyezésről döntő bíróságot az eljárás lefolytatására, mely határozatban adott iránymutatás kötelező lenne.
[16] Háger: i. m. 15. o.
[17] Bencze: i. m. 81. o.
[18] "Az ítéleti tényállás megalapozottságának fogalmát a büntetőeljárási törvény pozitív formában nem határozza meg, inkább annak szóhasználatából következik, hogy megalapozottságról a bíróság által törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően, a vád tárgyává tett események valóságnak megfelelő, helyes és hiánytalan megállapítása esetén beszélhetünk." Háger: i. m. 3. o.
[19] A gyakorló jogászok többsége egyébiránt úgy véli, hogy a bírói határozatok indoklása gyakran szegényes vagy teljességgel inkoherens. Ezt jól jelzi Bencze tanulmánya is, amelyben a megkérdezett ügyvédek közül sokan rámutattak arra, hogy az ítéletek indokolásai gyakran klisészerűen vannak megfogalmazva, s mindez a megalapozatlanság leplezése végett történik.
[20] Bencze: i. m. 91. o.
[21] Varga Zoltán: Büntető határozatok szerkesztése. Konferencia a büntetőeljárás megújításáról. 2012. szeptember 7.
[22] Varga: i. m.
[23] Bencze: i. m. 64. o.
[24] Bencze: i. m. 65. o.
[25] Bencze: i. m. 84. o.
[26] Bencze: i. m. 65. o.
[27] Bencze: i. m. 66. o.
[28] Bencze: i. m. 85. o.
[29] Bencze: i. m. 88. o.
[30] Szakértői Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 233.
[31] Közigazgatási perjog Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 113.
[32] Lásd példaként a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 73. §-át az előzetes álláspont közlésének szabályairól.
[33] Lásd bővebben Wallacher Lajos: A közigazgatási perek meghatározó eljárásjogi jelenségeiről, Magyar Jog, 2015/4. szám, 228.
[34] Lásd KGD 2012.167.
[35] Wallacher, 229.
[36] Wallacher hivatkozik a Kúria kartelljogi tárgyú Kfv. III. 37.690/2013/29. sz. ítéletére, amely az uniós jog és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogára hivatkozva eltért a közigazgatási hatósági tényállás megdöntéséhez szükséges általános perjogi sztenderdektől.
[37] Szakértői Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 236.
[38] Uo. 235.
[39] Szakértői Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 237.
[40] Uo. 237.
[41] Uo. 237.
[42] A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: a Pp.) 183/A. § (1) bekezdése alapján ha a fél a perben bizonyítékként az igazságügyi szakértő nemperes eljárásban történő kirendeléséről szóló törvény vagy az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló törvény alapján eljárt szakértő véleményére hivatkozik, köteles azt a keresetlevélben jelezni és a szakvéleményt a keresetlevélhez csatolni. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése szerint a perben felmerülő szakkérdésben az (1) bekezdés szerinti törvény alapján eljárt szakértő - azonos szakkérdésben adott - szakvéleménye ugyanolyan bizonyítási eszköznek minősül, mintha a szakvéleményt a perben kirendelt szakértő terjesztette volna elő.
[43] Szakértői Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 237.
[44] Lásd bővebben uo. 239.
[45] Uo. 236.
[46] Uo. 235.
[47] Uo. 241.
[48] Szakértői Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 242.
[49] Uo. 242.
[50] Kisajátítási Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye (Tervezet), 84.
[51] Uo. 84.
[52] Uo. 81.
[53] Uo. 82.
[54] Így például Kurucz Mihály az ingatlan-nyilvántartási joggyakorlat-elemző csoport részére készített szakmai anyagában.
[55] Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: az Art.) 97. § (6) bekezdése alapján az adóhatóság a tényállás tisztázása során az adózó javára szolgáló tényeket is köteles feltárni. A nem bizonyított tény, körülmény - a becslési eljárás kivételével - az adózó terhére nem értékelhető.
[56] Szakértői Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye, 239.
[57] Kisajátítási Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló Véleménye (Tervezet), 86.
[58] Uo. 86.
Visszaugrás
