A munkavégzés rugalmasabbá válása következtében eddig nem ismert munkavégzési struktúrák jöttek létre, amelyek magukkal hozták a gazdaságilag függő, személyükben mégis független munkavégzői réteg kialakulását, melyet a munkajogtudomány egyik legnagyobb kihívásának tekinthetjük napjainkban. A munkavállalóhoz hasonló jogállású személyek problémája a magyar jogtudományban is felmerült, hiszen 2011-ben a munka törvénykönyve tervezetében a kodifikációs bizottság részéről e státusz szabályozása is felvetődött. A tanulmány - folytatva a 2018. évi 4. lapszámunkban megkezdett gondolatokat - a felállított védelmi katalógus meghatározott elemeit mutatja be részletesen, valamint állást foglal arra vonatkozóan, mennyiben lett volna járható út a tervezetben kialakított megoldás.
1. Bevezető
2. A szabadságra vonatkozó rendelkezések
3. A végkielégítés szabályai
4. A kötelező legkisebb munkabér szabályai
5. Eljárásjogi jogkövetkezmény?
6. Záró gondolatok
Folyamatos változásoknak lehetünk szemtanúi. A technikai, gazdasági és társadalmi változások érintik hétköznapjainkat, szabadidőnket, sőt a munkavégzésünket is. Az új technológiák, fogyasztói és munkáltatói igények a jövedelemszerzés módjait alapjaiban befolyásolták. A fejlődés új munkavégzési megoldásokat indukált, amelyek a különböző foglalkoztatási formák kialakulásában öltöttek testet. A munkáltatók és a munkavállalók elfordultak a hagyományos viszonyoktól, kiábrándultak a munkajogi keretekből[2], amelynek hatására a kevésbé szabályozott jogviszonyok jelentősége megnőtt.[3] Ezen új formák egy jelentős részét képezi a gazdaságilag függő önfoglalkoztatás, más néven quasi-önfoglalkoztatás, azaz a munkavállalóhoz hasonló jogállású személyek problémaköre, amely nemcsak hazánkban, hanem világszerte az egyik legfontosabb foglalkoztatáspolitikai probléma.
Kik a gazdaságilag függő önfoglalkoztatók? Perulli a következő ismérveket határozta meg erre a csoportra: "döntően személyes munkavégzés; folyamatosság; a munkavégzés koordinálásában részt vesz az ügyfél; döntően csak egy ügyfél számára dolgozik, amelyből a jövedelmének legnagyobb része származik."[4] E munkavégzők munkavégzési viszonyának alapja valamilyen legális jogviszony, amely nem munkaviszony, mégis annak keretében munkavégzés zajlik. Őket az különíti el markánsan a munkavállalótól, hogy nem jelenik meg az alárendeltség a jogviszonyukban, inkább átmenetet képeznek a munkaviszonyok és a tényleges önfoglalkoztatás, önálló munkavégzés (például vállalkozás, megbízás) között.[5] Az önfoglalkoztatással közös jellemző, hogy alapvetően önállósság jellemzi a munkavégzésüket, mégis a munkavállalóhoz hasonlóan gazdasági függésben állnak, illetve a vállalati ellenőrzés is kiterjed rájuk.[6] Ezek a személyek jogi értelemben tehát függetlenek, mint az önfoglalkoztatók, de gazdasági szempontból ténylegesen függnek a megrendelőtől, illetve a megbízótól, aki emiatt munkáltatónak is tekinthető.[7] E személyi csoport a személyi függetlenségből következő önfoglalkoztatói jellegből fakadóan a magyar jogrendszerben jelenleg nem rendelkezik munkajogra jellemző védelmi eszközökkel, mivel a jogalkotó csak a munkaviszonyhoz kapcsol-
- 9/10 -
ja ezen garanciákat. A munkavégzési viszonyaik így a kötelmi jog területén helyezkednek el, pedig a gazdasági függésből fakadó védelmi igény olyan körülmény, amely megkívánja a munkajogi védelem megfelelő kiterjesztését e munkavégzési viszonyokra is. A munkajogi védelem kiterjesztése nem elodázható, amelyet az ide tartozó munkavégzők nagy száma is alátámaszt: a Eurofound (European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions) kutatása szerint a függésben álló önfoglalkoztatók a teljes európai munkaerő egytizedét teszik ki.[8] Látható tehát, hogy rendkívül sok munkavégző reked a polgári jog talaján nyugvó önfoglalkoztatás területén, annak ellenére, hogy gazdaságilag egy vagy kevés számú megrendelőtől függ.
Mindezekből fakad a munkajogtudomány számára az alapprobléma: sok munkát végző kirekedt a munkavállalókat védő szabályok hatálya alól, holott azt alappal igényelnék.[9] Felidézhetjük Bankó Zoltán gondolatát: "a de iure önálló munkát végzők közül egyre többen vannak olyanok, akiknek a gazdasági helyzete minőségében nem különbözik a munkavállalóétól".[10] E két réteg teljesítési módjai olyan sok azonosságot tartalmaznak, amelyek "megkérdőjelezik a jogalapi, kauzális differenciálást".[11]
Ezt a magyar jogtudomány is észlelte. 2011 fordulópontot jelentett a gazdaságilag függő önfoglalkoztatásra nézve, hiszen a Széll Kálmán Tervben merült fel először az a nagyratörő gondolat, hogy a munkajog hatályát a gazdaságilag függő önfoglalkoztatásra kiterjesszék.[12] A kiterjesztés egy harmadik kategória, a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy kategóriájának létrehozásán keresztül valósult volna meg. E megoldás ezzel tulajdonképp elismerte, hogy meghaladottá vált a fordista modellt leképező, a munkavégzési viszonyokat kategorizáló kettős, bináris modellen (munkavállaló-önfoglalkoztató) alapuló szabályozás.[13] A kodifikációs bizottság a munka törvénykönyve 2011. júliusi tervezetében (a továbbiakban: Tervezet) a következő módon javasolta szabályozni a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy státuszát:
3. § (1) E törvénynek a szabadságra, a felmondási időre, a végkielégítésre, a kárfelelősségre vonatkozó rendelkezéseit, továbbá a kötelező legkisebb munkabérre vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell a (2) bekezdésben meghatározott személyre (a továbbiakban: a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy).
(2) A munkavállalóhoz hasonló jogállású személynek kell tekinteni - az eset összes körülményére tekintettel -, aki nem munkaszerződés alapján végez más részére munkát, amennyiben
a) személyesen, ellenérték fejében, rendszeresen és tartósan azonos személy részére végez munkát, és
b) a szerződés teljesítése mellett nem várható el egyéb rendszeres kereső foglalkozás folytatása.
(3) A (2) bekezdés alkalmazása során
a) személyesnek minősül a saját, illetőleg hozzátartozója többségi tulajdonában álló gazdálkodó szervezet nevében végzett munka;
b) azonos személynek kell tekinteni a teljesítés fogadójának hozzátartozóját, illetőleg a vele rendszeres gazdasági kapcsolatban állót, továbbá azokat, akik az adózási szabályok szerint kapcsolt vállalkozásnak minősülnek.
(4) Az (1)-(3) bekezdés rendelkezése nem alkalmazható, ha az e szerződésből származó rendszeres havi jövedelem meghaladja a szerződés teljesítése idején hatályban lévő kötelező legkisebb munkabér ötszörösét.[14]
A rendelkezés végül nem került a kódex szövegébe, holott a Tervezet indoklásában észszerű érvekkel alátámasztotta, miért látja szükségesnek a gazdaságilag függő önfoglalkoztatás ezen szabályozását: "ez a munkát végző réteg ugyanolyan gazdasági függő helyzetben van szolgáltatásának fogadójától, mint a munkavállaló, és szociális védelmi szükséglete is hasonló. A megoldás ugyanakkor nem csupán szociális megfontolásokon alapul, hanem az illegális foglalkoztatás, és a munkaerőpiaci eszközök tisztességtelen alkalmazásának visszaszorítására is irányul."[15] A megfogalmazott célok nemesek voltak, ugyanakkor a megalkotott javaslat több ponton is támadható volt. Jelen tanulmányban a fogalom elemzésével nem foglalkozom, hanem egy elhanyagoltabb kérdéskört, a jogkövetkezményi katalógus részletesebb elemzését végzem el, kiemelve a szabadság, a végkielégítés és a kötelező legkisebb munkabér kiterjesztésének lehetőségeit, valamint újító módon a felvetett státusz eljárásjogi következményeit veszem szemügyre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
