Orbán Endre az Európai Unió joga és a tagállami alkotmányjogok határvidékeként vagy közös metszeteként definiálható uniós alkotmányjog, európai alkotmányosság tárgykörében írt doktori értekezést. Az alkotmányos identitás a jogterületnek az utóbbi évtizedben egyik legélénkebben diszkutált jelensége, ezért feltétlenül értékes törekvés jogi tartalmának megragadása, és elhelyezése a többszintű európai alkotmányos tér koordináta-rendszerében. Fenntartom azt a megállapításomat, amelyet a dolgozat kutatóhelyi vitára benyújtott változatáról készített és 2019. november 6-án ismertetett előzetes véleményemben (a továbbiakban: Vélemény) megfogalmaztam: a szerző a kutatási célkitűzéseit teljesítette, hipotéziseit igazolta. A hivatalos bírálatban a végleges értekezésre figyelemmel támaszkodom a Véleményben foglaltakra is.
Az öt részre tagolt, logikus felépítésű és jól strukturált értekezés - a hipotézist és a módszertant bemutató bevezetés (I. fejezet) és a záró következtetések (V. fejezet) mellett - először az alkotmányos identitás tagállami (II. fejezet), majd uniós dimenzióit (III. fejezet) vizsgálja, harmadik nagy gondolati egységként pedig ezek egymásra vonatkoztatásával keresi a választ arra a kérdésre, hogy kié a végső döntés joga, hogyan oldhatók fel az identitásdilemmák egy heterarchikus, szupranacionális térben (IV. fejezet).
A dolgozat tartalma adekvát a címmel, a bevezetésben jelzett célkitűzését a szerző maradéktalanul teljesíti, meggyőzően érvel amellett, hogy a szubszidiaritáselv szubsztantív érvényesülése körében számítható be a tagállami alkotmányos identitásra történő hivatkozás. Ehhez a dogmatikai modellalkotás, a jogösszehasonlítás és az esetelemzés módszerét hívja segítségül.
Mint már a Véleményben is hangsúlyoztam, a szerző érvelését annak ellenére is rendkívül meggyőzőnek és tanulságosnak vélem, hogy magam még mindig azok közé tartozom, akik az alkotmányos identitás toposzát némileg ezoterikusnak tartják.[1] Orbán Endre azonban egészen új megközelítést ajánl: a föderális struktúrák szervezőelvét jelentő, és az uniós alapító szerződések által is elismert szubszidiaritásvizsgálatban horgonyozza le az identitáskontrollt. Ez még akkor is jó ötlet, ha a gyakorlat egyelőre egy főtanácsnoki véleményre szorítkozik, mert elméleti keretet teremt ahhoz, hogy rendszerezetten áttekintse a kortárs alkotmányjog hazai viszonylatban is számos kutató ingerküszöbét elérő kérdéseit: az alkotmányellenes alkotmánymódosítás problematikáját, valamint az alkotmányos identitás tagállami és uniós értelmezési lehetőségeit. Ez már önmagában is kihívás, mivel csak az elmúlt két-három év távlatában részterületenként több értekezés és tucatnyi tanulmány keletkezett - azonban a szerző alaposságával, rendszerezőkészségével és innovatív megközelítésével tud újat mutatni: az általa kidolgozott kétirányú principal-agent modell a nemzetek feletti integrációs struktúra és mechanizmus olyan magyarázatát adja, amely versenyképes a meglevő integrációelméletekkel, és nem mellesleg alkalmas a dolgozat hipotézisének - ti. a tartalmi szubszidiaritásvizsgálatba illeszthető identitáskontrollnak - az igazolására. Az értekezés erre tekintettel rendkívül értékes hozzájárulás a hazai uniós alkotmányjog-tudomány fejlesztéséhez és az erről zajló szakmai eszmecseréhez. Ez az eszmecsere egyébként újabb impulzust kapott az értekezés lezárása után, mivel 2020. május 5-én a német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésével[2] újabb állomásához érkezett az EU Bíróságával folytatott párbeszéd -
- 110/111 -
de legalábbis beállt egy pillanatnyi mosolyszünet. A fordulat egyrészt alátámasztja az értekezésben vizsgált problémák örök aktualitását, másrészt adott egy újabb "vajszínű árnyalatot" az elsőbbséggel szembeszegezhető érvkészlet tagállami alkalmazásának (még akkor is, ha a német döntésben hangsúlyosabb a demokráciaelvvel kombinált ultra vires érvelés, és az identitásérv látszólag szerényen a háttérben marad).
A részletes értékelés előtt előrebocsátom, hogy a jelölt a kutatóhelyi vitán elhangzott észrevételekre, közöttük az előzetes Véleményben foglaltakra az értekezés végleges változatában érdemben reflektált, és a javaslatokat hasznosította.
1. A szerző elemzéséből - és rendkívül alapos szakirodalmi áttekintéséből is - az tűnik ki, hogy egyetértünk abban, az alkotmányos identitás védelme elsősorban az uniós és a tagállami hatáskörmegosztás dimenziójában, vagy az uniós jog és a tagállami jog közötti normakonfliktusok zónájában kapott különös hangsúlyt az utóbbi évtizedben Európában. Az identitáskontroll funkciójára közkedvelt - bár kissé már elhasznált - a "kard és pajzs" metafora.[3] A szakirodalmi álláspontok úgy összegezhetők, hogy amikor az alkotmányos önazonosság pajzs, akkor azzal védekezni lehet az uniós jogi reformok folyamatában, amikor pedig kard, akkor zavart lehet vele kelteni az Unió kompozit alkotmányos rendszerében.[4] Szerzőtársammal, Vincze Attilával 2017-ben áttekintettük a német alkotmánybíróságnak az uniós jog elsőbbségével szemben kifejlesztett tesztjeinek, valamint identitásérvelésének alakulását, és arra jutottunk, hogy az újabb és újabb toposzok bevezetése csupán arra szolgál, hogy a tagállami és uniós jog viszonyában a végső szó jogát fenntartsa magának. "De ez inkább lebegtetés, mintsem valódi igény, leginkább a szuverenitás élethazugsága."[5]
Mintha Orbán Endre is arra a következtetésre jutna a miénknél jóval mélyrehatóbb elemzése után, hogy az absztrakt alkotmányos identitásnak önmagában nincs jelentősége vagy magyarázó ereje,[6] mibenléte államonként konkretizálható. Az pedig voltaképpen evidencia, hogy minden alkotmányos berendezkedés más és más, mindegyiknek vannak sajátos vonásai, tradíciói, történelméből és alkotmányfejlődéséből adódó jellemzői. Az identitás érve fegyverzetként, azaz pajzsként vagy kardként csak konfliktusban értelmezhető, és a normakonfliktusban használt identitáskontroll esetében lehet feltenni a kérdést úgy, hogy az identitás pajzs, avagy kard, ha pedig kard, akkor egy- vagy kétélű.[7] Uniós normakonfliktus esetén pajzsként szolgálhat akkor, ha az uniós hatáskörgyakorlás az alkotmányi felhatalmazás kereteit feszegeti - ilyenkor tulajdonképpen a sokkal technokratább, és ezért kevéssé hangzatos ultra vires helyett lehet hivatkozási alap.[8] Kardként pedig akkor használható, amikor a tagállam valamely uniós kötelességvállalástól próbál szabadulni. Ilyenkor magam is voltaképpen újrahangolt, tágabb szuverenitásérvelést sejtek mögötte (the new clothes of the emperor jelenség).
2. Ugyanakkor rendkívül előremutatónak tartom, hogy a szerző az alkotmányos identitás jogi tartalmának keresésekor az alkotmányellenes alkotmánymódosítás kérdésével kezdte a vizsgálatot. Álláspontom szerint az identitásérv csak annyiban konzekvens, ha a kard kétélű - mert egyélű mindaddig, amíg kizárólag az uniós hatalomgyakorlással szegezzük szembe. Amennyiben mindenfajta - külső és belső - hatalmi túlkapással szemben használható végső érv, ultima ratio, még az alkotmánymódosító hatalommal szemben is érvényesül, akkor kétélű alkotmányvédelmi eszköz.[9] Mértéktartó és kiegyensúlyozott elemzései alapján a szerző fel is veti a kérdést, hogy az AB kvótadöntésének kontrollrendszere mennyiben válhat alkalmazhatóvá az Alaptörvény módosításaival szemben (34. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
