Mármost a civilizációk, úgy hiszem, az egymást követő kihívásokra adott sikeres válaszok révén születnek és növekszenek. Akkor kezdenek hanyatlani és esnek szét, ha olyan kihívással szembesülnek, melyre nem képesek válaszolni.[1]
A fenntarthatóság a jogállamhoz, az emberi jogokhoz, a szuverenitáshoz vagy a demokráciához képest viszonylag új alkotmányjogi kulcsfogalom.[2] Egyre gyakrabban jelenik meg explicit formában az alkotmányjogi diskurzusban, és - ami ennél is fontosabb - segítségével egy fogalomkörben rekonstruálható számos jelenleg folyó alkotmányjogi vita.[3] A fenntarthatóságba különböző, hosszú távú társadalmi kihívásokra adott válaszok tartoznak, amely kihívásokra a demokratikus mechanizmusok nem képesek hatékony választ adni. E mechanizmusok ugyanis a választási ciklusokon alapulnak, következésképpen strukturális jellemzőjük a "rövidlátás". Európai alkotmányjogon ebben a cikkben egyaránt értem az EU elsődleges jogát és a nemzeti alkotmányjogi dokumentumokat.[4]
Az alábbiakban először vázolom a jelenkori társadalmakat érő, fenntarthatósággal kapcsolatos kihívásokat, különös tekintettel Európára (1). A tanulmány fő részében bemutatok néhány lehetséges alkotmányos választ ezekre a kihívásokra (2). A záró részben pedig összefoglalom a dolgozat gondolatmenetét (3).
Egy előzetes terminológiai megjegyzés: az elterjedtebb "fenntartható fejlődés" helyett a "fenntarthatóság" kifejezést használom.[5] Noha a két fogalom csaknem egybeesik, az utóbbi valamivel kevésbé ambiciózus: a fenntarthatóság nem kívánja meg a helyzet javulását, pusztán azt, hogy a dolgok ne forduljanak rosszabbra.
A legtöbb ember morális intuíciója és józan esze bizonyára azt diktálja, hogy valamennyi társadalom törekedjék a fenntarthatóságra. A fenntarthatóság igazolásának egyik módja az lehet, ha az osztó igazságosságra (pontosabban a nemzedékek közötti igazságosságra) utalunk,[6] egy másik megközelítés pedig a politikai közösség hosszú távú érdekét helyezné előtérbe. Az előbbi, filozofikusabb megközelítés helyett ebben a dolgozatban az utóbbi, pragmatikusabbat követjük, abban a reményben, hogy ezzel minimalizálhatók az érzelmileg túlfűtött viták. A fenntarthatóság elve nem egyéb, mint a politikai közösség hosszú távú érdeke követésének elve. A "hosszú" alapvetően bármely, a szokásos négy- vagy ötéves választási cikluson, azaz a demokratikus politikusok elsődleges időhorizontján túlnyúló időtartam lehet.
A fenntarthatóságot számos tényező veszélyeztetheti. Például az EU Sustainable Development Indicator (azt az Eurostat állította össze a 2006-os EU Sustainable Development Strategy alapján) 106 egyedi mutatóból áll (ezek némelyike maga is összetett), köztük az oktatással, közegészségüggyel, a termékenységi rátával, a környezetvédelem egyes aspektusaival, az államadóssággal, hogy csak néhányat említsünk.[7] Az összetett indikátorok "gyenge fenntarthatóságot" feltételeznek, ami annyit jelent, hogy a tőke különböző fajtái (környezeti, demográfiai stb.) legalább részben kölcsönösen helyettesíthetők egymással.[8] Az alábbiakban sorra veszünk egyes tényezőket: jelen sorok szerzője ezeket látja a legsürgetőbbeknek és alkotmányos szempontból a leginkább relevánsaknak.[9]
A fenntarthatóság fogalma a környezetvédelem területéről, egészen pontosan a 18. századi német erdőgazdálkodási szakirodalomból származik.[10] Az eredetileg etikai[11] és gazdaságtani fogalmat később az ENSZ-dokumentumok terjesztették el a 20. század jogi gondolkodásában.[12] A környezetvédelemben általában úgy szokás meghatározni, mint a természeti erőforrások olyan használatának tilalmát, amelyek akadályoznák a hasonló jövőbeli szükségletek kielégítését (a források kimerítése vagy a szennyezés miatt).[13] Témánk szempontjából mindez nem elsődleges fontosságú; csak azért említjük, mert jól látszik belőle a fogalom eredete és sokoldalúsága. Tekintve azonban, hogy a környezeti szempontról számos elemzés készült (ráadásul itt a legerősebb a tudományos összhang, ezért a kérdések leginkább technikaiak és jogtechnikaiak), inkább más jellegű kihívásokra fogunk koncentrálni.
- 1/2 -
Az államadósság halmozása a jelen nemzedék tagjai között osztja el a jövő nemzedékek erőforrásait,[14] a demokráciák pedig hajlamosak eladósodni.[15] Általában nagyobb népszerűséget élvez a pénz elköltése, mint a megtakarítása; az emberek szívesen veszik igénybe a közszolgáltatásokat, de nem szívesen fizetnek adót, amiből finanszírozni lehetne azokat.[16] A demokráciák pedig természetüknél fogva általában a népszerű megoldásokat választják. Az a helyzet, hogy minél nagyobb a versengés egy demokráciában, annál valószínűbb, hogy a költségvetési deficit növekszik, mivel a kiélezett versenyben a pártok kénytelenek "fizetni" a szavazatokért (vagyis ígéretet tenni rá), ha győzni szeretnének.[17] A demokratikus társadalmak eladósodásának másik magyarázata, hogy kevésbé centralizáltak, azaz politikai rendszerük fragmentált.[18] Fragmentált rendszerben pedig minden politikai tömörülés a maga szavazóira, illetve támogatóira igyekszik fordítani a közpénzeket.[19] Minél erősebb a fragmentáltság (például ha egypárti helyett koalíciós kormány van, vagy a költségvetésbe beleszólással rendelkező második kamara), annál valószínűbb, hogy az államadósság nőni fog.[20]
Az államadósság azonban nem szükségképpen rossz. Lorenz von Stein híres mondása szerint "egy adósság nélküli állam vagy túl keveset tesz a jövőért, vagy túl sokat kíván a jelentől".[21] Az államadósság önmagában véve nem ellentétes a fenntarthatóság elvével, csak hogyha túllép egy bizonyos mértéket. A fenntarthatatlan államadósság államcsődhöz vezet (például Mexikó 1982, Oroszország 1998, Argentína 2001), ami általában bankhitelválsággal (a magánszektor nem kap több hitelt, ezért elmaradnak a befektetések), gazdasági válsággal (a külföldi tőke menekül az országból, emellett fokozódik a belső kereslet), valamint valutaválsággal (vagy azért, mert az állam úgy próbálja fizetni az adósságait, hogy túl sokat bocsát ki a saját valutájából, s ez inflációt gerjeszt,[22] vagy mert a gazdasági válság vagy a devizahitelek törlesztésének leállítása a hazai valuta leértékeléséhez vezet a külföldiekhez képest) párosul.
Hogy mi a túl magas adósságszint, azaz hogy mi vezet államcsődhöz, az már kevésbé világos. Egyesek szerint az a túl magas, ami veszélyezteti a hitelképességet, tehát amiről a hitelezők úgy gondolják, hogy túl magas.[23] Az nem is vitás, hogy a pénzügyi fenntarthatóságnak van pszichológiai eleme (gondoljunk csak a bankpánikokra), de ez nem ad választ a tulajdonképpeni kérdésre, hogy mikor gondolhatják a hitelezők meglapozottan, hogy az államadósság túl magas.
De még ha azt a - valamivel átgondoltabb - kérdést tesszük is fel, hogy "[m]ikor gondolhatják a hitelezők meglapozottan, hogy az államadósság túl magas?", akkor sem biztos, hogy jól ragadjuk meg a problémát. A puszta számadat (általában az államadósságnak a nemzeti össztermékhez számított aránya) nem ad választ arra, hogy az államadósság fenntartható-e vagy sem. Ha csak egy pillantást vetünk a legutóbbi globális pénzügyi válságra, akkor látjuk, hogy azok az európai országok, amelyeket a leginkább sújtott (mint Írország vagy Spanyolország), jóval kisebb államadósságot halmoztak fel (a GDP arányában), mint Japán vagy az Egyesült Államok. Csakhogy ezekben az országokban, ahogyan az eurózóna egészében, hiányoztak azok a belső mechanizmusok (pénzügyi unió, hatékony európai intervenciós mechanizmusok a tagállamok költségvetését illetően), amelyek kezelhetővé tették volna az adósságproblémát - ellentétben például az Egyesült Államokkal vagy Japánnal.[24] Egyrészt, miután egy ország tagja lett az eurózónának, nincs hatékony mód arra, hogy kikényszerítsék tőle a számszerűsíthető maastrichti kritériumok betartását (az államadósság, a deficit vagy az infláció terén), másrészt a puszta számok önmagukban egyébként sem jelzik előre, hogy az illető gazdaság fenntartható-e vagy sem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
