Megidézve egy széles körben ismert és kedvelt dal címét, megállapítható: az arányossági vizsgálat "körülvesz".[1] Pozsár-Szentmiklósy Zoltán könyve[2] olyan világba kalauzolja az olvasót, ahol az alkotmányjogászok mellett a jogtudomány más területeinek képviselői is otthon érezhetik magukat. Az elsősorban arányossági vizsgálatként ismert módszer ugyanis az alapjogokkal összefüggő érvelés paradigmatikus szerkezetét képezi. Dominanciája nemcsak a klasszikus alkotmánybíráskodást végző bíróságok - például a könyvben is hivatkozott kanadai, német vagy magyar fórumok - gyakorlatában érhető tetten; jelen van a legtöbb olyan érvelési szituációban, amikor alkotmányos kérdések forognak kockán. Találkozhatunk vele az alkotmányos felülvizsgálat egyik legújabb bírói formáját megtestesítő brit Legfelső Bíróság gyakorlatában,[3] az Európai Unió Bíróságának döntését előkészítő főtanácsnoki indítványban,[4] de akár a Joint Committee on Human Rights (a továbbiakban JCHR) elnevezésű brit parlamenti bizottság jelentésében is.[5] Ez utóbbi eset azt is jelzi, hogy az arányossági teszt alkalmazása már nem a bírói fórumok privilégiuma, azaz az alapjogkorlátozás vizsgálata nem kötődik kizárólag a bírói jogértelmezéshez - ahogy azt a szerző egyébként előfeltételezi (20. o.).[6] Az arányossági vizsgálat szempontjai az alapjogi érvelés egyéb fórumain is felbukkannak, elsősorban persze a bírói alapjogvédelem befolyásának köszönhetően.
Az alkotmánybíráskodás fontosságát hangoztató szövegek politikai értéke és súlya jelentősen megnőtt az elmúlt évek hazai tudományos diskurzusában. Némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy komoly bátorságot kíván egy olyan pozíció felvállalása, amely az emberi jogi gondolat és a jogállami eszmék melletti feltétlen elköteleződést tükrözi.[7] Ez még akkor is így van, ha a szerző igyekezett kerülni a 2010 után bekövetkező alkotmányos változásokat illető szakmai állásfoglalást - ezt a stratégiai döntést támasztja alá a szöveg bevallottan dogmatikai karaktere is (15. o.). De még így, annak explicit kimondása nélkül is célba ér a kötet üzenete, ha van fülünk meghallani azt: modern alkotmányos demokráciákban a bíróságok fontos szerepet játszanak az egyéneket megillető alapvető jogok védelmében. A szerepvállalás mértékéről ugyan vitatkozhatunk, arról azonban aligha, hogy a politikai hatalom tevékenységével szembeni korlátok egyik legfontosabb intézményes garanciáját a bíróságok - kiváltképp az alkotmánybíróságok - jelentik.
A témaválasztásban a szakmai bátorság is tetten érhető: fokozott felelősséggel jár ugyanis olyan területen vizsgálódni, amely vitathatatlanul az alkotmányjogi "mainstream" részét képezi, és ahol sokan érzik kompetens megszólalónak magukat. Igazi tétje az ilyen vállalkozásoknak van, és Pozsár-Szentmiklósy könyve elbírja ezt a tétet, képes új impulzusokat adni az alapjogi érvelést övező hazai vitáknak. (Sajnálatos ugyanakkor, hogy a jelenlegi Alkotmánybíróság tevékenysége éppen az ilyen impulzusok ellenében hat, hiszen az elmúlt években alig-alig találkoztunk érdemi arányossági vizsgálattal a hazai esetjogban.[8])
A szerző az arányossági vizsgálat olyan felfogását képviseli, amely - Grégoire C. N. Webber kifejezését használva - az alkotmányjogi diskurzus leginkább bevett megközelítését (received approach) képezi.[9] Ez a megközelítés az alapjogi tesztnek négy, analitikailag elválasztható lépését különbözteti meg, amelyet a könyv szerkezeti felépítése is szemléltet. A teszt lépései - a könyv fogalmi készletére támaszkodva - a következők: a jogalkotói célkitűzések vizsgálata (39-76. o.), az összefüggések vizsgálata (77-92. o.), a jogkorlátozási eszközök vizsgálata (93-135. o.), végül pedig az arányosság vizsgálata (137-206. o.). A teszt elemeinek részletes (kritikai) elemzése rendkívül értékes célhoz kapcsolódik: a szerző az "igazolás kultúrájának" (culture of justification) hazai megszilárdításához kíván hozzájárulni. Az "igazolás kultúrája" a nemzetközi alkotmányjogi irodalom elmúlt időszakának egyik legtöbbet idézett kifejezése, Pozsár-Szentmiklósy pedig az elsők között emeli be a fogalmat a magyar tudományos beszédbe. Az "igazolás kultúrája" egy ideális politikai közösség képét tárja elénk, amelyben a közhatalom-gyakorlás egyik alapvető követelménye, hogy az állam valamennyi cselekvését olyan indokokkal támassza alá, amelyek mindenki számára igazoltak (nyilvános igazolás) - ez az igazolási kötelezettség pedig különösen fontos a közösség olyan tagjaira tekintettel, akik a döntés ellen szavazva kisebbségben maradtak.
- 67/68 -
A fogalom kifejezetten kötődik az alkotmányos felülvizsgálat bírói intézményéhez, mivel elsősorban arra utal, hogy milyen szerepet töltenek be az alkotmánybíróságok a közhatalmi döntések alakításában, ez a szerep pedig leginkább az arányossági vizsgálat alkalmazásában ölt testet. Az arányossági vizsgálat éppen ezért az "igazolás kultúrájának" egyik meghatározó eleme.[10] A könyv ehhez a fontos jogállami programhoz csatlakozik, mégpedig egy olyan értelmezést kínálva, amelyben a kormányzati intézkedések, az arányossági teszt szigorú mércéiből következően fokozott igazolási kötelezettségnek vannak kitéve, jelentős részben az alkotmánybíráskodás intézményének köszönhetően.
Ebben a fogalmi keretben a 2010 utáni magyar gyakorlat "elhallgatása" - összesen három döntésre hivatkozik a szerző ebből az időszakból - is kedvezőbb olvasatot kaphat. A szerző talán éppen azért mellőzi a legfrissebb alkotmánybírósági esetjog feldolgozását, mert úgy véli, hogy ez a korszak nehezen értelmezhető az "igazolás kultúrája" által kijelölt fogalmi keretben. A könyv tehát olyan kísérletként is olvasható, amely ennek a jogállami beszédmódnak a visszacsempészésére irányul.
A szerző célkitűzésével és legfontosabb megállapításaival - az arányossági teszt funkcióját, szerkezeti felépítését, legfontosabb értékeit illetően - maradéktalanul egyetértek. Mivel a könyv a korábbi ismertetéseknek, szakmai értékeléseknek köszönhetően mára a hazai alkotmányjogi diskurzus részévé vált, nem tartom szükségesnek a szöveg felépítésének és legfőbb téziseinek bemutatását.[11] Jelen hozzászólásban olyan szempontokra koncentrálok, amelyek - figyelemmel az alkotmányelmélet és az alkotmányos gyakorlat legújabb fejleményeire - a hazai szakmai álláspontok finomítását, kiegészítését ösztönözhetik.
A szöveg kizárólagos dogmatikai célkitűzései azt a szakmai perspektívát tükrözik, amely szerint a normatív érveléselméletek sikere függetleníthető attól az intézményes szerkezettől, amelyben az alapjogi érvelésre sor kerül. A két kérdés analitikai elválasztásának lehetőségére maga a szöveg is utal, amikor a szerző a Bevezetésben kifejezetten rögzíti, hogy "a kötet [...] nem tér ki [...] az alapjogvédelem intézményrendszerére" (15. o.). Ezt a perspektívát azonban az elmúlt időszakban számos komolyan vehető kritika érte. Gondoljunk csak Cass R. Sunstein és Adrian Vermeule tanulmányára, amely a jogértelmezés kortárs elméletein az értelmezést végző intézmények teljesítményével összefüggő empirikus megfontolások hiányát számon kérve elsők között javasolta az "intézményi fordulat" (institutional turn) végrehajtását.[12] Az előbbi szerzők szerint az alkotmányelméletben éppen az alkotmánybíráskodás jelenti azt a vizsgálódási területet, ahol jól tapintható az intézményi kérdések iránti érzékenység hiánya. Álláspontjuk szerint a bírói felülvizsgálat intenzitásának kérdésében aligha hozhatunk megalapozott döntést, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy milyen intézményi környezetben, milyen korlátok között - így például a bírósági döntések idődimenziójára, az információkhoz való hozzáférésre, vagy éppen a bírák kognitív képességeire is utalva - kerül sor az alkotmányértelmezésre.[13] Győrfi Tamás egyik legutóbbi előadásában szintén az empirikus megfontolások fokozott jelentőségét hangsúlyozta az alkotmánybíráskodás igazolásával összefüggésben.[14] Az alkotmányelméleti kérdésekre, így például az ideális intézményi szerkezet kialakítására és a döntéshozatali hatáskörök optimális megosztására ugyanis csak akkor tudunk szofisztikált választ kínálni, ha olyan adatokkal és információval is rendelkezünk, amelyek a politikai intézmények tényleges teljesítményéről adnak számot. (Például arról, hogy milyen diszfunkciók jellemzik az érintett intézmények működését, vagy milyen indokok és megfontolások mentén szavaznak a vizsgált döntéshozók.) Az alkotmányos valóságra vonatkozó megállapítások súlyát mi magunk is könnyen beláthatjuk. Éppen az ilyen, a magyar Alkotmánybíróság tevékenységét érintő empirikus irányultságú kutatások nyomán tűnhet talán az alkotmánybíráskodás ma kevésbé vonzó intézménynek, mint korábban.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
