"Ki - ki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és a régi szertartásokkal, megengedjük,
hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik tetszik, de bárkinek a sérelme nélkül"[1]
A vallásszabadságról valamint annak szervezeti megvalósulási formájáról, a vallási tevékenység intézményei (egyházak) szabályozásáról szólva kötelezően emlékeztetni kell arra a nemes (jog)történeti tradícióra, amely a magyar közjog történetét 1568-tól, a tordai országgyűléstől jellemezte. Az 1848. évi Corpus Iurisba huszadik sorszámmal felvett törvénycikk, folytatva a magyar jogfejlődés e hagyományát, kinyilvánította, hogy "e hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg".[2]
A huszadik század második felének tragikus évtizedeit jellemző zsákutcát, az egyházak állami elnyomását, az egyháziak és a világi hívők üldözését követően a rendszerváltozás alkotmányozó atyái ehhez az évszázados gyökerű alkotmánytörténeti hagyományhoz tértek vissza, azzal, hogy a jogállami alkotmány megszületése, majd a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (továbbiakban: Lvtv.) visszaállította méltó rangjának megfelelően a szabadságjogot. Az Lvtv. a több évtizedes ateista elnyomást követően, a múlt keserű tapasztalataiból és a szabadság utáni vágyból táplálkozva, alapjogi szempontból - üdvözlendő módon - kifejezetten szabadelvű egyházügyi szabályozást vezetett be. A jogi dokumentum az egyházalapítást szinte minden korlátozástól mentes szabadságjogként tette lehetővé, hiszen olyan rendkívül könnyen teljesíthető, formális, normatív feltételeket szabott az egyházként történő elismerés megszerzéséhez, hogy az alapításra vonatkozó szelvénye a gyakorlatban korlátozástól mentes szabadságjogként érvényesült, tekintet nélkül arra, hogy az Alkotmányból nem következett annak abszolút, korlátozhatatlan jellege.
Magyarország Alaptörvénye[3] (továbbiakban: Alaptörvény) a "Szabadság és felelősség" fejezetben újraszabályozta az alapjogok rendszerét, annak részeként a gondolat-, a lelkiismeret- és a vallásszabadságra vonatkozó regulákat is, míg záró rendelkezései között úgy rendelkezik, hogy "a Kormány köteles az Alaptörvény végrehajtásához szükséges törvényjavaslatokat az Országgyűlés elé terjeszteni".
Az Alaptörvény gondolati, a lelkiismereti és a vallásszabadságról szóló releváns rendelkezései a következőek. A Nemzeti Hitvallás a Himnusz kezdő sorával, az alkotmányozó Istenhez szóló invokációjával kezdődik[4] és az alkotmányozó atyák Isten előtti felelőssége tudatának deklarálásával zárul[5], amely egy kifejezetten erős, szimbolikus világnézeti keretet ad a szövegnek. A Nemzeti Hitvallás továbbá ugyan kiemeli a kereszténység jelentőségét a nemzet történetének, sorsának alakulásában, "elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó erejét", ám egyúttal, mintegy ellensúlyként kijelenti "becsüljük országunk különböző vallási hagyományait". Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény rendelkezéseit mások mellett a Nemzeti Hitvallással összhangban kell értelmezni [R) cikk],[6] ezeknek a rendelkezéseknek az alkotmányértelmezés, konkrétabban az alapjog tartalmának kifejtése során jelentőségük lehet.
A "Szabadság és felelősség" fejezetben VII.-ként cikkelyezett alapjogi rendelkezés foglalkozik a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságával. Az alapjogi norma lényegét tekintve a hatályos alkotmány szövegének szinte szó szerinti átvétele, néhány pontosítással, árnyalatnyi módosítással.[7] Az állam-egyház viszonyára az "elválasztva" helyett "különváltan működnek" terminológia kerül bevezetésre, továbbá expressis verbis kimondásra kerül az egyházak autonómiája, valamint az állam és az egyházak közötti, a közösségi célok érdekében való együttműködés nagyon is dicséretes előírása. A vallásszabadság intézményes megvalósulása során ugyanis sokkal nagyobb jelentőségű és mélyebb tartalmú megfogalmazás, ha az állam és az egyház elválasztott, különvált működésének elvi deklarálása helyett vagy mellett, a vallási közösségeket belső ügyeik vonatkozásában megillető önkormányzás joga, az állami beavatkozás tilalma szerepel az alkotmányban.[8] Az Alaptörvény új rendelkezései így garantálják az egyházak számára az állam beavatkozásával szembeni védelmet, egyúttal pedig kimondják a belső ügyeik tekintetében érvényesülő nagyfokú önállóság, önkormányzatiság jogát.
Az Alaptörvény további három különböző szabályozási ponton érinti a vallásszabadság kérdését, így az antidiszkriminációs klauzulában[9], az állampolgársági kötelezettségek körében[10], mint a fegyveres szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadásának lehetősége, továbbá a közpénzügyi fejezetben az Alkotmánybíróság hatáskörének csonkításával összefüggésben oly módon, hogy az ott tilalmazott felülvizsgálati tárgyak alkotmányossági kontrollja is elvégezhető, amennyiben azok a gondolat-, a lelkiismereti és a vallásszabadsághoz való jogot korlátoznák.[11]
Mindezekből, úgy vélem, megalapozottan következtethetünk az alapjog igen magas szintű védelmére, amelyben ismerve a korábbi - Alkotmánybíróság által felállított szigorú - védelmi mércét, alapvetően nem mutatható ki változás.[12] Az Alkotmánybíróság ugyanis - a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára vonatkozó alaphatározatában[13] - magasra helyezte az alapjog korlátozhatóságának szintjét, különös tekintettel az emberi méltósághoz való joghoz fűződő szoros kapcsolatára, valamint (elsősorban) kollektív oldalának a kommunikációs jogcsoportba tartozására.
A sarkalatosságra utalva, az Alaptörvény - szakítva az Alkotmány rendelkezésével - nem az alapjog tartalmának kibontását, annak valamennyi összefüggését utalja sarkalatos törvény szabályozására, kizárólag az alapjog gyakorlásának szervezeti kereteit meghatározó intézményi kérdéseket (illetve azok egy részét),[14] azzal, hogy rögzíti, "[a]z egyházakra vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg".
Álláspontom szerint a sarkalatosság tárgykörének szűkítésével az alkotmányozó téves utat választott, olyat, amely az egész szabályozási koncepciót tette elhibázottá. Lehetetlen ugyanis az egyházakra, mint a közösségi vallásgyakorlás intézményi megnyilvánulásaira vonatkozó szabályokat megalkotni az alapjogra (annak közösségi, kollektív oldalára) való tekintet nélkül. A közösségi hitélet normatív rendjének ugyanis szükségszerűen az annak fundamentumát jelentő vallásszabadság érvényesülését szolgáló alapjogi biztosítékrendszeren kell alapulnia. Ezek az alapjog tartalmából fakadó rigorózusan érvényesítendő garanciák általánosan érvényesek, szervezeti formától, jogállástól függetlenül illetnek meg minden vallási közösséget.[15]
Az új, egyházakra vonatkozó, első sarkalatos törvényt (2011. évi C. törvény a lelkiismereti és a vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról,[16] továbbiakban: Ehtv1.) az Alaptörvény végrehajtását szolgáló jogforrások közül elsőként, a 2011. július 11-i ülésnapján fogadta el a Tisztelt Ház. Az Ehtv1. azonban nem lépett hatályba,[17] mivel az Alkotmánybíróság 2011. december 19-i ülésnapján, közjogi érvénytelenség miatt az egész normaszöveget megsemmisítette[18] és jelezte, hogy az Országgyűlésé a felelősség, hogy az alapjog érvényesülését és az egyházakkal összefüggő élethelyzetek szabályozottságát az új törvény elfogadásáig törvényhozási úton biztosítsa.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
