Dr. Bögös Fruzsina bírónő tanulmányában felvetett egyik probléma végső soron úgy fogalmazható meg, hogy mennyire lehet fellazítani a szennyezés és a potenciális szennyező közötti ok-okozati kapcsolat követelményét ahhoz, hogy az még összhangban álljon az uniós jog követelményeivel. A jelen tanulmány az okozatiság szemszögéből elemzi a környezeti felelősség rendszerét az európai uniós és a hazai joggyakorlat tükrében. Ennek során az okozati összefüggés jelentőségére, garanciális mivoltára helyezem a hangsúlyt, és arra keresem a választ, hogy a szennyező fizet elvének követelménye fényében milyen peremfeltételek mellett lehet okozatisági vélelmekkel áthidalni a szennyezés és annak okozója közötti kapcsolatra vonatkozó ismeretek bizonytalanságát. A tanulmány ezért először az okozatiság, a szennyező fizet elve és az ELD irányelv, illetve az ahhoz kapcsolódó uniós bírósági esetjog követelményeit elemzi, majd Bögös Fruzsina tanulmányának figyelemre méltó felvetéseire reagál az uniós jog és a kúriai joggyakorlat összhangja kapcsán.
A szennyező fizet elve a nemzetközi, uniós és a hazai környezetjognak is alapvető fontosságú elve, így megjelenik az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (továbbiakban: "EUMSZ") 191. cikkében, a környezeti felelősségről szóló 2004/35/EK irányelvben (Environmental Liability Directive, továbbiakban: "ELD irányelv"), valamint a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (továbbiakban: "Kvt.") 102. §-ában is. A szennyező fizet elvének lényege szerint a környezeti kár, illetve közvetlen kárveszély okozója pénzügyi felelősséggel tartozik, a gazdasági szereplők (szennyezők) arra való ösztönzése céljából, hogy tevékenységük során minimálisra csökkentsék a környezeti károk kockázatát.[1] A szennyező fizet elve az uniós jogban a közigazgatási felelősség telepítése szempontjából fontos rendező elv, és így jelentős szerepe abban áll, hogy - főszabály szerint - a szennyezőt kötelezi a környezeti károk megelőzésének, illetve helyreállításának költségei viselésére. Az alapelv elsősorban tehát a visszafordíthatatlan környezeti károk hatékony megelőzésének és lehetőség szerinti helyreállításának jogpolitikai megfontolását érvényesíti. Ugyanakkor a "szennyező" kifejezés önmagában hordoz egy ezzel - mint látjuk majd - némely esetekben konfliktusban álló garanciális jellegű szabályt, hogy ti. csak azon gazdasági szereplő pénzügyi felelőssége állapítható meg jogszerűen, amely valójában szennyező, tehát amely a szennyezés okozójának tekinthető.[2] A felelősség megállapításához tehát szükséges a gazdasági szereplő "szennyező" mivolta, amely követelményt végső soron az arányosság, a diszkriminációtilalom és a jogbiztonság elvei indokolják.
A szennyező fizet elvén alapuló környezeti felelősségi szabályoknak ezért a tanulmány egyik állítása szerint e versengő jogpolitikai megfontolások eredőjeként kell kialakulniuk. E kényes egyensúly megtalálásában álláspontom szerint az okozati összefüggés követelménye lehet az egyik rendező elv. A tanulmány amellett érvel, hogy az okozatisági követelmények pontosabb megértése segíthet abban, hogy a versengő alapelvek közötti helyes egyensúlyt a jogalkalmazó megtalálhassa.
Az okozatiság egy további szempontból is a környezeti felelősségre vonatkozó szabályok kulcspontja. Ugyanis az ELD irányelv maga is a szennyezés és a szennyező között okozati összefüggés megállapíthatóságához köti tárgyi hatályát. A kauzalitás fogja tehát végső soron meghatározni, hogy az ELD vagy a nemzeti
- 31/32 -
jog hatálya alá tartozik-e egy környezeti felelősségi helyzet. Amennyiben az uniós jog hatálya alá tartozik egy adott szennyezés kárfelszámolása, akkor a vonatkozó szabályok EU-joggal való összhangja kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy azok szigorúbb nemzeti védintézkedésnek minősülnek-e az ELD irányelv 16. cikke alapján. E tekintetben is releváns lesz tehát az okozati összefüggés megléte, és annak megállapítási módja.
A szennyező fizet elv által megkívánt okozati összefüggés konkrét jogi követelményeinek elemzése azonban nem hálás feladat. H. L. A. Hart és Tony Honoré, az okozatiság tanának angolszász vezető szerzői találóan úgy fogalmaznak, hogy "causation in the law is less a concept to be analyzed than a ghost to be exorcized"[3] - azaz a jogi okozatiság sokkal inkább hasonlít egy szellemre, amelyet jó esetben ki lehet űzni, semmint egy kézzelfogható fogalomra, amelyet analitikus módon elemezni lehetne. Bár e tételt az idézett szerzők a common law felelősségi jog kauzalitása tekintetében általánosságban fogalmazták meg, mindez - amint látni fogjuk - fokozottan igaz a környezeti károk bizonyítására.
Az okozatiság vizsgálatakor meg kell különböztetnünk egymástól a ténybeli, biológiai (kémiai) okozatiságot az ezekre épülő jogi okozatiságtól, amely az okozati követelményeket, teszteket határozza meg.[4] A jogi kauzalitás jelöli ki, hogy egy adott jogrendszer, illetve jogág milyen szoros okozati összefüggés esetén tekinti a jog szempontjából a megtalált szennyezést a szennyező magatartás okának. Előfordulhat ily módon, hogy egy adott szennyezést a tudományos szakvélemények mércéi szerint a kár "okának" tekinthetnénk, ám egy szoros kapcsolatot megkövetelő jogi kauzalitási teszt alapján a jog szempontjából mégsem fog a szennyezés okának minősülni az adott környezethasználat.
A környezeti károk és a lehetséges szennyező(k) közötti biológiai (kémiai) okozati viszonyok tekintetében alapvetően két fő tipikus forgatókönyv lehetséges. Egyrészről egy adott szennyezés lehet kémiailag egységes és térben lehatárolt, amelyet több gazdasági szereplő valamelyike okozott egyedül. Ez esetben tehát a szóban forgó szennyezéssel kapcsolatba hozható gazdasági entitások a szennyezés alternatív okozói. Másrészről egy adott szennyezés lehet diffúz, amelyet több szennyező tevékenysége összeadódva idéz elő egy időben, vagy kumulatíve, időben egymást követően. E környezeti kártípus esetében a felelősség telepítése tekintetében további nehézség tehát, hogy a szennyezés térben és időben nem határolható le.
Mindkét esetben kihívást jelent a szennyezés eredetének természettudományos eszközökkel való megállapítása. A legnagyobb probléma, hogy az adott szennyező anyag molekuláinak egy meghatározott pontforráshoz való rendelése (ún. "fingerprinting") a talált vegyület kémiai tulajdonságai alapján sokszor lehetetlen, így az okozati összefüggés (a szennyező kiléte) nem állapítható meg teljes bizonyossággal.
A biológiai (kémiai) okozatiság megállapításának e nehézségére az angolszász jog kauzalitás tana pragmatikus megoldást alkalmaz. A common law kártérítési jogában a bíróságok elkülönítve vizsgálják az általános és különös (specifikus) okozatiságot.[5] Általános vagy biológiai/kémiai okozatiságnak nevezzük a környezeti kárfelelősség kontextusában a talált szennyezés és az adott környezethasználó tevékenysége következtében keletkező vegyületek kémiai azonosságát. Az általános okozatiság ad választ arra a kérdésre, hogy az adott szennyezést az illető forrás kémiai értelemben okozhatta-e egyáltalán. A különös vagy specifikus okozatiság pedig a szennyezés és a forrás közötti tényleges okozati kapcsolatot jelöli, tehát sok esetben jóval szűkebb kört a szennyezés potenciális forrásához (azaz "általános okához") képest.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
