"Ettől függetlenül a modell összességében képes volt az önkorrekcióra, és az amerikai állampolgárok nem maradnak hatékony jogvédelem nélkül."
A legtöbb alkotmányos demokrácia a különleges helyzetekre a társadalom, az állam megóvása, egyúttal a jogrend védelme érdekében biztosítja a hagyományos szabályoktól való eltérés, továbbá az alapvető jogok korlátozásának, felfüggesztésének lehetőségét. A kivételes állapottal kapcsolatos szabályozási megoldások így jellemzően a végrehajtó hatalom kezében összpontosítják a hatalmat;[1] vagyis a hatalom megosztását a hatalom ideiglenes koncentrációja váltja fel. A különleges helyzetekre adandó válaszok tekintetében azon alkotmányok, amelyek szabályozzák a kivételes állapotot, három alternatíva közül választhatnak.[2] Az első megoldási modell szerint az alkotmánynak csak egy, világos rendelkezése szól a kivételes állapotról. Ilyen generálszabályt tartalmaz többek között a francia alkotmány 16. cikke, amely az elnök számára különleges intézkedési lehetőségeket biztosít arra az esetre, ha a köztársasági államberendezkedést, a nemzet függetlenségét, az ország területi integritását, az állam nemzetközi kötelezettségeinek teljesítését azonnali és komoly veszély fenyegeti. A második megoldás a különleges helyzetekre adandó válaszok tekintetében részletes, számos garanciális elemmel kiegészített szabályokat tartalmaz.[3] Ilyenkor az alkotmány (vagy alkotmány erejű törvény) egyes rendelkezései a különleges helyzetek kezelésére vonatkoznak, egyidejűleg biztosítva az állami és társadalmi rend hatékony védelmét, a beépített garanciákkal pedig az alkotmányos rend visszaállítását. Ezek a garanciák az intézkedésre jogosult kivételes állapottal történő visszaélését kívánják megelőzni. Végül a harmadik alkotmányos demokratikus megoldás a kivételes állapotra nem, vagy csak közvetett módon tartalmaz szabályokat.[4] Bár a részletes alkotmányi szabályozás hívei - amely megoldás eredendően a francia ostromállapotra vezethető vissza, vagyis kontinentális gyökerű[5] - az alkotmányban foglalt eljárási garanciák fontosságát emelik ki az alkotmányos demokrácia megóvása érdekében; mégis, a történelem során számos példát láthattunk arra, hogy miként válik egy alkotmányos demokrácia autokratikus, diktatórikus rezsimmé.[6] A kevésbé részletes szabályozás természetesen szintén felveti a visszaélés lehetőségét. Az erre vonatkozó speciális szabályozás lététől függetlenül valamennyi demokratikus válaszlehetőséget összefoglalóan kivételes állapotnak nevezek. Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a kivételes állapot speciális szabályozása nem minden esetben elvárás az alkotmányozóra nézve.
A címben szereplő "szabályozottság" arra utal tehát, hogy az alkotmányos demokráciák egy jelentős hányadában az alkotmányozó a különleges helyzetek kezelését csak speciális jogrend (különleges jogrend) alkalmazásával tudja elképzelni. Az így kialakult rendszert nevezem dichotómnak,[7] amely arra utal, hogy egy esetlegesen bekövetkező különleges helyzetre az alkotmány alapján van lehetőség a rendes jogrend több-kevesebb elemének ideiglenes felfüggesztésére; pontosabban megfogalmazva: egyes alkotmányos normák alkalmazásának mellőzése válik lehetővé az intézkedésre jogosult számára. Ezekben az esetekben tehát a modell dichotóm jellege arra utal, hogy egyfajta kettősség jöhet létre a jogrendben, amelyet kizárólag különleges helyzetek hívhatnak életre. Ilyenkor akár párhuzamosan működhet a rendes jogrend és a kivételes állapot, ugyanakkor az egyes konkrét intézkedésekre vagy jogintézményekre csak az egyik alkalmazható. Így például a dichotóm modellekben elképzelhetetlen az a helyzet, hogy egyidejűleg érvényesül a tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó rendes jogrendi követelmény és a kivételes szabály is. A dichotómia arra is utal, hogy világosan elválasztható az egyes intézkedések rendes vagy rendkívüli jellege, utóbbit pedig garanciálisan általában az alkotmány teszi lehetővé, az ugyanott megállapított
- 37/38 -
korlátokkal. A jogrend egészének teljes felfüggesztésére a modern alkotmányos demokráciák ugyanakkor nem adnak lehetőséget, ugyanis ha például valamennyi alapvető jog egyidejűleg korlátozható, akkor az alkotmányos demokrácia felszámolása is reális lehetőséggé válik. Az alkotmányos demokráciák különleges helyzetekkel szembeni fellépésének lehetőségei közül a legtöbben a dichotóm modellt kizárólagosnak tekintik. Különösen igaz ez az állítás az európai - és mindenekelőtt a hazai - felfogásra, amely a különleges helyzetek (pl.: terror-fenyegetettség, terrorveszély) kezelésével kapcsolatban a speciális kivételes állapoti szabályokra mint egyfajta kizárólagos lehetőségre tekintenek. Ugyanakkor ez a gondolkodásmód meglehetősen felületes, hiszen vannak olyan alkotmányos demokráciák, amelyek nem ismerik a rendes jogrend és a kivételes állapot közötti szabályozási dichotómiát.
A terrorveszély-helyzetre vonatkozó hazai alkotmánymódosítás ékes példája annak a felfogásnak, amely a különleges helyzetek kezelése során kizárólag a dichotómiát fogadja el. Ha elfogadjuk a dichotóm kivételes állapotot mint egyedüli és kizárólagos megoldást a különleges helyzetek kezelésére, akkor óhatatlanul amellett tesszük le a voksunkat, hogy az előre nem látható, de a jövőben esetlegesen előforduló különleges helyzetekre előbb-utóbb újabb és újabb kivételes állapoti tényállást kell kodifikálni. Ezzel a felfogással szemben legalább két ellenvetés tehető. Egyrészt ezen megoldás által a kivételes állapot idővel az élet szinte minden területére behatolna, a kivételesség uralná a jogrendet. Másrészt pedig, ha elfogadjuk, hogy a kivételes állapot csak "szabályozott" formájában értelmezhető, akkor a jogalkotó utólagos jogalkotási kényszerbe szorulhat, egyúttal pedig - a szabályozás hiányában - képtelenné válhat a hatékony és gyors védekezésre. Utóbbira lehet példa a már említett terrorveszély-helyzetre vonatkozó szabályozás: a franciaországi terrortámadásokat megelőzően érdemben fel sem merült a terrorizmussal kapcsolatos különleges jogrendi tényállás szabályozásának kérdése; vagyis, a különleges helyzet után került sor a kivételes állapoti tényállás megalkotására. Abban az esetben továbbá, ha az alkotmányban nem szabályozott különleges helyzet következik be, akkor az is potenciális veszélyt jelent, ha rendes jogi, jogalkotási eszközöket alkalmazva épül be a kivételes állapot a rendes jogrendbe.[8]
Bár a dichotóm modellel kapcsolatban számos további kritika megfogalmazható, a "mainstream" kontinentális alkotmányjog számára mégis ez tekinthető a leginkább elfogadott megoldásnak.[9]
A dichotóm modellel szemben ugyanakkor az alkotmányos demokráciákban megkülönböztethető a monista modell mint másik kivételes állapoti megoldás. Ez a változat a szabályozás szintjén nem ismeri a dichotómiát, vagyis nem találhatunk olyan rendelkezést, amely egyértelműen különbséget tenne rendes jogrendi és különleges szabályok között. Persze a különleges helyzetek kezelése itt is fontos és nélkülözhetetlen tényező, de a különleges helyzetre adott válasz nem eredményez speciális jogrendet. Ezen a ponton meg kell jegyezni azt is, hogy a különleges helyzetek kezelésére a modern demokráciák nem minden esetben igényelnek speciális szabályokat (kivételes állapotot). A monista modell ugyanakkor nem azonos ezzel, hiszen ebben a formában is alkalmaznak rendkívüli intézkedéseket, de mindezt speciális alkotmányi szabályok hiányában, ad hoc intézkedések útján teszik. Éppen ezért a különleges helyzetre adott választ itt is nevezhetjük kivételes állapotnak, ugyanis nem arról van szó, hogy a rendes jogrendi szabályokat kívánja alkalmazni az intézkedésre jogosult a különleges helyzettel szemben. Vagyis, a kivételes állapot ezekben a megoldásokban az intézkedésre jogosult ad hoc reakciójában manifesztálódik, a kivételes állapotra vonatkozó speciális jogrend alkalmazása nélkül. Ez utóbbi ráadásul a monista modellekben ismeretlen. A modell kritikájaként mindenképpen meg kell említeni, hogy a szabályozatlanság eredményeként az eljárási garanciák - amelyek arra szolgálnak, hogy a kivételes állapot ne állandósuljon - hiánya súlyos következményekkel is járhat. A kontroll nélküli rendkívüli hatalom ugyanis minden körülmények között magában hordozza az alkotmányos demokrácia felszámolásának lehetőségét. Ez az egyik legfőbb érv a dichotóm modell mellett; vagyis, hogy az alkotmányban lefektetett szabályokkal kontrollálható a kivételes hatalom. Jelen tanulmányban ugyanakkor amellett érvelek, hogy a monista modellek is rendelkeznek jelen-
- 38/39 -
tős kontrollmechanizmusokkal, amelyek végső intézményes bázisa a bíróságok jogállami kontrollja a rendkívüli intézkedések felett. Egy jól működő bírósági felülvizsgálat hosszabb távon akár eredményesebb is lehet, mint a szigorú eljárási rendet tartalmazó dichotóm megoldás. A kiinduló tézisem tehát az, hogy a monista modell - az ezzel kapcsolatos félelmek és a bírói mérlegelés időleges diszfunkciói ellenére - hosszú távon maximálisan képes ellátni azt a feladatot, amely az alkotmányos demokrácia védelme mellett, a különleges helyzetek hatékony kezelésével jár. Mint látni fogjuk, ez nem jelenti ugyanakkor, hogy különleges helyzetekben a végrehajtó hatalom számára ne lehetne bizonyos mértékű rugalmasságot biztosítani, függetlenül az írott jog tartalmától.[10] A bíróság jogköre pedig kiterjed a jogszabályi rendelkezés megsemmisítésére vagy alkalmazási tilalmának megállapítására, egyúttal pedig alkotmányértelmezése mindenkire nézve kötelező erővel bír.[11]
Az Egyesült államok legfelső bírósága egy meglehetősen korai döntésében már 1866-ban[12] foglalkozott a kivételes állapot kérdésével. P. Milligant és négy társát azzal vádolták, hogy az amerikai polgárháború idején szövetségi fegyverek ellopását, valamint szövetségi hadifogolytáborok megtámadását, legvégső célként pedig Indiana, Ohio és Michigan állam kormányainak megdöntését tervezték. Amikor tervük kiszivárgott, katonai tanács előtti eljárás keretében bűnösnek találták és elítélték őket, annak ellenére, hogy Milligan és társai nem töltöttek be semmilyen posztot fegyveres szerveknél vagy a kormányzatban. Az ügy alkotmányjogi szempontból releváns kérdése az volt, hogy vajon alkotmányos-e különleges helyzetben az Egyesült államok alkotmányának habeas corpus[13] felfüggesztésére vonatkozó klauzulájának (a továbbiakban: felfüggesztési klauzula[14]) alkalmazása. Ezzel összefüggő kérdés volt, hogy civilek ügyében kivételes állapotban eljárhat-e katonai tanács, vagyis a katonai tanács jogszerűen vonta-e Milligant eljárás alá, figyelemmel arra, hogy nem volt lázadó államnak polgára, valamint soha nem állt a hadsereg vagy a haditengerészet szolgálatában.
Az első jogkérdés tehát, hogy az egyébként klasszikus értelemben vett bírói szervnek nem tekinthető katonai tanácsnak volt-e hatásköre Milligan ügyében, illetve, hogy az így bekövetkezett korlátozások vajon alkotmányosak-e.[15] Milligan azt állította, hogy Indiana állam katonai tanácsa jogszerűtlenül járt el vele szemben, és jogszerűtlenül ítélte börtönbüntetésre, hiszen húsz éve élt az államban, és azóta sem a katonaságnak, sem pedig a haditengerészetnek nem volt tagja. Hangsúlyozta azt is, hogy amerikai állampolgárként megilleti a bírósághoz fordulás alkotmányos joga, ami a katonai tanács előtti eljárásban nem volt biztosított. A bíróság döntésében mindenekelőtt megállapította, hogy az ügy elbírálásakor a közrend helyreállt, vagyis a kérdés alkotmányossága tisztán a rendes jog alapján megítélhető.[16] Amikor Milligan a szabadon bocsátását kérte, akkor nem tett mást, mint a habeas corpusra hivatkozással a jogszerű helyzet helyreállítását kezdeményezte. Ha pedig bármely fél álláspontja szerint jogszerűtlen a bebörtönzés, a bíróságnak kell döntenie a kérdésben.[17] A habeas corpus felfüggesztését engedő szabály megalkotására - a bíróság szerint - az országot fenyegető jelentős veszély során került sor. Egy fegyveres lázadás az ország függetlenségét, a mindenkori hatalmat fenyegette, és a közbiztonság érdekében szükségessé vált, hogy a habeas corpus alkalmazását felfüggesszék.[18] A döntés kiemelte azt is, hogy a felfüggesztést az elnök rendelte el, aminek eredményeként a gyanúsítottakat egyébként törvényes eljárás nélkül őrizetbe vették. Az indítvány alapján ugyanakkor az elnök ezen hatásköre megkérdőjelezhető, hiszen csak a Kongresszus jogosult dönteni arról, hogy a felfüggesztés szükséges-e vagy sem.[19]
A fenti tétellel áll összefüggésben a független bíróságok jogvédő szerepe is. Az egyes bíróságok létesítése, szervezetének meghatározása ugyanakkor nem közvetlenül az alkotmány feladata, hanem - az alkotmány alapján - a törvényhozóé. Ebből következik, hogy az elnöknek mint a végrehajtó hatalom letéteményesének nincs joga arra, hogy speciális, bíróságokat helyettesítő intézményeket hozzon létre olyan területen, ahol egyébként a rendes bíróságok működnek, és ellátják feladataikat. A konkrét ügyben tehát lett volna alkotmányos lehetőség Milligan esetleges bűnösségének megállapítására.[20] Az ügyben eljáró katonai tanács működésének és eljárásának alapja az volt, hogy a katonaság vagy a haditengerészet állományába tartozókkal kapcsolatban felmerülő vitás kérdéseket egy speciális fórum bírálja el. Minden más esetben, ha a rendes bíróságok működnek, az eljárásra ez utóbbiak jogosultak, a bírósági eljáráshoz való jog érvényesülése érdekében.[21] A kivételes állapottal kapcsolatos azon felfogás, miszerint az adott területen a fegyveres erők parancsnokának jogában áll az alapvető jogok felfüggesztése - mind a katonák, mind pedig a területen tartózkodó civilek esetében - azt eredményezi, hogy ezen korlátlan jogkörét utólag sem vizsgálhatja felül a felettes szerv, vagyis az amerikai elnök. Ezek a parancsnokok bárkit megbüntethet-
- 39/40 -
nének jogorvoslati lehetőség és irányadó eljárási szabályok nélkül, ezáltal kiüresítve valamennyi alkotmányos garanciát. Bár a különleges helyzetek indokolhatják a kivételes állapoti jogkorlátozások alkalmazását és katonai tanácsok felállítását, ugyanakkor a legfelső bíróság megítélése szerint ezek az eljárási szabályok nem alkalmazhatók akkor, amikor a rendes bíróságok zavartalanul működnek, a konkrét esetben pedig ez volt a helyzet. Ráadásul a kivételes állapoti jogkorlátozások alkalmazása szükségszerű lehet az egyik államban, de egy másikban már jogszerűtlennek minősülhet.[22] Milligan esetleges bűnössége így kizárólag a tisztességes eljárás érvényesülése keretében lett volna megítélhető. A bíróság megállapította továbbá azt is, hogy a habeas corpus alkalmazásának felfüggesztése nem jelenti magának az elvnek a felfüggesztését, vagyis annak eldöntése, hogy a felfüggesztés jogszerű volt-e, már rendes bírósági megítélés alá eső kérdés.[23] Abban az esetben tehát, ha Milligant Indiana állam alappal vádolja azzal, hogy az ellenséget segítette, akkor a büntetésének kiszabására rendes bíróság jogosult.[24]
A döntés az amerikai kivételes állapottal kapcsolatos gyakorlat mérföldkövének tekinthető a kivételes állapot és a rendes jogrend összefüggéseit illetően.[25] A bíróság egyértelműen megállapította, hogy a habeas corpust a konkrét ügyben alkalmazni kellett volna, Milligant (akit egyébként halálra ítéltek, de elnöki kegyelemben részesült) el kellett volna bocsátani az őrizetből. A katonai tanácsnak továbbá nem volt hatásköre arra, hogy eljárás alá vonja, és elítélje Milligant. Ugyanakkor a bíróság megosztott volt abban kérdésben, hogy vajon a végrehajtó hatalom oldalán fennálló alkotmányos tilalom a Kongresszusra is érvényes-e.[26] Az alapkérdés ugyanis az volt, hogy a katonai tanácsnak volt-e joga a Milligannal szembeni eljárás lefolytatására és ez alapján a megbüntetésére.[27] A többség szerint a habeas corpus Kongresszus általi felfüggesztése pusztán azt eredményezi, hogy a bíróság nem dönthet a fogvatartott szabadon bocsátásáról, de ez nem jelenti azt, hogy a letartóztatás jogszerű lenne.[28] A döntés szerint csak nagyon szűk körben van lehetőség a bírósági kontroll ilyen mértékű kizárására. Azokban a különleges helyzetekben tehát, amikor a bíróságok működése egyértelműen szünetel, vagyis a bíróságok nem képesek lefolytatni a büntetőeljárásokat, akkor és csak akkor szükségszerű, hogy legyen egy helyettes fórum, amely a polgári bíróságok feladatát ellátja.
Ennél lényegesen fontosabb kérdés volt annak megítélése, hogy vajon a kivételes állapot ismert-e az alkotmány számára. A többségi döntéshez írt különvélemények szerint a válasz igen, hiszen a Kongresszus jogosult arra, hogy felhatalmazza az elnököt a kivételes állapot "kihirdetésére". A többségi döntés ugyanakkor amellett érvelt, hogy a habeas corpus felfüggesztése során a végrehajtó hatalom válik jogosulttá annak eldöntésére, hogy valakit letartóztassanak, vagy őrizetbe vegyenek. Ugyanakkor ez a felfüggesztés ennél többet is jelent, hiszen nemcsak a fentiek biztosítását tartalmazza, hanem ezzel egyidejűleg kizár bármilyen alkotmányos vagy egyéb jogi akadályt a letartóztatással összefüggésben.[29] A felfüggesztés tehát jog nélküli ürességet eredményez: jogi fekete lyukat, amelyben az állam korlátozások nélkül tevékenykedhet.[30] Dyzenhaus szerint az ex parte Milligan-döntés hátterében Albert V. Dicey kivételes állapottal kapcsolatban kifejtett álláspontja[31] áll, amely a bíróságok szerepét hangsúlyozza a kivételes állapottal kapcsolatos kontroll tekintetében. A döntés ugyanakkor ezt az alkotmányelméleti követelményt immáron kiterjesztette a Kongresszusra is.[32] A legfelső bíróság Davis bíró vezetésével hozott döntésében tehát megállapította, hogy az amerikai alkotmány azonos jogot biztosít a jogalkotó, valamint a társadalom tagjai számára, függetlenül attól, hogy háború vagy béke van az országban. Az alkotmány védelme megkülönböztetéstől mentesen kiterjed mindenkire, minden időben és minden körülmények között. Ez az alapvető doktrína abban az esetben is érvényesül, ha a különleges helyzet miatt különleges intézkedések megtétele válik szükségessé, ellenkező esetben anarchia vagy önkényuralom valósulhatna meg.[33]
A további elemzések előtt érdemes leszögeznünk az amerikai monista kivételes állapoti modell alapvető szabályait. Ennek megfelelően bár a habeas corpus felfüggesztése különleges helyzetekben nem kizárt, ugyanakkor ez nem járhat azzal, hogy az állampolgár egyúttal elveszíti azon jogát, hogy a felfüggesztés jogszerűségét rendes bíróságok vizsgálják felül. Az a személy továbbá, aki "máskülönben nincsen alárendelve a háborús jognak" ('not otherwise subject to the laws of war'), nem vonható eljárás alá katonai tanács által, csak ha ez feltétlenül szükséges. A feltétlen szükségesség megállapítása kérdésében ugyanakkor rendes bíróságoknak kell dönteniük. A feltétlen szükségességet viszont nem lehet megállapítani abban az esetben, ha a rendes bíróságok működnek, és eljárásukat nem akadályozza semmi.[34] Ez utóbbi tézist nyitott bíróság szabálynak ('Open Court Rule') nevezzük, amely objektív vizs-
- 40/41 -
gálati tételként funkcionál. Ez a mérce a XIX. századi és a manapság bekövetkező különleges helyzetekben egyaránt alkalmazható. A kérdés, amelyre választ kell kapnunk, nem az, hogy milyen módon, esetleg milyen technikai eszköz alkalmazása (bajonett vagy repülőgép stb.) vezet a különleges helyzethez - és ezzel összefüggésben kivételes állapothoz -, hanem az, hogy ennek során az inkriminált területen hatáskörrel és illetékességgel rendelkező rendes bíróságok vajon megfelelően működnek-e. A nyitott bíróság szabály alól három vagylagos kivételt tehetünk: egyrészt, ha nem áll rendelkezésre megfelelő létszámú munkaerő a bírósági működéshez; másrészt, ha az eljárások során jelentősebb mértékű titoktartás indokolt, mint amit a civil bíróságok akár zárt tárgyalás útján biztosítani tudnak; harmadrészt, ha az adott bíróságon előreláthatólag nincs olyan eljáró bíró vagy olyan tanács, aki vagy amely a bűnösség kérdésében elfogulatlanul tudna dönteni, és az ügy áthelyezésére nincsen lehetőség.[35] Az ex parte Milligan-döntés tehát az amerikai monista modell alapvető elveit fektette le; az alkalmazott teszt később, különösen a második világháború során, jelentősen átértékelődött.
A Pearl Harbort ért 1941. december 7-i japán támadást követően Poindexter kormányzó első lépésként a hawaii alaptörvény 67. szakasza alapján felfüggesztette a habeas corpust - elismerve a kivételes állapotot -, és felkérte a katonai főparancsnokot, hogy tegyen meg minden szükséges lépést a szigetek védelme érdekében. A rendkívüli intézkedések hatálya addig tartott, amíg az országot fenyegető különleges helyzet fennállt. Ennek keretében felfüggesztették a rendes bíróságok működését, és létrehozták az ideiglenes katonai tanácsokat, amelyek az igazságszolgáltatási tevékenység letéteményesei lettek. A már említett Milligan-döntés során is alkalmazott "nyitott bíróság szabály" értelmében ugyanakkor nem tekinthető alkotmányosnak a rendes bíróságok működésének felfüggesztése ott, ahol egyébként a körülmények lehetővé tennék a minimális bírósági jogszolgáltatás biztosítását. Vagyis ezzel az intézkedéssel a hatóságok alkotmányellenes helyzetet teremtettek, hiszen a konkrét esetben a rendes bíróságok effektív működése nem volt veszélyeztetve.[36] Ez a precedens nagyban befolyásolta a legfelső bíróság Pearl Harbor utáni döntéseit: a Milligan-szabály alkalmazását a végrehajtó hatalom gyakorlatilag felfüggesztette.
Ilyen alkotmányjogi háttérben bocsátották ki a 9066. számú elnöki végrehajtási rendeletet, valamint az azzal tartalmilag megegyező kongresszusi törvényt. Ezek együttesen biztosították a katonai szervek részére annak lehetőségét, hogy a japán származású állampolgárokat a nemzetbiztonsági szempontból kockázatosnak minősített területekről kiutasítsák, vagyis ott, ahol a Japán Császárság számára végzett kémkedés veszélye jelentős volt. A különleges helyzetre hivatkozással az amerikai kormány valamennyi japán származású állampolgárt kémkedéssel és szabotázs elkövetésével gyanúsíthatónak tekintett, ezért velük szemben további sajátos jogkorlátozó intézkedéseket vezetett be. A jórészt 1942-ben hozott intézkedések nagyjából 110 ezer embert érintettek, akiknek többsége amerikai állampolgár volt (egyes becslések szerint 70 ezerre tehető az állampolgárok száma az érintettek körében), akik elsődlegesen a háborús szempontból kritikusnak tekinthető Arizona, Kalifornia, Oregon és Washington államokban éltek. Velük szemben, a már említett kiutasítás mellett - meglehetősen érdekes módon - kijárási tilalmat is elrendeltek. Ez utóbbit 1942. március 27-én DeWitt katonai vezető alkalmazta valamennyi német, olasz és japán származású állampolgárra nézve. A legtöbb vélemény szerint ugyanakkor ez a kijárási tilalom a gyakorlatban többet is jelentett, illetve közelebb állt a házi őrizethez, ugyanis az érintetteknek este 8 és reggel 6 óra között otthon kellett tartózkodniuk. Ez alól kivételt jelentett, ha a munkahelyükön voltak, de ebben az esetben sem lehettek öt mérföldnél messzebb az otthonuktól, illetve a mozgási szabadságuk az otthon és a munkahely közötti útra korlátozódott.[37] DeWitt nem sokkal ezt követően megkezdte a katonai övezetekben lakó japán származású családok evakuálását: a katonai övezetekben élők közül azok, akiknek a családjában a felmenők között voltak japán származásúak, kötelesek voltak felkeresni az ún. civil ellenőrzési állomásokat ('Civil Control Station') vagy gyülekezési központokat ('Assembly Center'). A legtöbb esetben ráadásul a megjelenésüket követően ezeket az embereket határozatlan ideig ún. kitelepítési központokba ('Relocation Center'), vagyis internáló táborokba helyezték el Idaho, Utah, Arkansas, Wyoming, Arizona, Colorado és California államokban. Az eljárás gyakorlati megvalósítása alapján nem áll távol a valóságtól a nézet, miszerint ezeket az állampolgárokat az amerikai állam gyakorlatilag koncentrációs
- 41/42 -
táborokba[38] kényszerítette, és ennek az intézkedésnek az alapjául ténylegesen csak az érintettek származása szolgált. Az intézkedés alá vontakat nem csak személyi- és mozgásszabadságukban érte korlátozás, hanem elveszítették tulajdonuk jelentős részét anélkül, hogy idejük és lehetőségük lett volna a veszteségeik dokumentálására, így később kártérítést sem igényelhettek. A jogkorlátozásokkal szemben az érintettek egy része bírósági jogorvoslatot kezdeményezett, igaz, meglehetősen csekély sikerrel, annak ellenére is, hogy sokukra nézve két ellentétes tartalmú kötelezettség volt irányadó.
A legfelső bíróság a kijárási tilalom alkotmányosságának kérdésével először a Hirabayashi-ügyben,[39] még a második világháború befejezését megelőzően foglalkozott. A konkrét ügy hátterében a Kongresszus által 1942. március 21. napján elfogadott törvény állt, amely meglehetősen széles felhatalmazást adott arra, hogy az elnök, a honvédelemért felelős miniszter vagy az ez utóbbi által erre felhatalmazott katonai vezető végrehajtási rendeletében vagy parancsában katonai övezeteket jelöljön ki. A törvény egyértelművé tette azt is, hogy ezeken a területeken a rendelettel, egyedi intézkedéssel (paranccsal) vagy törvénnyel ellentétes magatartás, a területre való jogosulatlan belépés vagy kilépés, valamint a jogosulatlan tartózkodás bűnösség megállapítását eredményezheti. A fenti szabályozási keretek között fogadták el a már hivatkozott, kijárási tilalmat elrendelő határozatot is. A Hirabayashi-ügyben a törvényt arra hivatkozással támadták, hogy az a jogalkotói hatalom alkotmányellenes szubdelegációját valósítja meg. Az érvelés szerint a törvényen alapuló kijárási tilalom elrendelése és az egyéb utasítások, parancsok túlterjeszkedtek a rendkívüli intézkedések megtételére jogosult kongresszusi, elnöki hatáskörökön. Hivatkoztak továbbá a kijárási tilalom személyi hatályának diszkriminatív jellegére is, hiszen az csak a japán származásúakra terjedt ki. A bíróság végül a kijárási tilalomra vonatkozó rendelkezés alkotmányosságát arra hivatkozással állapította meg, hogy a japán támadásnak potenciálisan kitett területeken a kormányzat számára biztosítani kell a megfelelő intézkedési lehetőségeket. A korlátozás megjelölt célja, a kémkedés és a szabotázs megelőzése pedig elfogadható indok a korlátozásra. Az ügy megállapításainak relevanciáját egy másik hasonló eset kapcsán vonhatjuk le egyértelműen. A Korematsu-ügy[40] kapcsán ugyanis a szükségszerűség kérdése és az alapjog-korlátozás problémája sokkal direktebben, illetve némileg más kontextusban merült fel.
Fred Korematsu San Franciscóban született, amerikai állampolgár volt. Az amerikai hadseregbe is jelentkezett, igaz, egészségügyi okokból megtagadták a besorozását. Amerika hadba lépését követően egy hadiipari gyárnál dolgozott hegesztőként; jegyese egy olasz-amerikai nő volt. A vonatkozó rendelkezések hatályba lépésekor nem volt hajlandó menyasszonyát és munkáját hátrahagyva gyűjtőállomásra menni:. Ezt követően 1942 májusában - az Egyesült államok hadserege 34. számú "civil kiutasítási parancs"-ának ('Civilian Exclusion Order No. 34 of the U.S. Army'), illetve az 1942. március 21. napján elfogadott törvény megsértése miatt - letartóztatták, és öt év börtönre ítélték. Noha szabadlábra helyezték, végül Utah államban gyűjtőtáborba került. Korematsu arra való hivatkozással támadta meg a rendkívüli intézkedéseket, hogy az elnök és a Kongresszus a japán származású állampolgárok jogainak korlátozása által megsértették az alkotmányt.[41]
Az ügyben az amerikai legfőbb bírói fórum 6:3 arányú ítéletével a kormányzati álláspontot fogadta el. A Hugo Black jegyezte többség amellett érvelt, hogy a kormányzati érdek, amely a kémkedéssel szembeni védekezést mint közérdeket jelölte meg, nagyobb súllyal esik latba, mint Korematsu alapvető jogai. A bíróság szerint a korlátozások faji alapon történő bevezetése miatt felvethetők ugyan alkotmányos aggályok, ugyanakkor arra különleges helyzetben - közvetlen szükség-, illetve veszélyhelyzetben ('under circumstances of direct emergency and peril') került sor, ami viszont legitimálhatja a normál körülmények között egyébként alkotmányellenes intézkedéseket is. Azt láthatjuk tehát, hogy a bíróság érvelésében megjelent a kivételes állapot speciális, a rendes jogrendi normáktól eltérő jellege, amelyre hivatkozással bizonyos jogok felfüggesztésére akár diszkriminatív alapon is lehetőség nyílhat.
- 42/43 -
A többségi döntés megerősítette a Hirabayashi-ügyben tett megállapítását, kiegészítve azzal, hogy a kijárási tilalom mellett a lakóhely elhagyásának kötelezettsége, bár alkotmányosan aggályos, ugyanakkor: "kivételes állapotban, amikor partjainkat ellenséges haderők fenyegetik, a védekezés erejének arányosnak kell lennie a fenyegető veszéllyel szemben"[42] Maga a döntés is hangsúlyozta, hogy bármely jogkorlátozásnak, amelyet egy meghatározott kisebbség ellen, pusztán faji alapon rendelnek el, alkotmányossági szempontból a legszigorúbb vizsgálat alá kell esnie.[43] Azonban a bíróság szerint más a mérce kivételes állapotban, mint rendes jogrend idején. A döntés hangsúlyos eleme tehát, hogy a Korematsuval szemben alkalmazott korlátozások nem a személye vagy a származása elleni támadáson, hanem azon a tényen alapultak, hogy az ország háborúban állt.[44]
Paradox módon a bíróság érvelése általánosságban az állampolgársággal kapcsolatos jogok és kötelezettségek rövid meghatározásával kezdődik, miszerint "az állampolgársággal kötelezettségek is - nem csak jogosultságok - járnak, különleges helyzetekben az előbbiek, vagyis a terhek súlyosabbak."[45] Az érvelés ugyanakkor ezen a ponton nem tért ki arra a kérdésre, miszerint alkotmányos-e, ha ezek a háborús kötelezettségek csak az állampolgárok egy meghatározott csoportját érintik. Ezzel a kérdéssel a többségi döntés csak az indokolás lezárásaként foglalkozott.[46]
A bíróság szerint a konkrét ügy értelmezhető úgy is, hogy egy állampolgár pusztán származása miatt került gyűjtőállomásra, az Egyesült államokhoz való lojalitásának értékelése nélkül. Ebben az esetben a feladat egyszerű, hiszen pusztán annyit kellene megállapítani, hogy vajon az intézkedések alapjául kizárólag faji előítéletek szolgáltak-e. Ha tehát a konkrét esetet pusztán a faji előítéletek aspektusából vizsgáljuk - anélkül, hogy figyelembe vennénk a tényleges, közvetlen fenyegetettséget -, az a tényleges probléma szempontjából félrevezető lenne. Az igazi kérdés sokkal inkább az volt, hogy vajon a különleges helyzetre figyelemmel megengedhető-e a jogkorlátozás pusztán származási alapon. A bíróság szerint elfogadható, hogy Korematsut kiutasították a háborús övezetből, azaz lakóhelyéről, mert az Egyesült államok harcban állt a Japán Birodalommal, és az illetékes katonai szervek inváziótól tartottak a nyugati parton. Az intézkedések kongresszusi felhatalmazáson alapultak, amelyek végrehajtására pedig - a védekezés és a megelőzés célja, valamint az idő rövidsége miatt - a katonai vezetőket hatalmazták fel. Az eseményeket távlatból tekintve - vagy ahogy a bíróság fogalmazott, "az utólagos ismeretek birtokában" - nem lehet azt mondani, hogy az akkori intézkedések jogszerűtlenek lettek volna.[47] Frankfurter bíró a fenti érvelést kiegészítette azzal, hogy a kivételes állapoti jogkörükben alkotmányi felhatalmazással eljáró szervek intézkedéseinek érvényességét kizárólag a kivételes állapot kontextusában lehet vizsgálni.[48] Ebből következik, hogy a kivételes állapoti jogkorlátozások mércéje nem lehet azonos a rendes jogrendivel. Attól, hogy egy intézkedés rendes jogrend idején alkotmányellenes, nem biztos, hogy kivételes állapotban is az.[49] Ha tehát kivételes állapotban egy katonai intézkedés nem lépi túl a különleges helyzet elhárítása érdekében szükséges és arányos mértéket, ez az intézkedés ugyanúgy alkotmányosnak tekinthető, mint például békeidőben az erre illetékes hatóságnak a kereskedelem szabályozása terén tett bármely intézkedése. A konkrét ügyben releváns, az állam biztonságának megóvását célzó gyakorlat az alkotmány által biztosított jogkörön alapult, az alkotmányban pedig nincsen olyan tilalom, amely a Kongresszusnak megtiltaná akár annak elrendelését is, hogy egy konkrét katonai intézkedés megsértése esetén civil bíróságok járjanak el.[50]
A döntéshez három bíró jegyzett különvéleményt, és bár valamennyien elutasították a többségi határozatot, mindezt többé-kevésbé más alkotmányjogi alapon tették. Roberts bíró szerint az alkotmányos jogok sérelme egyértelmű. Különvéleményében hangsúlyozta, hogy az ügyben egy állampolgárt azért ítéltek el, mert nem volt hajlandó alávetni magát egy intézkedésnek, amelynek eredményeként "koncentrációs táborba zárták volna". Ráadásul mindennek alapjául kizárólag származása szolgált; anélkül, hogy az Egyesült államokhoz való lojalitását megvizsgálták volna.[51] A különvélemény arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmezőre a letartóztatását megelőzően két teljesen ellentétes, ugyanakkor egymástól függetlenül kötelező rendelkezés volt irányadó. Az időben korábbi szerint azzal követhetett el bűncselekményt, ha elhagyja a lakóhelyét, a későbbi rendelkezés értelmében pedig amiatt szankcionálták volna, ha nem hagyja el. A bíró szerint abban az esetben, ha egy állampolgárt egyidejűleg két (ellentétes tartalmú) norma is kötelez akként, hogy az egyiknek való megfelelés szükségképpen a másik megsértését eredményezi, a szabályozás megvalósítja a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét a jogbizton-
- 43/44 -
sággal összefüggésben.[52] A szabályozás nem volt más, mint gondosan megtervezett csapda, amely kizárólag a katonai érdek végső céljának megvalósítására irányult, vagyis hogy Korematsut és a japán származású állampolgárokat valamilyen formában elzárják. Egy másik különvéleményt jegyző bíró, Murphy szerint az intézkedések túlléptek az alkotmányos felhatalmazáson, és nem jelentenek többet egyszerű rasszizmusnál.[53] Tekintettel továbbá arra, hogy a bírói felülvizsgálat lehetősége sem állt rendelkezésükre, így a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme ezen az alapon is megállapítható. Összességében pedig nem létezik olyan azonnali, közvetlen és nyilvánvaló veszély, amely miatt az alkotmányos jogok pusztán faji alapon történő korlátozása megengedhető lenne.[54] A bíró szerint az eltérő származástól függetlenül az Alkotmány által biztosított jogok és szabadságok teljes egészében megilletnek mindenkit.[55] A többségi döntéssel szemben Robert Jackson is különvéleményt fogalmazott meg. Kiindulópontja az volt, hogy mivel Korematsu az Egyesült államokban született, ezért az Alkotmány értelmében az Egyesült államok állampolgára. álláspontja szerint az egyik legfontosabb probléma a Korematsut érintő intézkedésekkel kapcsolatban éppen az, hogy a magatartását bűncselekménynek nyilvánították.[56] Ő is hangsúlyozta a konkrét intézkedések ellentmondásos jellegét, amely miatt Korematsu számára az egyetlen reális opció a jogsértés megelőzésére az volt, hogyha átadja magát a katonai szerveknek. Ez gyakorlatilag nem jelentett mást, mint hogy önként koncentrációs táborba vonul. Fontos eleme a különvéleménynek az a megállapítás, miszerint a bűncselekmény megvalósulását pusztán az determinálta, hogy kik az illető személy szülei, illetőleg az a tény, hogy olyan faji, nemzetiségi kisebbséghez tartozik, amelytől értelemszerűen még saját akaratából sem tud szabadulni. A konkrét ügyben tehát a többségi döntés azáltal, hogy a kivételes állapotban tett, a rendes jogrend által egyébként alkotmányosan tilalmazott katonai intézkedést nem szankcionálta, a faji alapú megkülönböztetést nyilvánította alkotmányossá. A bíróság tehát olyan alapelvet fogadott el, amely a jövőben biankó csekként szolgál majd bármely hatóság számára, amely igénnyel lép fel az azonnali intézkedési kötelezettség megalapozása érdekében.[57] A bíró végül felhívta a figyelmet, hogy egy rendes bíróság nem kényszeríthető olyan katonai intézkedés vagy parancs elfogadására, amely alkotmányellenes korlátozásokat tartalmaz.[58] A bíró kötelessége nem terjed ki arra, hogy katonai döntéseket katonai aspektusból bíráljon felül, vagyis nem foglalkozhat azzal a kérdéssel, hogy a katonai vezető konkrét evakuálási és fogvatartási intézkedései vajon a katonai szükségszerűség szempontjából ésszerűek voltak-e vagy sem. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az olyan intézkedés, amely nem tekinthető jogszerűnek az alkotmány értelmezésében, végrehajtható lenne.[59]
A többségi döntést összegezve két következtetésre juthatunk. Egyrészt arra, hogy a bíróság szerint az alkotmányos elvek, amelyek hagyományos jogrend idején érvényesülnek, kivételes állapotban mellőzhetők pusztán a szükségszerűség, az azonnali reakció igényére hivatkozással. Másrészt megállapítható, hogy a bíróság a joguralom kérdésében is állást foglalt és azt mondta, a jog uralmának nem kell érvényesülnie kivételes állapotban. Az alapul szolgáló döntéshez képest tehát a bíróság elismerte a rendes jog és a kivételes állapot közötti dichotómiát, mindezt úgy, hogy nem állapított meg egyértelmű korlátokat a rendkívüli hatalom birtokosa számára. Ezáltal reális veszélye lett annak, hogy az intézkedésre jogosult a különleges helyzetre hivatkozással kerülje meg az alkotmányt, mely veszély a 2001-es terrortámadásokat követő intézkedések kapcsán reális lehetőségként jelentkezett. A döntést természetesen heves ellenérzések kísérték és kísérik a mai napig. Ez a széles körű elutasítottság is az oka, hogy a bíróság a későbbiekben jóval kritikusabb szemmel vizsgálta a kormányzat rendkívüli intézkedéseit.[60] A Korematsu-ügyet a Legfelső bíróság "Hall of Shame"-jébe, avagy legrosszabb döntései közé sorolják.[61] Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk arról sem, hogy a döntés a korszak általános bírósági felfogásának is tekinthető, hiszen a legfelső bíróság több ügyben is kitartott a kivételes állapot dichotóm jellege és azon belül is a jogkorlátozások lehetőségének széles köre mellett. A már hivatkozott Hirabayashi-ügy mellett érdemes még megemlíteni az ex parte Quirin, az in re Yamashita és az Eisentrager-ügyeket.[62] Bár utóbbival a későbbiekben még foglalkozom, az egyes ügyek részletes elemzését ehelyütt mellőzve pusztán arra kívánok utalni, hogy a Korematsu-döntésben foglalt elvek több határozatban is érvényre jutottak. Mindennek az a veszélye, hogy Korematsu (és a hasonló jogkorlátozással érintettek) a gyanúsítás ellenére ténylegesen semmilyen bűncselekményt vagy kémkedést nem követtek el, ennek ellenére pusztán származási alapon jelentős jogkorlátozásokat kellett elszenvedniük. Az intézkedésre jogosult és a bíróság által követett gyakorlat súlyos hiba volt az alkotmányos demokrácia működésében. A Kongresszus 1971-ben észlelte a demokratikus deficitet, és elfogadta az ún.
- 44/45 -
"le nem tartóztatási törvény"-t ('Non-Detention Act'), amely egyértelművé tette, hogy senkit nem lehet letartóztatni a Kongresszus erre vonatkozó törvénye hiányában. A jogtudósok egy jelentős része szerint a törvény elsődleges célja a Korematsuéhoz hasonló ügyek megelőzése volt.[63] 1988-ban a Kongresszus továbbá elfogadta a polgári szabadságjogokról szóló törvényt ('Civil Liberties Act'), amely kifejezte az amerikai állam részéről a bocsánatkérést azon japánamerikai állampolgárokkal szemben, akiket a kormányzat a második világháború idején evakuált és egyúttal internált. A legfelső bíróság ugyanakkor formálisan soha nem bírálta felül a döntését, ennek ellenére a későbbiekben elemzésre kerülő Hamdi- és Padilla ügyekben hozott bírósági ítéletet hozó bírák többsége (nyolcan a kilenc közül) elismerték, hogy a bíróság Korematsu ügyében rossz döntést hozott.[64]
A következőkben a 2001. szeptember terrortámadásokat követő kormányzati intézkedésekkel kapcsolatban arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon egy 21. századi alkotmányos demokrácia számára továbbra is elfogadható-e a "Korematsu-tétel", vagyis az, hogy a különleges helyzetre történő hivatkozással a rendes jogállami keretek egyértelműen átléphetők.
Az Egyesült Államokat ért 2001-es terrortámadásokat követően ismételten előtérbe került a kivételes állapot kérdésköre. A jelenleg is tartó időszak alapvető kihívása, hogy a terrorfenyegetettség - a terrorizmus veszélye mint a különleges helyzet egy sajátos formája - mennyiben alapozhat meg egy bizonytalan ideig tartó kivételes állapotot, és vajon egy ilyen kivételes állapotnak lehet-e többlet jogkorlátozó jellege a hagyományos, jogállami működéshez képest. Ezzel összefüggésben merült fel a kérdés, hogy az új körülményekre adott végrehajtó hatalmi válaszok esetleges bírósági felülvizsgálata során utóbbi vajon ragaszkodik-e a Korematsu-döntésben meghatározott normákhoz.
A 2001. szeptemberi eseményeket követően joggal támadható a Bush-kormányzat azzal, hogy a terrorizmusra adott válaszok tekintetében a schmitti útra lépett, vagyis azonosult azzal a tétellel, hogy mint szuverén egyedül dönthet a kivételes állapotról, illetve arról is, hogy milyen rendkívüli intézkedésekre van szükség.[65] Ebben a kontextusban a joguralom, a hatalommegosztás és az alapvető jogok védelme háttérbe szorul. Levinson szerint a Bush-kormányzat terrorizmusra adott válasza sokkal inkább a weimari parlamentarizmust idézi, hiszen a Kongresszus egyébként is hajlamos a sarkalatos döntéseket az elnök kezébe adni.[66] Írásában hangsúlyozza, hogy az amerikai gyakorlat az "amerikai út" szempontjából vizsgálandó, és ebből a szempontból nem tekinthető alkotmányosnak.[67] Hogy mit értünk alkotmányosság alatt? Levinson szerint az alkotmányosság legfőbb ismérve a korlátozott hatalom, valamint a jog uralma az emberek uralma helyett.[68] Ezzel szemben a Bush-kormányzat igyekezett megszerezni a szuverén legfőbb tulajdonságát, vagyis azt a képességet, hogy a kivételes állapotról (és a kivételes állapotban) dönthessen. Erre a következtetésre utal Rossiter is, aki szerint egy demokrácia életében bekövetkezett különleges helyzetet könnyebben kezelhet a kormány, ha a demokratikus megoldásokat bizonyos fokig diktatórikus formák helyettesítik. Ezzel összefüggésben pedig elengedhetetlen a kompromisszum terheitől megszabadított erős végrehajtó hatalom, amely célt a Bush-kormányzat maradéktalanul teljesítette,[69] mindenekelőtt az alábbi intézkedéseivel.
Nem sokkal a terrortámadásokat követően, már 2001. szeptember 18-án felhatalmazta a Kongresszus az Egyesült Államok elnökét, hogy megtegyen minden szükséges intézkedést azon államok, csoportosulások vagy személyek ellen, akikről/amelyekről azt állapítja meg, hogy terrorcselekményt terveztek, annak elkövetésére hívtak fel, követtek el, vagy segítettek anyagilag (a továbbiakban együtt: 2001-es felhatalmazás). Ennek az általános kongresszusi felhatalmazásnak jelentős következményei lettek. Elsődlegesen az "ellenséges hadviselők" ('enemy combatant') fogalma nyert új értelmet; ezzel összefüggésben az amerikai elnök 2001. november 13-án kiadott végrehajtási rendeletében gondoskodott a nem amerikai állampolgár ellenséges hadviselők letartóztatásának és katonai eljárás alá vonásának lehetőségéről. Végül több száz ellenséges hadviselőként meghatározott személy került a guantánamói táborba. Határozatlan idejű fogva tartásukra a védelemhez való jog, az alapvető garanciális eljárásjogi szabályok alkalmazásának hiányában, és a külvilággal való kapcsolattartás le-
- 45/46 -
hetőségének biztosítása nélkül került sor. Ennél jóval súlyosabb problémát jelentett a Bush-kormányzat nem titkolt szándéka, hogy a terrorista-kapcsolatokkal vádolt személyek - pusztán az elnök intézkedése alapján - kikerüljenek az igazságszolgáltatás, illetőleg egyéb bírói szerv általi felülvizsgálat lehetősége alól. Továbbá, az Egyesült Államok elnöke a 2001-es felhatalmazás alapján katonai erőket küldött Afganisztánba, aminek célja az al-Kaida terrorszervezet, illetőleg az azt támogató tálib rezsim elleni katonai hadjárat lefolytatása volt. Ezen a ponton mindenképpen utalni kell arra a jogirodalomban ismert álláspontra, hogy a Bush-kormányzat intézkedései nagyon közel álltak a Korematsut is érintő korábbi megoldásokhoz. Egyesek szerint direkt párhuzam hozható a Pearl Harbort ért támadás és 2001. szeptember 11-ét követő kormányzati intézkedések és kommunikációs megoldások között.[70] A Bush-kormányzat intézkedéseivel szemben több jogi eljárás is indult az amerikai bíróságok előtt. Ezekben az ügyekben felmerült, hogy ilyen helyzetben a nem amerikai állampolgárokat megilletik-e az alapvető eljárási jogok, miként az is, hogy a kubai területen található tábornak milyen a jogi helyzete.
Az első precedens értékű ügy kiindulópontja sok tekintetben hasonlít a Korematsu-ügyhöz, hiszen itt is amerikai állampolgárral szembeni kivételes állapoti jogkorlátozások lehetősége volt az alkotmányjogi kérdés. Yasir Esam Hamdi huszonnégy éves amerikai állampolgár, aki bár louisianai születésű volt, de Szaúd-Arábiában nőtt fel. 2001-ben az afgán tálibok elleni harcok során ejtették foglyul Afganisztánban, majd a már említett kormányzati intézkedések alapján a Guantánamo-öbölbe szállították 2002 januárjában. Miután kiderült, hogy Hamdi amerikai állampolgár, átszállították Norfolkba, majd Charlestonba. Mivel a kormányzat Hamdit ellenséges hadviselőnek minősítette, lehetővé vált a határozatlan ideig tartó fogva tartása az Egyesült államokban bármilyen formális eljárás nélkül.[71] 2002 júniusában Hamdi édesapja fia nevében habeas corpus kérelmet[72] nyújtott be a virginiai szövetségi kerületi bíróságon, amelyben azt állította, hogy Hamdi nem harcolt a tálibok oldalán, hanem önkéntes segítőnek ment Afganisztánba, ahol a 2001. szeptember eseményeket megelőzően kevesebb mint két hónapig tartózkodott. A kérelem szerint az amerikai kormány megsértette Hamdi tisztességes eljáráshoz való alkotmányos jogát azáltal, hogy alkotmányos eljárás nélkül, határozatlan ideig tartották fogva, és nem biztosítottak számára védőügyvédet sem. A kormány álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a végrehajtó hatalomnak kivételes állapotban joga van nemzetiségtől, állampolgárságtól függetlenül arra, hogy az Egyesült államok ellen harcoló embereket ellenséges hadviselőnek minősítse, és így korlátozza a bírói fórumhoz való hozzájutásuk lehetőségét. A kormányzati intézkedés alátámasztására a hadsereg egy alacsonyabb beosztású minisztériumi tisztviselőjének bizonyítékokkal alá nem támasztott feljegyzése szolgált, amellyel összefüggésben a virginiai bíróság kifejtette, hogy az önmagában nem nyújt elégséges igazolást a fogva tartás jogszerűségére. Ezért felhívta a kormányzatot olyan részletesebb adatok szolgáltatására, amelyek egyébként egy rendes büntetőeljárásban is szükségesek lennének. Ezt követően a negyedik kerületi fellebbviteli bíróság az elsőfokú határozat megváltoztatásáról döntött, egyúttal hangsúlyozta, hogy az elnöknek alkotmányos joga a háborús területen elfogott személyeket ellenséges hadviselőkké nyilvánítani, függetlenül azok állampolgárságától. A legfelső bíróság hivatkozott az ex parte Quirin-döntésre is,[73] amelyben arra a megállapításra jutott, hogy állampolgárságától függetlenül ellenséges hadviselőnek tekintendő az a személy, aki az Egyesült államokkal szemben lép fel külső háborús színtéren. Ebből a tételből a bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a bírósági felülvizsgálat lehetősége korlátozott, méghozzá annyiban, hogy az csak a letartóztatásnak mint kivételes intézkedésnek a törvényességére vonatkozhat. Vitathatatlan, hogy Hamdi hadműveleti területen tevékenykedett, ezért a bíróság megítélése szerint a konkrét helyzet alkotmányos értelmezése az, ha a további körülményeket nem vizsgálja.[74] Ebből egyenesen következik, hogy az elnöknek a haderő főparancsnokaként alkotmányban biztosított joga van bármely hadműveleti területen elfogott személy ellenséges hadviselővé nyilvánítására (így az ehhez kapcsolódó jogkorlátozások alkalmazására). Az ilyen elnöki döntés felülbírálatára egyetlen rendes bíróság sem jogosult.[75]
Az ügy ezt követően került a legfelső bíróság elé, amely kimondta, hogy bár lehet alkotmányos olvasata egy amerikai állampolgár ellenséges hadviselővé nyilvánításának, ugyanakkor még ebben az esetben sem fosztható meg a tisztességes eljáráshoz való jogától. A bíróság mindenekelőtt a kormányzat definícióját alapul véve tisztázta, hogy mit jelent az ellenséges hadviselő fogalma. Ellenséges hadviselőnek az a személy tekinthető, aki Afganisztánban tagja vagy segítője volt az Egyesült államok vagy annak szövetségesei ellen harcoló erőknek, és akit ezen a területen a fegyveres harcok során ejtettek foglyul. A fentieket alapul véve a bíróság előtt álló elsődleges kér-
- 46/47 -
dés az volt, hogy az ellenséges hadviselő fogalmába tartozó állampolgár határozatlan ideig tartó letartóztatása alkotmányos-e.[76] A kiindulópont jelen ügyben is a 2001-es felhatalmazás volt, amelyről a bíróság megállapította, hogy az ennek keretében elfogott ellenséges hadviselők határozatlan ideig (vagyis az afganisztáni harcok befejezéséig) tartó letartóztatása és fogva tartása olyan intézkedés, amely az adott körülmények között szükségesnek és arányosnak tekinthető.[77] A bíróság szerint azonban a konkrét ügyben arról kell dönteni, hogy lehet-e amerikai állampolgár ellenséges hadviselő. Az amerikai állampolgárság nem zárja ki, hogy valaki tagja vagy támogatója legyen ellenséges haderőnek, ekként hadműveleti területen történő foglyul ejtése ugyanúgy lehetséges, mint egy külföldi állampolgárnak; sőt, szabadon bocsátása a még folyamatban lévő fegyveres konfliktus során a visszatérés lehetősége miatt ugyanolyan veszélyekkel járhat, mint a külföldiek esetében.[78] Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ezek az észrevételek egy "klasszikus" háborúban érvényesülnek, vagyis amikor a harci események vége ésszerűen előre látható, tehát egy adott eseményhez, például tűzszünet aláírásához köthető. Ezzel szemben a "terrorizmus elleni háború" nem tekinthető klasszikus háborúnak (ha egyáltalán háborúnak tekinthető[79]), az esemény végének bizonytalanságát ráadásul maga a kormány is elismerte.[80] Ezért mérlegre kell tenni az időbeli korlátozás és bírói döntés nélkül fogvatartott személy számára okozott károkat, összevetve a biztonságra gyakorolt hatással, illetőleg azzal a többletkötelezettséggel, amely a hadsereget a kötelező bírósági eljárás biztosítása miatt terhelné.[81] A kérdés tehát innentől kettős: megilleti-e az ellenséges hadviselő állampolgárt a habeas corpus kérelem előterjesztésének joga, illetőleg ennek keretében lehet-e szerepe a bírósági kontrollnak a végrehajtó hatalom kivételes állapoti intézkedésével szemben? A bíróság szerint az a fogvatartott állampolgár, aki vitatja ellenséges hadviselői minőségét, jogosult arra, hogy megfelelő védelmet kapjon, illetőleg ennek keretében pártatlan döntéshozó testület bírálhassa felül a kormányzat állításait. A konkrét ügy szerinti fogva tartás pedig csak akkor jogszerű, ha az az ellenséges katonát megakadályozza a harcok folytatásában, vagyis a harcok megszűnésével egyetlen állampolgár sem tartható fogva.[82]
A kormány többek között amellett érvelt, hogy a hadműveleti területen történő bírósági felülvizsgálat jelentős többletköltséget jelenthet, nem mellesleg pedig kontraproduktívvá teszi az elnöki intézkedést, hiszen valamennyi fogvatartott élni fog ezzel a lehetőséggel. A bíróság szerint ugyanakkor egy független felülvizsgálati rendszer a katonai műveletek szempontjából nem eredményezhet olyan jelentős fennakadást, mint amekkora sérelem az állampolgár alkotmányos jogait érhetné az érdemi felülvizsgálat hiányában.[83] A bíróság végül a hatalommegosztás elvének kivételes állapoti felfogásával kapcsolatban is kifejtette álláspontját. Ennek értelmében bármilyen hatalommal is ruházza fel az alkotmány a végrehajtó hatalmat, ez a hatalom csak mindhárom hatalmi ág szereplésével gyakorolható, főként akkor, ha az állampolgárok alapvető jogairól van szó,[84] a kivételes állapot ugyanis nem "biankó csekk" az elnök kezében.[85] A hatalommegosztás elvéből következik, hogy amíg a Kongresszus a habeas corpus alkalmazásának felfüggesztéséről nem rendelkezik, addig az igazságszolgáltatási hatalmi ág maradéktalanul ellátja a feladatát, fontos bírói kontrollt képezve a végrehajtó hatalom által elrendelt letartóztatások vonatkozásában.[86] Azt láthatjuk tehát, hogy az állampolgárokkal szembeni jogkorlátozások kapcsán a legfelső bíróság szakított a Korematsu-ügyben kifejtett álláspontjával, vagyis hogy a különleges helyzet megkövetelheti az egyébként alkotmányellenes jogkorlátozások elviselését még az amerikai állampolgároktól is. Ennél jóval összetettebb kérdés volt az, hogy vajon ez a jog a nem amerikai állampolgárokat is megilleti-e.
A legfelső bíróságnak nem sokkal a Hamdi-ügyben hozott döntését követően arra a kérdésre is választ kellett adnia, hogy a Guantánamón, vagyis az Egyesült Államok határain kívüli területen fogvatartott külföldiekkel szemben alkalmazott eljárás és bánásmód jogszerűségét felülvizsgálhatja-e az Egyesült Államok területén működő kerületi bíróságok valamelyike. A kérdés azért volt nagyon fontos, mert ezeknek a személyeknek semmilyen jogi eljárásra nem volt lehetőségük, és pusztán a terrorizmus elleni küzdelem során kerültek az amerikai hatóságok látóterébe. Az Afganisztánban hadjáratot folytató amerikai hadsereg mintegy 640 külföldit ejtett
- 47/48 -
foglyul. Az Egyesült Államok guantánamói tevékenységének jogalapját egyébként egy Kubával kötött 1903-as bérleti szerződés képezi, amelynek értelmében elismerték a Kubai Köztársaság kizárólagos szuverenitását a terület felett, de utóbbi hozzájárult annak amerikai használatához.[87] 1934-ben a szerződést kiegészítették azzal, hogy a használati jog mindaddig érvényben marad, amíg az Egyesült Államok el nem hagyja a guantánamói haditengerészeti állomást.[88]
A konkrét ügyek ismertetése előtt arra is indokolt felhívni a figyelmet, hogy a szövetségi habeas corpus törvény tartalmaz egy olyan rendelkezést, amely szerint a szövetségi kerületi bíróságok a habeas corpus kérelmek elbírálásáról a "saját hatáskörükbe tartozó ügyekben döntenek".[89] A Bush-kormányzat a fenti jogi háttér ismeretében hozta létre a guantánamói fogolytábort; azzal a jogértelmezéssel, hogy ez a rendelkezés kizárja a habeas corpus kérelmeket az itt fogva tartottak számára, tekintettel arra, hogy a területen a szuverenitást nem az Egyesült Államok gyakorolja, vagyis a szövetségi bíróságok joghatósága a habeas corpus törvény alapján rájuk nem terjed ki.[90] Ennek ellenére két ausztrál és tizenkét kuvaiti állampolgár habeas corpus kérelemmel fordult a Columbia Szövetségi Kerületi Bírósághoz, elsődlegesen szabadon bocsátásukat kérve, de egyúttal hivatkoztak a védelemhez való jogukra is, valamint arra, hogy a táborban kényszervallatásnak voltak kitéve. A kérelmeket a legfelső bíróság a Rasul-ügyben bírálta el, amelynek eljárási előzményeit érdemes röviden összefoglalni.[91] Mindenekelőtt az eljáró kerületi bíróság a habeas corpus kérelmeket a legfelső bíróság Johnson kontra Eisentrager[92] döntésében (a továbbiakban: Eisentrager-ügy) megfogalmazottak alapján utasította el. Ebben az ügyben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok területén kívül foglyul ejtett külföldiek számára kizárt a habeas kérelem lehetősége. Az eljárás megindításának lehetősége ugyanis nem terjed ki azon külföldiekre, akik katonai őrizetbe vételére az Egyesült Államok szuverenitása alá nem tartozó területen került sor.[93] A legfelső bíróságot megelőzően eljáró szövetségi kerületi bíróság joghatóságának hiányát állapította meg 21 német állampolgár habeas kérelme ügyében, akiket az amerikai hadsereg Kínában fogott el, vont eljárás alá, majd ítélt el háborús bűncselekmények miatt. A fellebbviteli bíróság ugyanakkor megállapította az amerikai joghatóságot; azzal érvelve, hogy minden embert megillet az alkotmány által biztosított habeas corpus kérelem joga, amennyiben szabadságától kormányzati felhatalmazás alapján eljáró amerikai hatóság fosztotta meg. Ennek feltétele pusztán annyi, hogy a fogva tartás körülményeiből egyértelműen lehessen következtetni az alkotmányos tilalom megsértésére. Az Eisentrager-teszt[94] tehát az ilyen és ehhez hasonló ügyek elbírálásánál jelenthet segítséget. A teszt tulajdonképpen egy hat pontból álló feltételrendszer; valamennyi pontjának teljesülnie kell ahhoz, hogy az amerikai katonai szervek által fogva tartott személy élhessen a habeas corpus kérelem alkotmányos lehetőségével. Ennek értelmében tehát a kérelmezőnek: 1. külföldinek kell lennie, aki 2. soha nem lakott vagy tartózkodott az Egyesült Államokban, 3. Amerikai területen kívül fogták el, és hadifogolyként tartják katonai őrizet alatt, 4. a vele szembeni eljárás lefolytatására, illetve elítélésére olyan katonai tanács jogosult, amely az Egyesült Államok területén kívül található, 5. a büntetés kiszabására a háborús jog megsértése miatt került sor, amely cselekményeket az Egyesült Államok területén kívül követett el, továbbá, 6. mindvégig az Egyesült Államokon kívül volt fogva tartva. A legfelső bíróság a Rasul-ügyben már módosított a teszten, és amellett érvelt, hogy a kérdés eldöntésekor nem az állampolgárság, hanem a tartózkodás helye az irányadó. Vagyis azt a kérdést kell megválaszolni, hogy az adott személy az Egyesült Államok által ellenőrzött területen tartózkodik-e vagy sem. A többség szerint egyébként Guantánamo felett -függetlenül Kuba szuverenitásától - az Egyesült Államok teljes igazságszolgáltatási joghatósággal rendelkezik, vagyis a kérelmezők szabadon vitathatták fogva tartásuk alkotmányosságát amerikai bíróság előtt. A többségi véleményt Stevens bíró jegyezte, akihez O'Connor, Souter, Ginsburg, Kennedy, valamint Breyer bírák is csatlakoztak. A döntés az Eisentrager-ügyet és az abban foglalt tesztet hívta segítségül, azzal a kiegészítéssel, hogy az ügyben szereplő habeas corpus kérelmezők az Eisentrager-ügy fogvatartottjaitól eltérnek egy nagyon fontos aspektusban. A kérelmezők szerint ugyanis ők nem az Egyesült Államokkal hadban álló ország állampolgárai, egyúttal vitatták azt is, hogy részt vettek volna bármilyen, az Egyesült Államokkal szembeni katonai cselekményben. Hivatkoztak továbbá arra is, hogy egyikük számára sem biztosították a bírósághoz való hozzáférés lehetőségét, vagyis semmilyen formális jogi el-
- 48/49 -
járást nem folytattak le velük szemben. Továbbá, több mint két éve olyan területen vannak bebörtönözve, amely felett az Egyesült államok kizárólagos joghatósággal rendelkezik.[95]
A bíróság döntése hangsúlyozta, hogy az Eisentrager-ügy érvelése, bár a habeas corpus törvényen alapult, azt a későbbi bírósági gyakorlat meghaladta, a teszt így nem alkalmazható a kérelmezőkre. Ezzel összefüggésben a habeas törvény "saját hatáskörükbe tartozó esetekben" szövegrésze nem a fogva tartás helye szerinti bíróságra utal, hanem arra a bíróságra, ahol azon állami tisztségviselők találhatók, akik a jogellenes fogva tartás elrendeléséért és fenntartásáért felelősek.[96] A bíróság továbbá hangsúlyozta, hogy a Kubai Köztársaság és az Egyesült államok között fennálló szerződés értelmében Guantánamo felett az Egyesült államokat kizárólagos igazságszolgáltatási joghatóság illeti meg. Ezzel összefüggésben pedig a hasonló helyzetben lévő amerikai állampolgárokat megilleti az a jog, hogy habeas corpus kérelmükkel szövetségi bírósághoz forduljanak. Mivel pedig a habeas corpus törvény semmilyen különbséget nem tesz az Egyesült államok által fogva tartott külföldiek és az amerikai állampolgárok között, ezért nem is ésszerű azt gondolni, hogy a Kongresszus a törvény hatályát a fogva tartott állampolgárságától tenné függővé. Ebből következően az itt fogva tartott külföldieket nem illeti meg kevésbé a habeas corpus kérelem szövetségi bírósághoz történő benyújtásának joga, mint az amerikai állampolgárokat.[97]
A döntésből többek között az a következtetés is levonható, hogy a kormányzat közreműködésével külföldön fogva tartott személyek a habeas corpus kérelmet az Egyesült államok azon szövetségi bíróságán nyújthatják be, amelynek az elnökkel kapcsolatos ügyekben is hatásköre van.[98] Ez a megállapítás egyébként a legfelső bíróság nem sokkal korábban hozott határozatának kiterjesztő értelmezésén alapult. A bíróság ugyanis a Rumsfeld kontra Padilla ügyben[99] helyezkedett arra az álláspontra, hogy az alsóbb fokú bírósági eljárásokban Padilla védője nem a megfelelő helyen nyújtotta be a letartóztatás jogszerűségének felülvizsgálatára vonatkozó kérelmet. A habeas corpus törvény szerint ugyanis az Egyesült államokban fogvatartottaknak közvetlenül az őket fogva tartó ellen kellene megindítaniuk az eljárást. Ez a konkrét ügyben azt jelentette, hogy Padillának a haditengerészeti támaszpont parancsnokát mint a fogva tartást foganatosító állami tisztségviselőt kellett vonna perbe vonnia. A fogvatartóval szembeni eljárást továbbá a fogva tartás helye szerint illetékes szövetségi kerületi bíróság előtt kell megindítani.[100]
Elemzésem utolsó főbb szakasza a Boumediene-ügyre[101] irányul, melynek vizsgálata során a kivételes állapoti hatalom birtokosával kapcsolatos kérdésre is választ kaphatunk. Ahogy az eddigiekben láthattuk, a bírósági felülvizsgálat lehetősége kivételes állapotban is biztosított. A döntések elemzése során eddig meglehetősen kevés szó esett ugyanakkor a hatalommegosztás egyik nagyon fontos eleméről, a törvényhozásról. A Kongresszus ugyanis jogalkotás útján képes hatást gyakorolni a végrehajtó hatalomra és az igazságszolgáltatásra is. A Boumediene-ügy és elemzése során erre is utalni fogok.
Az ügy közvetlen előzménye, hogy a Rasul-ügyben hozott döntésre válaszul a kormány létrehozta a Hadviselői Státusz Felülvizsgálatának Tanácsát (Comba-tant Status Review Tribunal, a továbbiakban: CSRT), amelynek feladata annak eldöntése volt, hogy a foglyul ejtett személyek ellenséges hadviselőknek tekintendők-e. Ezzel összefüggésben a Kongresszus 2005. december 30. napján elfogadta, majd az elnök aláírta az ellenséges hadviselő fogvatartottakkal szembeni bánásmódról szóló törvényt (Detainee Treatment Act of 2005, a továbbiakban: DTA). A DTA egyúttal kizárta a szövetségi bíróságok hatáskörét azon ellenséges hadviselőkkel kapcsolatos habeas corpus kérelmek vonatkozásában, amelyeket a Guantánamón fogva tartott, nem amerikai állampolgárok nyújtanak be, egyúttal pedig kizárólagos hatáskörrel ruházta fel a Kolumbiai Kerületi Fellebbviteli Bíróságot a CSRT által hozott döntések felülvizsgálatára.[102]
A legfelső bíróság mindenekelőtt a Hamdan kontra Rumsfeld[103] döntésében értékelte a kialakult helyzet alkotmányosságát. Hamdant jemeni állampolgárként fogták el Afganisztánban, és az eljáró katonai tanács összeesküvéssel vádolta meg, majd elrendelték a határozatlan ideig tartó fogva tartását. Ezt követően amerikai bíróság előtt nyújtott be habeas corpus kérelmet, amelyben többek között arra hivatkozott, hogy a katonai tanácsnak nem volt hatásköre eljárni vele szemben, hiszen az összeesküvés önmagában nem elegendő érv az eljárás lefolytatására. Hivatkozott arra is, hogy a katonai tanács eljárása a nemzetközi jogot sértette. Az ügy végül a legfelső bírósághoz került, amely
- 49/50 -
Hamdannak adott igazat. A testület a DTA hatáskörkizárást előíró szabályai ellenére megállapította hatáskörét arra hivatkozással, hogy a vonatkozó DTA-rendelkezés a már folyamatban lévő ügyekben nem alkalmazható.[104] A bíróság ezt követően rámutatott, hogy sem a 2001-es felhatalmazás, sem a DTA nem tette lehetővé az elnök számára, hogy katonai tanácsot hozzon létre. Így a CSRT létrehozása, valamint az ellenséges hadviselőkkel szemben folytatott eljárása alkotmányellenes volt, egyúttal pedig sértette a harmadik Genfi Egyezmény 3. cikkét.[105] A Kongresszus a legfelső bíróság Hamdan-ügyben hozott döntésére válaszul elfogadta a Katonai Tanácsokról szóló törvényt (a továbbiakban: MCA.)[106] Az MCA megerősítette a DTA-ban foglaltakat azáltal, hogy előírta: a Guantánamón fogvatartottak nem nyújthatnak be habeas corpus kérelmet az amerikai bíróságokon. Ez alól kivételre csak rendkívül korlátozott feltételekkel és a katonai tanács előzetes döntése nyomán van lehetőség.[107] A Hamdan-ügyben elfoglalt bírósági álláspontra reagálva a törvényhozás - mintegy együttműködve a kormányzati hatalommal - megteremtette az elnöki intézkedésekre vonatkozó kizárólagos törvényi hatáskört. A legfelső bíróság végül a Boumediene-ügyben reagált erre a sajátos, "ki a szuverén?" kérdésre.
Az ügy kérelmezői Guantánamón fogva tartott, külföldi ellenséges hadviselők voltak, a bíróság pedig azzal az alkotmányossági kérdéssel szembesült, hogy vajon azon külföldi állampolgárokat, akiket külföldön fogtak el és tartanak fogva, megilleti-e a habeas corpus alkotmányos kiváltságának joga; ráadásul olyan időszakban, amikor az ország biztonságát súlyos veszély fenyegeti.[108] A kormányzat álláspontja az volt, hogy ellenséges hadviselőnek minősített, nem amerikai állampolgárok, akiket határon kívül tartanak fogva, nem rendelkeznek alkotmányos jogokkal, ekként a habeas corpus sem illeti meg őket. A kérelmezők ezzel szemben amellett érveltek, hogy megilleti őket ez a jog, ráadásul a Kongresszus megsértette a felfüggesztési klauzulát azzal, hogy a habeas corpus lehetőségét ki kívánta zárni.[109]
A bíróság mindenekelőtt vizsgálta, hogy vajon az MCA vonatkozó rendelkezése a hatálybalépéskor folyamatban lévő ügyekben is kizárja-e a szövetségi bíróságok joghatóságát a habeas corpus kérelmek vonatkozásában. Mivel az MCA kizárja ezt, ezért ha az a konkrét ügyben is alkalmazandó, akkor a kérelmeket el kellene utasítani.[110] A döntés előzetesen megállapította, hogy nem hagyható figyelmen az MCA-nak a legfelső bíróság Hamdan-ügyben hozott döntésére adott válasza, amely szerint a DTA bírósági joghatóság elvonásáról szóló rendelkezése a folyamatban lévő ügyekben nem alkalmazható.[111]
A testület a habeas corpus intézményének történeti fejlődését áttekintve két dolgot állapított meg. Egyrészt, a habeas corpus kiváltságának (meglehetősen széles) védelme a szabadság kevés biztosítékának egyike volt egy olyan alkotmányban, amely nem tartalmazta az alapvető jogok katalógusát. Másrészt utalt arra, hogy ha vannak precedensek a kiváltság határon átnyúló hatályára vagy külföldiekkel összefüggő alkalmazására, akkor ezek a konkrét ügyben is irányadóak.[112] A felfüggesztési klauzula létrehozásának célja megítélésük szerint az volt, hogy a kormányzati visszaéléseket megakadályozza, vagyis - a formális felfüggesztés időtartamát kivéve - a bíróságnak rendelkezésére álljon egy eszköz (t.i. a habeas corpus érvényesítésének lehetősége), hogy fenntartsa a kormányzás kényes egyensúlyát, a szabadság egyik legbiztosabb garanciájával.[113] Boumediene és társai szerint kérelmük azért is megalapozott, mert fogva tartásuk analóg azzal az angol gyakorlattal, amely a jogot kiterjesztette az olyan joghatósága alá tartozó területekre, mint például a Csatorna-szigetek vagy korábban India.[114] Az ellenérv szerint ugyanakkor számos különbség mutatható ki Guantánamo és a hivatkozott területek között, hiszen az Egyesült államok formálisan nem rendelkezik szuverenitással a Guantánamo-öböl felett, ahol ráadásul amerikai bíróság sem működik.[115] Guantánamo tehát sokkal inkább Skóciához vagy Hannoverhez hasonlítható, vagyis olyan területekhez, amelyek nem voltak részei Angliának; sőt, amelyeket az uralkodó sem irányított közvetlenül. Ezeken a területeken az angol bíróságok nem rendelkeztek a habeas kibocsátásának lehetőségével.[116] A bíróság ezzel összefüggésben felhívta a figyelmet arra, hogy egyetlen kubai bíróság sem rendelkezik joghatósággal a kérelmezők kifogásainak elbírálására. Ráadásul az Egyesült államok jogán kívül nincsen olyan jog, amely alkalmazható lenne a bázison, így a kormányzat által felhívott analógia nem alkalmazható jelen helyzetre.[117] A bíróság ugyanakkor megkülönböztette a de jure és a de facto szuverenitást, előbbi esetében Kuba, míg utóbbi vonatkozásában az Egyesült államok fennhatóságát állapítva meg.[118] A bíróság a korábbiakban már vizsgálta az alkotmány alkalmazásának ebbéli lehetőségét, és ezek az eredmények azt mutatják, hogy nem fogadható el az az álláspont, amely szerint a de iure szuverenitás megszűnésével az alkotmány alkalmazhatósága is szükségszerűen véget ér.[119] Az alkotmány előkészítői is látták, hogy az Egyesült államok terjeszkedhet új területekre, ezért amikor a
- 50/51 -
Kongresszus döntött új területek elfogadásáról, azok lakosai részére törvénnyel biztosította az alkotmányos védelmet. A bíróság már számos döntésében[120] megállapította, hogy az alkotmány hatálya kiterjedhet olyan területekre is, amelyek nem részei az Egyesült Államoknak. Az alkotmány területi hatálya pedig nem függhet véletlenszerű jogalkotástól.[121] Ezekben a korábbi döntésekben nem az volt a kérdés tehát, hogy az alkotmány hatálya kiterjed-e a területekre, ahová az amerikaiak eljutottak, hanem hogy mely rendelkezései alkalmazhatók.[122] A bíróság ráadásul egy korábbi döntésében azt is megállapította, hogy a még nem egyesült területeken a kormányzat köteles a nem állampolgár lakosok részére biztosítani bizonyos alkotmányban foglalt alapvető egyéni jogokat.[123] A bíróság a fenti érvek alapján meghozott 5:4 arányú döntésében végül azt a következtetést vonta le, hogy az MCA alkotmányellenesen korlátozta a fogva tartottak független bírósági felülvizsgálatához való jogát.
A Boumediene-ügyben hozott többségi döntés a habeas corpus alkalmazhatósága szempontjából alapvető fontosságú elveket fektetett le, az úgynevezett funkcionális teszt[124] alkalmazásával. Ennek értelmében az olyan alapvető alkotmányos jogok felfüggesztésére, mint amilyen a habeas corpus, csak akkor van lehetőség, ha azok érvényesíthetősége a gyakorlatban indokolatlanná és rendhagyóvá válna, vagyis az alkotmányos jog eredeti funkciójától idegen, indokolatlan eredményhez vezetne. A funkcionális teszt alkalmazása egyúttal új kivételes állapoti teszt kidolgozását is jelenti. A Boumediene-ügyben alkalmazott funkcionális teszt értelmezésével eljuthatunk arra a megállapításra is, hogy az alkotmányos jogok valamennyi amerikai fogvatartottra kiterjesztendők, függetlenül a helyszíntől és a körülményektől.[125] Ugyanakkor nem állítható, hogy a világon bárhol fogságba ejtett külföldi személynek joga lenne arra, hogy indokolatlan költségek mellett az Egyesült Államok valamely bírósága elé állítsák. Amennyiben egy ilyen körülmény a katonai cselekmények hatékonyságát veszélyezteti, avagy indokolatlan költségekkel jár, az már kimerítheti az indokolatlan és rendhagyó jelleg követelményét. Azonban a teszt következetes alkalmazásával megakadályozható, hogy az elnök "egy térképen talált helyszínre mutatva" mentesüljön az alkotmányos kötöttségek alól, ezáltal mesterséges kivételes állapotot hozzon létre.[126]
Tanulmányom elején azt a kérdést javasoltam kiindulópontként, hogy vajon a kivételes állapot dichotóm vagy monista jellege determinálja az alkotmányos demokrácia különleges helyzetekkel szembeni hatékony védelmét. Úgy gondolom, hogy a kormányzati hatékonyság szempontjából lényegtelen, hogy melyik modellt alkalmazza egy demokrácia, hiszen a különleges helyzettel szembeni védekezés lehetőségét a speciális alkotmányi szabályok vagy pedig ad hoc intézkedések útján mindenképpen biztosítottnak tekinthetjük. Az alkotmányos demokrácia számára nem ez a legfontosabb kérdés, hanem hogy a különleges helyzettel szembeni védekezés és az ezzel sokszor szükségszerűen járó túlhatalom mellett biztosítható-e az alapvető jogvédelem minimális szintje, avagy végső soron biztosított-e az alkotmányos demokrácia helyreállítása. A dichotóm modellek a beépített eljárási garanciák útján ezt a célt kívánják szolgálni. Éppen ezért felvethető a kérdés, hogy azok a modellek, amelyek nem szabályoznak részletesen a különleges helyzetekre, kiállják-e az alkotmányosság eme sajátos próbáját.
Az amerikai monista modell több mint százévet áttekintő elemzése során azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy egyetlen relatíve rövid periódust tekinthetünk aggályosnak, legalábbis az alkotmányosság, az alapjogvédelem garanciái tekintetében. A Korematsu-ügyben hozott döntés rámutat a modell diszfunkciójának lehetőségére közép vagy hosszú távon. Ettől függetlenül a modell összességében képes volt az önkorrekcióra, és az amerikai állampolgárok nem maradnak hatékony jogvédelem nélkül. Végső soron ugyanis a rendes bírói felülvizsgálat lehetősége a legnagyobb krízis során is biztosított. A Boumediene-ügyben meghozott 5:4 arányú döntés az amerikai történelemben először mondta ki, hogy az Egyesült Államok által fogva tartott külföldi ellenséges hadviselőkre az amerikai alkotmány garanciális szabályai kiterjedhetnek. Vagyis a jogvédelem lehetősége a különleges helyzetre történő hivatkozás ellenére a külföldi fogvatartottak számára is biztosított. Joggal állítható tehát, hogy "Guantánamo" mérföldkőnek nevezhető döntést eredményezett az amerikai alkotmányos gyakorlatban.[127] A bíróság ugyanis kivételes állapotban az alkotmányos jogok személyi és területi hatályának kiterjesztéséről is rendelkezett. Bár ez a megállapítás
- 51/52 -
meglehetősen túlzónak tekinthető, ugyanakkor az értékelésnél figyelembe kell venni a 2001. szeptember 11-ét követő kormányzati és kongresszusi intézkedések, jogalkotások irányát, amely a bírói felülvizsgálat háttérbe szorításának irányába mutatott. 2001 után a Bush-kormányzat a "terrorizmus elleni harc" keretében új tartalmat adott egy speciális fogvatartotti kategóriának, az ellenséges hadviselőkének, egyúttal "tábort" is létrehozott számukra, egy nemzetközi jogi szempontból is kérdéses szuverenitású területen. Ezen a területen a fogvatartottakat nem illették meg sem a klasszikus büntetőeljárási garanciák, sem pedig a nemzetközi jog alapján biztosított hadifoglyokat általában megillető jogok. Az amerikai kormányzat tehát létrehozta az olasz filozófus Giorgio Agamben "tábor" fogalmához[128] hasonlítható kivételes állapotot, amelyben a fogvatartottakra semmilyen jog nem vonatkozott. A bíróságnak tehát azt kellett vizsgálnia, hogy alkalmazható-e bármilyen jog a fogvatartottakra, illetve ha igen, akkor a bíróság jogosult-e állásfoglalásra a kérdésben. A kérdés egyértelmű volt: az Egyesült Államok által, határain túl fogva tartott személyeknek biztosított-e bármilyen jog, avagy minden joguktól megfosztva kell létezniük egy jogi fekete lyukban.[129] Ez utóbbi a teljes jogfosztottságot jelentette volna, amelynek keretében az egyén teljesen kiszolgáltatottá válik a hatalomnak. Bő hét évig tartó harc végére tett pontot a Boumediene-ügyben hozott döntés, amely elvi éllel megállapította, hogy a jogvédelem teljes kizárása, egyúttal külföldi állampolgárok tárgyiasítása még kivételes állapotban sem fogadható el.
Az elemzés végén megállapítható tehát, hogy a monista kivételes állapoti modell semmi esetre sem jelent kevesebb jogvédelmet, mint dichotóm társa. A bírói felülvizsgálat lehetőségének széles értelmezésével az amerikai kivételes állapoti modell teljes mértékben megfelel a modern kor legújabb kihívásainak, teszi ezt úgy, hogy nem él az alkotmány módosításának eszközével, ellentétben például hazánkkal. Az írás ezzel együtt nem kíván a hazai alkotmányi szabályokra nézve semmilyen javaslatot tenni, különösen azért nem, mert az Alaptörvény módosításának gyakorlata egyre inkább napi politikai célokat szolgál. Egy ilyen háttérrel rendelkező, az alkotmányos demokrácia alapvető elveit egyre inkább teherként kezelő jogalkotói és kormányzati környezetben a "szabályozatlan" kivételes állapot, a rendelkezésre álló gyengébb bírósági modellel karöltve az alkotmányos demokrácia visszafordíthatatlan bukását jelentené. Ehelyett tanulmányomban arra kívántam választ keresni, hogy a kivételes állapotra vonatkozó részletes alkotmányi szabályok hiányában miként maradhat stabil egy alkotmányos demokrácia úgy, hogy történelme során számos különleges helyzettel, így a demokráciát fenyegető veszéllyel kellett megküzdenie. Az amerikai modell eddigi történetének rövid bemutatása, úgy gondolom, meggyőző eredményre vezetett: a kivételes állapot monista modellje hosszú távon képes az alkotmányos demokrácia védelmére, egyúttal a különleges helyzetek hatékony kezelésére is. ■
JEGYZETEK
[1] Eric Barendt: An Introduction to Constitutional Law, Oxford, Oxford University Press, 1998, 168.
[2] David Dyzenhaus: States of Emergency, in The Oxford Handbook of Comparative Constitutional Law, eds. Michel Rosenfeld, Sajó András, Oxford, Oxford University Press, 2012, 442.
[3] Kim Lane Scheppele szerint ezzel a megoldással leginkább az újabb, modernebb alkotmányok élnek. Ilyen megoldást többek között a német, a magyar vagy a délafrikai alkotmány alkalmaz. Vö.: Kim Lane Scheppele: Law in Time of Emergency, Scholarship at Penn Law, 2004, http://lsr.nellco.org/upenn_wps/55, 72.
[4] Kivételes állapotban például az amerikai alkotmány a habeas corpus alkalmazásának felfüggesztését teszi lehetővé.
[5] Bragyova András: Az új Alkotmány egy koncepciója, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1995, 253-254.
[6] A legtipikusabb huszadik századi példaként a weimari alkotmány "bukását" lehet megemlíteni, de erre láthattunk példát többek között 1987-ben Paraguayban, valamint Tajvanon is. 1986-ban pedig a dél-afrikai kormány a nemzetközi kritikák kivédésére élt ezzel az eszközzel, amikor is következetesen jogkorlátozó szabályokat tett a rendes jogrend részévé kivételes állapotban. l.: The Second Interim Report to the Sixty-Third Conference of the International Law Association in Warsaw in 1988., hivatkozik: Joan Fitzpatrick: The Human Rights in Crisis - The International System for Protecting Rights During States of Emergency, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1994, 19.
[7] John Ferejohn és Pasquale Pasquino közös munkájukban a kivételes állapotot hasonlóan közelítik meg. Monisztikus modelljük többé-kevésbé az általam is követett elveket vallja, azzal a lényegi különbséggel, hogy álláspontjuk szerint a monisztikus modell nem ismeri el a kivételes állapotot. Ez a megállapítás, úgy gondolom, nem kielégítő, hiszen így a különleges helyzetek kezelése kizárólag a rendes jog eszközeivel történhet. A különbség a monisztikus modell és az általam alkalmazott monista kivételes állapoti modell között abban keresendő, hogy amíg előbbi kizárja a kivételes állapot lehetőségét, addig utóbbi azt állítja, hogy az alkotmány
- 52/53 -
szabályozásának szintjén nem különböztethetünk meg kétfajta jogrendet. Egyúttal pedig utóbbi elismeri, hogy a különleges helyzetek kezelésére rendkívüli intézkedéseket vezethet be az erre jogosult, de a bíróság működésének korlátozhatósága csak nagyon szélsőséges esetben lehetséges. A szerzőpáros által dualistának tekintett modell nem elsődlegesen az alkotmányi szabályozásra, hanem a kivételes állapoti és a rendes jogrendi kormányzásra helyezi a hangsúlyt. Ez persze szinte kivétel nélkül feltételezi az alkotmányi dichotómiát, ugyanakkor a dualista (dualisztikus) és a dichotóm modell közötti legfontosabb különbség az, hogy előbbi teljesen kizárja a rendes jogrend létét kivételes állapotban. Vagyis - szemben a dichotóm modellel - elképzelhetetlen, hogy egyidejűleg érvényesüljenek a rendes jogrend és a kivételes állapoti szabályok. A dichotóm modell viszont nem a rendszer egésze tekintetében ismeri el a kivételes és a rendes szabályozás egymást kizáró hatását, hanem kizárólag azok konkrét aspektusaiban. Ebben a megközelítésben tehát nem a jogrendszer egészét zárja ki a kivételes állapot, hanem pusztán egyes releváns rendes jogrendi elemek alkalmazásának felfüggesztését tartalmazza, ettől függetlenül a rendes jogrendi mechanizmusok a megmaradt elemek révén működnek tovább. A dualisztikus-monisztikus modellekről lásd részletesen: John Ferejohn - Pasquale Pasquino: The Law of the Exception: A Typology of Emergency Powers, International Journal of Constitutional Law, 2004/2, 210-239.
[8] Többek között erre a veszélyre hívtam fel a figyelmet egy korábbi írásomban: Mészáros Gábor: Egy "menekültcsomag veszélyei" - mit is jelent valójában a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet? Fundamentum, 2015/2-3, 107-119.
[9] A francia alkotmány már hivatkozott 16. cikkéhez hasonlót választott például a litván alkotmány [84. cikk q) pont], amely a köztársasági elnököt hatalmazza fel rendkívüli jogkörökkel kivételes állapotban. A lett alkotmány is ezt a megoldást követi azzal, hogy a köztársasági elnök felhatalmazása pusztán hadüzenet esetére, vagy az ország katonai védelméhez szükséges lépések megtételére vonatkozik [44. cikk]. A 62. cikk ugyanakkor már a kormányt hatalmazza fel, hogy külső ellenség fenyegetése, belső zavargás esetén rendkívüli állapotot vezessen be. Fontos korlát ugyanakkor, hogy 24 órán belül értesíteni kell minderről az elnökséget, amely haladéktalanul a parlament elé terjeszti a kormány döntését (62. cikk). Bár nem önálló fejezetben, hanem a köztársasági elnökre vonatkozó rendelkezések között, de a kivételes állapotra részletes szabályokat tartalmaz a görög alkotmány (44 és 48. cikk). Részletes, önálló kivételes állapoti fejezetet pedig többek között Magyarország Alaptörvénye (48-54. cikk) és a német alkotmány (115/A.-115/L. cikk) foglal magában. Hasonlóan részletes szabályokat találhatunk a spanyol alkotmányban, igaz nem önálló fejezetben (116. cikk, valamint a jogkorlátozásokra vonatkozóan az 55. cikk). A magyar és a német megoldással analóg szabályokat tartalmaz a lengyel alkotmány tizenegyedik fejezete (228-234. cikk) is, amely rendkívüli intézkedések címen önálló kivételes állapoti fejezet. Dichotóm, de meglehetősen szűkszavú az olasz alkotmány, amelynek 78. cikke pusztán csak a hadiállapotról rendelkezik, továbbá arról, hogy a kamarák ilyen helyzetben megadják a kormánynak a szükséges felhatalmazást. Ez utóbbihoz hasonlóan szűkszavú a cseh alkotmány is, amely a hadiállapotra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza, de az egyes rendelkezéseket több szakaszban szabályozza [39. cikk (3) bekezdés, 43. cikk (1) bekezdés], illetve a nemzetközi szerződésből fakadó katonai kötelezettségek teljesítésével azonos szinten rendelkezik az ipari, természeti katasztrófákkal szembeni kormányzati megelőzés feladatairól. Igaz, a cseh alkotmány ezeket az utóbbi helyzeteket nem sorolja a kivételes állapot körébe. Szintén csak a háborúra és a háborús veszélyre találhatunk szabályokat a svéd alkotmány 13. fejezetében. Hasonlóan a cseh megoldáshoz, a szlovák alkotmány is pusztán felhatalmazást tartalmaz a köztársasági elnök részére [102. cikk m) pont], de a hadiállapot mellett immáron megtalálhatjuk a rendkívüli állapotot és a veszélyhelyzetet is [melyet az alkotmány 119. cikk n) pontja alapján a kormány jogosult elrendelni és megszüntetni; igaz, hogy a hadiállapot, rendkívüli állapot kihirdetését és a fegyveres erők mozgósítását szintén a kormány kezdeményezi].
[10] Mark Tushnet: Controlling Executive Power in the War on Terrorism, Harvard Law Review, 2005, 2673, 2675.
[11] Az erős hatáskörrel rendelkező bírósági felfogásról és annak alkotmányos lehetőségeiről lásd: Győrfi Tamás: A "gyenge" alkotmánybíráskodás: modellek és kilátások, Fundamentum, 2015/2-3, 5-17. A bírósági felülvizsgálat erős jellegére és a bíróságok kiemelkedő politikai-hatalmi szerepére már Tocqueville is felhívta a figyelmet. Erről lásd többek között: Alexis de Tocqueville: Democracy in America (trans. George Lawrence), New York, Harper Perennial, 1988, 99100. Archibald Cox ennek alapjául azt a tényt jelöli meg, hogy amíg az Egyesült Államokban az elnök, a Kongresszus vagy a kormány választás útján kerül hatalomra, a legfelső bíróság tagjait (és a szövetségi bírákat) életük végéig nevezik ki. Archibald Cox: The Court and the Constitution, Boston, Houghton Mifflin Company, 1987, 45.
[12] Ex parte Milligan 71 U.S. 2 (1866)
[13] A habeas corpus alatt általánosságban olyan egyéni jogosultságot értünk, amely a fogvatartottak részére biztosítja, hogy a bíróság a lehető legrövidebb időn belül
- 53/54 -
döntsön a fogva tartás jogszerűségéről vagy az érintettek szabadlábra helyezéséről. Bár a jogintézmény eredetileg kizárólag a büntetőeljáráshoz kapcsolódott, idővel kiterjesztették másfajta szabadságelvonásokra is. Erről részletesen lásd: TÓTH Gábor Attila: A jogok törvénye - Értekezés az alkotmányos szabadságról, Budapest, Gondolat, 2014, 168-171.
[14] Az 1. cikk 9. § 2. bekezdése értelmében: A habeas corpust nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja.
[15] Milligan (13. vj.) 118.
[16] Vö. Milligan (13. vj.) 111.
[17] Milligan (13. vj.) 113.
[18] Milligan (13. vj.) 114-115.
[19] Milligan (13. vj.) 115.
[20] Milligan (13. vj.) 122.
[21] Milligan (13. vj.) 123-124.
[22] Milligan (13. vj.) 124-128.
[23] Milligan (13. vj.) 131.
[24] Milligan (13. vj.) 132.
[25] David Dyzenhaus: The "Organic Law" of Ex Parte Milligan, in: Sovereignty, Emergency, Legality, ed. Sarat Austin, Cambridge, Cambridge University Presss, 2010, 17.
[26] Vö. Dyzenhaus (26. vj.) 25.
[27] Milligan (13. vj.) 115.
[28] Vö. Milligan (13. vj.) 124.
[29] Erről részletesen lásd: Trevor W. Morrison: Suspension and the Extrajudicial Constitution, Columbia Law Review, 2007, 1539.
[30] Vö. David Dyzenhaus: Schmitt v. Dicey: Are States of Emergency Inside or Outside the Legal Order?, Cardozo Law Review, 2005.
[31] Dyzenhaus (26. vj.) 17.
[32] Dyzenhaus (26. vj.) 16.
[33] Milligan (13. vj.) 120-121.
[34] John P. Frank: Ex Parte Milligan v. The Five Companies: Martial Law in Hawaii (1944), Articles by Maurer Faculty, Paper 1863, http://www.repository.law.indiana.edu/facpub/1863
[35] A szabályról részletes elemzést nyújt Frank (35. vj.).
[36] Frank 664-666. (35. vj.)
[37] Erről részletesen lásd: Public Proclamation No. 1, March 2, 1942, 7 Fed. Reg. 2320, 2321 valamint Public Proclamation No. 3, March 24, 1942, 7 Fed. Reg. 2543. Hivatkozik: Craig Green: Ending the Korematsu Era: An Early View from the War on Terror Cases, Northwestern University Law Review, Vol. 105 (2011), No. 3, 983-1042, 993-994.
[38] William Manchester: The Glory and the Dream: A Narrative History of America, 1932-1972, Little, Brown & Co. 1974, 300.
[39] Hirabayashi v. United States, 320 U.S. 81 (1943).
[40] Korematsu v. United States, 323 U.S. 214 (1944).
[41] Az ügy előzményeiről részletesen: Art Ward, Understanding Korematsu v. U.S. (1944), The Bill of Rights Institute, The Presidency: Constitutional Controversies, http://billofrightsinstitute.org/wp-content/uploads/2013/06/Korematsu-v-US-DBQ.pdf, 173-174.
[42] Korematsu (41. vj.) 219, 220.
[43] Ward (42. vj.) 174.
[44] Vö. Korematsu (41. vj.) 224-225.
[45] Korematsu (41. vj.) 219.
[46] Korematsu (41. vj.) 223, 224.
[47] Korematsu (41. vj.) 224-225.
[48] Korematsu (41. vj.) 224.
[49] Uo.
[50] Korematsu (41. vj.) 225.
[51] Korematsu (41. vj.) 226.
[52] Korematsu (41. vj.) 232.
[53] Korematsu (41. vj.) 234.
[54] Korematsu (41. vj.) 235.
[55] Korematsu (41. vj.) 242.
[56] Korematsu (41. vj.) 243.
[57] Korematsu (41. vj.) 245-246.
[58] Korematsu (41. vj.) 237.
[59] Korematsu (41. vj.) 238.
[60] Fontos kiemelni, hogy bár a rendelkezésre álló adatok szerint a döntést az amerikai legfelső bíróság hivatalosan eddig nem bírálta felül, ugyanakkor a még ugyanazon a napon meghozott ex parte Endo 323 U.S. 283 (1944) döntés, bár a kiutasítást továbbra is alkotmányosnak tekintette, ugyanakkor biztosította a lojálisnak tekinthető állampolgárok szabadon bocsátását. Ez a döntés nyitotta meg a lehetőségét a japán származású amerikai állampolgárok nyugati partra történő visszaköltözésének.
[61] Erwin Chemerinsky: Korematsu v. United States: A Tragedy Hopefully Never to be Repeated, Pepperdine Law Review, 2011, 172.
[62] Ex parte Quirin, 317 U.S. 1 (1942), In re Yamashita, 327 U.S. 1 (1946), Johnson v. Eisentrager, 339 U.S. 763 (1950).
[63] Chemerinsky (62. vj.) 170.
[64] David Cole: Enemy Aliens, Sanford Law Review, 2002, 993, valamint Sarah A. Whalin: National Security Versus Due Process: Korematsu Raises Its Ugly Head Sixty Years Later in Hamdi and Padilla, Georgia State University Law Review, 719.
[65] Vö. Sanford Levinson: Alkotmányos normák tartós szükségállapot idején, Fundamentum, 2005/3, 17.
[66] Levinson (66. vj.) 18.
[67] Vö. Levinson (66. vj.) 17.
[68] Levinson (66. vj.) 18.
[69] Vö. Levinson (66. vj.) 25., lásd még: Clinton Rossiter: Constitutional Dictatorship: Crisis Government in Mo-
- 54/55 -
dern Democracies, New Brunswick, Transaction Publishers, 2002, 288.
[70] Green (38. vj.).
[71] Hamdi et al. versus Rumsfeld, Secretary of Defense, et al., 542 U.S. (2004), 2-3.
[72] A habeas corpus kérelem arra irányuló eljárásjogi kérelem, hogy a fogvatartók bíróság előtt igazolják a fogva tartás jogosságát. A jogintézmény angol eredetű, és azt kívánja biztosítani, hogy a fogva tartás törvényességéről független bíró döntsön. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy valamennyi őrizetbe vett személyt rövid időn belül bíróság elé kell állítani, hanem arról is, hogy a fogva tartás törvényességéről, fenntartásának indokoltságáról a későbbiekben is bírónak kell döntenie. A habeas corpus eljárás megindítása alanyi joga az érintettnek. Lásd részletesen: Blutman László: A fogva tartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között, Jogtudományi Közlöny, 8-9, 1993.
[73] Ex parte Quirin, 317 U.S. 1. (1942), 475.
[74] Az előzményekről részletesen lásd: Hamdi (72. vj.) 2-8.
[75] Ronald Dworkin: What the Court Really Said, New York Review of Books, 2004, 12., www.nybooks.com/articles/17293, magyar nyelvű fordítását lásd: Ronald Dworkin: Miről döntött valójában a bíróság?, Fundamentum, 2004/3, 35., (ford.: D. Tóth Balázs).
[76] Hamdi (72. vj.) 8-9.
[77] Hamdi (72. vj.) 10.
[78] Hamdi (72. vj.) 11-12.
[79] A terrorizmus mint háború problémájának kérdésével részletesen foglalkozik Bruce Ackerman. Ackerman szerint a terrorizmus elleni háború kifejezés fogalmi zavart eredményez, hiszen a terrorizmus legfeljebb erőszakos jellegében hasonlítható a háborúhoz. Végső soron arra a következtetésre jut, hogy a terrorizmust különleges helyzetként kell kezelnünk. Bruce Ackerman: Before the Next Attack - Preserving Civil Liberties in an Age of Terrorism, New Haven - London, Yale University Press, 2006.
[80] Vö. Hamdi (72. vj.) 12.
[81] Vö. Dworkin (75. vj.) 34.
[82] Hamdi (72. vj.) 26., illetve 32.
[83] Hamdi (72. vj.) 28-29.
[84] Hamdi (72. vj.) 29.
[85] Uo.
[86] Hamdi (72. vj.) 30.
[87] Vö. Lease of Lands for Coaling and Naval Stations, 1903, U. S.-Cuba, Article III.
[88] Vö. Treaty Defining Relations with Cuba, 1934.
[89] 28 USC 2241 (a), 9 (c) 3.
[90] Dworkin (76. vj.) 37-38.
[91] Rasul et al. versus Bush, President of the US, et al., 542 U.S. (2004), 3-4.
[92] Johnson v. Eisentrager, 339 U. S. 763 (1950).
[93] Eisentrager (93. vj.) 777-778.
[94] Eisentrager (93. vj.) 777.
[95] Rasul (92. vj.) 7-8.
[96] Vö. Rasul (92. vj.) 10.
[97] Rasul (92. vj.) 12-13.
[98] Dworkin (76. vj.) 38.
[99] Rumsfeld, Secretary of Defense, Pet., v. Jose Padilla and Donna R. Newman, 542. U. S. (2004), No. 03-1027
[100] Padilla (100. vj.) 18-19, 23.
[101] Boumediene et al. v. Bush, President of the U.S, et al., 553 U. S. (2008) 06-1195 és 06-1196.
[102] DTA X. § 1005 § (e) (2) (A), (B).
[103] Hamdan v. Rumsfeld, 548 U.S. (2006).
[104] Hamdan (104. vj.) 584.
[105] Hamdan (104. vj.) 567.
[106] Military Commissions Act of 2006.
[107] Vö. MCA SUB. VII., Sec. 5. (a) ill. Sec. 7.
[108] Boumediene (102. vj.) 15.
[109] Boumediene (102. vj.) 8.
[110] Boumediene (102. vj.) 5.
[111] Boumediene (102. vj.) 8.
[112] Boumediene (102. vj.) 9.
[113] Boumediene (102. vj.) 15.
[114] Boumediene (102. vj.) 17.
[115] Boumediene (102. vj.) 18.
[116] Boumediene (102. vj.) 19.
[117] Boumediene (102. vj.) 21.
[118] Boumediene (102. vj.) 24-25.
[119] Boumediene (102. vj.) 25.
[120] Lásd többek között: De Lima v. Bidwell, 182 U.S. 1 (1901); Dooley v. United States, 182 U.S. 222 (1901); Armstrong v. United States, 182 U.S. 243 (1901); Downes v. Bidwell, 182 U.S. 244 (1901); Hawaii v. Mankichi, 190 U.S. 197 (1903); Dorr v. United States, 195 U.S. 138 (1904)
[121] Boumediene (102. vj.) 25, 26-27.
[122] Boumediene (102. vj.) 28.
[123] Balzac v. Porto Rico, 258 U.S. 298, 312 (1922)
[124] Boumediene (102. vj.) 29-30, 41.
[125] Az alkotmány határokon átnyúló. "korlátlan" területi hatályának problémájára Scalia bíró is utal a Boumediene döntéshez írt különvéleményében.
[126] Vö. Ronald Dworkin: Why it Was a Great Victory, New York Review of Books, 2008, http://www.nybooks.com/articles/archives/2008/aug/14/why-it-was-a-great-victory
[127] Uo.
[128] Giorgio Agamben: State of Exception, Chicago, The University of Chicago Press, 2005. (trans. Kevin Attell)
[129] David Dyzenhaus: The Constitution of Law: Legality in a Time of Emergency, Cambridge, Cambridge University Press, 2006.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, PE ÁJK.
Visszaugrás
